Az MSZP-nél kitört a pánik. Rájöttek, hogy valószínűleg nem élhetik túl az önkormányzati választásokat, a finom ösztöneik megsúgták nekik, hogy kb. 2010. október 3-ig tartott az a szép korszak, amikor legfeljebb közepes képességű emberek százai még honi mércével (a bányászbéka segge) mérten is csekély teljesítményt nyújtva egészen jól, de mindenképpen megszakadás nélkül tudtak élni.
Természetesen a lelküket odaadnák azért, hogy a korábbi Aranykor folytatódjon: ha nem is mindannyiuknak (hiszen mindig vannak „óhatatlan veszetések”) és ha nem is olyan fényesen és biztonságosan, mint eddig (hiszen: kis hatalom-kis hal-veszélyesebb vizek). Éppen ezért próbálnak meg most szinte bárkivel „összefogni”, akinek akár egy kicsivel is több esélye van valamilyen önkormányzati pozíció megszerzésére, mint nekik (értsd: a nullánál valamivel több). Arra sajnos nem gondolhatnak, hogy saját erejükből, saját ötleteik segítségével győzzenek – hiszen annyi szép, semmittevéssel elvesztegetett év után erejük elsorvadt, igazi ötleteik pedig sosem voltak (épp ezért álltak politikusnak annak idején…), így egyetlen reményük az, ha valakinek sikerül a hátára kapaszkodni.
Hiába: nagy a tét és ezért nagy a csábítás is – ami viszont lassacskán mindenféle jó ízlést kiiktat. És elveszi az egészséges politikai érzéket is, hiszen ha az még meglenne, tudhatnák, hogy a választók mennyire undorodnak az ilyen „Mindent a túlélésünkért!”-alkukért; megmutatta ezt tavasszal az MDF és az SZDSZ pusztulása…
…Mert a választó nem szeret nyilvánvaló lúzerek mellé x-et tenni, hiszen akkor úgy érezné, hogy ő, személy szerint is lúzerré válik: „…embert barátjáról.” A magyar ember pedig, aki olyan sok századon és generáción át kényszerült „örök vesztes” lenni, semmit sem akar annyira elkerülni, mint azt, hogy vesztesnek látsszék. Hiszen tudja ő, hogy az, az volt már az apukája és a nagypapája is, tudja jól, hogy mi mindene nincs meg képességek és tudás terén ahhoz, hogy kikerüljön ebből a szerepkörből, de ha már benne is van, legalább ne saját maga deklarálja ezt: „Vesztes vagyok, eleve vesztesekre szavaztam!”
A magyar ember általában oda húz, ahol az erőt és a sikert sejti. Alapvetően ezzel nem is lenne baj, ha a „sejti” helyett” a „joggal remélheti” kifejetés zárná a mondatot – de nem így van! Mert nem alapos, ésszerű mérlegelés alapján „nevez ki” valakit, egy erőt, egy politikai alakulatot „nyerő”-nek, hanem legtöbbnyire vágyai alapján: „De jó lenne, ha…!”
De jó lenne, ha nem kellene NEKEM felelősséget vállalnom, de jó lenne, ha VALAKI megmondaná a tutit, de jó lenne VALAHOGY a húsosfazék közelébe keveredni… És mivel nem akar felelősséget vállalni a saját életéért, döntései következményeiért, ezért rendre akad is valaki, aki el is veszi tőle a felelős döntés lehetőségét. Akad valaki, aki „tuti megmondó” lesz életében és akad valaki, aki azt ÍGÉRI, hogy ha kussol és alkalmazkodik, akkor juthat neki is némi konc… Ez a magyar demokrata élet!
Szép is ez, jó is ez, de van vele egy baj: nem lehet tovább már semmiképp sem finanszírozni! Kádár meghalt, a politikai elitünk képtelen egy jól működő és hatékony rendszert létrehozni, népünk pedig hogyan is lenne képes önmagát megszervezni? A világban pedig véget ért az olcsó hitel időszaka: ma hülyék nem kaphatnak pénzt – aki mégis adna, annak nyilvánvaló és súlyos politikai-térnyerési szándékai lennének, ez pedig túl nagy ár…
Mi a magyar valóság? Van egy önmaga hatalmáért szinte bármire képes, ám totálisan ideológiátlan és koncepciótlan kormányzó erő. Van egy ötlettelen, és szintén koncepciótlan, haldokló „baloldal”. Van egy semmilyen ál-ökopárt és van a radikális jobboldal, amely nem más, mint a magyarság frusztrációinak legmélye és esszenciája. És van egy nép, amely fél évezrede él úgy, hogy nem bízik, nem bízhat senkiben és nem szövetkezik senkivel és nem határoz meg közös, hosszú távú célokat – ennélfogva mindezekben nincs és nem is lehet semmiféle gyakorlata! Minden magyar egy sziget…
…Van itt még esély egyáltalán? TÉNYLEG „csak ennyi” lenne a magyar társadalom?
Nem! Mert – szinte „véletlenül” - az utóbbi egy-másfél évtizedben megjelent és köszöni szépen, egyre gyarapodik számban és erőben egy „új Magyarország”. Ezek ésszel élnek, vannak ambícióik, amelyeket teljesítménnyel próbálnak megvalósítani, van tudásuk és képesek egymással hatékonyan kommunikálni és hatékonyan együttműködni. Ugyan közös, megfogalmazott, „expressis verbis”-ideológiájuk még nincs, de azzal nagyjából tisztában vannak, hogy miféle ideológia és program mellé sorakoznának fel, ha lenne.
Ezek az embereink kezdik azt is felfogni, hogy ha itt továbbra is a szokott Kárpát-mederben folynak a dolgaink, akkor az épp az ő jövőjükre fog menni. Ha hagyják, hogy náluk hülyébbek, viszont náluk sokkal gátlástalanabbak legyenek a megmondók, akkor ők, személy szerint és egyenként, magányosan, hiába okosak és hiába teljesítőképesek, ha a közeg és a rendszer nem az. …És emiatt soraikban is pánikhangulat kezd lenni – pedig ők dolgoznának, nem úgy, mint a politikusok, tehát félelmeik oka nem a teljesítményre való képtelenség, hanem az, hogy az ő teljesítményeik is ellehetetlenülnek egy faszkalap rendszerben. Hiába jó mérnök valaki, ha cége jövőjét „gazdaságon kívüli eszközökkel” alakíthatja egy önérdekű és gátlástalan politika. Hiába kiváló orvos, ha a kormány eltűri, hogy a mindeniknek megalázó és csak egy „orvoselitnek” nagyonis megfelelő hálapénz legyen abból az évi kb. 73 milliárd forintból, ami egy egészséges és tiszta viszonyokkal működő társadalombiztosítási rendszerben éppen elég lenne évente az orvosok és az egészségügyben dolgozók normális megfizetésére. Hiába jó közgazdász, ha az országban egy minden ésszerűséget és alapot nélkülöző „pénzügyi szabadságharcot” akarnak megvívni a nemtudomkik ellen harmadrangú „közgazdász elmék”… Akik közben az Államtól jól megszedik magukat.
És még sorolhatnám, de minek, mikor mindenki tudja, mi a helyzet, akinek egy csepp esze van…
A posztot a szocikkal kezdtem, hadd zárjam egy Nagy Szoci, Lenin klasszikus kérdésével: „Mi a teendő?”
Nos: új csapatot állítani, új játékra, hagyni hogy a csapatot a legokosabbak és legfelkészültebben vezethessék – az egész csapat és az egész ország érdekében. Ehhez fel kell hagyni a „magányos próbálkozások” taktikájával és belátni, hogy akkor juthatunk csak egyénenként is el a célhoz, ha közösen igyekszünk oda, mert az ellenfél erős és nagyon hatékony a saját érdekei képviseletében. Be kell látni, hogy a régi, levitézlett „ballib formációk”-ban való hit ostobaság, vagy legjobb esetben is megszokás csupán, de rajtunk és jövőnkön már nem segít.
…Ha bármi mást teszünk, ha bárhogyan másképp akarjuk tenni, akkor minden erőfeszítésünk céltalan és eredménytelen lesz!
Gondolkozzanak el ezen, Tisztelt Olvasóink…!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek