„Ez még a burzsoá erkölcs. Nagy még a fejükben a zűrzavar, ezt meg kell érteni!”
Bors Máté kalandjai – 1968
Ma egy, látszólag az oktatáspolitikával, valójában a magyar történelem értelmezésével és interpretációjával foglalkozó írás jelent meg a Mandineren (Oktatásügyi frontnapló I. - http://mandiner.blog.hu/2012/04/16/oktatasugyi_frontnaplo_i?utm_source=ketrec&utm_medium=link&utm_content=2012_04_16&utm_campaign=index)
A cikk – azon túl, hogy a szerzőtől mi, akik sem „nemzetiek”, sem „keresztények”, sem pedig „konzervatívok” (és nyilván „úrik” sem) vagyunk, megkapjuk a „libi blogok intellektuális örömlányai” titulust – arról szó, hogy hát milyen is legyen „a (hivatalos?) magyar történelem”? Pontosabban: milyen magyar történelmet oktassanak az iskoláinkba?
A szerző egy, magát évtizedek óta tartó „hit”-ről beszél a témában, amely (idézem őt szó szerint) „az évtizedes hazugságokból és ferdítésekből fakad, és …amely egyaránt mozgatja a Gyurcsány- és Mesterházy-performanszok akciónyugdíjasait, a vidéki történelem és irodalomtanárnőket, és a Che Guevara-pólós hülyegyerekeket.* Ez a hit pedig a múlt nem-ismeretén, szándékos félremagyarázásán és egyszerű, proletár hazugságokon alapul.” Ez a „hit” a szerző véleménye szerint „átköltötte” az ezeréves (vagy ki tudja, mennyi…) igazi magyar történelmet, majd „az így létrehozott tabula rasa-t azután a progresszív, baloldali – bolsevik – történészek, filozófusok, irodalomtörténészek siettek teleírni, többnyire regényes hazugságokkal, mint például a magyar kommunista párt története.”
Idézi is a szerző az „Ellenséges erők hangját”: a Történelemtanárok Egyletének bizottmánya által kiadott állásfoglalás-t, mely szerint az új, hoffmannizált történelemoktatással: „olyan történeti nézőpont válhat meghatározóvá a közoktatásban, amelyet a tudomány és a történelemtanítás évtizedek óta meghaladott”. Itt a szerző úgy nyilatkozik erről az állásfoglalásról, mintha a nevezett egyletben csupa olyan alak ülne, akik Rákosi (de minimum Kádár) visszatértét várnák és ma is a „vadkomcsi” törifelfogásért élnének, és ha kell, áldoznák azért (pénzben) amúgy sem sokat érő tanári életüket… És végezetül: mandineres szerzőnk tagadja a társadalomtudományok fejlődését is, azt valami, a természettudományokból átszivárgott-átcsempészett mocsoknak mondván…
…Na, kérem, itt az ideje, hogy átvegyük a szót „aristo” mestertől (ő jegyzi a cikket a Mandineren) és rávilágítsunk kicsinyke üzelmeinek valóságos céljaira!
Ez a kultúrharc valójában arról szól, hogy ha nem sikerül a jónéppel elhitetni azt, hogy az úri-nemzeti-keresztény Magyarország „sikersztori” volt, akkor ugyan akarják-e és hagyják-e majd az emberek tömegesen azt, hogy ez az úriaskodó-nemzetieskedő-kereszténykedő társaság futhasson itt még egy (két, három) kört.
Az a történelemkép, amely most vissza akar térni az iskolákba, egy, a szerző által emlegetett „balos” történelemfelfogásnál is „osztályelkötelezettebb” és kifacsartabb volt – ráadásul még a legkülönb szerzői (pl. az írásban is emlegetett Hóman Bálint) is elfeledkeztek arról, hogy minden kor jellemzően „a saját fejével” gondol vissza az előző korokra.
Az az „aranykor”, amelyre – társadalmi pozícióvágyai igazolásaképpen – a szerzőnek és társainak szüksége lenne, soha nem létezett. Az a két történelmi korszak, amelyet ők akkora nosztalgiával emlegetnek, a dualizmus, illetve a Horthy-éra. Mindkettő „úri-nemzeti” igazsága elintézhető pár szóval is:
· A kiegyezés utáni dualista „aranykor” éppenséggel nem ennek az úri-nemzeti-keresztény csapatnak a sikere volt, hanem (horribile dictu!) az akkori magyar liberálisoké (a „szabadelvűeké”), akik félrerakva és az országgal is félrerakatva a „nemzetieskedést”, kiegyeztek az osztrák nagytőkével! Mert nem árt tudni, hogy abban az időben, a XIX. század második felében az osztrák monarchiát, uralkodóházastól, arisztokráciástól együtt ez a (sokszor bizony zsidó!) nagytőke tartotta el és életben!
· A Horthy-korra még ennyi szót sem kell áldoznunk – sőt: nem is kellenek a saját szavaink. Elég József Attila e korszakban írott verseire gondolnunk…
…Jó lesz beszélni a valódi magyar történelemről - és általában is: a történelemről, mint kultúrtörténeti és szellemi jelenségről; az alábbiakban erre teszünk majd kísérletet!
…Kezdjünk bele – de mivel a téma egyetlen posztban nem fejthető ki, ezért az elkövetkezendő napokban egy posztsorozatban foglalkozunk vele! E sorozatban csupa olyan témát dolgozunk fel, amelyek segítenek megismeri azt, hogy a mai magyar társadalom, kultúra, gondolkodásmód, mentalitás – és politika – miképpen következik a történelmünkből. Rövid „epizódokban” mesélünk el egy-egy történetet, mutatunk be folyamatokat, hogy lássuk, „kik vogymuk”…
*Itt kívánjuk a szerzővel közölni, hogy mi, a Progresszív Blog, nem vagyunk „libi blog”, ergo annak ”intellektuális örömlányai” sem. Továbbá: nem vagyunk sem „akciónyugdíjasok”, sem” vidéki tanárnők", de még csak „Che Guevara-pólós hülyegyerekek” sem! Az viszont erősem árulkodó a szerző („aristo”) személyiségét és valódi társadalmi hovasorolhatóságát illetően, ahogyan fogalmaz és ahogyan – csöppet sem egy elegáns és emelkedett, konzervatív és magabiztos úriember módjára – vitapartnereihez nagy igyekezettel vagdos sértegetésnek szánt jelzőket, ahelyett, hogy megalapozott és időszerű évrendszerrel igyekeznék őket (is) meggyőzni. …E stílus kapcsán hadd idézzem Albert Speert, aki így írt Hitlerről:
„Pártfunkcionáriusai körében… visszaesett a daliás idők baráti zsargonjába… Különösen szerette az utcai verekedések szókészletét, az olyan kifejezéseket, mint ’’lebunkózni’’, ’’vaskeményen kitartani’’, ’’elkalapálni’’, ’’odavágni’’…”
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek