.jpg)
Na, van megint egy gumicsontunk: ezt rághatjuk - ahelyett, hogy a valóban fontos dolgainkkal foglalkoznánk. Ideadta nekünk két fiatal Biszku Bélát, egy majd’ 90 éves, tökéletesen a múltban élő vénembert!
Nem szeretek mesterségesen előállított „aktuális témákkal” foglalkozni – most sem „magával a témával”, hanem annak összefüggéseivel foglalkozom alább, továbbá azzal a jelenséggel, amit nagyon élesen vet fel a Biszku-ügy: hogy a magyar társadalom mennyire „öntudatlanul” enged a jobboldali tematizálásnak!
Mert mi sem természetesebb a magyar közéletben, mint hogy ezzel is a jobboldal tematizál: függetlenül az objektív tényektől és összefüggésektől (ezekről alább még írok) a jobboldal akarja megmondani, hogy mi volt ’56 és miféle legitimitást kellene elfogadnunk létünk alapjául. Az utóbbi napokban fel is jelentették Biszkut, éspedig a nemrégiben kiegészített (pedig már eredetileg is felesleges), a fasizmus és a kommunizmus bűneinek tagadását szankcionáló paragrafus alapján.
A törvény alkalmazni kívánt szakasza így szól, szó szerint:
"Aki nagy nyilvánosság előtt a nemzetiszocialista és kommunista rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."
Így szól a törvény…
Nos, Biszku nem „tagadja”, nem „vonja kétségbe” és nem „tünteti fel jelentéktelen színben” az ’56 utáni eljárásokat és ítéleteket. Sőt: kifejezetten vállalja azokat és fontosaknak tartja!
Az más kérdés, hogy mit mondanak a tények az akkori eseményekről. Volt egyfajta „logika” abban is, amit Biszku (és Kádár) gondolt az akkori eseményekről, viszonyokról és lehetőségekről. És abból, amit az AKKORI helyzetről AKKOR gondoltak, következtek az akkori tetteik is.
Itt nem valami olyasmiről van szó, mint pl. a náci, vagy nyilas bűnök, amelyek semmiképp sem igazolhatók és támogathatók meg az általánosan vett emberi erkölccsel, a minden ember javára történő cselekvésre való törekvéssel. A szocializmus esetében más a helyzet. Először is: elvileg helyes az elképzelés, hogy az egész (dolgozó) nép javára és érdekében kell működnie a társadalomnak – noha ennek mikéntjéről azóta sokat megtudtunk, amiről akkori eleinknek még nemigen lehetett fogalmuk. Másodszor: senkit sem zárt ki ez az ideológia faji, származási alapon – csupán azt „követelte meg”, hogy mindenki tehetsége és képességei szerint vegyen részt a társadalom életében. Ezzel szemben a fasizmus egy népközösség jólétét privilegizálja és más népeket alacsonyabb rendűeknek és/vagy kártékonyaknak tekint, tehát: a közösségből és ez alapján a közjóból is kizárja őket!
Biszkuék szemében azok, aki a szocialista rendszer ellen felkeltek, éppen a szocializmus fentebb leírt „népboldogítását” akarták megakadályozni, épp ezért logikusnak és szükségesnek tűnt a szemükben az ellenük való fellépés. (Hangsúlyozom: ez nem jelenti azt, hogy ma azonosulnunk kellene az ő, az akkori történelmi helyzet által is determinált véleményükkel!) De sem Biszku, sem senki más az akkori vezetők közül nem volt szándékaiban „népellenes” és nem zárt ki elvi alapon sem egyéneket, sem közösségeket az emberiség köréből – legfeljebb tevékenységüket ítélte károsnak, veszélyesnek a nép boldogulása szempontjából és emiatt társadalmi aktivitásuk lehetőségeit korlátozta. Hogy ez mennyire így volt, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nem került sor tömegek társadalomból való kirekesztésére, mint pl. 1944-ben…
Ha Biszkuék akkori tetteit eleve „jogtalannak” tartjuk, akkor ez azzal jár, hogy eleve le kell mondanunk arról az evidens lehetőségről, hogy egy társadalom a saját felfogása szerinti ellenfeleivel szemben felléphessen – ez pedig képtelenség lenne! Természetesen meglehet a véleményünk arról, ha egy társadalom mást tekint helyesnek, mint mi, de valószínűleg a mi „helyesség-felfogásunk” is tartalmaz jócskán „megkérdőjelezhető” és történelmileg determinált elemeket.
Hibázunk, ha (megint) hagyjuk, hogy ebben a kérdésben (is) a jobboldal tematizáljon – azok, akiknek a szocializmus a társadalomban elfoglalt privilegizált státusát veszélyeztette és emiatt „tűzzel-vassal” küzdöttek ellene. Vagy azok, akik az ő szellemi és társadalmi örököseinken tekintik magukat, természetesen a privilegizált helyzet tekintetében is és ezért „ásnak elő” érveket a saját (szubjektíve determinált) „igazságuk” mellett!
…De nézzük ezt az ’56-os kérdést mindenféle ideológiai és érzelmi „alapállapottól” mentesen:
Miről is van itt szó, ’56 megítélése esetében? 1956 ideológiai alap!
Az volt Kádárék számára is: ők azzal igazolták legitimitásukat, hogy egy, a nép érdekei ellen szervezett ellenforradalom felszámolása kötelességük volt, épp a nép érdekeire való tekintettel. Ebben az állításban ott volt a „csalás”, hogy az 1956 október 23. és november 4. közötti események nem egy előre elhatározott „forgatókönyv” szerint folytak, hanem legnagyobb részben spontánul. Nem volt sem terv, sem azt kigondoló és a végrehajtást irányító „agytröszt”. ’56 későbbi emblematikus figurái és mártírjai is úgy kerültek bele az egészbe, mint Pilátus a krédóba… Nem volt tehát „fasiszta összeesküvés”, nem a „reakció” mozgalma volt ’56. Egyszerűen: megszűnt az a fajta represszió, mely 1949 és 1953 között fennállt, ezért elindulhattak a (főként budapesti és értelmiségi) közösségekben egyébként természetes véleménynyilvánítási jelenségek – amelyek eljutottak egészen a spontán tömegtüntetésekig. De ezeknek sem volt semmiféle koherens célrendszere; a megmozdulások legtöbb résztvevője „fejben” megmaradt a „javított szocializmus” keretei között és eszébe sem jutott akár a Horthy-, akár a Szálasi-rendszer visszaállítása!
Viszont a spontánul „kitört” népmozgalomhoz sok olyan személy – „elem” – csapódott, akik ezért, vagy azért szembenálltak „magával a szocializmussal” és nem csak annak 1949 és 1953 közötti magyarországi (és Szovjetunióbeli) formájával - és ők már igenis óhajtották „régi jó világuk” visszatértét! Ebben pedig nem voltak „finnyásak”: nemigen volt-lett volna ellenükre, ha ezt a gesztenyét akár lumpenelemek, akár volt fasiszták is segítenek nekik kikaparni. Ne feledjük: a „magyar urak” sosem válogattak eszközeikben... Lumpenéknek pedig bármilyen rendetlenség, felfordulás megfelelt agresszivitásuk kiélésére: focimeccs, kocsmai verekedés, vagy akár a Pártház „ostroma”… 1956 eme „hősei” egyébként társadalmi helyzetük és személyiségük alapján nagyfokú egyezést mutatnak 2006. őszének „randalírozói”-val: az érzékelhető „rendvákuum”-ban jelennek meg az ilyen alakok, csoportok. Nincs koherens program, nincs egységes, szilárd vezetés, nincs tiszta hatalmi centrum; ez a zavaros fejek és a „frusztrált egzisztenciák” kiélésének (mindig szükségképpen rövidke) ideje. Ha objektíven, érzelmi szimpátiák és politikai megalapozási szándékok nélkül vesszük szemügyre pl. a Köztársaság-téri Pártház ostromát 1956-ban és a 2006-os TV-székház elleni „roham”-ot, akkor gyakorlati – és végeredménybeli – különbség csak a két „rohamcsapat” eltérő felfegyverzettségéből következik.
1956-ra visszavezetni tehát a jelen magyar demokrácia és köztársaságot legalább olyan megalapozatlan, mint a Kádár-rendszer esetében volt az ellenforradalomra való hivatkozás. 1956. mai „kanonizált mítoszát” 1988. és 1990. között olyan csoportok kreálták meg, amelyeknek vagy „önigazolásképpen” („nemzeti”, ill. „demokratikus ellenzék”), vagy „saját múltjukkal való szakításuk jelképe”-ként (MSZP) szükségük volt erre.
Nem szabad, nem helyes tehát hagynunk, hogy egyes – amint már fentebb írtam – önérdekű jobboldali „megmondók” félretematizálják ’56-ot. Ezzel ugyanis épp annak a sok százezer embernek az akkori véleményét, elképzeléseit, motivációit és érdekeit vesszük semmibe, akik „csupán” egy emberibb élet reményében mentek az utcára, akik csak hiteles híreket akartak hallani a Rádióban, akik azt szerették volna, hogy végre „maguknak dolgozhassanak”, maguknak építhessék az országot – és semmiképp sem a volt magyar „úri osztálynak”, amiképpen a mentalitásban oly távoli Szovjetuniónak sem!
…Ha igaz volt (és az volt), hogy a Kádár-rendszer „hazugságra épült”, akkor óvakodjunk attól, hogy jelen létünk és jövőnk alapjául egy legalább akkora – és ráadásul a nép érdekeivel homlokegyenest ellentéte – hazugságot fogadjunk el!
Biszkut pedig hagyjuk békén - nem mintha mai szemmel (és általánosságban is) jól tette volna, amit tett (mert nem tette jól), hanem azért, mert egyszerűen szarháziskodás és „terelés” vele foglalkozni és foglalkoztatni a magyar társadalmat, amikor annyi más teendőnk van! És teendőink elvégzését semmiben nem viszi előbbre sem a Biszkuval, sem akárki mással (Pl. Gyurcsánnyal) szembeni „példastatuálás”, mert mindez csupán és ismét csak azt az érzést erősítené a magyarokban, hogy az igazság és a hatalom szorosan összetartozó fogalmak – ez pedig minden, csak nem „polgári és modern” felfogás!
…Arról már nem is szólva, hogy az éppen aktuális „keresztény kurzus” megalapítója, valami Jézus is „a megbocsátás hatalmáról” beszélt….
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek