„…És éltünk úgy az otthonná vált tájon, mint őseink egykor az otthontalan és határtalan pusztaságban.”
Hegedűs Géza: István - 1974
Magyarország irányt tévesztett 1989-’90 táján: azt hittük/hitették el velünk, hogy ha itt demokrácia lesz, akkor ettől hamarosan beköszönt az anyagi jólét. Azt hittük – és hitték velünk együtt sokan mások – hogy ha a szocializmusnak és a (puha) diktatúrának vége, akkor semmi más nem jöhet létre itt, mint a fejlett kapitalizmus és az általános, az egész társadalmat és a politikát is átható demokratizmus.
Mekkora tévedés volt mindez! És velünk tévedett Ronald Reagan, Mihail Szergejevics Gorbacsov, Helmut Kohl, Antall József, a komplett Ellenzéki Kerekasztal és a reformkommunisták is. Arra gondoltak-gondoltunk, hogy ami végbemehetett 1945 után Németországban (pontosabban az NSZK-ban), az itt is simán lejátszható lesz: az átkos diktatúra eltakarítása után előbújik a romok alól a demokrataság – mondjuk Antall-Adenauer képében… Csakhogy ami nincs, az elő sem bújhat, ami nem létezik (a magyar demokratikus közgondolkodás), az nem is fog elkezdeni új világot teremteni: menni fog tovább a régi, az etatista - és szép lassan fel fogja őrölni a demokratikus államberendezkedést, amit ajándékba kaptunk a Nagy Történelmi Véletlentől…
Németországban azért kezdett el működni a bevezetett demokrácia, mert a társadalom hosszú századok óta erősen polgárosodott volt, és mert a polgárosodott népek legtermészetesebb együttélési formája épp a demokrácia. Magyarország azonban sohasem polgárosult (talán ez még előttünk áll), ezért itt egy, az állampolgárok megfontolt együttműködésére alapozó államrend szükségszerűen volt kudarcra ítélve. A magyar hagyomány évezredes távlatban mindig is a felülről jövő vezérlés volt: ezt szoktuk meg, ez vált ösztönszerűvé… És most képzeljük el szegény magyar népet, amint elengedik a kezét és azt várják el tőle, hogy egyik pillanatról a másikra képes legyen közösen és okosan dönteni! Mintha az újszülöttől várnánk, hogy „Jól van, fiam, világra segítettünk – most pedig menj szépen, zuhanyozz, le, öltözz fel és kezdj el dolgozni!”
…Most, hogy szépen megbukott az újszülött azonnali munkába állításának Nagy Kísérlete, itt az ideje, hogy fejben és politikában visszakullogjunk 1990-be és újrakezdjük az egészet, levonva az este tanulságait! Még egyszer nem várhatjuk el nem létező dologtól (demokratikus mentalitás), hogy működjön és azt is tudomásul kell venni, hogy hiába van itt papíron kapitalizmus, ha a fejek makacsul ellenállnak ennek. Ne reméljük azt, hogy elég lesz itt a mainál értelmesebb, átgondoltabb gazdasági programot meghirdetni (mint tervezi azt a Haza és Haladás a közeli napokban), mert itt sem a vállalkozók, sem az alkalmazottak többsége nem érti, hogyan és mitől működik egy, a polgári kezdeményezésen alapuló gazdaság.
A demokrácia és a kapitalizmus: összjáték. Mármost, ugyan miféle összjáték lehet egy atomizált, gondolkodásmódjában végtelen önzésre szoktatott embercsoportban? Ma Magyarország több millió magányos túlélő összlete, ahol a „Szerezd meg, amit tudsz, magadnak!” általános parancsa érvényesül és ahol általános a hit, hogy akkor juthat az ember előre, ha senkiben sem bízik és ha mindenkin átmegy. De így nem lehet működőképes piacgazdaságot csinálni!
A vállalkozó gyűlöli az államot, mert az nem engedi, hogy ő, a vállalkozó csak magának tartsa meg, amit összehozott. Az állam gyanakodva vizslatja a vállalkozókat, mert jól tudja, hogy azok amit csak lehet, maguknak akarnak visszatartani – és igazuk is van, mert az állam pazarlóan, ostobán és korrupt módon osztja újra, amit beszed. A munkavállaló utálja a vállalkozót, mert az „kizsákmányolja őt”, pedig ugye „egyenlőek”. A munkáltató nem gondolkodik hosszú távú partnerségben az alkalmazottakkal, mert úgy érzi: érdeke az, hogy gyorsan kifacsarja őket – ki tudja, meddig él még a vállalkozása? Az állam nem fektet be a magas szintű közoktatásba, mert az csak hosszú távon térül meg – az „állam” pedig itt egyenlő az aktuális ciklus vezető politikusaival. A diák nem gondolkodik itthoni pályában, karrierben, mert jól tudja, hogy ennek az országban a gazdasága még csak megközelítőleg sem képes őt olyan szintű munkával ellátni, amely munka elegendő értéktöbbletet hozhatna egy európai szintű bér fedezeteként. A közszférában dolgozó nem érzi úgy, hogy érdemes neki mindent beleadnia a Köz szolgálatába, mert jövője és pozíciója sokkal kevésbé függ a munkája színvonalától és a hozzáállásától, mint attól, hogy mennyire „fekszik jól” az aktuális hatalmi garnitúránál.
…Komolyan mondom: mintha a XIX. századi Oroszországban lennénk és nem az EU közepén!
Egy igazi politikus/politikai erő feladata most az lenne, hogy kimondja: „Emberek, ezt most abbahagyjuk, mert ez így nem megy tovább – és elkezdünk megváltozni!” Egy igazi politikusnak tudnia kell, hogy itt nem gazdasági válság van, hanem társadalmi – és ezt nem lehet gazdasági eszközökkel megszüntetni, hiszen (ahogy ezt fentebb írtam) épp a társadalmi-közgondolkodásbeli probléma miatt nem képes működni a gazdaságunk sem polgári-kapitalista módon.
A magyar nép a gazdasági átalakítást is rühelli („reform”=megszorítás), hát még azt mennyire rühellné, ha valaki (egy igazi politikus) azzal lépne elé, hogy nem csupán a gazdaságot, de az egész gondolkodás- és viselkedésmódunkat is át kell alakítanunk, mert enélkül csak tovább süllyedünk. Márpedig épp erre van szükség – ki tudja, talán eljutottunk már olyan mélyre, hogy legyenek elegen, akik bármi áron is, de ki akarnak kerülni a reménytelenségből. …De attól félek, hogy a hatalomra aspiráló politikusaink még mindig nem fogták fel, mi is itt az alapvető baj és még közülük a legkülönbek is csupán a „gazdasági felszínt” akarják kapargatni. Megértem őket, hiszen a ’60-as évek közepétől a politikában folyamatosan a „gazdasági megoldásokat” próbálgatták. Előbb, a szocializmusban, azért, mert a társadalmi-gondolkodásmódbeli problémákat fel sem lehetett vetni (ideológiai okok miatt), azután pedig olyanok jöttek sorra, akik nem abból indultak ki, ami a valóság, hanem abból, amit a fejükben élő illúziók, vagy a zsebük érdekei diktáltak nekik. Ráadásul egy-két kivételtől eltekintve nem is voltak elég tehetségesek ahhoz, hogy felfogják és megértsék a valódi bajokat és okaikat – ehhez nem volt elég széles a látókörük. …És ha most is csak „átlagos” politikusoké lesz a hatalom, akik csak a megszokott korlátok között képesek gondolkodni, akkor nem lesz esélyünk a javulásra.
A posztot azzal indítottam, hogy irányt tévesztettünk. Az a helyzet, hogy a magyar társadalom önmagától, a „kollektív bölcsességre” alapozva nem képes meglelni a helyes irányt – mert (mint írtam) ebben (az önállóságban) nincs tapasztalata, ráadásul nem is igen akaródzik neki bármit is önként közösen csinálni. Ha rábíznánk magunkat az emberekben működő mechanizmusra, akkor minden folyna tovább úgy, ahogy eddig – ez pedig folytathatatlan: egyszerűen elfogytak az erőforrásaink.
…Nem tudom, hogy milyen gyorsan lehet egy társadalom kellően nagy hányadával megérttetni-átéreztetni azt, hogy ideje megváltoznia és azt sem tudom, hogy ha felismeri is a szükségét, képes-e annak megfelelően cselekedni is? Azt viszont tudom, hogy nincs más esélyünk!
1 A cím jelentése: Hová megyünk? (latinul)
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Az utolsó 100 komment: