A Bajok és Az Okok után most jöjjön A Gyógymód! Egy gyógymódtól pedig valódi hatást várunk, nem csupán tüneti kezelést, átmeneti enyhülést. Az elmúlt húsz évben minden kormány megpróbálkozott az általa vélelmezett bajok kezelésével. Alapvetően kétféle diagnosztikai és terápiás eljárással találkoztunk:
Az egyik módszer ideológiai-társadalomfilozófiai aspektusból próbálta a problémákat vizsgálni és próbálkozott gyógymódokkal – ez általában a konzervatív módszer volt: a baj a szocializmus („az elmúlt 40 év”, Kádár, a „valódi rendszerváltás” elmaradása, stb.), a gyógymód a hagyományos értékek diadalra vitele a társadalomban. A módszert egyik hibája az volt, hogy felcserélt okokat és következményeket – pl. nem Kádár és a szocializmus alakította ki a nem-demokrata és nem-polgári mentalitást a társadalomban; ellenkezőleg: azért működött pl. a kádári módszer, mert a magyar társadalom sem demokrata, sem polgári értékekkel nem rendelkezett. A másik hibája pedig az volt a konzervatív módszernek, hogy konzervatív volt: nem lehet ugyanis új problémákra régi megoldásokat adni – és nem lehet modern, progresszív, dinamikus társadalmat maradi, idejétmúlt, már nem érvényes társadalmi struktúrákon alapuló elvekre alapozni.
A másik módszer a társadalmi problémákat gazdaságiakra akarta visszavezetni. Mivel az állam nézőpontjából a válság mindenek előtt az állam finanszírozhatóságával kapcsolatos kérdéseket vetett fel, ezért leginkább ezekre igyekeztek megoldásokat találni. A társadalom működőképességét a gazdaság működőképességével mérte, ott próbált jobban működő struktúrákat kialakítani. E módszer követői a szocialisták és a liberálisok voltak: a szocialisták azért koncentráltak a gazdaságra, mert ezt a szemléletmódot hozták magukkal a ’68-as „új gazdasági mechanizmus” óta, ebben gondolkodtak a ’70-es és a ’80-as években amikor az egyre erősödő válságjelenségeket meg sem próbálhatták társadalmi téren megoldani (hiszen a szocializmus eszméje nem volt megkérdőjelezhető), ezért maradt a gazdaság, mint válságkezelési terep… A liberálisok pedig eleve a piac mindenhatóságában akartak bízni (talán hogy kevesebb dolguk legyen…). Ők nem azért nem nyúltak a társadalomhoz, mert „lelki tabu” volt számukra társadalmi kérdéseket felvetni (mint a szocialistáknak), hanem mert eleve „nem volt kérdés” számukra az, hogy „Demokrácia és szabadság van – és kész!”. Ők úgy tettek, mintha itt valóban egy demokrata nép intézné a saját sorsát, mintha ennek a népnek legfőbb vágya az önrendelkezés és az öngondoskodás lenne. A gazdaságban látták, hogy az nem elég hatékony, de ennek oka szerintük a túlszabályozottság és az állam túlhatalma és nem az, hogy a polgároknak nincs tapasztalatuk a hatékony szervezésben, az önálló döntésekben és a kooperációban.
Láthatjuk: mindkét eddigi módszer téves társadalomképből indult ki – tehát következtetései és megoldási kísérletei sem lehettek eredményesek a való világban. Nem véletlen, hogy ide jutottunk, ahol most állunk!
Abból, amit társadalmi bajaink okait soroltuk az előző posztban, egy nagyon tömör következtetést vonhatunk le: bajaink okai hibás társadalmi stratégiáinkban keresendők – de mik azok a társadalmi stratégiák?
A társadalmi stratégiák:
• Elemek, készségek, amelyekkel egy társadalom és annak egyes tagjai önmagukról gondolkodnak.
• Célok, amelyeket maguk elé állítanak.
• Módszerek, amelyekkel megpróbálják a célokat megvalósítani.
Jellemzőik:
• Egy adott közösségen belül érvényesek.
• A társadalmakban történelmük során alakulnak ki.
• Kisgyermek korban, szerves tanulással, a környezet példáit követve épülnek fel.
• Emiatt szinte „ösztönökké” válnak.
• Nem tudatos döntéssel vesszük elő őket, hanem lényegében automatizmusként, feltételes reflexként működnek.
• Felnőtt korban spontán módon már csak kismértékben módosulhatnak.
Eredményük: sikeres, vagy sikertelen társadalmak.
Mindezekből az következik, hogy Magyarországon társadalmi válság van (és nem gazdasági, vagy éppen erkölcsi, vagy politikai). Társadalmi válság pedig nem oldható meg gazdasági eszközökkel – hiszen csak jól működő társadalomban létezhet jól működő gazdaság is, tehát amíg a társadalom válságban lesz, addig a gazdaságunk is válságtól válságig fog bukdácsolni. Politikai-ideológiai eszközökkel sem oldható meg egy társadalmi válság, hiszen egy társadalmi válság magát a társadalom egységét szünteti meg, aminek hiányában a társadalom egymással ellentétben álló csoportok halmazává válik – és egy-egy politikai erő csak egy-egy társadalmi csoport szemében lesz elfogadott, a többi automatikusan oppozícióba kerül vele szemben.
Társadalmi válság csak a polgárok újbóli közösséggé szervezésével számolható fel – ezek szerint: az egyes polgárokon kell kezdeni a közösséggé szervezést. Olyan módszer lehet tehát eredményes, mely a polgárokra – magyarán: az emberekre – képes pozitívan hatni és bennük közösségi viselkedési, pozitív egymáshoz való viszonyulási mintákat aktivizálni. De mi képes ekként hatni az egyes emberekre?
Fentebb arról volt szó, hogy a társadalmi stratégiák „ösztönökként” működnek – márpedig ha most rossz ösztönök szerint élünk, akkor e rossz ösztönöket kell jókra cserélnünk. Nem témánk most az ösztönös viselkedés pontos leírása – elég annyit tudnunk, hogy egy ösztön ellen csak egy másik ösztön aktivizálásával lehet harcolni: ha egy rossz ösztönös beidegződésünket – egy hibás társadalmi stratégiát – szeretnénk „átírni” magunkban, akkor erre egy másik ösztönös emberi viselkedés alkalmas. Ez nem más, mint a példakövetés.
Mi, emberek szívesen követünk mintákat, amelyek a környezetünkben élő, számunkra hiteles, mintaadó személyektől származnak. Így sajátítjuk el gyerekkorunkban a különféle viselkedésmintákat is: „úgy teszek én is, ahogy a szüleimtől láttam”. Felnőttként a szülők mintaadó-mintaközvetítő szerepét átveszik a „mesterek”, vagy a „vezetők” – de ez csak akkor működik hatékonyan, ha ezek is hiteles, magabiztos, személyek, akiket „példaadóknak” érzünk. Minél inkább ilyen valaki, annál erősebben és tartósabban hat ránk a tőle látott példa és az annál inkább képes bennünket mobilizálni – és adott esetben, ha szükséges, bennünk és viselkedésünkben változásokat előidézni!
Szintén szívesen veszünk részt másokkal közös akciókban és hozunk létre velük közös konstrukciókat. E tevékenységeink során azok a közös elvek irányítanak bennünket, amelyek megszabják számunkra a tevékenység okát, célját és az elvégzés módját. És ha az akcióink sikeresek, akkor szívesen veszünk részt további közös akciókban is – ezzel erősödik a közösséghez tartozásunk érzése.
Ideális esetben maga a közösség határozza meg céljait és módszereit, határoz el közös elvégzendő és mindenki által magától értetődőnek, természetesnek tartott tevékenységeket – ez jellemző a demokratikus mentalitású közösségekre, társadalmakra. Ha ez a mentalitás hiányzik, akkor felerősödik az előzőekben említett „példaadó vezető" szerepe: ő kell, hogy meghatározzon helyes célokat és jó módszereket, ő kell, hogy képességei és személyisége révén beindítsa a közösségalkotást és felkeltse az egyes emberekben a közös tevékenykedés késztetését.
Egy ilyen vezető felelőssége természetesen óriási: számos példa akad vezetőkre, akikben megvolt a képesség, hogy hassanak másokra, mobilizálják őket – de rossz célokat és alkalmatlan módszereket választottak és ezzel komoly társadalmi károkat okoztak… Ahhoz, hogy egy ilyen vezető jól láthassa el feladatait, az szükséges, hogy jól határozza meg azokat: tudja, hogy honnan hová kell eljutnia az adott közösségnek. Tisztában kell lennie azzal, hogy mik a közösség bajai, mik okozzák ezeket és hogyan orvosolhatók e bajok. Nem szabad a kérdéseket populista módjára feltennie és nem szabad megelégednie populista válaszokkal. Mindig a valóságban kell politizálnia, mindig a valós összefüggésekben kell gondolkodnia. Szilárd elvi és erkölcsi alapokkal kell rendelkeznie, de ugyanakkor nagyon rugalmasan, toleránsan és empatikusan kell tudnia ezeket alkalmazni a gyakorlatban – viszont megalkuvó sem lehet!
Hogyan kerülhet vezető pozícióba egy ilyen személy? Úgy, hogy elkezd kommunikálni az emberekkel, úgy beszélve és viselkedve velük, mintha már egy normális és jól működő közösség tagjai lennének – mert a normalitás normalitásra ösztönöz másokat is. Az ésszerű, higgadt, ugyanakkor magabiztos beszéd megnyugtat és segít rendezni a bennünk lévő káoszt, szinte automatikusan aktiválja szervezőkészségünket. És ahogy csökken bennünk a szorongás a bizonytalan és érthetetlen világtól, úgy kezdünk egyre ésszerűbben viselkedni és megnyílni a másokkal való közös tevékenységre is…
…Ilyen egyszerű lenne? Igen! A normális mindig egyszerű – az abnormális bonyolult, kaotikus és a nem természetes viselkedés igényel ravaszkodást. Ne feledjük: évmilliók közösségalkotó ösztönei állnak bennünk „bevetésre készen”, csupán csak hagynunk kell aktivizálódni őket.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek