„…Egyetlen kilogramm gabonát, egyetlen liter benzint sem szabad otthagyni az ellenségnek.”
Sztálin rádióbeszéde a német támadás után - 1941. június 3.
„Mindenki üzletel Kínával, mert ma másképp nem megy. Amikor a kínai miniszterelnök európai turnéján Berlin és London mellett egyedül Budapesten áll meg tárgyalni, az nekünk elsősorban jó hír. Azt jelenti, hogy előbb vagyunk azon a ponton, ahová előbb-utóbb mindenki el akar jutni. Szeretni ettől még nem kell azt, ahogy a Kínai Köztársaságban a közügyeket intézik, de ezt nem is kéri senki.”
Kumin Ferenc blogja – 2011. június 26.
…Íme, két megnyilatkozás, 70 év eltéréssel arról, hogyan viszonyuljunk egy „külső behatolással” szemben.
Ad most témát bőven Kína: a minap arról írtunk, hogy kinek használnak a Kína és Magyarország között megkötött megállapodások, ma pedig arról lesz szó, hogy mi is tulajdonképpen a „kínai csoda” motorja.
Vajon jól tesszük-e, ha (Kuminra hallgatva) „üzletelünk Kínával” és közben arra hivatkozunk, hogy „mindenki üzletel”? És vajon mások, a nagyhatalmat, a „mindenki” tényleg jól teszik-e azt, amit Kína-ügyben immár 3-4 évtizede tesznek?
Mi ez az egész? Mitől támadt a semmiből egy nagyhatalom – mindössze pár évtized alatt?
Kínának most 3000 milliárd dolláros tartaléka van a spájzban – ezért tudnak a kínaiak már a spájzban lenni. De ez az állapot történelmükben kivételes: inkább az volt a jellemző, hogy még a saját maguk finanszírozására is csak szűkösen futotta nekik… Mi történt itt az utóbbi 3-4 évtizedben? Mi változott meg Kínában annyira, hogy öt-hatezer éves történelme legjobban menő korszakába jutott?
A válasz meglepő: semmi! Ugyanúgy centralizált a hatalom, ugyanúgy hatékonytalan és pazarló a szervezés, ugyanakkora a korrupció és ugyanúgy nem sokat számít sem az egyén, sem az egyéni kreativitás.
Akkor meg mi van?
Hát az van, hogy (sajnos) a Nyugat sem változott meg: ugyanúgy elsődleges célja a „napi bevétel”, a profit, mint az újkor kezdete óta és ugyanúgy alapvetően ez határozza meg a követett politikát, a stratégiákat is. Jó az a politika, ami nekünk pénzt hoz a konyhára – és itt a „nekünk” a befolyásos üzleti köröket jelenti. Ez megy az USA-ban és ezt teszi Európa is. Ez pedig nagyon féloldalas: mert ugye egy társadalomnak, egy civilizációnk nem csupán anyagi, bevételi, gazdasági érdekei vannak.
Ez pedig azért baj, mert így a „napi haszon” elfedi a tendenciákat. A helyzet ugyanis az, hogy Kína úgy tett szert a maga 3000 milliárdjára, hogy azt (igen tekintélyes részben) a Nyugat adta neki, cserébe a kínai éhbérmunkásokkal előállított javakért. Az a pénz, amely most a kínai trezorban van, az euro-atlanti fogyasztók pénze: ők vásároltak kínai terméket a régi, tradicionális hazai helyet. No, nem azért, mert a kínai jobb volt – mert rosszabb volt. És nem is azért, mert ellenállhatatlanul vágytak a mesés Távol-kelet termékeire és ezért kikövetelték azokat a kereskedőktől, akik „a vásárlók nyomására” voltak kénytelenek előbb importálni Kínából, azután pedig itt gyárttatni is…
Nem: a vállalatok fedezték fel Kínát – pontosabban az ottani igen olcsó és megregulázott, kiszolgáltatott munkaerőt! Ők tettek otthoni piacaikon szert versenyelőnyre a konkurensekkel szemben, ha kínai eredetű termékeket forgalmaztak. Ez nem a vevők, hanem a cégek érdeke volt.
…És mivel egyre több és nagyobb cég kínaiasodott, ezért lassan minden valamirevaló termelő vagy kiment Kínába – vagy becsődölt.
Kína számára egyszerű volt a képlet: úgysem tudott mit kezdeni többszáz millió emberével – hát betolta őket a multicégekbe, vagy az utánuk kiépülő honi háttériparba. A valódi elvek Kínában évezredek óta változatlanok – és erősen hasonlítanak a „klasszikus kommunizmus” viszonyaira. Ezért nem jelentett problémát a kínai kommunista pártnak a változás. (…Akkor még – mert a hosszú távú hatásokkal ők sem kalkuláltak, de erről még alább lesz szó.)
Most, még Kínának elengedhetetlenül szüksége van a nyugati fejlett technológiára és tudásra. Most tehát vannak még komoly eszközök a kezünkben, hogy korrigáljuk az elmúlt 3-4 évtized hibás, rövidlátó Kína-politikáját. De körülbelül a 24. órában vagyunk – még 1-2 évtized és Kína azt csinál, amit akar. Persze, ott is eljön majd az idő, amikor az emberek egy része megunja, hogy felülről dirigálják és talán kialakul valami „individuálisabb” világ ott is.
Az egész folyamat akkor kezdődött, amikor a ’70-es évek elején Kína és az USA elkezdtek egymáshoz közeledni. Ekkor Kína gyenge volt, elavult iparral és mezőgazdasággal, foglalkoztatási problémákkal, nagy, de korszerűtlen hadsereggel és hadiiparral – szövetséges nélkül (miután Mao Ce-tung kilavírozta országát a szovjet szférából). Elemi szüksége volt tehát szövetségesre és technológiai megújulásra.
Ezzel szemben az USA-nak semmi szüksége nem volt Kínára: épp kezdte megnyerni a hidegháborút és kimászott a vietnami háború mocsarából is. Kínára csak az amerikai multiknak volt szükségük, először (majdnem) ingyen munkaerő-bázisként, majd később piacként is – de ez utóbbi csupán a Kínába települt multi-leányvállalatok Európában és az USA-ban már el nem adható termékeit vette fel.
Amikor ma mindenki arról beszél, hogy „Kína kihagyhatatlan”, akkor már egy folyamat következményéről van szó: a Nyugat a saját polgárai (fogyasztói) pénzéből és a saját iparának tekintélyes részét feladva feltámasztotta a Kínai Óriást – és ez az óriás már valóban megkerülhetetlen. De az, hogy megkerülhetetlen, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy „le kell neki feküdnünk” és hagynunk kell, hogy egyedül ő érvényesítse az érdekeit a világ többi részével való kapcsolatokban.
Volt már arról szó e blogon, hogy mára már nem elég az egy ország számára a „naggyá váláshoz”, hogy sokan vannak, hogy sok szabad munkáskéz áll rendelkezésre. Ma az lehet nagyhatalom, akinek fejlett a technológiája és ahol magas szintű a munkakultúra – és e kettő áthatja az adott társadalom és gazdaság egészét. Kína még nem ilyen hatalom: ott a társadalom és a gazdaság jelentős része „nem modern” még és csupán a népesség ötöde érintkezik a magas szintű munkakultúrával és technológiával. Ez még csak „félnagyhatalmi” státusz!
Kínát az teszi ma „egésznagyhatalommá”, hogy már mindenki annak hiszi – pedig ez nem igaz. Nyilvánvaló, hogy egy „mindent bele!”-konfliktusban mit sem érne a 8000 milliárdos tartalék, Kína egy ilyen konfrontációnak csak a vesztese lehetne.
Ideje lenne átgondolnia az egységes Nyugatnak az egységes Kína-stratégiáját – pontosabban: végre létre kellene hoznia egy ilyet, mert immár negyedik évtizede csak a „pillanatnak élés” megy. …De hát a Nyugat nem egységes – még az EU is csak nacionalista alapállású országok halmaza. „Ügyes politikusok” vezetik ma (és már jó ideje) a Nyugatot, nem pedig komplex folyamatokban gondolkodó államférfiak… És amint láthatjuk: a napi előnyök meglovagolása és azután az „alkalmazkodás a helyzethez” hosszú távon semmi jót nem hozott. Odaadtuk a tudásunkat, de nem vártuk el cserébe azt, hogy Kína tanuljon tőlünk. Beindítottuk a technológiai fejlődését, de a társadalmi stratégiáikat változatlanul hagytuk.
Ma a konzervatív brit miniszterelnökkel tárgyal Kína miniszterelnöke, azután pedig a német kancellárasszonnyal fog – és mindkét helyen el fogja érni, amit akar. Egyik fél sem fogja megpróbálni, hogy a saját hosszú távú érdekeit is érvényesítse a kapcsolatokban. Pedig David Cameron és Angela Merkel tanulhatna saját néhai elődeiktől, Churchilltől és Bismarcktól: nem valószínű, hogy a két említett néhai úr bármelyike is belement, volna egy ilyen jelegű „kínai reálpolitikába”…
Attól, hogy a cégeink jól kerestek-keresnek azon, hogy körbeépítettük magunkat a Nagy Fallal, ez még „nem üzlet” az egész euro-atlanti világnak, pláne, hogy az egész építkezést mi finanszíroztuk!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek