„Nem sikerült a magyar Nagy Ugrás!”
Moldova György: Akut a mozdony füstje megcsapott – 1976
Majd’ két hónapja írtunk már arról a Rendszerváltás újratöltve? c. posztunkban, hogy egy lépésben nem lehet Magyarországon perfekt demokráciát csinálni. Mielőtt továbbmennénk mai témánk, a lehetséges ellenzéki egység felé, kérem, mindenki olvassa el azt az írást, mert az alább következő gondolatmenet alapvetései találhatók meg ott!
…Ha megvolt, akkor fogjunk neki a mai melónak!
Megvan a „botrány”: együtt akarnak-fognak tüntetni október 23-án Bajnai, Gyurcsány és Mesterházy, azaz az Együtt-2014, a DK és az MSZP. Tovább dagasztja a botrányt, hogy a rendezvényt a millás Juhász Péter szervezi, aki korábban, egy éve még elzárkózott a szociktól és persze Gyurcsányéktól is!
…De van-e botrány? Botrány-e tényleg, ami történik, vagy éppenséggel a logika felé tett lépés ez?
Egy évvel ezelőtt, ahogy írtam, éppen Juhász Péter volt az, aki az MSZP és a DK akkori együtttüntetésre vonatkozó felhívására ezt válaszolta: „Nem érdemes leváltani az Orbán-kormányt, ha ugyanaz jön vissza, aminek a következménye lett az ő kétharmados hatalomszerzése.” Én már akkor is azt gondoltam, hogy ez a kijelentés egy téves, emocionális alapú nézőpontból következhetett – hiszen aki objektíven szemléli a magyar politikát, az világosan láthatta és láthatja ma is, hogy „ugyanaz” nem jöhet vissza még akkor sem, ha a 2014 után kormányzó politikai konglomerátumban esetleg lennének 2010 előtti figurák is. Hiszen maguk a 2010 előtti politikai erők és figurák kerültek azóta egészen más közegbe-helyzetbe, így ha ők még nem is változtak meg, akkor sem tehetnék ugyanazt és ugyanúgy.
Nem az a helyes kérdés, hogy „változtak-e a komcsik?” (egyébként van, aki közülük igen és vannak, akik nem), hanem az, hogy „egyedül a komcsik” elérhetnek-e a hatalomba? És ha így tesszük fel a kérdést, akkor azonnal adódik a logikus következtetés: mivel egyedül nem képesek átvenni a hatalmat, mert nem rendelkeznek ehhez elegendő támogatottsággal, ezért bármennyire is ugyanarra a rugóra jár az eszük, mint 2010 előtt, mégis kénytelenek lesznek egészen mást csinálni – éspedig a hozzájuk képest túlsúlyban lévő egyéb, piac- és átlátható állam-párti ellenzéki politikai tényezők miatt.
A magyar történelem legszerencsétlenebb pillanatait éppen az a hozzáállás okozta, ahogyan az egyes szereplők egymáshoz álltak hozzá, az embert, annak múltját és jellemét vizslatva, nem pedig a lehetőséget egy feladat közös érdekek mentén való végrehajtására. Ez történt Muhinál, ez Mohácsnál, ez történik most is, hacsak nem vesszük elő az eszünket az érzelmeink helyett!
Nekem is vannak érzelmeim. Nekem is megvan a véleményem arról a stratégiáról, amellyel Gyurcsány Ferenc miniszterelnökösködött. Én is tudom, mi él a szoci vezetés fejében – illetve: mi nem. Én is ki tudnék találni magamnak különféle erkölcsi alapállásokat, talán még piedesztált is, amelyről lenézhetnék akárkit, aki szubjektíve nekem nem szimpatikus. Hosszan tudnám sorolni az érveimet egyesek ellen, hogy t. i. „azok mekkora balfaszok!” és hogy „bezzeg én sokkal jobban tudom!”… De nem teszem, mert ez nem lenne célszerű a mai helyzetben. Most inkább azokat az érveket szedem össze, amelyek mentén lehet közösen dolgoznunk és azokat a módszereket, amelyek a közösen elhatározott lépések megtételére szorítanak majd rá minden résztvevőt, aki vállalkozik az együttcselekvésre: arra, hogy a Fidesz leváltásával ismét legyen esély a különféle politikai koncepciók szabad versenyére, ismét egyenlő pályán.
Ahogy az írásom elején idézett posztomban megfogalmaztam: „A mai helyzetben, a mai állapotokból kiindulna nem lehetséges Magyarországon egyetlen lépésben „perfekt” teljesítménylevű demokráciát teremteni. Sem az ellenzék felkészültsége, sem az egy részüket uraló szellemiség, sem pedig a választási rendszer nem teszi ezt lehetővé – nem is beszélve magának a magyar társadalomnak a „ledermedt” állapotáról, passzív, szorongó és visszahúzódó hozzáállásáról.
Ebben a helyzetben külön kell választanunk a Fidesz-rendszer felszámolását és magának a demokratikus Magyarországnak a létrejöttét. Az első, 2014-ben esedékes lépés az ország fidesztelenítése.”
…Ez a helyzet, ebből kell kiindulnunk az ellenzéki politikai stratégia kialakításánál!
A hagyományos magyar értelmiségi „belső szeparatizmus” még sohasem hozott gyakorlati eredményeket. És az sem igaz, hogy „legalább tiszták maradtak” azok, akik „nem álltak le ezzel vagy azzal…”, mert a politikában ugyanis csak akkor állhatunk tisztán majd a történelem ítélőszéke elé, ha nem a saját imázsunkkal foglalkoztunk, hanem a feladattal. Még azt is kimondom: a politikusi erkölcs nem ugyanaz, mint a magánemberi. Nem akkor vagyunk-maradunk erkölcsösek, ha bizonyos elvek mentén tartunk ki a legvégsőkig, akár egy szál egyedül is a „sok gazember” között, hanem akkor, ha a társadalom hosszú távú érdekei mellé álltunk – oda, ahol esetleg nekünk nem szimpatikus más politikusok is állnak.
Egy polgárt többek között a célszerű és objektív gondolkodása, viselkedése tesz polgárrá, nem pedig a véleménye. A politikában pedig csak a stratégia számít, amikor szövetkezünk: közösen tudunk-e cselekedni addig, amíg a közösen megfogalmazott célt el nem érjük?
Ha van egy nagy, közös cél, amelynek az elérése nélkül egyikünk egyetlen másik, fontos célja sem érhető el, akkor addig a közös célig ésszerű és vállalható az együtthaladás – és valójában önző, önfelmentő tett, ha nem tesszük meg azt, ami nélkül a közérdek nem valósulhat meg.
Érdekes, ahogy az egyes politikusok sokkal jobban foglalkoznak azzal, hogy az ő személyes, legszűkebb körük hogyan vélekedik erről-arról, mint azzal, hogy miként kellene kommunikálniuk a saját, valóságos politikai célközegükkel és miként kellene velük megérttetniük a céljaik eléréséhez vezető szükséges megoldásokat. Ez mutatja, hogy valójában politikai amatőrök.
Azok, akik magukat (pl.) „erkölcsi piedesztálon érezvén” nem működnek együtt másokkal, semmit sem tanultak a magyar történelemből és semmit sem tanultak el a sikeres népek együttműködő stratégiáiból. Ezek az emberek abban a tévedésben élnek, hogy akivel egy ideig együtt dolgozunk, azzal barátok is vagyunk – ez a tipikus magyar munkahelyi hozzáállás. Ezzel szemben a polgári, az északnyugat-európai felfogás más: együtt azért dolgozunk másokkal, mert közösek a céljaink és e célokat csak összedolgozással érhetjük el - barátkozni viszont ettől még nem szükséges.
És ahogy az időlegesen velünk együtt dolgozók nem feltétlenül a barátaink és nem szükségképpen vallunk velük egyező nézeteket, úgy nem is kell azután is közösségben maradnunk velük, ami után a közös célokat elértük. Létre akarunk hozni egy projektet, ezért létrehozunk egy teamet – és ez a team addig van együtt, amíg a (szerződésben vállalt!) közös projekt tart…
Ez egy az egyben átültetendő a jelenlegi magyar ellenzéki politikai teendőkre is: minden ellenzéki párt meg akar szabadulni a Fidesz-rendszertől, amely ellehetetleníti azt, hogy más politikai erők és koncepciók kerülhessenek hatalomra. Minden ellenzéki erő azt hirdeti, hogy szükség van az egyenlő esélyeket adó demokrácia restaurációjára (némi javításokkal, levonva a tanulságokat). Minden ellenzéki politikus azt hirdeti, hogy le kell és le is lehet számolni a mutyivilággal és létrehozandó a transzparens és önkorlátozó állam. Nos, akkor vajon mi az akadálya annak, hogy ezek az ellenzékiek létrehozzanak egy projekttársaságot és szerződjenek egymással és a magyar társadalommal arra, hogy ezeket a célokat megvalósítják?
Azok az erők és politikusok, akik részt akarnak venni ebben a csak közösen kivitelezhető projektben, a projekt megvalósulásáig együttműködést vállalva, leírják a célokat, a közösen vállalt kötelmeket és a módszereket – és aláírásukkal hitelesítik ezt a szándékot. Ha valaki „megtántorodik”, akkor repül a csapatból – és akkor számára soha többé nincs visszaút!
Egy ilyen közös deklaráció nagyon erős fegyelmezőeszköz tud lenni – és egyben színvallásra is kényszerít: komolyan gondolod-e, amiről most, ellenzékben, a hatalomtól távol beszélsz – vagy csak ígérgetsz? Ráadásul ezt az ajánlatot nem is az egyes politikai szereplők „vezérkarának” kell megtenni, hanem az egyes erők tömegbázisainak. Hiszen szinte minden ellenzéki erő támogatói nagyjából ilyen államot-országot, politikát szeretnének – és ha ezt a saját pártjuk vezetői nem merik az aláírásukkal vállalni, akkor a saját tömegbázisuk előtti hitelességük csökken/csökkenthető (ez utóbbi ügyes politikai kommunikációval). Nem hiszem, hogy bármelyik ellenzéki párt lenne olyan helyzetben, hogy nemet mondhatna – és biztos vagyok benne, hogy ha netán mégis megtenné, akkor a politikai támogatottsága kárát látná!
1 Hegedüs Géza: István – 1974
2 Kölcsey Ferenc Himnuszának alcíme - 1823
3 II. (Nagy) Frigyes porosz király: Emlékiratok – 1743
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek