.jpg)
Ha tréfálkozni akarnék, akkor azt írhatnám, hogy Magyarországon a világ legbékeszeretőbb országa: itt mindenki csak civil akar lenni!
Nem, most nem a sorkatonaság visszaállításának eszement ötletéről lesz szó, hanem arról, hogy mit fogunk kezdeni Orbán Viktorral és politikájával a legközelebbi választások alkalmával? Mert az nyilvánvaló, hogy kezdenünk kell majd vele valamit: vagy újra kell választanunk őt és pártját – vagy egy másikat kell választanunk helyette. Nézzük, mi történt eddig, mióta megalakult a második Orbán-kormány és próbáljunk meg abból következtetni a lehetséges jövőre. Aztán majd megbeszéljük ezt az egész „civilkérdést” is!
A második Orbán-kormány tíz hónapja kezdte meg a hatalom gyakorlását. Ez alatt a tíz hónap alatt egyetlen, a jó, felkészült, tehetséges és célszerű kormányzással kapcsolatos várakozásunk sem teljesült.
Nem álltak elő reális gazdasági programmal. Amikor kormányra kerültek, először a belső fogyasztás felpörgetésével akarták beindítani a gazdaságot, a növekedést – ehhez emelni szerették volna a hiánycélt. Miután ezt sem az EU, sem az IMF, de még a józan ész sem támogatta, meghirdették a „gazdasági szabadságharcot”. Ennek keretében elvették az emberek kötelező magán-nyugdíjpénztári számláin lévő 3000 milliárd forintot. Többszöri halasztás után is csak a „több (magyar, belföldi, ill. angol, külföldre szánt) változatban is bemutatott, ám a részleteket még mindig nem tartalmazó (talán júniusban?) Széll Kálmán tervvel álltak elő – amelyben, korábbi önmaguknak is ellentmondva, a gazdaság legnagyobb problémájának immár az eladósodottságot nevezték meg… (Emlékezzünk: múlt nyáron még a hiánycélt akarták megemelni – magyarán: további adósságnövelésben gondolkodtak…)
De nem jobb a mérleg a magyar társadalom egyéb problémáinak kezelése terén sem, Indulásképpen trianonoztak egy kiadósat – mintha a jobboldal „kemény magán” kívül bárkinek is ez a több mint 90 évvel ezelőtti dolog lenne a legfontosabb, hogy ezzel kezdtek… Ehhez a témához (is) kapcsolódik a külhoni („elcsatolt”) magyaroknak adandó szavazati jog is – ami persze számításaik szerint majd 2014-ben érhet aranyat (szavazatokat) nekik.
Aztán az oktatás. Először odaadták az egészet szőröstől-bőröstől a KDNP-nek (… mi is az a KDNP?), aztán kicsit visszakoztak, de máig sem világos, mi lehet a dolog vége és hogy az hogyan fogja majd valóban emelni az oktatás színvonalát?
Itt van az alkotmányozás is. Ez jó egyrészt „témaelterelésre” is, no meg arra, hogy általa egy olyan hatalmi struktúra jöhessen létre, amely valós, pozitív kormányzati teljesítmény nélkül is megtarthatóvá teheti számukra a hatalmat.
…Médiatörvény? Erről aztán már igazán felesleges írnunk…
Semmiben sem léptünk előre – viszont elkezdtünk kihátrálni, kimaradozni az EU-ból…
Megállapíthatjuk, hogy szabadon választott magyar kormány ekkora csalódást még nem okozott, ekkora kiábrándulás még nem következett be… És ráadásul: ezt most a polgárok maguktól „intézték el”, nem pedig úgy történt, mint 2006-ban, amikor egy erős, mindenre elszánt és jól szervezett ellenzék lázította fel a társadalom arra hajlamos és fogékony tagjait, csoportjait.
Most ugyanis gyakorlatilag nincs ellenzéki befolyás a társadalomra – vagy ha van, az szinte kizárólag a szélsőjobboldalon… De a társadalom „nyugodtabbik” és a szó valódi értelmében „polgárosabb” fele magában és magányban áll.
Már hónapok óta hallani-olvashatni azt, hogy itt lenne az ideje egy ellenerő megszületésének – mert a jelenlegi politikai paletta oly sokaknak sem nem elfogadható, sem nem elég programképes. És bár a létező pártok elutasítottságában vannak szubjektív, hangulati, érzelmi tényezők is, de tény, hogy a velük kapcsolatban korábban és újabban szerzett tapasztalataink alapján nem látszanak valódi megoldásnak. Nem beszélnek a magyar társadalom mélyén lapuló, igazi, nagy és mindent meghatározó és oly sok szükséges pozitív folyamatot meggátló problémáinkról. Megoldást pedig a problémák ismerete és ismertetése híján eleve nem is adhatnak.
Ha pedig nem nevezi senki a nevükön bajainkat, akkor ugyan ki kezdhetné el a velük való érdemi foglalkozást?
Az elmúlt időszakban tapasztalhatjuk a civil szféra mozgolódását. Ez örvendetes, mert azt mutatja, hogy egyre több magyarnak „nem mindegy”. Azt mutatja, hogy egyre többen értik meg: nem elég, ha csak a saját életükkel és boldogulásukkal törődnek, mert a saját élet minőségét és a saját boldogulás esélyét is alapvetően befolyásolja, mi történik az országgal, a társadalommal és miféle hatalom intézi közös világunk dolgait?
…Igen: a hatalom. Mert civil szféránk gyarapodik, de még mindig erőtlen és gyakorlatlan – és akik a hatalmat gyakorolják, lássuk be, aligha befolyásolhatók a civil szféra által: önáltatás lenne ezt gondolnunk, ebben reménykednünk! Ők ugyanis egészen másban gondolkodnak: úgy hiszik, hogy jogi, alkotmányozási és hatalomtechnikai eszközökkel is el tudják majd érni legfőbb céljukat, hatalmuk megtartását.
És ez nem is teljesen alaptalan gondolatmenet! Hiszen hiába tiltakoznak és tüntetnek a civilek, hiába nem szavaznak majd a jelenlegi kormányerőkre olya sokan esetleg a következő választásokon azok közül, akik legutóbb még őket támogatták, ha nem lesz senki, akit támogathatnának majd. Ebben az esetben még mindig maradhatnak elegen, akik ezért vagy azért a jelenlegi kormánypártot támogatják – és akkor uralmon fognak maradni!
…És akkor minden folyik tovább… Ebben az esetben elmaradnak a magyar társadalmat új pályára állító változások – a régi pálya pedig, mondhatjuk, „nem pálya”. Ezen a régi pályán nemhogy nem tudjuk behozni lemaradásainkat, de azok tovább fognak növekedni.
Mert mi is ad módot az EU-átlaghoz való felzárkózásra? Nyilvánvaló: az EU-átlagot meghaladó növekedés – ahhoz meg lényeges hatékonyság-növekedés kell, éspedig nem csupán a gazdaságban, hanem az egész társadalom működésében.
Magas és növekvő hatékonyság pedig csakis modern társadalomban képzelhető el – és a mai magyar társadalom bizony nem ilyen! Sok honfitársunknak „nem ismerős” a modernitás és annak eszköztára. Nem az internetre és a mobiltelefonra gondolok, hanem a tervezés-szervezés, a stratégiaépítés mikro- és makroszintű „tudományára”, képességére. Ezekben a magyar társadalom nem szerezhetett gyakorlatot és „magától” ez nem is fog menni. Ehhez kell-kellene igazán a „kormányzati segítség” – minden más (gazdaságtámogatás, hitelkönnyítések, stb.) csak erre épülhetnek rá.
De nem várható, hogy ezt egy olyan kormány tegye meg, amely maga sem jártas mindezekben és boldogulását nem is errefelé keresi.
Mi a teendő?
A civilség jó és hasznos, mert az ad „szövetet” a társadalomban – de mit is jelent politikai tekintetben „civilnek lenni”? Azt, hogy nem alakítóként, hanem kritikusként veszünk részt a politikában. Ez jól működik, ha a hatalom gyakorlói általában tisztában vannak a társadalommal, annak igényeivel és a szerint is politizálnak. Ott működik jól a civilvilág és a civilkontroll, ahol „kisiklásokat” és anomáliákat kell kordában tartani, de alapvetően az irányok jók.
Nálunk nem ez a helyzet – és ezért nem csupán kontrollálni kell a hatalmat, hanem helyette újat állítani! Ez pedig nem lehetséges kívülállóként – ez csak résztvevőként lehetséges. Nem elég csak figyelmeztetni és visszaterelni, hanem pozitív programot kell megalkotni, majd azt végre is kell hajtani!
A pozitív program végrehajtása pedig csak a politikai hatalom birtokában lehetséges. Ez – demokratikus viszonyok közepette – parlamenti többség által képzelhető el. A parlamentben pedig pártok vannak, pártok, még akkor is, ha elnevezésükben esetleg nem ez a szó áll. Funkciójukban és működésükben mindenképpen azoknak kell lenniük.
Sok honfitársunk viszonyul fenntartásokkal a pártokkal-pártosodással és az e keretek között való politizálással szemben. Ez demokratizmusunk/demokrataságunk gyengeségének és korábbi siralmas tapasztalataink egyenes és szükségszerű következménye – hiszen a létező pártok „imázsa” nem valami „fényes”…
Amikor „civiljeink” és polgáraink „a pártpolitikát” utasítják el, akkor igazából a korábbi éveinkben megtapasztalt és ma is dívó (párt-)politikai stílust, gyakorlatot utasítják el. De ez nem ok arra, hogy a parlamentáris demokrácia „alapegységeit”, a pártokat elvessük és ne hozzunk létre új, érdekeinket képviselő, modern pártot.
Jó lenne szembesülni azzal az igazsággal, hogy Magyarország dolgain igazán csak a hatalom birtokában lehet változtatni. Az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat is – ha úgy vesszük – egy “civildokumentum”, mégsem a kívülállást és a passzív kritikát testesíti meg. Azt mondja ki, hogy a nép joga és kötelessége is egyben az alkalmatlan vezetőket alkalmasabbakra cserélni – és az eredmény őket igazolta!
Az elmúlt évek-évtizedek “fényesen” bizonyították, hogy kívülállóként semmit sem lehet elérni. Nyilvánvaló, hogy sokakban él fenntartás az aktív politizálással szemben – de gondoljuk meg, hogy szervezett politikai aktivitás nélkül hogyan tudjuk akaratunkat és érdekeinket érvényre juttatni? Majd megkérjük szépen a “hatalmat”, vagy azt várjuk, hogy “jobb belátásra térnek”? Ugyan már!
Ami itt ma folyik, az egy tervszerű hatalommonopólium-építés és épp az a célja, hogy kívülállók („civilek”) ne szólhassanak bele a hatalom dolgaiba. Mindenki, aki ódzkodik attól, hogy szervezett erővé váljanak a ma még "civilek", az valójában ezt a hatalmat segíti fennmaradni…
Erővel és szervezettel szemben csak szervezett erő képes sikeresen fellépni. Erő, amelynek reális, koherens és pozitív programja van és amely erőt a legrátermettebbek vezetik – azok, akik tenni is készek, nem csak szépen beszél(get)ni. Itt most “harc” lesz – erre kell készülnötök, ha valóban meg akarjátok őrizni/erősíteni a szabadságot…
Ez a valóság – minden más csupán ábrándozás lehet! Nincs immár mire, tovább várni: akik valóban változást és ésszerű politikát akarnak, azoknak saját maguknak kell ezt megteremteniük!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek