Bolond is lennék normálisnak lenni,
Normális ember nem tud inni-enni, tudod magadról,
Nem alszik hétszám, zabálja a gond,
Bolond is lennék, ha nem lennék bolond.
Hofi Géza: Hofélia
„Ha Švejk később megemlékezett a bolondokházában folyó életről, mindig a legnagyobb elismerés hangján szólt róla: - Igazán nem tudom, miért olyan dühösek a bolondok, hogy ott tartják őket… Olyan szabadság van ott, amilyenről még a szocialisták se álmodtak soha… Ott mindenki azt mondhatta, amit akart, és ami éppen a nyelvére jött neki, akárcsak a parlamentben.”
Jaroslav Hasek: Švejk
Ezt a posztot egy mai beszélgetés ihlette: egy ismerősöm kérdezgette, hogy „mi lenne A Megoldás” Magyarország problémáira?”. Válaszoltam neki, legjobb tudásom szerint, ám úgy érzem, el kell mondanunk és ki kell mondanunk bizonyos tényeket, a magyar politikai kínálattal és a politikai élet szereplőivel kapcsolatban. Olyan tényeket, amelyek túlmutatnak a hagyományos politikaértelmezés és –magyarázatok határain.
Kezdjük a „szélsőségesekkel” és a poszt végére jussunk el oda, hogy „akkor mi is a megoldás?”…
Sokan politikai jelenségekként kezelik a szélső-szélsőjobb megnyilvánulásait és politikai szereplőkként annak emblematikus figuráit. Elképzeléseiket, tetteiket és (ha van nekik) programjukat úgy vizsgálják, úgy értékelik, mint közéleti, társadalmi aktivitást. Számos politológiai tanulmány íródott már róluk…
Ez olyan, mintha távolságot súlymérések akarna valaki meghatározni: rossz eszközt és hibás viszonylatrendszert használ.
Ezek a jelenségek ugyanis nem a valóságban játszódnak le, azok az „összefüggések”, amelyek a szereplők politikai tetteit vezérlik, nem valóságosak. Nem arról van szó, hogy a létező valóság alapján alakítanának ki ilyen vagy olyan véleményt, hanem arról hogy a fejükben saját valóság létezik és működik.
Ezek az emberek igazából nem kíváncsiak a valóságra. Számukra a valóság nagyjából egyenlő a sikertelenséggel. Ők legyőzni szeretnék a valóságot, ezáltal szabadulva meg a sikertelenségtől. Ezért van az, hogy a világban soha, sehol még szélsőséges programmal nem sikerült a létezőnél jobb valóságot teremteni – vagy ha rövid időre hozott is részsikereket ez a fajta politika, „valóság-meghaladás”, annak később sokkal nagyobb ára lett, mint amennyi időleges előnyt hozott.
Ha van olyan ismerősünk, aki különféle összeesküvés-elméletekkel traktálja a környezetét, akkor azt mindenki bolondnak szokta tartani. Érdekes módon, hogyha ezeket a fantazmagóriákat „politikaként” tálalják, akkor máris hajlamosak vagyunk elfogadni és akként is kezelni. Esetleg vitatkozunk vele, de nem mondjuk azt, hogy „Figyelj, szedd a gyógyszered és járj szorgalmasan a pszichiáteredhez!” – pedig valójában ezt kellene tennünk, ekként kellene kezelnünk ezeket az alakokat és ezeket az elméleteket, ideológiákat, nézeteket.
De mi alapján fogalmazok meg ilyen sarkos véleményt, hogyan veszem a bátorságot ahhoz, hogy a politikából a pszichiátriára irányítsam az ilyen alakokat? Miért nevezem „bolondnak” őket és miért mondom ez alapján, hogy az ő tevékenységüket nem a politika nézőpontjából kell értékelni?
Bolond az, akinek nem csak saját véleménye van, hanem „saját tényei” is. A társadalommal és benne a politikával foglalkozók közül sajnálatosan kevesen vannak olyan ok, akik otthon vannak az emberi személyiség működésével (és annak közösségalkotásra gyakorolt igen-igen komoly hatásaival) foglalkozó tudományokban: a humánetológiában, a pszichiátriában. Enélkül politikával, társadalommal foglalkozni pedig olyan, mintha házat akarnánk tervezni-építeni anélkül, hogy ismernénk az építőanyagokat… „Ha csak kalapácsod van, akkor mindent szögnek nézel.”-tartja a mondás. Ha nem ismered az emberi lélek működését (és annak zavarait), akkor „politikának nézel” sima pszichés zavarokat. Téveszmés gondolkodás, üldözési mánia, szocializációs zavarok, megtört pszichoszociális fejlődés… Ezeknek mind-mind megtaláljuk a nyomait abban, ahogy a szélső-szélsőjobb figurái viselkednek a „társadalmi térben”. Félelmek és kisebbrendűség által kiváltott agresszió, a környező világ meg nem értéséből fakadó pánikreakciók, önnön alkalmasságukkal, „értékükkel” kapcsolatos kételyek sarkallta uralomvágyak: ezek mind ott vannak, szépen, sorba rendeződve, díszkivilágításban. Így, ennek következtében keletkeznek azok a bizonyos „saját tények”…
Soha de soha nem fogjuk a helyükre tenni tudni ezeket az alakokat és ezeket a „mozgalmakat”, ha nem értjük meg, hogy mi működik bennük és mi hozza ilyen állapotba az emberi gondolkodást és viselkedést. A jogban alapelv, hogy mindent a szerint kell kezelni, ami az adott dolog valójában és nem aszerint, aminek (esetleg) azt elnevezték. Ezt tervezi (remélhetőleg) kimondani az Alkotmánybíróság is a nyugdíjjárulékkal és az érte járó állami nyugellátással kapcsolatban: ha valaki fizet az állami nyugdíjalapba, akkor hiába nevezte el azt az e téren igen-igen kreatív Orbán-kormány a munkáltatói nyugdíjjárulékot nyugdíj-hozzájárulásra, attól az még maradt az, ami valójában… És hiába nevezzük (mondjuk) Budaházy, vagy Vona Gábor tevékenységét „politizálásnak”, az még attól nem válik valójában is azzá.
Utaltunk már ezen a blogon arra, hogy a társadalom- és azon belül politikatudományokra igen jó hatással lenne, ha alkalmaznánk azokban a természettudománynak az emberi viselkedés területén elért eredményeit. Ha ezzel a megközelítéssel értelmeznénk a „radikális” nézeteket és képviselőiket, sokkal közelebb kerülnénk az igazsághoz.
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az ember közösségalkotó lény, a közösségalkotás és a közösséghez igazodás ősi és alapvető ösztönként él bennünk. És ebből következően léteznek „közösségi pszichózisok” és „közösségi traumák is”: nem csak a saját életünk és egyedfejlődésünk lehet „zavart”, nem csak ennek következtében, „egyénileg” válhatunk pszichésen zavartakká, hanem az is zavart pszichés működést válthat ki, ha azt a közösséget éri „sokk”, amelyhez tartozónak érezzük magunkat. A „nemzeti radikalizmusnak” is vannak efféle okai, alapjai…
Ráadásul külön gáz az ügyben, hogy akinek a fejében kialakultak és „rögzültek” bizonyos tévképzetek, az ezt nem is érzékeli: ő egy „szubjektív valóságban” él – mint Matolcsy az „alternatív közgazdaságtan” világában. Ha valakiben az áll össze, hogy az UFO-k embereket rabolnak és kísérleteznek rajtuk, akkor számára „ez a valóság”, ha valakiben az, hogy judeobolsevista-szabadkőműves világ-összeesküvés áldozatai vagyunk, akkor az ez elleni „harc” számára ugyanolyan szükségszerűség lesz, mint az, hogy naponta egyen. Mármost, miért ne mondanánk a második csoporthoz tartozókat ugyanúgy tévképzetektől szenvedőknek, mint az első társaság tagjait?
A tévképzetek azért veszélyesek, mert akikben ezek élnek, azok ennek alapján rendezik be az életüket – és a társadalmukat is –nem pedig a valóság talaján, márpedig valódi, tartós sikert csak a valóságban lehet elérni, akár egyénileg, akár közösségként. Minél inkább politikai tényezőkként kezeljük ezeket a mentális zavarokat, annál távolabbra kerül Magyarország a siker lehetőségétől.
Ma Magyarországot (a korábbi Magyar Köztársaságot) egy olyan politikai elit irányítja, amelynek tevékenységéből, egyéni és „testületi” megnyilvánulásaiból arra következtethetünk, hogy egy „szubjektív valóságban” élnek – és ebből következően mi sem természetesebb számukra, mint hogy a tőlük függetlenül létező világ és a saját belső világuk közötti ellentmondás komoly pszichés feszültségeket kelt bennünk. Ezt a feszültséget a hatalom birtokában úgy próbálják meg feloldani, hogy a külvilágot magukhoz akarják alakítani. Tudják, hogy ha a külvilág berendezése olyan maradna, amilyen akkor volt, amikor hatalomra kerültek, akkor ez a saját hatalmukat megtarthatatlanná tenné. És mivel az ő pszichózisuk alapkérdése a „Ki vagyok én?”, a „Fent vagyok vagy lent?”, az „Úr vagyok, vagy senki?”, ezért számukra lelki létkérdés a hatalom, mert úgy vélik, annak birtokában kaphatnak „jó válaszokat” ezekre az alapkérdéseikre. Ezért kell Orbánnak a Nándorfehérvári-terem, ezért mondta Lázár, hogy „Azt gondolom, aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér.” Ezért akar az ország első oligarchája lenni Csányi "OTP" Sándor, ezért akarta őt „Gyurcsány élete árán” is legyőzni Kocsis István és ezért akarja Demján "Trigránit" Sándor, hogy „mindent ő építhessen”… Igen: egy „sérült lelkű” politikai és gazdasági elit telepedett az országra – ennek összes szükségszerű következményeivel együtt!
Ezért szövetkeztek a hatalomért, ezért kell nekik az új „alaptörvény” és találnak ki nekik „praktikus” sarkalatos törvényeket. (Megjegyzés: Ha már 2006-ban is az a jogszabályi környezet - új alaptörvény, a tervezett, illetve már meghozott 2/3-os törvények - létezett volna, amelyet a jelenlegi kormány alakított-alakít ki, akkor a Fidesz 2010-ben nem szerezhette volna meg a hatalmat. Nem tudta volna hatékonyan átvenni a politika – a „közbeszéd” – tematizálását, nem lettek volna ehhez meg azok az alkotmányos eszközei – pl. népszavazósdi -, amelyekkel lebéníthatta a Gyurcsány-kormányt…)
…És akik mostanában jelentkeznek? Akik az alternatív magyar politika aktoraiként kezdenek bemutatkozni? Hát, nem tudom… Győzzenek meg, hogy „ők nem ilyenek”!
Amint látjuk, a magyar politika igen tekintélyes része valójában nem is politika. A valóságot csupán önigazolásként felhasználni akaró szereplőkkel nem sok esélyünk van arra, hogy itt valóságos és hatékony politika legyen, valódi közösségi sikerekkel. Ehhez új szereplőket kell a politika porondjára invitálnunk: olyanokat, akiknél „nem róluk szól a történet”, akik nem valami lelki nyavalyájukat akarják a felettünk való uralkodással kikúrálni.
…Kedves Olvasóm, te ismersz ilyen alkalmas embereket? Lécci már ajánlani!:-)
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek