2012.09.06. 14:07 Szerző: Cincinnatus

Cincinnatus

Cincinnatus.jpg

„Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának, ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak.”

Részlet Orbán Viktor beszédéből Nagy Imre és társai újratemetésén – 1989. június 16.

 

A kormány eddigi két éve azzal telt, hogy különféle, Magyarországot szorongató, sakkban tartó ellenségekkel traktáltak minket, ezzel indokolva az örökös harci állapotot, amelyben Orbánék az országot tartják. Csakhogy mindebből egy szó sem igaz: Magyarországot nem körülvette az ellenség: benne van, a kellős közepében és a közhatalmat gyakorolja. És nem látszik az az ellenerő, amely változtatni lenne képes ezen az állapoton.

Békében a kormány teljesítménye számít, nem az elszántsága és a „bátorság” – mivel pedig Orbán kormánya egyszerűen teljesítményképtelen, ezért „harc” kell neki, hogy „bátorságát fitogtathassa”, ezzel tömörítve maga köré elszánt és kétségbeesett híveit. Ám ez az út sehová sem vezet – legalábbis jóra biztosan nem!

Ez a helyzet, ebben a helyzetben vagyunk – ugyanakkor sehol egy olyan ellenzék, amely valóban fel tudna lépni ez ellen és amelyre valóban rábízhatnánk az országot legközelebb. Várhatunk, ölbe tett kézzel, hogy „Majdcsak...”. Várhatjuk, hogy kialakul a múlt szellemeinek valamiféle összefogása, de a múlt szellemisége alkalmatlan jövőépítésre. Várhatjuk, hogy majdcsak elkezd aktívan politizálni Bajnai és köre (sok modernitáspárti „utolsó reménysége”), ám mi van, ha mégsem? Mi van, ha eltelik még ezzel a várakozással további néhány hónap – és nem lesz kézzel fogható eredmény? Akkor az lesz, hogy már semmiképpen sem maradna idő egy kései eszmélést követően arra, hogy valakik, valahogyan összehozzanak egy Orbánt legyőzni képes ellenzéket.

Nincs kire-mire várnunk tovább – mert a további várakozás immár a saját jövőnkkel szembeni bűnös mulasztás lenne.

Sokáig vártak mindazok, akik Orbánék helyett valami jobbat szeretnének, ám a történelem arra tanít, hogy aki csak várni tud, az hiába vár... A jövő mindenkor a cselekedni képeseké – hiszen például éppen a Fidesz is így szerezte meg a hatalmat a cselekvésképtelen akkori kormányerők elől.

Nagyon nem fűlik a fogunk ahhoz, hogy elkezdjünk cselekedni, hogy elkezdjünk aktívan politizálni. Megvan (még?) a magunk polgári nyugalma – ám ugyanakkor jól látjuk már, hogy ez a nyugalom egyáltalán nem stabil: megszűnik, ha továbbra is elfogadjuk, hogy egy annyira önérdekű és annyira tehetségtelen, irreális világban szédelgő kormányunk vihesse továbbra is az ügyeinket, mint ez a mostani. Nem vagyunk „izgágák”, akik örömünket lelnénk a „mozgalmárkodásban”: polgárok vagyunk, akik jól látják, hogy ha ráhagyjuk világunkat azokra, akik élvezetből, komoly munka helyett, vagy (lelki) kényszereiket követve politizálnak, abból elsősorban nekünk, polgároknak lesz bajunk.

Jelenlegi helyzetünket már 236 évvel ezelőtt nagyon pontosan foglalták írásba, a világ túlfelén, íme:

A józan ész azt kívánja, hogy a jól bevált kormányzatot ne változtassuk meg jelentéktelen és múló nehézségek miatt; és valóban a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberiség inkább szenved mindaddig, amíg a rossz nem válik elviselhetetlenné, mintsem hogy kivívja jogait, és eltörölje a megszokott formákat. Ha azonban a visszaélések és bitorlások hosszú sora mindig ugyanazt a célt szem előtt tartva azt bizonyítja, hogy a népet teljes zsarnokságba kívánják hajtani, a nép joga és a nép kötelessége, hogy az ilyen kormányzat igáját levesse, és jövő biztonsága érdekében új védelmezőkről gondoskodjék.

Ezek az Amerikai Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatának szavai, 1776-ból – és mi sem adhatnánk jobb helyzetleírást mai magyar állapotainkról. „A rossz elviselhetetlenné vált” – mert jó politikára képtelen vezetőink vannak, immár huzamos ideje. Ideje ezen változtatnunk – és amint fentebb már írtuk, mástól, mint saját magunktól ezt a változatást hiába várjuk. Mert ha bárki más változtatna és nem mi, magyar polgárok szabnánk meg a változás módját és irányát, akkor az az ő felfogását és érdekeit követő változás lenne és semmi garancia arra, hogy e változásokkal mi lényegesen jobban járnánk.

Nem akarunk politizálni. Nem akarjuk a hatalmat a saját kezünkbe venni és nem akarunk politikusokká válni sem. A dolog nem rólunk szól, nem mi szeretnénk „szerepelni”. A mi dolgunk az, hogy létrehozzuk azt a közösséget, amely megkeresi és felkéri a politikai szerepre legalkalmasabb polgártársainkat, hogy Magyarország népe érdekében vegyék kezükbe közös ügyeink intézését, a Köztársaság irányítását. Alkossanak ehhez programot, amely Magyarország és a magyar nép valóságos állapotából és adottságaiból indul ki – és erre alapozzák a cselekvés, a szükséges változtatások rendszerét.

Ezt az utat még sosem próbáltuk, még sosem éltünk a demokrácia azon lehetőségével, hogy mi, állampolgárok alkossunk egy érdekcsoportoktól független politikai közösséget, kifejezetten azzal a céllal, hogy e közösség vezetői ne kontraszelektív-„hűbéri”, hanem meritokrata úton kerülhessenek pozícióba. Pedig ez lenne a demokrácia igazi értelme. Eddigi 22 „demokratikus évünkben” csak arra volt lehetőségünk, hogy a magyar társadalmi hagyományrendszerek által így-úgy összehozott, szellemiségükben jórészt a múlthoz kötődő politikai erők közül válogathassunk. És mivel ezek az erők nem a kívánatos jövőből, hanem „saját múltjukból” – és: saját céljaikból - kiindulva politizáltak, ezért az eredmény is felettébb hasonlatos lett a meghaladni óhajtott múlthoz: Magyarország 22 év alatt újratermelte a hegemonisztikus hatalmi struktúrát.

22 év alatt sok magyar sokat tapasztalt és sokat változott – eleget ahhoz, hogy belássák: át kell venniük a közügyek irányítását.

Mi, akik ezt a felhívást megfogalmazzuk és nyilvánosságra hozzuk, nem vagyunk politikusok és nem is akarunk azokká lenni. De valakiknek csak el kell már kezdeniük, valakiknek ki kell már mondani azt, hogy ez az egyetlen út, amely elvezet a sikeres, stabil, erős gazdasági alapokkal rendelkező Magyarországhoz: ha legjobb szakembereinket hívjuk meg programot összeállítani és azután azt meg is valósítani, immár politikusokként. A ma „politikai helyüket” kereső választóknak fel kell kínálnunk ezt az alternatívát, hogy végre ne csak az éppen leváltani kívánt erő ellen szavazhassanak, hanem önmaguk és a köz érdekében.

Nyilvánvaló, hogy egy program, egy politikai közösség anyagi erőforrásokat is igényel. Ezt – tekintettel arra, hogy a cél a közösség és nem valamely érdekcsoport üdve – csak a közösség biztosíthatja. Ennek Magyarországon, a magyar társadalomban alig vannak hagyományai: egyszerűen nem volt olyan helyzet a történelmünkben, amikor egy új politikai erő közadakozásból állt volna fel – talán csak 1848 az egyetlen kivétel. Ráadásul a „politikai közbizalom” sem jellemzi a magyar polgárok zömét: itt az a közvélekedés, hogy „a politikusok tolvajok”, ezért önként, jószántunkból dehogy adakozunk mi politikai célra. Évszázados tapasztalataink arra figyelmeztetnek, hogy amit a magyar polgár a politikára költött, abból haszna nemigen lett. Ám ha „saját politikai erőt” akarunk, akkor ugye nem várhatjuk azt, hogy a „saját szolgáinkat” valaki más fizesse? (...Hiszen már Mikszáth is megírta a Szent Péter esernyőjében: „Nem a mi szolgánk a pap, hanem az Úristen szolgája. Mindenki fizesse a maga szolgáját.” – ebből pedig a szolga urának fizetési kötelezettsége egyenesen következik.)

...Mutassuk meg Orbánnak, hogy bizony, igaza volt 1989-ben: ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a diktatúrának, ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak. Hozzuk most létre azt a politikai erőt, amely közéleti súlyával előbb rászorítja az uralkodó pártot a tisztességes választásokra, majd leváltva ezt a pártot, hatékonyan fog az ország érdekében kormányozni is!

Van egy régi római történet, még a Köztársaság korából, amikor az ellenség körülvette és már csaknem legyőzte a római sereget. Ekkor az ügyek rendbe tételére a polgárok Cincinnatus nevű társukat kérték fel. Cincinnatus pedig, otthagyván a szántást, rövid úton rendet is tett: összefogta a Köztársaság erőit, legyőzte az ellenséget – majd visszatért munkájához, „az eke szarvához”... Mi, akik most a nyilvánosság elé lépünk felhívásunkkal, szintén csak efféle, a szükséghelyzet hozta „Cincinnatusok” vagyunk. Segítsünk rendbe tenni a Köztársaság dolgait – aztán pedig ki-ki térjen vissza munkájához!

A bejegyzés trackback címe:

https://progressziv.blog.hu/api/trackback/id/tr624759114

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Husz_János_Puszita 2012.09.06. 17:33:35

Először azt hittem, most jön a Nagy Bejelentés. Pártot alapítotok. :D

Ha nem, hát nem, végül is megértem. Ki akarna ennek a kupacnak a tetejére ülni? Egy romhalmaz az egész. A nép "hálája" gyorsan utolérné. Jótett helyébe jót ne várj.:D

aeidennis 2012.09.06. 17:51:19

LOL! Valaki mentse meg a köztársaságot! Mi is nagyon szeretnénk, de inkább csinálja valaki más!

Ez olyan, mint, amikor az úrilány tipegve kiabál a konyhában, hogy valaki takarítsa már fel a koszt, mert ő le nem húzza a kesztyűjét és ugyan nem fogja meg a felmosórongyot.
süti beállítások módosítása