Karácsony van, a szeretet ünnepe. Adódik az alkalom, hogy mi is a szeretettel foglalkozzunk… Csak egy kicsit másképp – bocsi előre is! Sajnos nem beszélhetünk a szeretetről ebben az országban úgy, ahogy karácsonyhoz illő lenne, mert ez egy szeretethiányos társadalom. Rengetegen vannak itt, akik nem szeretik igazán sem önmagukat, sem másokat.
Mert mi is a szeretet? Erről a Karácsonykor Született és apostola, Pál sokat beszéltek annak idején és amit elmondtak, az a dolog lényege. Pál szerint:
„A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny,nem kétkedik,nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.”
Ezek, persze, egy szenthez illő szavak. Kevés földi halandó tudna így szeretni – és valószínű, hogy őket itt, a mai Magyarországon agyba-főbe szívatnák. És lehetséges, hogy „honi viszonyaink” között még maga Pál is előbb-utóbb elveszítené a szeretet adományát…
Ahhoz, hogy valaki képes legyen másokat szeretni, az kell, hogy ő saját magát képes legyen szeretni. A szeretetre való képesség egészen kisgyerekként alakul ki bennünk – már ha kialakul! Ha nem azt látjuk otthon, hogy a szüleink is baromi távol állnak a „páli ideáloktól”, ha a türelmetlenség, a személyes élet sikertelensége feletti düh, az anyagi gondok és a hiányzó szeretetminták eleve nem teremtenek olyan körülményeket, ahol a kisgyerek mindennel találkozik, csak a Pál által felsoroltakkal nem.
Így aztán sokan nem tanulták-tanulják meg magukat szeretni… „Ambivalens érzésvilágú” emberek lesznek. Kialakul bennük – afféle pótcselekvésként – az emberek szeretete helyett a tárgyak és a „státuszok” szeretete. Ha nincs szeretet, akkor nem jönnek létre emberi biztonságot adó, jól működő, hosszú távú kapcsolatok sem – és jól tudjuk, hogy az igazi biztonságérzet a közösséghez tartozáson alapszik, már csak így alakult ez ki nálunk, emberféléknél az elmúlt pármillió évben… Ha nincs meg a közösség biztonsága, akkor kerül előtérbe az „anyagi biztonság”, szintén egyfajta „pótszerként”. „Ha már senki sem gondoskodik rólam, akkor legalább magamról tudjak mindenkor gondoskodni!” – szoktuk hallani. És ekkor „a többi ember” már „akadály”, amelyen át kell törni ahhoz, hogy „a zanyagijak” meglehessenek…
„Fiam, az Élet kemény!”, „Az Élet harc!”, „Az Életben csak a Legerősebbek érvényesülhetnek – legyél hát önző, legyél kíméletlen másokkal!” – ugye ezek is ismerősek?
Persze, már hallom is az ellenérveket, hogy „Ez így van, nem csak nálunk, hanem a világban mindenütt – még Amerikában is!”. Csakhogy ez nem igaz! Az a fajta „élethalálharc”, ami itt folyik már hosszú ideje, az a mértékű önzés és bármiféle igazi, működő közösség „leszarása”, az a fajta „hitetlenség” abban, hogy lehetséges közbizalom, egyáltalán nem „természetes állapota” az embernek és egyáltalán nem igaz, hogy ez így lenne pl. Amerikában is. Mert igaz, hogy a „versenyszférában” kemény dolog az érvényesülés, a „jobb pozíciókért” folyó küzdelem éles – de munka után a „küzdők” hazamennek, visszaváltoznak emberré és ha nekünk kissé „bugyutának” tűnő módon is, de igenis: közösségi életet élnek. Sokan. Nálunk meg nagyon kevesen!
A szeretet nem más, mint a közösség tagjainak elfogadása, az, hogy „jó érzés” velük együtt lenni, cselekedni, közösen. Éppen ezért nem is létezhet „egyéni szeretet”. A magányos, senkit nem szerető és senki által nem szeretett emberek sokkal hajlamosabbak testi betegségekre is, életük általában rövidebb, mint aktív közösségi életet élő társaiké. Ez tény – a tények pedig „makacs dolgok”, ahogy Sztálin is megmondta…
Sokan mondhatják most, hogy „…de én aztán kurvára szeretem magamat is, meg a hozzám tartozókat is!” – de hát kik is azok a „hozzám tartozók”? Ezt igen egyszerű „megmérni”: számoljuk csak össze, hogy egy nap kiről hányszor mondtunk jót és hányszor rosszat, kit hányszor segítettünk és hányszor akadályoztunk, kivel cselekedtünk közösen és kivel szemben „léptünk fel” – és máris előttünk áll a mi „cselekvő szeretetünk” mértéke!
Szinte már vicces ebben az országban, hogy itt mindenki jónak tartja magát – a többieket meg gecinek. És hogy ő csak azért tesz rosszat, mert vele is azt tették… Ezeknek az emberek ek ajánlom figyelmébe Don Corleone szavait: „Én hiszek a barátságban és hajlandó vagyok elsőként kimutatni azt.” Igen: ha nem is tudnak sokan erről, de az ember egyik legalapvetőbb, őseitől örökölt tulajdonsága az, hogy az előzékeny viselkedés másokból is előzékenységet vált ki. „Nehezünkre esik” nem együttműködni egy olyan emberrel, aki velünk szemben nyitott és segítőkész. Aki nem hiszi, próbálja csak ki: meglátja, hogy bizony, így van!
És ezzel el is érkeztünk a szeretet-témakör egyik legfontosabb eleméhez: hogyan kell jól, célszerűen szeretni magunkat? Azt hiszem, a fentiek után világos: sokkal eredményesebb az „együttműködő szeretet”, mert az másokból is ezt váltja ki – és ha közösen cselekszünk, akkor mindannyian messzebbre jutunk, mintha külön-külön, haladás közben egymás ellen is küzdve próbálkoznánk.
Minden jól működő – és ettől jól élhető – társadalom kooperatív. Ha mi is azt szeretnénk, hogy Magyarország ilyenné váljon, akkor nekünk is ezt kell megpróbálnunk. Nehéz lesz? Eleinte talán igen: furcsán fogjuk magunkat érezni, hogy nem vagyunk állandó ellenségkereső üzemmódban. Talán bizonytalanul és kiszolgáltatottnak fogjuk érezni magunkat. Azt gondoljuk, hogy „tiszta hülyék vagyunk”, hogy bízunk a másikban, hogy nem támadjuk be, nem rohanjuk le, nem facsarjuk ki a tökeit… Egyszer, még gyerekkoromban, olvastam egy mondatot: „Meg kell tanulnom ismét embernek lenni.”* Ez egy kulcsmondata a magyar társadalomnak. Mert ha igazi társadalom akarunk lenni, akkor ezt kell és csak ezt lehet tennünk: meg kell tanulnunk ismét embernek lenni. Igazi, működő társadalommá pedig azért kell lennünk, mert semmilyen más út nem létezik ahhoz, hogy a magyarok zömének jó élete lehessen. Bármi mással próbálkozunk, az csak egy idegbeteg csürhéhez vezet – azt meg kösz, nem!
Fontoljátok meg a fentieket, higgyétek el: jó a „recept”! És ha megértettétek, amiről a poszt szól, akkor ne várjatok arra, hogy „…majd mások próbálják ki előbb!” – mert semmi sem akadályoz meg benneteket abban, hogy ti magatok legyetek az Első Próbálkozók…
Sok sikert!
* Zsoldos Péter: A Viking visszatér
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek