„Szövetségbe forrt szabad köztársaságok:
A Nagy Oroszország kovácsolta frigy,
A Szovjet hatalma és egysége éljen:
Sok nép így akarta s megalkotta így!”
Szergej Mihalkov: A Szovjetunió himnusza - 1944
A cím szándékoltan provokatív, ugyanis a poszt témája a („Németország szorgalmazta és vezette”) szorosabb európai egység lesz, ez a manapság egyre aktuálisabbá váló és sokakat felingerlő téma. Igazi terepe ez a vita a szubjektivitásnak, a félelmeknek, az irigységnek, az előítéleteknek, a tények nem kellő ismeretének - és persze a kisebbrendűségi érzéseknek, valamint azok (verbális) túlkompenzálásának is. Amiről kevesebb szó esik, az a teljesítményképesség és annak valódi alapjai – ugyanis ha ezek kerüln(én)ek elő, akkor bizony sokaknak szembe kellene nézniük a saját maguk (és társadalmuk) hiányosságaival.
…Ehelyett úgy tesznek, mintha még mindig a II. világháborút vívnák az Európát „legázoló” németek ellen!
Most, hogy problémák jöttek elő az Európai Unió egyes tagállamaiban, illetve amikor ezen, egyes tagállamokban keletkezett problémák közös EU-s kezelése támaszt új kihívásokat, divat lett az egész egyesülő Európát szapulni. Teszik ezt (szélső-)balról és (nem csak szélső-)jobbról. Teszik ezt antiglobalisták és nacionalisták. Teszik alternatívok és konzervatívok… Mióta „szabadságharcot” folytat Magyarország kormánya, onnan is rendszeresek akár miniszterelnöki részről is az euroszkeptikus, a további egységesüléstől elzárkózó megnyilvánulások (ahogy azt legutóbb például Orbán Viktor pénteki, Kossuth rádió-beli interjújában - http://videotar.mtv.hu/Videok/2012/06/15/08/Kossuth_Radio_Orban_Viktor__06_15__180.aspx). Érthető ez, hiszen egy egységesebb Európai Unióban vajmi kevés lehetőség lenne egy-egy országon belül egy kormányerőnek a saját, szűk holdudvarát úgy preferálnia, mint azt pl. a magyar kormány teszi.
…És mindeme szép és kevésbé szép elmélkedések tele vannak csúsztatásokkal, tények tudatlan, vagy tudatos összekeverésével. Tele vannak a „nálunknál nagyobb” hatalomtól való rettegéssel és tele vannak a saját teljesítményképtelen mivoltuk leplezésének szándékával is. Ott van az EU-ellenességben az is, hogy egyesek a saját, kivételezett pozícióikat féltik – azokat a pozíciókat, amelyeket teljesítményük nem támaszt alá.
Érdekesek ezek a tiltakozások az EU (és persze a „megszorítások”) ellen: akkor bezzeg nem tiltakoztak ezek a népek és ezek a „politikusok”, amikor az EU-támogatásokból sokkal jobban éltek hosszú évekig, mint amit a saját teljesítményük és munkakultúrájuk, technológiai fejlettségük lehetővé tett volna számukra. Elfogadták e támogatásokat – és elköltötték: jóléti kiadásokra, korrupcióra, az indokoltnál drágábban megépülő (presztízs-)beruházásokra, ahelyett, hogy átgondoltan befektették volna e pénzt.
Akkor sem tiltakoztak a „problémák által érintett” népek, amikor politikusaik (akiket ők választottak meg!) meghamisították az EU felé küldött gazdasági adataikat, éspedig azért, hogy még tovább élvezhessék az EU-s támogatásokat – és persze a hatalmukat is. De most, amikor összeomlottak a saját erejükből fenntarthatatlan rendszerek, bezzeg tiltakoznak! Ahelyett, hogy átgondolnák és belátnák, hol rontották el a dolgaikat, aztán levonnák ennek tanulságait és új, jobban működő rendszert hoznának létre – amely persze meglehetősen hasonlítana a németre…
…Miről is szól az egységesebb Európa? Arról, hogy egy huszonhétféle gazdaságpolitikával, jog- és adórendszerrel bíró, egységes külügy, pénzügy és hadügy nélküli, de még az igazi közös pénzt is nélkülöző „államszövetség” nem több szólamnál. És ami még ezeknél is nagyobb probléma, az az egységes munkakultúra és a valóban közös távlati célrendszer hiánya. Mindezekkel nem számoltak akkor, amikor az Európai Uniót a mai formájában létrehozták – vagy talán egyesek gondoltak mindezekre, ám tisztában voltak azzal is, hogy „egyből” nem lehet „ekkorát lépni”. Elkezdték hát valahol – és a többit rábízták a jövőre…
Ez a jövő most jött el!
Ha ma ránézünk az Unióra, azt látjuk, hogy van néhány ország, amely jól vette a válságot és vannak olyanok, amelyek „majd’ beledöglenek”. Különféle magyarázatok születnek arra, hogy ez miért van így. Ezek közül igen népszerűek a „periféria-országokat kiszipolyozó gazdag országok”-at emlegető, a magyar „szabadságharcos” retorikával rokon szövegek. Ezekkel könnyű azonosulni – mert felmentenek. Soknak szeretik ezeket a „magyarázatokat”, ugyanis nem követelnek változást azoktól, akik magukat „áldozatoknak” tekinthetik e magyarázatok alapján. E populáris magyarázatok lényege az, hogy a bajban lévő országok szegénységét nem a saját társadalmi és gazdasági strukturális problémái, nem a korszerű kapitalizmushoz szükséges tudás és mentalitás hiánya okozza, hanem egyfajta „gyarmatosítás”. És: a válságtól tönkre nem tett országok stabilitása sem a társadalmak belső szervezettségének, a mindennapokat is átható polgári mentalitásnak tudható be, hanem annak, hogy „kiszipolyozzák a bepalizott szegény perifériát” – legalábbis e magyarázatok szerint.
Ezzel szemben a valóság az, hogy ha a most bajban lévő országok továbbra is azt fogják csinálni, amit eddig – és amit a saját, belső társadalmi mechanizmusaik működtettek – akkor a problémák is meg fognak maradni.
Sarkalatos eleme ezeknek a „populárteóriáknak” Németország: annak szerepe, céljai és jellegzetességei. A Németországgal való foglalkozás oka egyértelmű: mára mindenki számára világossá vált, hogy Európa vezető ereje ez az ország. Németország adja az EU GDP-jének 20%-át, az innovációra fordított GDP-aránya pedig majdnem 1%-kal múlja felül az EU-átlagot… Ez utóbbi tény pedig további térnyerést hoz majd magával a jövőben…
…Németországtól félnek, Németországot irigylik, Németországra féltékenyek.
A minap jelent meg az egyik széles körben olvasott blogon (Boldogok a sajtkészítők) egy poszt (Deutschland, Deutschland über alles - http://boldogokasajtkeszitok.blog.hu/2012/06/12/deutschland_deutschland_uber_alles_896), amely igen jól szemlélteti mindazt, ami fentebb olvasható. Itt a szerző nem kevesebbet állít, mint hogy „a ma létező Németországot nem a németek teremtették, hanem az amerikaiak”. Érvként erre ezt írja: „[az amerikaiak] úgy döntöttek, hogy ezen a tabula rasaként szolgáló területen megvalósítják azt a társadalmi modellt, amelyről úgy gondolták, leginkább hasznára lesz az észak-atlanti civilizációnak. A győztes amerikai – pénzügyi, gazdasági, szociális – szakemberek lényegében patikamérlegen alkották meg az új Németországot, alapul véve az amerikai mintát, s továbbfejlesztve mindazzal, amit otthon nem tudtak megvalósítani. Majd ezt a modellt teletömték pénzzel, és évtizedeken át, védelmezték fegyvereikkel a belső és a külső hatásoktól egyaránt. A német hagyományokból kigyomlálták mindazt, ami ellene mondott az új struktúra logikájának, a porosz militarizmust, éppúgy, mint a német romantikát, s csak azt engedték megjelenni az új német önképben, ami valamilyen módon támogatni tudta a kísérlet sikerét: a német pontosságot, precizitást, becsületességet, szervilis hivatalnoki öntudatot és efféléket. Ma úgy tekintünk a németekre, ahogyan a történelemben soha nem tekintettünk rájuk. Ma olyan jellemzőket kapcsolunk a németekhez, amelyeket a XIX. században még igazi nyárspolgári szemétnek tartottak a német kultúra nagyjai: Schiller, Heine, Nietzsche és a többi álmodozó.”
Ezt követően értekezik arról, hogy az I. világháború után a káoszba és szegénységbe süllyedt Németországot csak a hitleri fegyverkezés emelte ki a nyomorból, ezt követően pedig így folytatja Németország történelméről szóló fejtegetését: „Ha esetleg mélyebbre ásnánk a történelemben, akkor sem fedezhetnénk föl semmi egyedien nagyszerűt a német múltban. Németországnak voltak virágzó korszakai, amelyek többnyire egybe estek a kontinens más országainak fellendüléseivel, és voltak sötét és nyomorúságos periódusai, ugyanúgy és nagyjából ugyanakkor, mint a többieknek. A német kultúrának, a német mentalitásnak, a német közerkölcsnek mindehhez kevés köze van.”
…Hát, kérem…
Nézzük akkor a németek – és általában: az északnyugat-európai népek, skandinávok, hollandok, angolszászok, stb. történelmét, mit is mutat a valóság, mik is e népek közös társadalmi jellemzői és mi következik ezekből a mai, egységesülő Európai Unióra nézvést? (Megj.: az „angolszászokról” – Nagy-Britanniáról – és jelenkori EU-szkeptikusságukról alább lesz még szó.)
Bizony, a szerző állításaival ellentétben már az ókorban ott voltak e népek őseiben, az általuk alkotott társadalmakban azok a struktúra-kezdemények, amelyek mára jól működő demokráciákká és jól termelő gazdaságokká segítették válni ezeket az országokat. Nem akarok történelemórát tartani, csupán elég annyit megjegyeznem, hogy ezek a népek „az egyenlő szabadok közösségeiként” szerveződtek, ez volt az „önképük”. Amikor az ókori Rómában néhány tucat patríciuscsalád mondta meg a tutit, akkor ezeknél a népeknél már az egész törzs gyűlése választott vezért – éspedig a vezér képességei alapján. (Megj.: így ment ez a keltáknál is.) A vezetők hatalma pedig csak „befelé” és csak „mandátumuk hatályán belül” volt érvényes – „külpolitikai téren” csupán a törzsi gyűlésnek volt joga döntéseket hozni, illetve azokat jóváhagyni. Ami e népek „barbár”, „kegyetlen”, „primitív”, stb. mivoltát illeti, ez nem több legendánál. Ezek népek olyan közegben éltek, olyan természeti és technológiai feltételek között, hogy egyszerűen nem engedhették meg maguknak azt a „luxust”, hogy közösségeiket ne meritokráciákként rendezzék be. Ha ugyanis a döntéseket nem a döntésre leginkább alkalmasak hozzák és nem a realitásoknak megfelelően, akkor az adott közegben elpusztultak volna. Így volt ez azóta, hogy e népek elődei a „neolit forradalom” idején benépesítették a mai területeiket. Ez egy kemény szelekciós folyamat volt, amely során a „lazább csávók”, bizony, nem élték túl a teleket… Így veszett ki belőlük a „mediterrán vér”… De hogy egy időben a mához sokkal közelibb, hasonló példát hozzak: ez volt az amerikai Nyugatot benépesítő pionírok története is – és (a germánokhoz hasonlóan) ők is egy nagyon teljesítményorientált néppé váltak e szelekció révén. (Az eleve Európából magukkal vitt kulturális és mentalitás-hagyomány egyébként szintén az „északi” volt – nyilván ez is segítette az ottani, alkalmanként már-már „szélsőséges” teljesítményalapúság létrejöttét…)
Rövidre fogva: Északnyugat-Európában kialakult egy sajátos életszemlélet, amelyet egy viking szólás igen jól szimbolizál: „Erőmben bízom, semmi másban!”. Nyilvánvaló, hogy itt az „erő” a teljesítményt jelenti. A germán (és a kelta) társadalmak, ellentétben a mediterrán és keleti társaikkal, nem voltak „stabilan vertikalizált”, „hierarchikus” társadalmak. És ez az a tulajdonságuk, ahol a demokrácia gyökerei keresendők. Ó, nem: korántsem Athénban, vagy épp a Római Köztársaságban! Athén demokráciája csupán fél évszázad volt, a római köztársaság pedig egy szűk elit diktatúrája – valami olyasmi, amilyenek manapság a „titkos társaságok” és „nagytőkés/bankár-összeesküvések” irányította globalizált világról/EU-ról szóló népszerű összeesküvés-elméletekben szerepelnek. Ez az „ősdemokratizmus” ott élt (az akkor már németekben) végig a (késő-római minták alapján a frank katonai elit által létrehozott) feudalizmus alatt is: a Német Nép Szent Római Birodalma, a maga gyakorlatilag önálló tartományaival, városaival, ilyen-olyan „saját jogon szabad” szerzeteivel, választófejedelmeivel és birodalmi gyűlésével tulajdonképpen nem volt más, mint egy nagyra növesztett és keresztény mázzal bevont „Alþingi” (http://hu.wikipedia.org/wiki/Al%C3%BEingi) – ez igen jól megmutatkozott a reformációban is. (Nem véletlen, hogy a Habsburgokat ez a birodalom igazán sohasem fogadta el és be, a maguk örökletesség-mániájával.)
Az sem véletlen, hogy (még késő-feudális mezben) a felvilágosodás korában épp e közegben futott be szédületes karriert a világ első „tervezett” állama, Poroszország is. (Megj.: sokan nem is tudják, hogy az amerikai Függetlenségi Háború sikeréhez épp egy, ebben az ésszel jól eltervezett, teljesítményalapú Poroszországban/porosz hadseregben „szocializálódott” báró, Friedrich Wilhelm von Steuben (http://en.wikipedia.org/wiki/Friedrich_Wilhelm_von_Steuben) „tréningprogramja” kellett – enélkül a Valley Forge-ban áttelelő sereg nem lett volna képes győzelmet aratni az angolok felett. Ennyit arról, hogy - ahogy a Boldogok a sajtkészítőknél olvashattuk - „Németországot nem a németek teremtették, hanem az amerikaiak”… Ha nincsenek a németek és a „porosz drill”, akkor ma nem létezne az Amerikai Egyesült Államok sem!)
…Aztán, a XIX. század folyamán, amikor létrejött a német egység, Németország (szintén bármiféle „amerikai program” nélkül) Európa legdinamikusabb államává vált, éspedig néhány évtized alatt. És ezek azok az évtizedek, amikor igazán „befutottak” a skandináv országok is – elsőként Svédország. Mert a kifejlődött ipari társadalom és a „munkacentrikus” északi mentalitás igen eredményes „elegyet” alkottak…
…Igen: könnyebb leszólni Németországot, könnyebb azt állítani, hogy mindaz, amit elért, „nem is saját magának köszönhető”, mintsem tanulni tőle. Csak épp az a helyzet, hogy mindez nem segít leküzdeni a válságot és nem segít a ma problémás országok sikeressé tételében sem.
Akik manapság (egyre hangosabban és magabiztosabban, egyre nagyobb tömegben és egyre nyíltabban) az EU további egységesülése ellen beszélnek, valójában meg szeretnék úszni azt, hogy teljesítmény tekintetében fel kelljen zárkózniuk az északi/centrumországokhoz. Ez, persze, lehetséges: nem kötelező mindenkinek „németté/skandinávvá válni” – de ennek ára lesz. Az alacsonyabb technológiai színvonal és az alacsonyabb munkakultúra és innovációs szint alacsonyabb életszínvonalat is jelent – ha immár a „fejlett észak” nem fizeti tovább a „déli számlát”. Azon el lehet polemizálni, hogy "Vajon mit is jelent az életszínvonal”? Lehet gondolkodni abban is, hogy „mediterrán életstílus” mellett egy stressz- és versenymentes társadalomban akarunk élni. Ez azonban oda vezet, hogy nem csupán „szuper” autókra, „menő cuccokra”, utazgatásra nem termel majd a gazdaságunk elegendő forrást, hanem minőségi oktatásra, magas szintű egészségügyi ellátásra, fenntartható nyugdíjrendszerre sem. Ennek következtében aztán a mai döntésünk a jövőben „visszacsinálhatatlanná” válik: növekszik a lemaradás – és már később akkor sem lesz reális lehetőség a „mégis csatlakozásra” a „centrum-Európához”, ha netán meggondoltuk magunkat, mert rájöttünk, hogy a „lazaságnak” több hátrányát tapasztaljuk, mint amennyi előnyét reméltük. Azok, akik ma a „Maradjunk ki a poroszos EU-ból!” jelszavával házalnak és ezzel érnek el bizonyos közegekben és társadalmakban komoly népszerűséget, és azok is, akik hallgatnak rájuk, hogy ne kelljen megszokniuk egy magasabb szintű munkakultúrát, azok valójában a saját gyerekeik lehetőségét veszik el attól, hogy ők esetleg majd másként dönthessenek – éppen az előbb említett „örökre leszakadás”-effektus miatt.
…Mondhatják egyesek, hogy ezek a „szirénhangok” nem csupán a „lusta” délen, hanem a „szorgos és protestáns északon”, pl. Nagy-Britanniában is gyakoriak és népszerűek. És valóban: Nagy-Britannia szíve szerint hagyná a francba az egész egyesült Európát – és különösen a még egyesültebbet. Mindig óvatosnak kell lenni, amikor egy társadalommal kapcsolatban „egységes ítéletet” mondunk, hiszen az emberevők között is lehetnek meggyőződéses vegetáriánusok. Így a brit euroszkepszissel kapcsolatban is csupán arról lehet szó, hogy ez egy (egyre inkább) elterjedt nézet ott. A britek ugyanis érdekes kettősséggel szemlélik az EU-t és annak „északi szárnyát”. Egyrészt a brit társadalom is teljesítményalapú - gondoljunk csak az ipari forradalomra! Ám ez a teljesítményalapúság keveredik egyfajta „kivétele(zett)ségtudattal” (továbbá egyfajta erős hierarchizáltsággal is, amely „francia importként” került oda, a francia eredetű Plantagenet-uralkodókkal – de ezt most ne nyissuk ki!). Amikor kialakult a „mai” brit mentalitás és közösségtudat, az volt a teljesítményorientáltság célja, hogy meggazdagodván többé ne kelljen „megfeszülni”, hanem a pozíció önmagában, „arisztokratikusan” garantálja majd a jólétet. Jól szemlélteti ezt az, hogy a meggazdagodott gyárosok és kereskedők áhított célja a Lordok Háza-tagság volt. (Megj.: hasonló volt ehhez az Osztrák-Magyar Monarchia gazdasági elitjének törekvése is arra, hogy az uralkodótól báróságot kapjanak. Mind ez, mind az angol (nagy-)polgárság törekvése tehát egy, a polgárságból kivezető cél elérése volt.) …És ezt játszotta az egész Brit Birodalom, mint hatalom is: „Minden erőnket képesek vagyunk megfeszíteni és kitartóan harcolunk és küzdünk a kivételezettségért, azért, hogy az egész világ fölébe kerekedhessünk.” Ez pedig, ugye, ellentmondás: mindent megtenni azért, hogy minden, ami elérhető, a miénk legyen – aztán elvárni, hogy ez így is maradjon, örökkön-örökké, még akkor is, amikor mások, akik nem pihennek a babérokon, technológiában, tudományban, szervezésben, erőben, ebben-abban immár elibénk kerültek.
…Na, itt az oka a brit euroszkepticizmusnak: tudják, hogy ők az egységesült Európában nem lehetnek kivételezettek, hogy valóságos pozíciójukat csak a teljesítményük garantálná ott. Ha összeadjuk a kontinentális Európát és Nagy-Britanniát, akkor azt játjuk, hogy abban, ami valóságos erőforrásokat jelent, legalább a XX. század kezdete óta Németország van előnyben. Németország GDP-je (2010-es adat) 3 286 451 millió US $, míg az Egyesült Királyságé 2 263 099 millió US $ - de még a „nagy történelmi rivális” Franciaország is megelőzi őket a maga 2 562 759 millió US $-os GDP-jével. Hiába lenne hosszú távon a britek érdeke is az egységes, bivalyerős és magasan teljesítő EU, ha ma, amikor dönteni kell, sok brit inkább választja a ma (még) csábítóbbat, a jól megszokott „splendid isolation” (http://en.wikipedia.org/wiki/Splendid_isolation)
…A brit euroszkepticizmus tehát elsősorban érzelmi alapú.
Mekkora sokk volt a világelső Nagy-Britanniának az I. világháború alatt az tapasztalat, hogy egykori gyarmata, az USA hadba lépése nélkül Németország valószínűleg legyőzte volna. (Még akkor is, ha a német vezérkar és diplomácia reális ok nélkül, Németország valódi érdekei ellenében indította a háborút, és hogy ez a német vezérkar és diplomácia súlyos stratégiai hibákat követett el a háború alatt!) …És mekkora sokk volt az angoloknak az, hogy alig 22 évvel a Németországra mért I. világháborús vereség után a megvert, komoly területi veszteséget elszenvedett és háborús jóvátétellel terhelt Németország megint megverte volna Nagy-Britanniát egykori gyarmata, az USA segítsége nélkül! Hát ez meg mi? Mit tudnak ezek a németek, amit ők nem? – és mit tennének, ha „az övék” lenne ez a mostani, egyesíteni tervezett Európa?
Ha van atavisztikus félelem a politikában, akkor a britek németfóbiája az. És ezen a fóbián sokakkal osztoznak. Hogy kikkel és miért? …Válaszoljunk a miértre és azzal megkapjuk a „kik”-et is!
Nos, miért… Hát ugyanazért, amiért a britek is félnek: mert a németek jobban teljesítenek. Azok félnek a németektől, akik a teljesítményfölényüktől félnek. Persze, lenne egy egyszerű mód ettől az a félelemtől való megszabadulásra: ha megtanulnának legalább úgy teljesíteni – de ez sem nem lenne „úriemberhez méltó”, sem pedig fáradságmentes. Félni, gyűlölködni, hetet-havat összehordani könnyebb. Igaz: hosszú távon nem jövedelmező, sőt!
Láttuk: az euroszkepticizmus igazi alapjait a munkakultúrában kell keresni. Minden más csupán duma. Süket, alaptalan duma. Lehet összeesküvés-elméletek mögé rejteni ezt a tényt – hogy „a bankok”, vagy „a zsidók”, vagy bárki-bármi más tehet a „dél” problémáiról. Lehet beszélni a nemzeti szuverenitásról, mintha az valami önmagában vett érték lenne, minden további nélkül. Minden értéket az tesz értékké, hogy általa újabb és újabb értékek teremtődnek – de ez a „nemzeti szuverenitás”? Attól, hogy valaki-valami „más”, még nem feltétlenül érték (gondoljunk csak a „Lehet Más…”-ra!). Az nem teremt újabb és újabb értékeket, ha egy nemzeti elit eléri azt a saját országában, hogy ne lehessen versenytársa – valójában ez éppen az értékteremtés ellenében hat. Akik a nemzeti szuverenitásukat féltik egy verseny- és teljesítményalapú, új, egységesülő Európától, azok nem mást, mint a saját privilégiumaikat féltik – de ezt ugye gáz lenne bevallaniuk. Mint ahogy gáz lenne azt is bevallani, hogy „Jól akarunk élni jó munkateljesítmény nélkül!” (Figyelem: a jó munka nem azonos a sok, vagy a nehéz munkával!)
…Nyilvánvaló, hogy - mindezek ellenére - lesznek olyanok, akik ki akarnak majd maradni a tovább egységesülő EU-ból és mindent meg fognak azért tenni, hogy „kollektíve”, országszinten is kimaradhassanak abból. És lesznek, akik részei akarnak annak lenni – noha a saját országuk többsége a kimaradást választja.
De vajon biztos-e, hogy a „ki marad-ki lép be?” csak nemzetek között játszható le?
Lehetséges egy olyan európai (tovább-)egyesülés is, amelyben egyrészről az „északiak” egyesülnek egymással, másrészről pedig a „déliek” – de ez nem államokra fog vonatkozni, hanem emberekre. Ha nem zárkóznak fel „egy az egyben” azok a társadalmak, amelyek most teljesítőképesség terén lemaradásban vannak a „centrum-Európához” képest, akkor ezekből a társadalmakból kiválnak és eltávoznak a centrumba azok, akiknek erre lehetőségük van. Elvisznek tudást, elvisznek tőkét, elviszik magukkal a polgári mentalitást is. Ne feledjük: az EU-n belül (immár) szabad a munkaerő és a tőke áramlása – és mi sem természetesebb annál, hogy ezek odamennek, ahol jobban hasznosulhatnak. Ilyen módon tehát immár nem létezik sem „nemzeti középosztály”, sem pedig „nemzeti tőke”. Azok sorolják magukat a „nemzeti középosztályhoz”, akiknek a szellemisége, a mentalitása, netán a tudása és képességei csupán nemzeti keretek között képesek érvényesülni (nem ritkán erős kontraszelekciós tényezők támogatásával!) és akik az EU-s versenyt már nemigen bírnák (vagy: akik nem akarják ennek kitenni magukat). Hasonló a helyzet a manapság nálunk (is) sokat emlegetett „nemzeti tőkével” is: „nemzeti” az a tőke, amely otthon kivételezett helyzetet élvezhet, ezért nem hat rá a fentebb említett hatás, hogy t. i. a tőke általában a legjobb hasznosulás felé mozdul el, ha teheti. Hiszen egy Közgépnek akkor hasznosul a legjobban az igazi tőkéje (t. i. a kapcsolati), ha magyar nemzeti keretek között marad… De az ilyen tőke nem igazi tőke – mint ahogy az sem igazi tőkés, aki vagyonát állami helyezkedésnek köszönheti. Ez ugyanis a(z állam-)kapitalistává válás tipikusan balkáni útja – ebből következően pedig (mivel hajtóereje nem a teljesítmény), „balkáni” lesz az ezen tőke által létrehozott/ki-és megtermelt produktum is!
…Mindez persze mehet „magyar vonatkozásban” is!
Van egy olyan megoldása is a „Hová tartozzanak a magyarok?” kérdésnek, hogy „Ki ide-ki oda!”. Mert az is egy lehetséges forgatókönyv, hogy a magyarok közül azok, akik mentalitás, tudás és munkakultúra terén nyugatosak, elmennek nyugatra – és marad a Kárpátok ölén néhány millió örökké elégedetlen és álmokat kergető „balkáni/ázsiai magyar”. Ők aztán majd választanak maguk fölé populistábbnál populistább és nacionalistábbnál nacionalistább „oligarchakormányokat” – de ez nyugaton már senkit sem fog érdekelni. A többiek addigra már elmennek nyugatra „…és évszázadok múlva az antropológusok majd eltűnődnek azon az érdekes és meglepő tüneményen, hogy a Malše partján kiugró pofacsontú emberek bukkannak fel” – ahogy Hašek írta a Švejkben.
[…Végezetül, ennyi „tömény szöveg” és „vészterhes komolyság” után egy kis irónia: nem tudjuk, miért ágálnak az Egyesült Királyság politikusai közül oly sokan olyan hevesen a „német EU” ellen, amikor immár II. Erzsébet testőrgárdája is német indulóra3 masírozik itt: https://www.youtube.com/watch?v=M2HB36teVeQ és itt is:
https://www.youtube.com/watch?v=AZ8CINJ427o]
1 Csurka István „ikonikus” szavai 1992-ből.
2 „Egységet és jogot és szabadságot…”: a Deutschlandlied („Németország-dal” – August Heinrich Hoffmann von Fallersleben, 1841) 3. versszakának kezdő sorai – a Német Szövetségi Köztársaság himnusza. E dal első versszaka kezdődik a híres-hírhedt „Deutschland, Deutschland über alles…” szavakkal – ám kevesen tudják, hogy a vers megírásakor, 1841-ben ez nem Németország „világuralmi törekvéseire” utalt, hanem arra, hogy az akkori sok-sok önálló német állam(ocska) felett áll az egységes német nép.
3 Az első felvételen a Möllendorfer induló szól, amelyet Julius Möllendorf szerzett 1846-ban és eredetileg az ulmi 1. Württembergi „Károly király” ulánusezred, valamint a bambergi 1. Bajor „II. Vilmos császár” ulánusezred használta szemleindulójaként. A második felvételen a Coburger induló hallható, Michael Haydn (Joseph Haydn testvére) szerzeménye 1792-93-ból, amelyet az 57. számú, a szász-coburg-saalfeldi herceg nevét viselő gyalogezred számára komponált.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek