„Erst wägen dann wagen!”
(„Előbb mérj, aztán merj!”)
Helmuth Karl Bernhard von Moltke – XIX. sz. második fele
Az ellenzéki oldalról hiányzik a hit és a gátlástalanság. Hiányzik a hit abban, hogy minőségileg jóval többre is képesek vagyunk, mint leváltani a Fideszt és aztán így-úgy elkormányozgatni. Az a helyzet az ellenzékkel, hogy már ez a kettő, a leváltás és az utána elkormányzás is igazából reménytelennek tűnik számukra, így pedig eleve tele vannak gátlásokkal, kételyekkel, meghasonlásokkal, törésvonalakkal – ehhez képest egy olyan elszánt és tehetős hatalmi monolit legyőzéséhez, mint a Fidesz, egy mértékében legalább olyan elszánt gátlástalanságra van szükség, mint amilyen a legyőzendő ellenségben működik.
Egy ilyen mértékű, ennyire „magabiztos” és kételyeket nem ismerő gátlástalanság alapja csak valamilyen erős hit lehet – vagy: egy olyan személyes helyzet, amikor az illetőnek nincs hová hátrálnia. Ezek egyike sem adott ellenzéki körökben. Hit? Ugyan miben? Hogy „szakértők” vagyunk? Hiszen a szakértőség nem egy erős belső hit, hanem csupán kognitív tudás és bizonyos technikák ismerete. A szakértőség nem a lélek mélyén él, nem onnan „tör fel vulkánként”, így motiváló ereje is jóval gyengébb. A szakértőség nem „őserő”.
Az ellenzéknek „nincs lelke”, ezért nincs hite1, ami tűzön-vízen át motiválná, amely átsegítené, átlökdösné minden mellékes körülményen, minden anyagi és egyéb hiányon, fogyatékosságon. Az ellenzéki, akárhova néz, ott problémát lát, amin aztán azonnal elgondolkodik. Elgondolkodik – és a (jobbik esetben…) szakértelemmel összerakosgatott stratégiáját elkezdi átgondolni, helyette újat összerakni. Az ellenzék az örökös újrakezdés, visszafordulás, mást gondolás állapotában vegetál. Nem akar „hibázni” – és ezzel elcsesz mindent. „Mérlegel” – de nem azért, hogy utána gyorsan vágjon, hanem hogy ki ne hagyjon véletlenül „valami fontosat” a számításaiból. Mindezekért az ellenzék egy, a saját farkát kergető, körbe-körberohangáló macskára hasonlít, nem pedig egy sikeres seregre… És ugyan kit lelkesítene, kit töltene el hittel, bizakodással egy önmagával játszó macska? …A másikfajta ellenzéki pedig az, amelyik elképzel gyorsan valamit kínjában („Orbán rettenetes, le kell hát győzni!”) és ettől a belsőnek érzett, azonban abszolúte külső forrásból eredő2 motivációtól hajtva „mozgalmárkodik”: „meghirdet” – aztán persze nem tud beteljesíteni, nem tudja elérni az önmaga elé képzelt célt. És van néhány „harmadik típusú ellenzéki” is, akik „magányos harcosok”: ők ugyan belsőleg motiváltak, vannak ideáik, van akár még kompetens tudásuk is – velük viszont az a baj, hogy ők is „magyarosan” akarják elérni a céljukat: a saját fejük után menve, nem pedig a helyzetből kiindulva. Ráadásul (ha ugyan ismerik) egymást is gyanakodva méregetik… Így és ezért nincs ellenzéki tömegbázis!
Az világos, hogy Magyarország így esélytelen a sikerre. Orbánék bukni fognak, hiszen nem képesek igazi, belülről fakadó lendületbe hozni az országot – mert az emberek nagy részét nem képesek motiválni. Megy, megyeget még majd egy ideig az ország erőforrásainak „újraosztogatása”, kitart még egy ideig a „multiktól” elvont pénz, aztán még egy ideig azzal is el lehet majd szórakozni, hogy a lefosztott multikat átjátsszák „nemzeti nagytőkés kezekbe” – de aztán az egész rendszer benyújtja a számlát: valakinek ki kell fizetni az elmúlt éveket. A nemzeti tőkés is csak tőkés: hasznot akar – azt pedig csak a fogyasztó fizetheti, akit másképpen állampolgárnak neveznek. Ha az állampolgárok csak tessék-lássék, hit nélkül dolgoznak, akkor mind anyagi, mind szellemi erők terén szűkül az ország – szűkülő országban pedig még a „kivételezett” nemzeti nagytőke is csak ideig-óráig képes nyereséget elérni, azt is csak egyre növekvő hatalmi represszió révén. De ez a rendszer hamar összeomlik – és ha összeomlott, akkor vajon mi lesz, hogyan lesz tovább?
…Hogyan lesz ebből működő rendszer – hiszen, mint fentebb tisztáztuk, sem az ellenzék, sem a kormányoldal nem képes az embereket lelkileg motiváló világot teremteni, egyiküknek sincs ilyen imázsa. Nincs hit az ellenzék által kínált világban és immár csak a legfanatikusabbak és a legkorlátoltabbak hisznek az orbáni világban. Hosszú évek vegetálása, stagnálása, zsugorodása után honnan lesz lelki erő, hit és motiváció az embereinkben ahhoz, hogy újraindítsák az országot, a magyar társadalmat?
Hogyan, milyen minőségben, milyen odaadással dolgozik egy közalkalmazott, aki reggelente összeugró gyomorral lép be a munkahelyére, a nem a teljesítménye és tudása által pozíciójában lévő főnöke elé? Örül annak, hogy van munkája, befogja a száját, eszébe sem jut kezdeményezni, „ugrálni”, kitűnni – hiszen ezzel csak irigységet válthat ki, mert a rendszer valójában nem a minőséget, hanem az engedelmességet, a belesimulást akarja és honorálja. Hogyan képes nevelni – vagy akár csak tanítani is – az a pedagógus, akik közben azon morfondírozik, hogy Svájcba menjen-e bébiszitternek, vagy Angliába mosogatni, esetleg Finnországba takarítani? Hogyan növeli a várható és egészségben megérhető életkort az az egészségügy, amelyben az orvos vagy harácsoló disznóvá válik („hálapénz”), vagy ha nem, akkor havi 500 eurót visz haza – és közben németül tanul, mert hatszázvalahány kilométerre, Münchenben ennek a tizenkétszeresét kapja és még tisztelik is, meg is becsülik?
…Igen: az embereink zöme úgy érezni, hogy nincs már miért magyarnak lennie, nincs ennek értelme. Mondhatni: nem érni meg.
Innen csak úgy lehet feltápászkodni, majd felemelkedni, ha legbelső, lelki motivációk terén leszünk képesek újrafogalmazni a létünk, az ittlétünk miértjét. Ez az újraértelmezés, ez a hit, ez a motiváció csak egy önmagában hívő és e hitét gátlástalanul képviselő, önmaga iránt tömeges érdeklődést, vonzalmat kelteni képes és így – első lépésként - a Fideszt legyőző ellenék felől jöhet-jöhetne. Viszont a fentebb leírt és három típusba sorolt ellenzék-ellenzékiek egyike sem képes erre. Kell egy negyedikfajta ellenzék. Egy olyan, amelyik újrafogalmazza, kik vagyunk és miért legyünk. Egy olyan ellenzék, amely (akár napról napra) megmondja, hogy mit tehetünk a saját érdekeinkért. Olyan ellenzék, amely nem arról beszél, hogy ő mit tenne a hatalomban, hanem arról, hogy mit tegyenek az emberek.
Mit is jelent magyarnak lenni, miért érdemes annak lenni? Amíg erre nem adunk érvényes és működőképes, XXI. századi, modernizációs választ, addig marad Orbán és a córesz – vagy a kivándorlás. Nem véletlenül használtam a córesz szót, ezt a jiddis kifejezést: ezzel utaltam arra, hogy ma „üldözött zsidóként” él a magyarok zöme Magyarországon – és nem azért, mert „mások” (pl. épp a zsidók, vagy a döglődő és dölyfös EU) elnyomják, ahogy ezt a többé-kevésbé radikális jobboldal magyarázza nekünk. Azért nem találják a helyüket a magyarok, mert az emberek és a normális emberi élet helyét elfoglalta a hatalom és ennek parasztvakító eszköze, az öncélú politika. Nem hiszem, hogy egy népnek, amely képes volt túlélni az elmúlt ezer, száz, huszonhárom, vagy épp három évet, ha elszánja rá magát, nehézséget okozna élhetővé tenni nyomorult 93.000 km2-t.
Annak oka, hogy a magyar nép zöme zavart és bénult, emiatt pedig működésképtelené vált az ország, nem más, mint hogy itt a politika, a közélet sohasem a nép érdekeiről, céljairól szót, hanem a hatalom fenntarthatóságáról. Szerencsés népek persze meg tudják fogalmazni magukat érvényesen, nem csupán néhány hamis, önáltató történelmi sztereotípia mentén – de ezt nem várhatjuk a magyarságtól, amely legalábbis a török-kortól szisztematikusan van egymásra uszítva és amely emiatt szinte egyes embereire bomlott szét. (És: persze hogy utáljuk a magukat „jobban üzemeltető” népeket és féltjük tőlük a magunk világát!)
Ha meg akarjuk fogalmazni, hogy „Mi a magyar 2013-ban?”, akkor előbb azt kell megfogalmaznunk, hogy mi az érdeke ma? Nem arról kell folyjon a vita, hogy ki mit tett és tett rosszul 1-10-100 éve, hanem hogy ki mivel és hogyan járuljon hozzá az ország és a saját élete élhetővé tételéhez. Arról kell beszélnünk egymással, hogy milyen eszközök kellenek ehhez és hogy ismeri-e ez a nép ezeket az eszközöket? De mindenek előtt: meg kell tanítanunk újra egységes közösségként gondolni önmagára és ekként is cselekedni – mert mindaddig, amíg a magyar emberek készek lesznek vélt, beígért előnyökért alapvető – és értelmetlen – kérdésekben is egymásnak uszulni, addig meg sem lehet fogalmazni sem a közérdeket, sem azt, hogy „Kik vagyunk?” És nyilvánvaló, hogy egy önmagával – akár egy emberen belül is – marakodó, vitatkozó, kétkedő ellenzék képtelen erre a feladatara. Helyes definíciót csak egy önmagát jól definiáló erő kezdhet el terjeszteni.
Láthatjuk: a „Kik vagyunk?” valójában egyenlő azzal, hogy „Mik az értékeink és az érdekeink?” – ezért az érvényes, hiteles és sikeres ellenzéki tevékenység ezek megfogalmazásával („mérj!”) és képviseletével („merj!”) kezdődik.
…Fogalmazzuk hát meg mielőbb az érdekeinket és az értékeinket!
1 Itt természetesen nem valamiféle transzcendens értelemben vett lélekről és hitről van szó.
2 Kívülről, külső forrásból ered a motivációja, hiszen valami „hiány”, valami negatívum, valaminek a nemléte, elromlása, elárulása, lerombolása, stb. miatt érzi magát cselekvési kényszerben, nem pedig azért, mert a fejében ott van készen egy sokkal jobb világ.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek