„Oà Schmarrn dågeg’n!”
(Kb.: „Nem tehetünk semmit!”)
Bajor közmondás, reménytelen helyzetekre
Trianonban az a jó, hogy lehet másokat hibáztatni, lehet másokat felelőssé tenni a minket ért veszteségért – és lehet ezt úgy tenni, hogy látszólag még igazunk is van. Persze csak látszólag, hiszen valójában elsősorban és mindenek előtt mi voltunk a felelősek… És hogy miképpen? Nos, akképpen, ahogy épp manapság is intézzük a dolgainkat.
Leírom, hogyan – figyelmeztetésül, hogy ha hagyjuk továbbra is így menni a dolgot, ha hagyjuk, hogy „uralkodó osztályunk” továbbfolytassa ezt a célszerűtlen viselkedést, akkor igen valószínű, hogy lesz ismét egy újabb „Trianonunk”, ami felett aztán majd búsonghatunk és eljátszhatjuk megint, hogy nem is mi vagyunk a felelősek, pedig dehogynem!
Jó száz éve, amikor eleink Trianont megalapozták, az akkori magyar uralmi elit éppen úgy viselkedett és éppen azt csinálta, mint ez a mostani: miközben tele volt a szája a „magyar szabadsággal”, éppen aláaknázta és eltékozolta azt – pontosabban: annak jó esélyét. Eközben pedig minden elképzelhető és elképzelhetetlen eszközzel igyekezet a saját pozícióit „bebetonozni” és a saját anyagi helyzetét akár az ország fejlődése árán is felturbózni.
Magyarország akkor is egy nagyobb egység része volt, mint ma: az Osztrák-Magyar Monarchiáé – és a magyar uralmi elit akkor is éppolyan félszívvel és kisebbrendűségi érzésekkel telve viszonyult ehhez, mint a mostani a mi mai nagyobb egységünkhöz, az Európai Unióhoz. Él benne és belőle (az utóbbi három év magyarországi fejlesztéseinek 96%-a EU-s forrásból történt – amiből persze leginkább a Fidesz-közeli gazdasági holdudvar profitált!), de utálja és folyton mindenért azt hibáztatja… Akkor is az volt, mint most: miközben televagyunk valamiféle „sértettséggel” és egy sosemvolt magyar szabadság iránti nosztalgiával, aközben a minket és a magyar szabadságot „rabságban tartó” nagyobb egység nélkül létezni sem tudnánk.
A magyar elit Trianont megelőzően sem volt képes reálpolitikát folytatni: egyetlen reálpolitikai lépésünket, a kiegyezést követően szinte azonnal el is kezdték azt aláaknázni. Ott szabotálták a birodalmi egységet, ahol csak tudták. Akkor ennek az volt az oka, hogy az akkori magyar uralkodó osztály egyértelműen esélytelennek érezte volna magát a birodalom által „nyakába szakadt” kapitalista teljesítményversenyben, ahol semmire sem ment volna a hétszilvafás kutyabőreivel, szaktudás és korszerű gazdasági ismeretek nélkül. És ma? Ma ugyanez a helyzet: hol lennének az összeurópai versenyben a Simicskák és Lázárok, a föld- és trafikmutyizók, az ilyen-olyan „nemoligarcháink”, ha itthon nem kivételeznének velük? Ahogy a XIX. század végén és a XX. század elején is a puszta belföldi gazdasági és hatalmi pozícióbeli érdekek motiválták a fene nagy magyar függetlenségre az akkori elitünket, úgy van ez a mostaniakkal is…
És persze mind az akkoriak, mind a mostaniak alaposan ki is használják ezt a saját maguk által kialakított, kihazudott rendszert: mindkét garnitúra megszállta az ország összes közjogi, közpolitikai pozícióját, valamint az államhoz kötődő, az állam által befolyásolt gazdaságot is. Ahogy akkoriban is minden fontos ügy, dolog csak a kormányközeliségtől függött, úgy van ez manapság is: Tisza Kálmánék rendszere semmi lényegesben nem tért el az Orbánékétól. Ha Mikszáthot olvasunk és behelyettesítjük a személy és helységneveket, meg az aktuális ügyeket, panamákat, máris a mai hírportálok belföldi híreinél találjuk magunkat! (…Kár, hogy nem jár itt időnként Görgey alispán és nem durrant le egy-egy Kramler főbírót…)
…A nép pedig vagy nacionalista kortesbódulatban örül a „nemzeti kormány” szabadságharcos tirádáinak, vagy hallgat és robotol, hogy megéljen, vagy „kitántorog” – csak most nem Amerikába, hanem Nyugat-Európába. Eközben az ország megállíthatatlanul halad a katasztrófa felé.
Látszólag az egész egy dicsőséges diadalmenet: jól pofán vágtuk Ferencjóskát a véderő-vitában, vagy éppen kiosztottuk a kokikat és sallereket az EU-korifeusoknak. Azzal hivatalosan senki sem törődik, hogy nagyüzemi méretekben termelődik az elégedetlenség: akkor a nemzetiségek és a szegényparasztság, ma pedig a négymillió szegény, a hat-hétszázezer roma és a némi jóízléssel és racionalitással még rendelkező, a demokrácia és a valódi szabadság hasznáról legalább valami hozzávetőleges fogalommal bíró kétmillió(?) emberük körében… És ahogy annak idején nem segített ezen a millennium már-már hisztérikus megünneplése, úgy ma sem fog segíteni a rezsicsökkentés…
Abban is hasonló a helyzet, hogy az akkori és a mai uralmi elitünk sem ismeri és nem is ismeri fel reálisan a nemzetközi erőviszonyokat. Túlértékeli önmagát és önmaga lehetőségeit – illetve: a valóban meglévő lehetőségekkel nem törődik, ehelyett valami rövidlátó, a saját belső pozícióinak az ország érdekeit alárendelő külpolitikát folytat. Mintha akkor és ma is az lenne a cél, hogy mind a közvetlen szomszédokkal (akik akkor még az ország határain belül élő nemzetiségieket jelentették leginkább, ma pedig legtöbbjük EU-s partnerállamunk), mind pedig azokkal, akik most és a jövőben is a lapokat osztják Európában, minél rosszabb legyen a viszonyunk, minél jobban megsértsük őket, mindenféle valóságos ok és haszon nélkül.
…Komolyan: mi van ezzel a néppel, hogy újra és újra megfutja a rossz kört, egy-egy önző, hazug, a közérdek képviseletére alkalmatlan elit által vezetve – és utána, ha meglesz mindennek a szomorú, ám szükségszerű következménye, akkor nem a valóságos következtetést vonja le („…Elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon!”), hanem fogja magát és elhazudja az egészet, okokat, felelősséget, mindent. Dehogy a franciák, vagy a románok, vagy a csehek aljassága vezetett a kétharmados országterület-vesztéshez: azért lett vége az „ezeréves Magyarországnak” abban a formájában, mert nem volt képes élhető otthont, perspektívát adni, csupán egy szűk, önző hatalmi elintnek. Rajtuk kívül mindenki már a francba kívánta azt. És persze: amíg a cseh és román elit Párizsban, Londonban és Washingtonban lobbizott, addig a „magyar urak” a megyebálokon mulattak, vagy Bécsben igyekeztek „valóságos titkos tanácsosi” titulust kijárni, esetleg az Országház folyosóin próbáltak Tisza Kálmántól megkaparintani egy-egy jólfizető állást – vagy épp panamázgattak valami vicinálisépítéssel. (…Akárcsak manapság a szajol-püspökladányi szakasszal a Közgép…)
Akkor, a XX. század elején elvezett a történelmi Magyar Királyság területének kétharmada. Ma, a XXI. század elején pedig elveszejti Magyarország nagy történelmi lehetőségét a „több mint kétharmad”, az a hatalom, amelyet ez a szerencsétlen, önmaga lehetőségeivel és valóságával annyira hadilábon álló, annyiszor vesztes és a vereségeitől egyre csak frusztrálódó, de azokból nem tanuló nép adott oda egy olyan uralmi elitnek, akiknek a felvállalt történelmi elődei csak az utóbbi évszázadban kétszer tették tönkre az országot. Magyarország feladata most nem az, hogy „lélekben” úgy tegyen, mintha még mindig Nagy-Magyarország lenne, hanem az, hogy modernizálódjon és így válhasson erőssé. Erőssé ugyanis már hosszú ideje nem a terület nagysága, vagy a nép sokasága tesz, hanem a tudás, a technológia és a hatékonyság. Bárki, aki mást állít, csak azért teszi, mert ő maga nem a tudása, technológiai innovativitása és hatékonysága révén szeretne boldogulni, hanem vagy úgy, hogy kivételeztet magával, vagy pedig úgy, hogy mástól (most aktuálisan épp Orbán Viktortól) várja a mannát…
…Valóban „nem tehetünk semmit” ez ellen, mint ahogy a felvezető idézet mondja? De, tehetünk: nem hagyjuk magunkat nemzeti és szabadságharcos szólamokkal a saját érdekeink ellen vezetni! Akkor tehetünk az új Trianon ellen, ha mi magunk fogalmazzuk meg a közérdeket és nem hagyjuk ezt Orbánokra. Akkor tehetünk ellene, ha mi akarjuk felügyelni a közpénzeket és nem Simicskák mondják meg, hogy mire mennyit adjon - nekik – az állam. Akkor tehetünk ez ellen, ha a hatalmat csak szigorú számonkérési szabályok mellett és csak rövid, kiszabott időkre adjuk oda bárkinek is, nem pedig az történik, hogy a naivul odaajándékozott kétharmad birtokában maga a hatalom szabja meg, hogy meddig akar a nyakunkon maradni… Persze mindez nagyon nehéz lesz – de higgyétek el: sokkal nehezebb lenne megélni azt, amit ez a mostani hatalom hagyna ránk örökségül, ha egyszer belebukik a saját hülyeségébe!
Nem a Trianonnál elcsatolt területeket kell visszaszereznünk – ez amúgy is lehetetlen: elég az, ha mi, magyar állampolgárok, visszaszerezzük a hatalmat a most a Fidesz-rezsim uralta 93.000 km2-en!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek