„Minden jó állampolgár kötelessége szolgálni a hazáját és tudatában lenni annak, hogy ő nem egyedül önmagáért van a világon, hanem, hogy hozzájáruljon annak társadalomnak a jólétéhez, amelybe őt a természet helyezte."
II. (Nagy) Frigyes – 1768
Úgy néz ki, lejárt az az óra, amelyet még a rendszerváltáskor húztak fel az akkori régi-új és új, de a mélyben még szintén a régi mentalitást továbbvivő pártok. Közülük ugyanis végül egyik sem volt képes válaszokkal szolgálni a XXI. század követelményeire. Voltak, amelyek nem is kerestek új, érvényes válaszokat, hanem megpróbáltak a régiekkel boldogulni. Ezek úgy gondolkodtak: ha a nép a régi, akkor működniük kell a régi megoldásoknak, módszereknek is. És egy ideig úgy tűnt, igazuk is van. Ám a dolog úgy néz ki, hogy nem csak egy adott népre kell válaszokat, megoldásokat szabni, hanem a népet körülvevő világra is – és ez utóbbi radikálisan megváltozott. Eltűnt belőle (legalábbis a világ ránk ható részéből) a szocializmus, mindenek előtt a ránk 40 évig „átsugárzó" Szovjetunió. 1989. október 23-án egyszerre a kapitalizmusban találtuk magunkat, ráadásul úgy, hogy az addigi „halálos ellenségeink" - akik amúgy már vagy két évtizede fenntartottak minket, a hiteleikkel -, hivatalosan is a legnagyobb támogatóink lettek. A langyos pocsolyából, amibe negyven évig bele voltunk ragasztva, átkerültünk a világversenybe – aztán pedig hamarosan az Európai Unióba is. És jöttek, jöttek az új, számunkra két generáció óta ismeretlen kihívások, amelyekre nem tudtuk, mit lépjünk? A politikai elitünk pedig képtelen volt (és legtöbbnyire nem is akart) egy atomizált, önállótlan, etatista elvárásrendszerű „szolganépből" modern tőkés társadalmat kovácsolni – ez nem is meglepő, hiszen ők sem értettek ehhez: sem a tőkés világhoz, sem pedig a „kovácsoláshoz"...
...Jöttek a pótmegoldások: makrogazdasági mutatók, szabályozók tologatása, állami támogatások. (Ez a szép szocialista eszköz gyakorlatilag simán, működ(tet)ve élte túl a „rendszerváltást" – ugyan miféle rendszerváltás is volt az, amely sem új mentalitást, sem pedig új gazdasági eszközrendszert nem teremtett?) De mivel a magyar gazdaság – és: a magyar társadalom – problémái csak sokadsorban voltak makrogazdasági jellegűek, ezért ezek az ide-oda változtatgatások legfeljebb időszakos és látszólagos „egyensúlyjavulást" hoztak, amelyeket szükségképpen még nagyobb lejtmenet követett, mint amilyet épp kezelni akartak velük.
Így jutottunk el a 2000-es évek második felébe, amikor a nemzetközi válság elérte ezt a felkészületlen – mert önmaga valóságával tisztában nem lévő – országot. Romlott a helyzet – és ettől felerősödött a válaszkeresés igénye is. Egyre több teret nyertek olyan „válaszok", amelyek szintén nem voltak újak (sőt: mondhatni „ősiek") és amelyek egyetlen „bája" az volt, hogy a „hivatalos" politikai legfeljebb akkor említett ilyesmiket, ha egyes „mainstream jobber" politikusok jól berúgtak és zsidózni-cigányozni kezdtek a haveri körökben. Igen, a radikáljobber „válaszokra gondolok" – azokra, amelyek még soha, sehol és semmit sem oldottak meg, viszonyt remekül „harmonizálnak" az emberi elmének a bajban aktivizálódó agresszív ösztöneivel. A radikális jobboldal „ötletei" gyakorlatilag a már a sarokba szorított és onnan kitámadó-kiharapó patkányban is bekapcsoló „genetikus vészforgatókönyv" tagolt emberi beszédre konvertált változata. (Megjegyzem: nem minden emberi-társadalmi tanulság nélkül van az a tény, hogy általában az ezzel próbálkozó patkány is el szokott pusztulni...)
Szóval: a radikális válaszok sem válaszolják meg helyesen (azaz: hosszú távon is működőképesen) a mai világunk kérdéseit – sőt: a kérdéseket sem teszik fel helyesen. Úgy kérdeznek, hogy arra a kérdésre már csak azt a választ lehessen adni, amit ők akarnak... Függetlenül a valóságtól. És persze a másmilyen radikális válaszok sem működnek: nem működik a radikális („kommunista"?) baloldali válasz sem – mert az meg „csupán" azt hagyja ki az elméleteiből, hogy az ember hierarchikus csoportokat alkot, mióta csak ősei elkülönültek a félmajmoktól. Így a „vertikális tagoltságot" tagadó/megszüntetni vágyó „keménybalos" elképzelések csupán az emberi faj genetikus örökségével akarnak szembemenni. Hasonló a helyzet az zöld/öko-alternatív válaszokkal is: ezek egy másik, még sokkal-sokkal régibb ösztönnel nem számolnak. Azzal a minden élő szervezetben immár 3,5 milliárd éve benne működő „programmal", hogy az illető lény/faj lehetőleg hasznosítson minden, számára elérhető és felhasználható erőforrást a saját fenntartására és szaporodására. Ez a genetikus akadálya a lemondó önkorlátozásnak – legalábbis össz-emberiségi méretekben. (Hogy mi erre a valóban működő megoldás, azt most ne nyissuk ki, kérem...)
Az ellenzékre senki sem figyel, mert nem érdekes. Mi lett a Millából? Most még ott sem tart, mint két éve, már ami a társadalmi hatást (azaz: az események menetére gyakorolt befolyást) illeti. A benne együtt lévő szabad értelmiségiek képtelenek megvédeni még a maradék szabadságot is. Egymás közt beszélgetnek, szavuk nem hallik ki a körből és nem hat senkire rajtuk kívül. Hiába csatlakoztak az Együtthöz, nem lett teljesítmény a szándékból. Már érdektelenek...
Igen: az Együtt... Fél éve még sokan úgy hitték: „Majd a Bajnai!" Mára el múlt ez az eufória. A nevét tudjuk, de hogy mit csinál és pláne, hogy miképpen lesz abból 2014-es kormányváltás, nem tudunk semmit és már nem is érdekel minket. Most majd országjár – és elmennek a rendezvényeire azok, akik már amúgy is megvannak neki (csak a neve, de nem a programja, pláne nem a karizmája okán) – de hogy ebből nem lesz, nem lehet új emberek tömeges meggyőzése, arra most nagy összegben merünk fogadni! És most, hogy összefogott az MSZP-vel (róluk lásd alább), még inkább eltávolodott azoktól, akiket pedig eredetileg magához akart vonzani: a tudatosan választó bizonytalanokat, ezt a nagyjából bő egymilliós tömeget. Hiszen ők „akármikor" választhatták volna már eddig is Bajnait – nem valószínű, hogy most sokkal vonzóbb lenne a szemükben egy, a szocikkal most, népszerűsége lejtőjén csúszva összefogó Bajnai, mint ezelőtt fél évvel (a „maximumon"), amikor szintén nem álltak mellé.
Az MSZP pedig eközben úgy őrzi a hibáit, hogy abból egyértelmű: mása nincs is neki! Egy csődtömeg, amelynek ugyan van több mint egymillió híve, de akiben nincs semmi megszerethető: semmi, amivel újabb támogatókat lehetne bevonzani, akik bennük látnák bárminek is a megoldását. És amíg úgy gondolkodnak és úgy kommunikálnak, mint Suchmann Tamás 1996-ban a somogyi tagszervezet hatvanpluszosaival, addig hullaszaguk van.
...Összefoglalva: a régi establishmentnek nem akaródzott új válaszokat keresni-találni, mert jól elboldogultak (a hatalom birtokában) a régi közegben. A radikális jobb válasza ostobaság, a radikális balé és a zöldeké pedig legfeljebb kisközösségi-parciális válaszként működhet.
Itt áll a magyar társadalom válaszok nélkül, értelmes vezetők nélkül, magára hagyva Lassan el is hiszi az ország, hogy két lehetőség van: Orbán vagy elmenni Magyarországról...
Itt az ideje ezen változtatnunk: itt az ideje megadnunk a válaszokat – és az Orbánon és emigráláson kívüli választás lehetőségét!
A magára hagyott és a demokratikus választalálásban járatlan társadalom sajnos képtelen elvégezni ezt a feladatot. Mint láttuk, „raktáron lévő és bevetésre kész" politikai elit nem létezik. Így ha válaszokat akarunk, akkor ehhez új politikai válaszadókat kell összehoznunk!
De van itt egy kis probléma: a magyar közgondolkodásból hiányzik a közös, hosszú távú, konstruktív és kompetenciaalapú önkéntes munka. Vezetni – azt igen! Megmondónak lenni – azt igen! Finnyáskodni egymás szagától – azt igen! Bölcselkedve büszkén semmit tenni – azt igen! Feltételeket szabni a munkám felajánlásához – azt igen! A saját fejem után menni – azt igen! De a közös célt és a jól eltervezett-kiosztott munkát csendben elvégezni – azt nem!
Leírom most ide, hogy mi hiányzik a magyar közgondolkodásból – és hogy mi az oka annak, hogy huszonhárom év demokrácia nyílegyenesen vezetett oda, ahol az ország áll. Az hiányzik, hogy „köz"-ben gondolkodjunk, ne pedig csak a magunk parciális megoldásaiban. Itt nincsenek működő közügyek – ezek helyét a politikusi szlogenek foglalják el. A politikus mond valamit, amitől azt reméli, hogy neki, gyorsan népszerűség-növekedést hoz, de sem azt nem vizsgálja meg, hogy mi ennek a népre gyakorolt hosszabb távú hatása, sem azt, hogy beleillik-e valami ésszerű koncepcióba ez a lépés? Nincs igénye a politikának arra, hogy valódi politika legyen – valójában minden, ami a magyar politikát meghatározza (anyagi háttere, jogszabályi közege, a magányos egyénekből álló nép szükségszerű passzivitása és az ebből következő valódi ellenőrzési és beleszólási képesség hiánya) arra vezet, hogy a politikának nem is kell a közérdekről szólnia, ez simán megúszható.
Így lehetséges az, hogy néhányszáz elszánt és szervezett ember gyakorlatilag azt csinál politikusként, amit akar... Ám ennek nem csak negatív kimenete lehet – lehet elvben pozitív is, ha ezt a néhányszáz elszánt és szervezett embert nem egy újabb közgépezés, vagy trafiktörvény motiválja, hanem az, hogy jó politikát csináljanak. Ahogy néhányszáz ember elfoglalhatta az államot magának, úgy elfoglalhatja a nép számára is.
Az elfoglalt és saját haszonra működtetett állam ellenkoncepciója – demokráciahiányos mentalitású nép esetében – a közhaszonért működtetett állam lehet. Ezt az ajánlatot, alternatívát kell megfogalmazni és odakínálni a választóknak akkor, ha maguk a választók „passzivitásra szocializáltak". Ugyanakkor fontos, hogy ez a közhaszonért működtetett állam a mégoly atomizált társadalom polgárai számára transzparens és kontrollálható legyen – ebben is ellentétét képezve a mai mainstream politikai elit által kínált állammodelleknek. (Mert ne feledjük: a baloldal hatalma birtokában ugyanúgy nem csinálta meg a „skandináv típusú" transzparens államot, mint ma a Fidesz, viszonyt élvezte a mutyi összes kisipari előnyét. Ugyan miért hinnénk nekik most el azt, hogy ha még egyszer visszatérhetnek a hatalomba, akkor „Most aztán bizonyisten...!"? Á, dehogy: akik a politikaközeli mutyiban szocializálódtak és a politikaközeli mutyivilág nem-szabadpiaci vállalkozásaiban „lettek valakik", nem változtatni akarnak, csak újra pozícióban lenni...) Azért (is) kell a transzparencia és az ellenőrizhetőség, hogy ez az atomizált és passzív, magát a hatalom „kiszolgáltatott alattvalójának" érző polgár a mindennapjaiban tapasztalhassa, hogy az országát vezető új politikai erő valóban nem akarja monopolizálni a hatalmat, hanem azt csupán addig akarja birtokolni, amíg jól végzi a dolgát, amíg ő a legjobb, mert a leghasznosabb ajánlat a Köz számára erre a feladatra. Mert az atomizált és passzív polgár is jobbszereti a naprakészen elszámoló és szemmel láthatóan jól dolgozó mesterembereket, mint a „Nyugottlegyen, maj'megláttya!"-típusú, a klasszikus polestablishmenttel rokon fajtát.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek