„Minden jó állampolgár kötelessége szolgálni a hazáját és tudatában lenni annak, hogy ő nem egyedül önmagáért van a világon, hanem, hogy hozzájáruljon annak a társadalomnak a jólétéhez, amelybe őt a természet helyezte.”
II. (Nagy) Frigyes porosz király – 1768
Mi is az, hogy „állampolgár”? Jó lenne ezt végre már átgondolnunk – és nem csak „pronacionalista” és „antipronacionalista” alapállásból állást foglalni!
Nem véletlen az elnevezés sem: ÁLLAMpolgár és nem „vérpolgár”, vagy „nemzetpolgár”. De talán még inkább kifejezi a lényeget a német elnevezés: Staatsangehörigkeit, azaz „államhoz tartozás”. A nemzethez tartozásra ott a(z egyébként jogi relevanciával nem bíró) nemzetiség – és nyilvánvaló, hogy a kettő, vagyis az államhoz tartozás és a nemzetiség nem szükségképpen fedik egymást.
Az emberek azért alkotnak szervezett közösségeket1, hogy ezek a közösségek az őket alkotó polgároknak közösségi szolgáltatásokat nyújtsanak. E szolgáltatásokat az adott közösség – nevezzük nevén: állam – a polgárok tevékenységéből származó erőforrások bizonyos mértékű központosításával képes fedezni. Nyilvánvaló, hogy nem az állam „teremt” erőforrásokat, hanem a polgárai.
Az állam eredetileg azért „köt szerződést” egyénekkel és közösségekkel, hogy abból kölcsönös előnyeik származzanak. Jogállam esetében pedig az is elvárás, hogy az előnyök egyenlő súlyúak legyenek. (Nem elég pl. egy olyasféle viszony, amelyben az egyén jövedelme és a saját sorsa feletti döntési szabadsága jelentős részét adja át az államnak, amely ezért cserébe megígéri, hogy valami fantomellenségtől védi meg – mint pl. amikor a magyar állam elvárta, hogy polgárai adják oda a magánynyugdíj-számlájukon lévő pénzüket, elvárta, hogy fogadjanak el a sajátjuknak egy olyan Alaptörvényt, amelyet egy, immár csupán a szavazati joggal bíró polgárok mindössze 25%-a által támogatott párt oktrojált – és cserébe ez a példabeli magyar állam „megvédi” őket az IMF és az EU „támadásaitól”…)
Az állam azért lép jogviszonyra az őt alkotó, benne élő-tevékenykedő polgárokkal, hogy azok erőforrásokkal lássák el őt. Ugyanakkor arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy ez a bizonyos „állam” nem más, mint a tulajdonképpen „egymással szövetséges” polgárok virtuális megszemélyesítése. Az állam semmiképp sem lehet független és felettük álló – és: az állam érdekei nem lehetnek ellentétesek az államot alkotó polgárok hosszú távú érdekeivel. Az állam tehát nem teheti azt sem meg, hogy tetszése-ízlése és a polgáraitól független érdekei szerint adományozzon tagságot önmagában. Azért nem teheti ezt meg, mert ekkor felborul az egyenlő súlyú előnyökre alapozott rendszer: ha pl. egy tízmilliós közösség vezetői szubjektív-önérdekű döntése-érdekei mentén befogad félmillió olyan személyt, akik ezt a bizonyos államot nem gazdagítják semmiféle erőforrással, viszont ennek a félmillió embernek a „tagfelvétel” apropóján elkezd járni ez-az, akkor ezzel az „önkényesen adományozó” állam az addigi polgárait rövidíti meg. Továbbá: felborítja az állampolgári egyenlőség elvét is, hiszen vannak állampolgárai, akik csupán az általuk a közösbe beadott erőforrásokért cserébe részesülhetnek az állam szolgáltatásaiból és előnyeiből, míg mások pl. pusztán azért, mert beszélik az adott állam hivatalos nyelvet, vagy olyan felmenőik voltak, akik beszélték valaha… Ez nem polgári, hanem autokratikus állami viselkedésmód: nem a teljesítményemmel leszek a közösség teljes jogú, beleszólást, védelmet és támogatást érdemlő tagja, hanem egyfajta „lojalitás”, „kötődés”, „hűbéri eskü” alapján!
…Sokan mondhatják erre, hogy az állampolgárság jár mindenkinek, aki „vérségi alapon” egy-egy adott, az illető államot alkotó nemzethez tartozik/sorolható – de ez több szempontból is téves álláspont.
Speciális eset az, ha egy állampolgárnak született, vagy azt egyénileg megszerző személy a későbbiekben „kiiratkozik a közösségből”: elköltözik egy másik államba és onnantól azt gazdagítja munkájával, ott költ, ott él. Ebben az esetben nem feltétlenül veszíti el a korábbi állampolgárságát2. Ám az, hogy egy született állampolgártól nem minden esetben (bár többnyire igen!) veszik el a korábbi állampolgárságát, ha egy újabban szerez be, még nem ok arra, hogy állampolgárságot adjunk, éspedig tömegesen, olyanoknak, akik egy másik állam állampolgárainak születtek. Ebben az esetben ugyanis éppen azokat a nemkívánatos jelenségeket termeljük meg tömegesen, amelyek miatt az országok általában kerülni igyekeznek a kettős állampolgárságot.
Mint annyi más közpolitikai kérdésben, az állampolgári jogok keletkeztetése, „adományozása” esetében is veszélyes, ha érzelmi, hangulati alapon születnek döntések. Az pedig még veszélyesebb, ha ezekre az érzelmi alapokra hivatkozva, azokat ürügyként kihasználva és a nacionalista hangulatot-sérelmeket meglovagolva egy végletesen önérdekű politikai elit a saját hatalma bebetonozása érdekében hoz döntéseket. Láthattuk az elmúlt három évben, hogy ezek a Fidesz önhatalma által motivált döntések milyen erős negatív hatásokkal jártak az országra és a magyar népre nézvést – épp ez lesz ezzel az újállampolgár-üggyel is. Már most erősen megosztotta a közvéleményt, már most sokakat a külmagyarok ellen hangolt, már most egy újabb és erős bizalmatlansági tényezőt hozott be a 2014-es választások legitimitásának kérdésébe…
Az „akaraterő diadala” sosem szült még valós eredményeket. Ugyan miféle „nemzeti egységet” lehet úgy érezni azokkal kapcsolatban, akik most és így lettek magyar állampolgárok: egy pártmaffia eszközeiként? És: miképpen lehet ezeket az új állampolgár-társainkat meggyőzni arról, hogy az ő őseiket a trianoni döntés következményeképpen ért hátrányok miatt ne támogassanak egy valójában a nemzet megosztására alapozó, önző, inkompetens politikai erőt?
…A Fidesz ezzel az állampolgárság-adományozási dömpinggel új feladatot adott nekünk: modern mentalitású európai polgárokká kell tennünk új állampolgár-társainkat is!
Nem kis meló lesz: „csak” az elmúlt évszázaddal kell megküzdenünk!
1 A közösségalkotásnak eredetileg az emberi faj, mint hierarchikus csoportokat alkotó főemlős genetikai örökségébe „kódolt” oka van. Így az emberek ösztönös késztetést éreznek arra, hogy „közös hiedelmek mentén közös konstrukciókat hozzanak létre” – ahogy Csányi Vilmos Az emberi viselkedés c. könyvében megfogalmazza ezt. (Itt „hiedelmek” alatt nem valamiféle vallási, misztikus hiedelmek értendők, hanem valamely közös cél- és eszközrendszer. Mivel a magyar társadalomból jobbára ezek a közös célok és közösen eredményesnek megtapasztalt eszközök hiányoznak, így jogosan vethető fel a kérdés, hogy a magyarok közösségi cél- és eszköztelenségét vajon miféle „tartós stressz” okozza? Miféle hatásokra „kapcsolódtak ki” ezek a génjeink? Ennek okai a magyar történelemben vannak, korábbi írásaink foglalkoztak e témával.)
2 Hiszen így, ha nem szerez/szerezhet állampolgárságot valamiért az új országában, akár hontalanná is válhatna, amit a jog igyekszik kerülni. Ám például éppen az EU-ban az az általános szabály, hogy az új országában állampolgárságot szerzett személynek választania kell: lemond a régiről, vagy ha mégsem, akkor egy év múltán automatikusan annak az államnak lesz az állampolgára, amelyben életmódszerűen él. A kettős állampolgárság tehát elvileg lehetséges (bár van, ahol nem), ám nem épp kívánatos, ui. az egyik állam közössége nagy valószínűséggel nem profitál abból, viszont továbbra is fennállnak különféle kötelezettségei a továbbra is állampolgárral szemben és ez az állampolgár igénybe is vehet ott szolgáltatásokat.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek