„Nec res, nec spes!”
(„Se pénzem, se reményem!”)
Gaius Julius Caesar
Átlagosan 57.000 forintos bruttó béremelést fognak kapni az orvosok – olvasom a minapi hírek között (http://index.hu/belfold/2012/02/22/57_ezer_forint_lesz_az_atlagos_orvosi_beremeles/). Februárra várható (állítólag) a megállapodás erről. (Ugyan ki kivel állapodik meg – engem pl. senki sem kérdezett, hogy O. K.-e a dolog?) Úgy érzem, e hír kapcsán el kell mondanom bizonyos dolgokat ezzel az egész „orvosfizetések”-dologgal – és általánosságban: az egészségügy-finanszírozással – kapcsolatban!
Talán azt kár is leírnom, hogy semmit sem fog változtatni bruttó 57.000 forint az orvosok évi ezres számú elvándorlásán. Talán még 570.000 bruttó – vagy nettó – forint se lenne elég ehhez, mert nem csupán a pénzért mennek el Magyarországról az orvosok. A pénz csak tünet, az alacsony magyar orvosi fizetések csupán egy sokadik következménye valaminek. E posztban erről fogok írni – tehát félreértés ne essék: nem a pénzért teszem!
Magyarország, mint működő rendszer mára eljutott az összeomlás szélére – az egészségügy különösen. A szakszerűtlen, önző államvezetés és a rövidlátó állampolgárok közös műve ez. És éppen ez az a bizonyos „nem csak a pénzért”-ok, ami miatt sok orvos elmegy az országból: jól működő rendszerben akarnak jó munkát végezni és jól működő országban akarnak élni. Ez az, amit (úgy látszik) nem értenek meg a politikusaink. Ugyan ki az, aki „rongyos” pár tízezer forintért hajlandó kilátástalannak tűnő életet élni egy kaotikus környezetben, amikor – tudása révén – mindebből egy pillanat alatt kiléphet. Ugyan miért maradnának, mikor se pénz, se remény?
„Hivatástudatból!” – hát persze: a politikusaink is nyilván hivatástudatból emelték meg a saját fizetésüket… Csak éppen az a baj ezzel a hivatástudattal, hogy hiába tartana itthon minden orvost a hivatástudata, az egészségügy akkor is hamarosan működésképtelenné válna, mivel a pénz nem csak az orvosoknak, az egészségügyben dolgozóknak kell, hanem a műszerekre és gyógyszerekre is. Ha ezek nincsenek, akkor nem működik az egész. Nem működik - akárcsak lassan Magyarország!
Magyarország nem működik – és nem működik benne az egészségügy sem. Azt szokás mondani, hogy „nincs elég pénz” ehhez: sem az ország, sem az egészségügy normális működtetéséhez – ám ez így nem igaz! Van-lenne pénz, legalábbis az egészségügyre, csak az a kérdés, hogy akarjuk-e, és ha igen, akkor miképpen akarjuk rákölteni ezt a pénzt?
A korszerű egészségügyi ellátás drága, ezzel nincs mit tennünk. Szoríthatunk még egy kicsit a gyógyszercégeken, lekapcsolhatunk minden második lámpát a kórházak folyosóin, de amíg finanszírozási oldalról nem vesszük tudomásul a drágaság tényét, addig nem lehet magas szintű ellátást várni. És itt, a finanszírozási oldalnál máris ott vagyunk az egész orvosfizetés-kérdés lényegénél: nem lehet az egészségügyi ellátást az egészségbiztosítási rendszerünk totális átalakítása nélkül megvalósítani (, hacsak szegény Szócska Miklós nem kezd el ügyesen dollárt hamisítani…)
Az orvosi fizetéseket csak akkor lehet reális szintre emelni, ha egész rendszerben gondolkodunk végre, ha nem csupán tűzoltás folyik egy-egy részterületen. A jelenlegi gazdasági helyzetünkben, Magyarország adott gazdasági teljesítőképessége mellett csupán akkor tehetjük rendbe az egészségügyet, ha erre megvan a társadalmi akarat és ha polgáraink „minősített többsége” egyetért ebben. Vegyük végre tudomásul, hogy nem a kormány feladata pénzt adni az egészségügynek, hanem azoké, akik kezelést várnak attól – vagyis: a polgároknak! Ugyan mi köze lehet Matolcsynak (vagy általában az állam pénzügyeivel foglalkozó miniszternek) ahhoz, hogy mennyi pénzre van szüksége a kórházaknak? Ugyan miért ne választanánk el az egészségügyet az államtól? Hiszen az állami költségvetés csupán egy felesleges transzfer ebben: csupán elosztja a polgárok pénzét… Miért ne lehetne „levágni” azt az állami (jobb-)kezet, amely folytonosan, feleslegesen és inkompetens módon nyúl bele az egészségfinanszírozásba? Miért ne lehetne „önkormányzati rendszerben” megoldani az egészségbiztosítást és egészségügy-finanszírozást?
Nagyon egyszerűen fogalmazva, a magyar lakosságnak két választása van:
1. Megelégszünk az ’50-es-’60-as évek orvosi ellátási színvonalával, a „kedves doktorbácsival”, kezében az ódivatú orvosi táskával. Azzal a korszakkal, amikor volt már penicillin, de nem volt pacemaker. Azzal a korszakkal, amelyben a rák halálos betegség volt, a cukorbetegek rövid és nyomorult életre voltak ítélve, ahol az infarktus mortalitása a 100%-ot közelítette…
2. Vagy: igazán XXI. századi egészség- és életesélyeket akarunk – de akkor megadjuk (önként!) ennek az árát is.
Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi politikára és politikusokra nem bízhatjuk rá ennek a kérdésnek az eldöntését. Ez a mi feladatuk, magyar polgároké. De a döntéshez legyünk azzal tisztában, hogy csak e kettő között választhatunk, harmadik („magyar”, unortodox”, „trükkös”) út nem létezik!
…Na, ha ezzel megbarátkoztunk, akkor itt a következő teendő: írjunk-írassunk ki népszavazást, hogy t. i. a kettő közül a többség melyiket választja. …És ha megvan az eredmény, akkor az jön, hogy megcsináljuk az új, államfüggetlen egészségbiztosítási és egészségügy-finanszírozási rendszert…
A poszt címe: Nem csak a pénzért… Nos, ahogy írtam, a poszt sem csupán azért íródott, hogy „pénzt szerezzünk” az eü-nek, hanem azért, hogy (legalább az egészségügyben) építsünk ki jól működő, a kormányzati esetlegességektől függetlenített rendszert.
…Már ha akarunk – mert választhatjuk a táskás doktorbácsit is!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek