.jpg)
Tisztelt Miniszterelnök úr, Drága Politikus urak (és Kedvess Palibácsi)!
Megélhetési bűnöző vagyok.
Azért kezdem levelemet rögtön ezzel, hogy tisztázzuk az alapállást: Önök – remélem – a Törvényen belül élik le egész, Istentől adatott hosszú életüket, én viszont néha-néha átlépem a határt, amit a Btk. elvileg megszab. Jól ellenék én az Önök által lakott térfélen is, de akkor a jelen realitások talaján állva nem számíthatnék arra, hogy megérem a Fülkeforradalom első évfordulóját.
Tudják, errefelé, ahol élek, szótárban kellene utánanéznünk a „munka” szó jelentésének – ha lennének itthon könyveink. Na ja, az apám még tudta, mit jelent dolgozni : annak idején segédmunkásként lapátolta a salakot a Gyárban… Aztán jött ’89 és ment a szocialista nagyipar – apám meg munkanélkülinek.
Én már ebbe születtem bele : mióta az eszemet tudom, a környezetemben élő munkabíró felnőtt lakosság zöme állástalan. Annak idején, valamikor az ’50-es-’60-as években, amikor apám volt fiatal, senki se kérdezte tőlünk, akarunk-e szocializmust? Az csak bejött, lerakott ide néhány gyárat és TSZ-t, nekünk meg szólt, hogy „Emberek, van meló, gyertek!”. És az emberek – akik akkoriban éppen „elvtársak” és még nem „zemberek” voltak – mentek és dolgoztak. Kaptak érte pénzt, ami arra elég volt, hogy egyenek, ruházkodjanak és a maguk kevéssé szofisztikált módján szórakozzunk is. Meg persze hogy legyenek gyerekeik.
Senki és semmi nem késztette őket arra, hogy belegondoljanak: vajon rentábilis-e a szocialista ipar? Nem volt szokás errefelé kritizálni az Országos Tervhivatal döntéseit, pláne nem a kormányét, vagy a pártét… Ők adták, mondták – mi pedig csináltuk, ahogy tudtuk. Ez egy hallgatólagos paktum volt közöttünk : ők gondoskodnak, mi meg nyugton maradunk… Ez volt itt a rend vagy negyven évig – meg előtte még ezerig. Ez nem a Hanza Városok Szövetsége volt, sem nem egy svájci kanton, ahol a polgárok már kb. a magyarok Kárpát-medencébe érkeztekor is polgárok voltak, sem pedig nem Izland, ahol már 930-ban létrehozták az Aldinget, a világ első szabad parlamentjét, ahol (ahogy az a nevében is benne van : all ding) „mindenki gondolkodik”. Itt nemigen kellett gondolkodnunk sem a magunk, sem a közösség dolgairól, megszoktuk és elfogadtuk, hogy ezt mindenkor mások teszik meg helyettünk – és örültünk, ha ez nekik jól sikerült.
Szóval, ott tartottam, hogy én még sosem dolgoztam rendes, nekem és a családomnak is hosszú távon megélhetést, perspektívát biztosító munkahelyen. Igazából el sem tudom képzelni, hogy azzal a magas szintű képzetlenséggel, amely rám és sorstársaimra jellemző, tudna-e egy komoly munkahely mit kezdeni? Ha jobban belegondolok, alig hihető, hogy egy fejlett posztindusztriális társadalom gazdasági szférája másképpen is tudna engem hasznosítani, mint húsipari adalékanyagként…
Ahogy írtam, senki és semmi nem nevelt engem önálló gondolkodásra, arra, hogy ne csupán a mában éljek. Apám felnőtt éveiben azt hittük, hogy a rólunk való gondoskodás és a helyettünk való gondolkodás örökké fog tartani – hiszen „győz a kommunizmus és ezzel lezárul a történelem is”: megszűnnek a harcok és a nehézségek, a kerítéseket pedig majd nem lopott betonelemekből, hanem kolbászból fogjuk építeni.
…Nem így lett...
Amikor apám – és számos sorstársa – munka nélkül maradt, teljesen felkészületlen volt az öngondoskodást, önálló kezdeményezőkészséget és folyamatos önképzést követelő piacgazdasági viszonyokra. Ugyanakkor azt kellett tapasztalnia, hogy a munkanélküli segély, majd a jövedelempótló támogatások, szociális segélyek vásárlóereje rendre az Országos Statisztikai Hivatal által közzétett létminimum összege alatt maradt. Gyerekek pedig ugye már voltak – hiszen amikor Jó Anyánkkal annak idején ágyba tértek, még egy szocialista ország dolgozóiként tették, amit létrejöttünk érdekében a természet(ük) szavának engedve cselekedtek…
Mit tehetett apám? Elvileg végezhetett volna velünk, a családjával és aztán magával is – de hát mást diktált neki az a fránya életösztön. Hiába, mindig is nagytermészetű ember hírében állt! Nem ölt le minket – inkább elment lopni, abból indulva ki, hogy a lopás kisebb bűn a Btk. szerint a családirtásnál és szintén kisebb bűn (a Plébános úr igehirdetéséből kiindulva) az Úr előtt, mint az öngyilkosság… Mondhatni : ez volt élete első "önálló, felelős és komoly mérlegelés után meghozott" döntése...
Így lettünk megélhetési bűnözők, én pedig ebbe a szociokulturális közegbe nőttem bele, immár a megélhetési bűnözés második generációját testesítve meg személyemben…
Tisztelt Miniszterelnök úr, Drága Politikus urak (és Kedvess Palibácsi)!
Az én életem már el van cseszve. Viszont nekem is vannak gyerekeim, akiknek én, magam, egyedül, a saját fejem után és a saját életvezetési modellemből kiindulva képtelen vagyok-leszek polgári, a munkakultúrára épülő mintákat adni. Azt viszont semmiképp sem szeretném, hogy ők is a magyar társadalom legalja, söpredéke – egyes mértékadó vélemények szerint : kiirtandó faj(zat) – legyenek.
Kérem Önöket, hogy dolgozzanak ki olyan életpálya-modelleket, olyan oktatási struktúrákat, amelyek képessé teszik őket korszerű, a munka világában is piacképes tudás elsajátítására. Tudom, látom, olvasom, hogy ma a társadalom egy (jelentős?) része nem ebben keresi a megoldást az általunk okozott problémákra : ők inkább büntetőjogi retorziókban gondolkodnak... Higgyék el: nem a börtöntől félünk – ott legalább enni kapunk – hanem attól, hogy fiatalok százezrei fognak elveszni. Ahelyett, hogy a társadalom és a gazdaság erőforrásai lehetnének, csupán teher és veszélyforrás lesznek.
Kérem, vezessenek el minket is a XXI. századba! Mert ha egy országban tömegek rekednek meg a „középkorban”, akkor az ország sem lesz képes modernné, XXI. századivá válni.
...És akkor előbb-utóbb az egész nép megszívja!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek