Klar der Himmel, hell die Stern’, Und das Lager winkt von fern, |: Wenn wir so marschieren, :| Wenn wir so marschieren.
(Tiszta az ég, világosak a csillagok,/És távolról a tábor integet,/Ha mi menetelünk,/Ha mi menetelünk,)
Hermann Kretzschmann-Herms Niel: Wenn wir so marschieren (Ha mi menetelünk) – 1930-as évek
2009-2010 táján divat volt „bérrettegőnek” gúnyolni azt a néhány politikai közgondolkodót, akik arról írtak, hogy milyen lesz-lehet egy újabb Orbán-rendszer. Mind az idő megmutatta, ezek a kigúnyolt „jövendőmondók” nem tévedtek és nem is túloztak: pontos leírását adták a máig bekövetkezetteknek. Manapság pedig azokat szokás így kigúnyolni, akik „fasizmusként” jellemzi azt a politikát, amely Magyarországon folyik. Az ellenérvek ugyanazok, mint a 4-5 évvel korábbiak: „túloznak, rémítgetnek”…
…Kérdem én: mit szól majd a csupán néhány évvel későbbi utókor, ha a „bérrettegők” mai diagnózisa is helyesnek fog bizonyulni? Nem lenne-e okos dolog már ma odafigyelni arra, hogy ha ezek a szerzők, akik 4-5 évvel ezelőtt a később bekövetkezettekről pontos jóslatokat adtak, ma ugyanazokkal az elemzőmódszerekkel jutottak a mai következtetéseikre? Mert ezek szerint a módszerek helyesek és ebből következően az e módszerekkel adódó következtetések, megállapítások is helytállóak!
Bizony: ez lenne az okos dolog!
De a válaszhoz előbb azt kellene meghatározni, hogy mit jelent ma a fasizmus? Mert az nyilvánvaló, hogy nem ugyanazok a „tünetei”, mint a ’20-as-’40-es évek fasizmusának.
A fasizmus eszközei és egynémely „stíluseleme” természetesen megváltoztak az elmúlt 80-90 év alatt. Ma már más módszerekkel lehet a fasiszta hatalom tömegbázisát adó társadalmi rétegeket elérni, megragadni és a rendszer támogatóivá tenni. Ma a lelki azonosulást és a csoportidentitást már a médiaeszközök révén lehet elérni és nem egyenruhás osztagok marsíroztatásaival. Ráadásul a „nyíltan és köztudottan fasiszta” külsőségek diszkreditálnák a használóikat, hiszen a II. világháború után maga a fasizmus diszkreditálódott azokban a körökben és közegekben, amelyek Magyarország természetes és megkerülhetetlen kulturális és gazdasági közegét jelentik. Ám a fasiszta hatalom és politika nem elsősorban a „klasszikus” külsőségeitől lesz fasiszta, hanem a céljaitól és a gondolkodásmódjától – ezek pedig hasonlóak, mint a 80-90 évvel ezelőttiek.
Nyilvánvaló, hogy a fasizmus „klasszikus korában” a nemzetek sokkal kevésbé voltak egymással olyan szoros kapcsolatban és sokkal kevésbé működtek együtt (a gazdaságban, vagy épp politikai intézményrendszerekben), mint manapság. Így az egyes országokon belül sokkal tágabb és korlátozásmentesebb tér nyílt arra, hogy az egyes politikai koncepciókat megvalósíthassák – még akkor is, ha ezek a koncepciók sokak érdekeit, cselekvési szabadságát, netán életét veszélyeztették és ha ezekről más hatalmaknak rossz véleményük volt. A korszak egyetlen nemzetközi szervezete a Népszövetség volt, amely azonban gyakorlatilag tehetetlen volt: nem volt több a gyakorlati eredményesség terén, mint ma egy budapesti belvárosi liberális értelmiségi klubocska. És a fasiszta rendszerek már akkor is előszeretettel teremtettek „kész helyzeteket” – mint ma Oroszország, vagy épp a Fidesz –, amelyekre sem a Népszövetség, sem más, demokratikus hatalmak nem voltak felkészülve és eszközeik sem voltak e helyzetek megelőzésére, vagy adekvát és eredményes, a fasiszta rendszereket visszakozásra késztető kezelésére.1 (Bizony: a történelem ismétli önmagát – ha más keretek között is -, de a ma demokratikus hatalmai sem tudnak igazán mit kezdeni az expanzív és agresszív antidemokratikus politikával. Ennek oka pedig alapvetően nem is „technikai”, hanem mentalitásbeli: a demokratikus hatalmak annyira félnek az Európán belüli totális háborútól, hogy ez lebénítja őket. Ezzel persze - ugyanúgy, mint a ’30-as években - „európai projektünk hitelességét2” veszélyeztetjük…)
Ma, ha a „nagy agresszorokat” nem is kezelik a nemzetközi együttműködési rendszerek látványosan hatékonyabban, mint a ’30-as években, de azért egy gazdasági téren gyenge és kényszerűen nyitott közepes európai országban „régi vágású fasizmust” annak klasszikus rekvizitumaival nem lehet csinálni – és persze (ahogy fentebb írtam) már nem is lenne célszerű ugyanazokat a módszereket alkalmazni. Nem lennének eredményesek, mert nem lennének a kellő hatással az adott társadalomra, hiszen annak megváltoztak az ideáljai, a vágyai és a szokásai. Ennyi eredménye mindenképpen volt a globalizációnak és a jóléti állam koncepciójának: a néptömegek fejében elmúlt a magas szárú csizmákban feszítő hadurak divatja. Elmúlt ennek a varázsa – ha ma valaki fasisztáskodni akar, akkor a mai tömegmágiát kell alkalmaznia. Ami mindenképpen megmaradt követelményként, az a nacionalista-karizmatikus népboldogító, aki leveszi az egyszerű emberek válláról a felelősséget és csak követést vár el. Ám ez az ember ma már a „mindentudó válságmenedzser” – vagy: a sikeres népfi - imázsát ölti magára és nem valami operett-egyenruhát. (Viszont a rendszer és a vezető giccs iráni vonzalma ugyanúgy fennáll – elég csak Orbán és társai magán- és állami kultúrabeli ízlését megnézni!)
…Tehát: az előadás stílusa ugyan megváltozott a fasizmus klasszikus évtizedei óta, de a mondanivaló és a rendező célja azonosak!
Ám van még egy olyan jellegzetessége a fasiszta rendszereknek, amely nélkül „nem fasizmus a fasizmus”: a „mi”-ként definiált csoport felsőbbrendűség-tudata. A fasizmus attribútumai között kiemelkedő helyen szokás emlegetni a felsőbbrendűség-tudatot: azt, hogy az adott „fasizáló” politikai mozgalom a saját népét a többiek fölé pozícionálja. Azonban ez a fasizmusok, a fasiszta szervezetek és rendszerek némelyikére egyáltalán nem volt igaz: például a Franco-féle falangista mozgalom sem volt lényegében több e téren a „szokásos” nacionalizmusoknál. Ettől még a francoizmus „hibátlan fasizmus” volt. Így, ha a mai magyar Fidesz-rendszerben sincs a náci Übermensch-ideológiához hasonló, hivatalosan is képviselt3 nézet, ez még nem zárja ki azt, hogy maga a Fidesz-rendszer fasiszta lehessen, ha egyéb ismérveiben nagyfokú egyezést mutat a fasizmussal.
Nézzük tehát, hogy célok és gondolkodásmód tekintetében hogy áll a Fidesz, összevetve a fasizmus céljaival és gondolkodásmódjával!
A fasizmus jellegzetességeit a jelenséggel foglalkozók körében kialakult konszenzus alapján lehet definiálni. Ezeket alább pontokba rendezve írjuk le, minden egyes pontnál felsorolva a Fidesz-hatalomra jellemző sajátosságokat is. Így azonnal és szemléletesen lehet látni, „hogyan is áll fasizmus terén” a Fidesz! Minden egyes, a Fideszre vonatkozó jellegzetességet közismert tényekkel, történésekkel, illetve Orbán Viktortól vett idézetekkel támasztjuk alá, elkerülendő a Fidesz-hívekkel folytatandó felesleges vitákat és eleve lehetetlenné és esélytelenné téve az esetleges félremagyarázási kísérleteiket is.
A Nemzeti Együttműködés Rendszerének kimondott célja, hogy a magyarokat egy „centrális erőtér” akaratának rendelje alá, kizárva mindenféle „destruktív vitát”. Orbán Viktort idézem, a hírhedt 2009. szeptember 9-i kötcsei beszédéből: „Megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza - és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli.” Ez nem más, mint az itt általa „nagy kormányzópártnak” és „centrális erőtérnek” elnevezett totális állam: mindenféle parlamenti alternatíva nélkül.
A totális állam egyben a jogállam ellenparadigmája is, azé a jogállamé, amelynek alapja az egyéni és közszabadság komplex és koherens jogrendszer általi garantálása. Ezzel szemben Orbán és a Fidesz-rendszer az „igazságosság” és a „közjó” homályos és képlékeny, ám kétség kívül népszerű fogalmával operál – ahogy ezt a mai parlamenti szónoklatában is tette: „Rossz az a gondolat, hogy a politika célja a szabadság maga, és ha ez megvan, akkor minden megvan. A szabadság nagyon fontos, de nem cél, csak előfeltétel. A politika célja a közjó keresése, kijelölése és elérése.” Amint látható, itt egyértelműen totalitárius módon értelmezi a közjót, melyet – úgymond – a politika „jelöl ki”, nem pedig az ország polgárainak szabad, konszenzusos érdekegyeztetései során fogalmazódik meg, melyet aztán ezen szabad polgárok szabadon a mindenkori politika feladatául. Nem, itt a sorrend fordított és tipikusam totalitárius: „a hatalom birtokában ÉN fogalmazom meg azt, hogy szerintem mi a közjó és ezt szintén a hatalmammal élve követtetem veletek!”
A nemzeti közösség tömegeinek mozgósítása is jellemző a Fideszre: akár a „Békemenetre” gondolunk, akár a már „politikai klasszikussá” vált „kétmillióan vagyunk”-ra – de a még 2002-ből való szlogen – „A haza nem lehet ellenzékben!” – is kifejezetten a saját politikai erőnek a nemzettel való totális azonosítását mutatja. De ide vehetjük a „külmagyaroknak” megadott állampolgárságot és az azzal járó szavazati jogot is: ismét egy olyan attribútum, amely az államot nem az együttműködő polgárok közösségeként definiálja, hanem – a fasizmusra jellemzően – „népi-vérségi” alapokon. (Erről írtunk korábban részletesen Az állam polgára c. posztunkban.) Így a „nemzeti együvé tartozás” érzését, a magyar kultúra iránti elkötelezettséget és a természetes szülőföld-szeretetet is a saját politikája propagandaeszközévé teszi, azonosságot hirdetve önmaga és a magyarság között. Ez persze egyben a – szintén fasiszta – kirekesztő attitűddel jár együtt: aki nem fogadja el a mi politikai és társadalmi koncepciónkat, aki nem része a mi politikai közösségünknek, akinek „különvéleménye van”, az „nem is magyar”, az nem része a mi nemzetünknek, az „idegen” és idegen érdekeket szolgál, „ellenséges külföldi hatalmak ágense”!
A gazdasági életben a jelentős állami tulajdon és állami beavatkozás mellett nagy teret kapott a nemzeti tőke, beleértve a nagytőkét is: A „nemzeti nagytőke” fogalmát a Fidesz hosszú ideje és nyíltan (nem törődve a fogalom kifejezetten a fasizmushoz kötődő eredetével) használja – ez büszkén deklarált céljai közé tartozik.
A Fidesz szocializmus-eredetű (etatista) terminológiája és kezdeményezései mindennaposak. De megjelenik ez az eredet az állammonopolista gazdasági, kulturális, egészségügyi, szociális és oktatási keretek kialakításában is.
Az „illiberális állam” nyílt politikai és társadalmi programként való meghirdetése bizonyítja a Fidesz liberális demokrácia-ellenességét. Ez a fasizmus-kellék tehát „kipipálva”. De az „unortodox” gazdaságpolitika (amely kifejezetten szembemegy a liberális gazdaságpolitikával) szintén azt mutatja, hogy a Fidesz egész koncepciója tagadja a liberális demokráciát.
A szocializmussal az Fidesz-rendszernek az a baja, hogy az esélyegyenlőség, amely szocializmus alapelve, a Fidesz-rendszer kifejezetten szembemegy az esélyegyenlőséggel – elég csupán az oktatási rendszernek a szegényebbekkel szembeni represszív jellegét említeni. A magas szintű és esélyegyenlőség-alapú oktatás a társadalmi mobilitás leghatékonyabb eszköze, ám ha működhetne a társadalmi mobilitás – amely tulajdonképpen nem más, mint az egyéni teljesítmények és képességek nyílt, szabad versenye! –, akkor odalenne az elit fent említett primátusára alapozott Fidesz-féle társadalomkoncepció, amely az úgynevezett „munkaalapú társadalomban” fogalmazódik meg. Erről a „munkaalapú társadalomról” korábban részletesen is írtunk a Miért zsákutca a „munkaalapú társadalom”? című posztunkban. Ott olvasható e téma teljes kifejtése – most csak egy mondatot idézek, a „munkaalapú társadalom” lényegéről és valódi céljáról: „Dolgozz nekem ócsóért - és fog be a pofád!”
Ami az antikommunizmust illeti, ez alakulása óta jellemző a Fideszre – mind a vezetőire, mind a törzsszavazó-bázisára (amely szavazóbázis tekintélyes részét „örökölte” az MDF-től). Az MSZP „utódpártiságának” örökös mantrázása (holott a Fidesz-kormányban több volt MSZMP-tag ül, mint pl. a Gyurcsány-kormányban), a szólam-antikommunizmus/-antimarxizmus, a „nemzetközi baloldal aknamunkájára” való hivatkozások mindennaposak. Az antikommunizmus alapvetően szimbolikus aktusokat jelent: „nagy antikommunisták” kultuszát, „vén komcsi funkcionáriusok” vegzálását. Ugyanakkor az is kifejezetten a fasiszta politikai mozgalmakra jellemző, hogy e mozgalmaknál – akárcsak a Fidesznél – a kommunizmus általuk ajánlott ellenparadigmája nem a polgári demokratikus jogállam és a meritokrata, teljesítményverseny-alapú kapitalizmus, hanem a „nemzeti együttműködés”, ami gyakorlati politikai rendszerként éppen Mussolininál jelent meg.
Ami a Fidesz kapitalizmussal szembeni szkepticizmusát illeti, szintén Orbán kötcsei beszédében találhatni erre jó példát, íme: „A közvélemény úgy érzékeli, hogy… a viszonyrendszer megbillent az individuum irányába, aminek például mindennapi tapasztalata, hogy fölbomlott a közrend. De hasonlóképpen bukott meg a jelenlegi kormányzás szellemi alapjait jelentő tételrendszer másik pillére is. Ez pedig a tudományos kapitalizmus bukása, a piac mindenhatóságába vetett hit - amiről kiderült, hogy nem igaz, és szintén megbukott, itthon és világméretekben is. Ugyanakkor a világban zajló folyamatok is azt a benyomást keltik, hogy valami véget ért. Amit látunk tehát, az nem csupán egy kormányzat leszerepelése, hanem egy korszak vége is egyben. Máshonnan nézve pedig egy új kezdet lehetősége. Egy nagy lehetőségé, amely egyben óriási kockázat is.”
Ugyanakkor – hasonlóan a „klasszikus” fasiszta rendszereket jellemző kapitalizmussal kapcsolatos kettősséghez - Fidesz-rendszer gazdasági életében a jelentős állami tulajdon és állami beavatkozás mellett nagy teret kap a nemzeti tőke, beleértve a nagytőkét is. A „nemzeti nagytőke” fogalmát a Fidesz hosszú ideje és nyíltan (nem törődve a fogalom kifejezetten a fasizmushoz kötődő eredetével) használja – ez büszkén deklarált céljai közé tartozik.
A Fidesz-rendszer gazdaságpolitikája abban is hasonlít a fasiszta rendszerekére, hogy nemzetgazdaságban az önellátásra és a függetlenségre helyezik a hangsúlyt: „a nemzet újraiparosítását” kiemelt célként kezelik – így ebben is analóg a Fidesz rendszere a fasiszta modellel. A Fidesz világmagyarázatának egyik sarkalatos eleme a nemzeti iparukat feladó és az ipari termelést a Távol-Keletre áttelepítő nyugati modell kritikája: a Fidesz szerint ez okozta a nyugat elerőtlenedését és a kelet robbanásszerű gazdasági növekedését. Ez a diagnózis alapjaiban tartalmazza az igazságot – ám a gyógymód, amellyel a Fidesz a helyzetet kezelné, már téves, ugyanis a megoldást nem a nyugathoz versenyképesség és munkakultúra terén való felzárkózásban látja, hanem „en bloc” a nyugati szemléletmóddal való szakításban. Arról elfeledkezik ez a koncepció, hogy a kelet expanziója mögött nem csupán egy egyszerű ipar-áttelepítés áll, hanem éppenséggel a nyugati technológiák és hatékonyságmodellek, valamint menedzsment-rendszerek átvétele is. E területek fontosságáról viszont sem a Fidesz-vezetők, sem a szellemi holdudvaruk, sem a „nemzeti nagytőkések” nem beszélnek – hiszen e módszerek meritokraták, ellentétben a Fidesz-rendszer kontraszelekció-alapúságával.
A Fidesz-rendszer a saját gazdasági koncepciójának megvalósítása érdekében a fasiszta rendszerekhez hasonlóan, szintén alkalmazza a protekcionizmust is, megkülönböztetve a rendszer elképzelései és érdekei szerinti „értékteremtő-munkaalapú”, illetve „spekulatív” üzleti szférát. Az előbbihez sorolt cégekkel „stratégiai partnerségi” megállapodásokat köt, míg az utóbbiakat szektorális különadókkal és szelektív jogalkotással egyaránt sújtja (bank- és multiadók, reklámadó, stb.)
(A fasizmus e fejezet felvezetésében említett azon sajátosságáról, hogy az emberi társadalmon belüli fő ellentéteket - a szocializmustól-kommunizmustól eltérően - nem az osztályok között találta meg, hanem a nemzetek és az emberi „fajok” között, a poszt 5. a fasizmus szélsőségesen nacionalista vonásaival foglalkozó fejezetében lesz szó.)
2010 óta (de már 1998 és 2002 között is, a lehetőségekhez mérten) a Fidesz-hatalom igyekezett minden államhatalomtól független entitást kiszorítani. Nem csupán játéka szavakkal, hogy a centrális erőtér uralta állam mindent centralizálni igyekszik: ez valójában a Fidesz-állam legpontosabb leírása. Már-már mániákus, ahogy a Fidesz-hatalom semmiféle valódi, állam- és pártfüggetlen autonómiát nem képes elviselni. Természetesen érthető ez, hiszen maga a Fidesz-állam nem képes a jó teljesítményre - éppen a centralizáltsága, a szubszidiaritások kiiktatása, a mindent felülről vezérelni akarás miatt. Így – ideig-óráig – csak „a szálak kézbentartásával” és a fontosabb erőforrások feletti erős kontrollal lehet képes hatalmon maradni, mert az erőforrások kontrollja ad arra lehetőséget, hogy a hatalom megtartásához szükséges szavazóbázis anyagi igényeit kielégíthesse. (Természetesen más rétegek és általában a magyar társadalom és gazdaság hosszabb távú kárára!)
[A Fidesz-rendszer állammániája egyébként nem csupán céltalan és kontraproduktív, hanem abszurd is, hiszen létezik egy, a Fidesz-rendszer által a magyar állam szintjén nem uralható tényező: az, hogy az ország (szó szerinti) „létfenntartásához” évről évre elengedhetetlenül szükséges egy több ezermilliárdos nagyságrendű, külföldről (alapvetően az EU-tól, illetve annak tagállamaiból, legfőképpen Németországból, illetve a nemzetközi pénzpiacoktól, államkötvény-vásárlások formájában) érkező tőkeinjekció4. Így ha „mindent” utal is belföldön a Fidesz-rendszer, az sem lenne elegendő ahhoz, hogy biztonsággal megálljon enélkül is a saját lábán…]
Az állam az utóbbi években hihetetlenül túlterjeszkedett, akár tulajdonosként (MAL Zrt. „állami felügyelet” alá helyezése, MOL-részvénypakett megvásárlása, E.ON gáztározó-vásárlás, tervezett állami „nonprofit” közműszolgáltatók, a jelenlegi, versenyszféra-beli szolgáltatók hatalmi eszközökkel való kiszorítása, tulajdon-eladásra való kényszerítése által), akár koncesszió-adományozóként (állami földhasználati, illetve dohánykoncessziók hatalomközeli kezekbe adása), akár a szakmai szervezetek hatalomközeli jellegűvé történő átalakításával. De ide – az államhatalom túlterjeszkedéséhez és megerősítéséhez – sorolandók az igazságszolgáltatásban történt központosítások, vagy éppen az önkormányzati rendszer kiüresítése is.
A Fideszt – már a rendszerváltozást megelőző kezdetektől – Orbán Viktor személye nélkül egyszerűen lehetetlen értelmezni is, elképzelni is. Egészen biztos, hogy az ő vezetői karizmája és politikai-pszichológiai képességei nélkül a párt sem a ’90-es évek eleji jelentéktelenségből nem tudott volna a jobboldal vezető erejeként kiemelkedni, sem pedig a 2002-es és a 2006-os választási vereséget úgy túlélni, hogy egyetlen pillanatra sem kérdőjeleződött meg e nyolc évben az, hogy a Fidesz bármikor kormányképes (ami a politikai támogatottságát illeti). Orbánhoz hasonlóan tehetséges, koncepciózus és munkabíró, a szervezés, az „aprómunka” és a hosszú távú stratégia fontosságával5 (és az ezeket elvégző személyek és stábok jelentőségéve) is tisztában lévő politikus a rendszerváltás óta nem akadt.
Ez az alapja annak, hogy éppen ő lett a Fidesz (és a rendszerváltás utáni a magyar jobboldal) legtámogatottabb és leghosszabb ideig vezető szerepet betölteni képes vezetője. Annak oka pedig, hogy a magyar jobboldal általában igényli a karizmatikus vezetőt, nem másban keresendő, mint saját politikai, eszmei hagyományaiban és a jobboldal fő támogatói bázisának etatista, azaz polgári értelemben nem önálló (hanem járadékvadász – még nagytőkés tulajdonos is!) mivoltában. E bázis számára sokkal több „haszna” van annak, ha a kritikákat mellőző módon támogat egy „vezért”, aki ezért cserébe „eltartja” és (legalább szubjektíve) „kivételezik vele”, mintha önálló véleménnyel és a saját képességeire alapozott egzisztenciával pórbálna érvényesülni. Az így vagy úgy (akár szellemi, akár gazdasági, akár versenyképességi téren) önállótlan emberek szükségképpen vezérelvűek. Akár a „Békemenet” résztvevői, akár a „nemzeti nagytőkések” bizony „Viktor, Viktor!”-tól remélnek stabil egzisztenciát.
Előzetesként csak néhány jellegzetesség:
A Fidesz „ideológiája”, világlátása és- felosztása szerint a nyugati, liberális, individualista társadalmak „vesztesek” a keleti illiberális népekkel (mint amilyen a Fidesz-Magyarország is) szemben. Jó fajelmélethez illően ennek a nézetnek persze az alapja a túlkompenzálás vágya, hiszen az „illiberális” magyar Fidesz-rezsim képtelen a nyugati hatékonyságra, innovációra és versenyképességre, mivel képtelen annak szervezési és társadalmi módszereit követni, éspedig saját fogyatékossága okán. (Erről alább még esik szó!)
Ismét idézek Orbán kötcsei beszédéből. „Amikor Magyarországról beszélek és a kormányzás lényegéhez közelítek, akkor én ezt kisbetűvel és két szóban írom: magyar ország. Nézetem szerint ugyanis a mindenkori ideális magyar kormányzatot annak a felismerésnek kell vezetnie, hogy a magyarok közössége, s egyáltalán a létezés magyar minősége többek között abból ered, hogy rendelkezünk egy saját, csak ránk jellemző látásmóddal, ahogyan leírjuk, megértjük, érzékeljük és kifejezzük a körülöttünk lévő világot. Természetesen a maguk módján mások is leírják, értelmezik és kifejezik a világot, de mintha az valahogy mást jelentene. Ha úgy tetszik, az másfajta művekben ölt testet. De meggyőződésem, hogy így leírni, megérteni és kifejezni a világot rajtunk kívül más nem tudja.” Íme, a kivételesség-tudat!
Az nyilvánvaló, hogy a mai világban már nem operálhat egy eu-s tagállam miniszterelnöke ’30-as évekbeli felsőbbrendűség-tudatot sugárzó „fajelméletekkel” – ennek a durva, a mindennapok személyes tapasztalatival ütköző hazugságnak már a nagy tömegekre nem lenne pozitív hatása. Nem mondhatja azt Orbán, amit Szálasi (és egynémely mai, nyilvánvalóan súlyosan személyiségzavaros jobboldali, akár a Fidesz szellemi holdudvarában is). Ma már azzal lehet politikai haszonra – és táborra – szert tenni Magyarországon, ha ennek a gazdasági teljesítőképesség terén nyilvánvalóan komoly hiányosságokkal küzdő, és emiatt szegény népnek valamiféle a mindennapok világán kívüli önérzet-pótlékkal áll elő a politikus. Erre alkalmas az, ha azt hirdeti a népnek, hogy a magyarok gondolkodásmódja egyedi és (alapos csúsztatással a valósághoz képest) „minden egyedi egyben értékes is” (ami persze nem igaz), ezért a magyarok valóságos gazdasági, vagy személyes teljesítmény nélkül is kivételesek – tehát: kivételezettséget érdemelnek, csupán azért, mert egyediek. Kivételes és kivételezésre jogosult, csupán a magyarsága folytán is! Emlékszünk a szlogenre: „Tiszteletet a magyaroknak!” – amit persze a Fidesz és a célközönsége is úgy értett: „Kivételezést a magyarokkal!”
Ránk nem vonatkoztathatók azok az általános országértékelési standardok, amelyekkel minden már ország, gazdaság és kormány eredményességét mérik világszerte – mert nekünk egyedi a látásmódunk! Az egyedi pedig: értékes - mi, magyarok felsőbbrendűek vagyunk, mert nem vagyunk részei a ti érték- és látásmód-mátrixotoknak!
Ugyanakkor abban is megmutatkozik a magyar kivételesség és küldetéstudat, hogy – Orbán szerint – „a nyugat válságából” éppen a magyar „unortodox módszerek” mutatják a kiutat. Jellemző a fasiszta rendszerekre, hogy önmagukat „a jövő letéteményeseinek” hirdetik és saját társadalmi, politikai intézményeiket és gazdasági rendszerüket a liberális demokrata és piacgazdasági rendszereknél felsőbbrendűnek tekintik, a „következő fejlődési fokozatnak”. Mindezek hiánytalanul és karaktereses megvannak a Fidesz-rendszer esetében is – az elhíresült tusnádfürdői beszéd egy része is éppen erről szólt…
A magyarhoz hasonlóan sikertelen nemzetek nacionalizmusa minden esetben és szükségképpen válik „szélsőségessé”. Éppen ezért gyakorlatilag nincs valódi határ a Fidesz-törzshívek nacionalizmusának tartalma, illetve a magyar szélsőjobb híveinek „nemzeti érzései” között. A két szavazótábor valójában csupán abban különbözik, hogy a szélsőjobb hívei nem tartják elégségesnek az Orbán és a Fidesz által folytatott politikát ahhoz, hogy megvalósuljon itt „magyar ország”. Én sem véletlenül írom ezt a kifejezést két szóba: Orbán Viktor tette ezt a kötcsei beszédében, amikor azt mondta-írta, hogy „a kormányzás célja és feladata - nagybetűvel és egybeírva - Magyarország közjogi értelemben vett vezetése, tartalmilag pedig annak biztosítása, hogy a nagybetűs Magyarország kisbetűvel és két szóban írva: magyar ország maradjon.”
Amint írtam, a magyar jobboldal és szélsőjobb nem a magyarság érdekeiben és a magyarság „attribútumainak” mibenlétében tér el egymástól, hanem csupán abban, hogy milyen eszközökkel akarja érvényt szerezni ezeknek. Ám ebben – hogy érvényre juttassa a(z általa „magyarnak” tartott) magyarság (mint mondtuk, az egész magyar jobboldalon nagyjából azonosan elképzelt) érdekeit, valójában a „mérsékelt” Fidesz sikeresebb, mint a Jobbik. Míg az utóbbi csak eu-s zászlókat éget, addig a Fidesz-hatalom a saját maga által definiálta „magyarok közösségét” támogatja meg az eu-s támogatásokkal: a saját „gazdasági nacionalistáinál” landolnak ezek a pénzek és a saját „politikai nacionalistáinak” önkormányzati és országos potentátjai profitálnak, szereznek politikai tőkét e támogatások „látványos közprojektekbe” ölésével.
A mai „szélsőséges nacionalizmus” ugyanúgy mást jelent a „klasszikus fasizmus” korának szélsőséges nacionalizmusához képest, mint ahogy fentebb már ezt megállapítottuk a stiláris és eszközbeli elemeknél is. Ma a szélsőséges nacionalista nem az a néhány őrült, aki ki akar irtani más népeket, hanem az, aki a saját országában élvezett privilégiumai érdekében el akarja zárni a saját népét. Korunk szélsőséges nacionalistája már nem „előnyhöz” akarja juttatni a saját országát-nemzetét, mások kárára, hanem – érzékelvén, hogy más népek sokkal sikeresebbek, mert hatékonyabbak, mivel polgáriak – a saját maga kontraszelektáltságát, társadalmi és gazdasági téren való hatékonytalanságát és versenyképtelenségét érzékelve ki akarja zárni a nálánál teljesítményképesebbeket, és ennek érdekében tömegbázisul maga mellé állítja népének többi, a teljesítményversenytől tartó emberét is. Ezzel pedig immár nem előnyt szerez (hogy kizárja a konkurenseket és ezzel hagyja erősödni a sajátjait), hanem egy teljesen az együttműködésre alapozott világban a fejlődés és versenyképessé válás gyakorlati esélyét veszi el az így leszakadásra kárhoztatott népétől. Nagyon leegyszerűsítve: míg a „klasszikus fasizmus” korában a szélsőséges nacionalizmus „más népek gyilkosa” volt, addig a mai szélsőséges nacionalisták immár a saját fajtájukat pusztítgatják… Míg a „klasszikus” szélsőséges nacionalista elitek a saját népük élén győzedelmeskedve akarták a hatalmi pozícióikat fenntartani, addig a mai szélsőséges nacionalisták már a saját népük valódi érdekei ellenében akarnak uralmi pozícióban maradni.
Manapság egy, a valódi teljesítményversenyben nem boldoguló elit rövid időn belül elbukna, mivel a nemzetközi versenyben tenné a saját országát alulteljesítővé, ezért a ma teljesítményképtelen elitjei szükségképpen, jobb eszközük nem lévén válnak szélsőségesen nacionalistává, hogy nacionalista szlogenekkel kiszakíthassák országukat a teljesítményalapú nemzetközi kontextusból. Putyin szélsőséges nacionalizmusa (a külföldről támogatást kapó civilszervezetek „külföldi ágensekké” minősítése és a nagyorosz nacionalizmusnak lokális „piszkos háborúkkal” való kiélése) azért következett el, mert a kommunista-bizantinus mentalitású politikai elit egyszerűen nem képes gazdaság és munkakultúra terén hatékonnyá, jól teljesítővé és így nemzetközi téren is versenyképessé tenni Oroszországot. Az emiatt stagnáló, mert a gáz- és olajbevételeit nem fejlesztési tőkeként befektető (hanem részben felélő, részben az oligarchátus által egyszerűen elsikkasztó) országban a politikai hatalmat csak a nemzeti elzárkózással lehet ideig-óráig megtartani. Ismerős a képlet? Ez folyik Fidesz-Magyarországon is: ezért kényszerül a mai globalizált világban és különösen az EU-ban szélsőségesen nacionalistának számító politikára a Fidesz-hatalom!
Természetesen ennek megvannak a maga ízléstelen, erőszakos és egyértelműen a „klasszikus magyar szélsőséges nacionalizmustól” származó kellékei is:
Mindezek alapján a Fidesz-rendszert a mai EU-ban és a globalizált, azaz kooperáció-alapú világban szélsőségesen nacionalistának kell minősítenünk. Mert nem ahhoz kell mérnünk ezt a mai nacionalizmust, hogy „mit tettek a nácik!”, hanem ahhoz, hogy mit tesznek a mai fejlett és stabil polgári demokratikus nemzetek.
A militarizmus az egyik olyan karakterjegy, amely a mai Európában és egy Magyarország-méretű és gazdasági fejlettségű ország esetében csak korlátozottan, inkább csupán szimbolikus téren mutatkozhat meg – de a rendszer „vonzalma” minden kétséget kizáróan megvan. „Gyakorlati (fegyveres) militarizmusra” a jelen világban természetesen nincs lehetősége a Fidesz-vezette Magyarországnak, de ez nem a saját szándékaiból következik. Elég csak a TEK-re, amely egy jogállamban a mai formájában felesleges, hiszen a „hivatalos” funkcióit ellátó szervek a TEK alapítását megelőzően is léteztek és 2010 őszén semmivel sem emelkedett meg az ország terrorfenyegetettsége, hogy az új helyzet esetlegesen új szervezetet igényelt volna. A TEK létrehozásának egetlen lehetséges indokául így nem lehet jogállami indokokat felhozni. A TEK esetében egyébként az is a fasiszta erőszakszervezetekre emlékeztet, hogy mielőtt hivatalos állami szervezetté vált volna, a „magja” a párt magán-védereje volt.
A Fidesz-rendszer folytonosan „harcol”, katonai terminológiával írja le a világot és a társadalmat – azt a társadalmat, amelyet jó fasiszta módjára „gleichschaltolt”, létrehozva a pedagóguskart, mint szakmai korporációt, a felsőoktatási intézmények állami felügyeletét ellátó és anyagi autonómiájukat felszámoló kancellár-rendszert. De uniformizálta az oktatást is – fasizmusra jellemzően bevezetve a mindennapos testnevelést, hadd edződjön a felnövekvő generáció a jövendő harcokhoz! A „militarizált” és hatalomhű felsőoktatás a Nemzeti Közszolgálati Egyetem létrehozásában mutatkozik meg a legnyilvánvalóbban. Egyfelől az intézmény deklarált gyakorlati célja az új és rendszerhű köztisztviselői és fegyveres testületi vezetői réteg kiképzése, másfelől pedig szimbolikusan is „militarista szimpátiákról” árulkodik, hogy az egyetem hol másutt kapna helyet, mint az egykori Ludovika épületében – mit sem törődve azzal, hogy az a Természettudományi Múzeum otthona volt.
A szellemi-kulturális „Gleichschaltung” is teljes gőzzel folyik, éspedig természetesen a hivatalos állami nézetrendszert képviselő, erősen nacionalista, globalizáció- és liberalizmusellenes, „udvarhű” – egyébként sokadrangú, sokuk esetében már a néhai államszocializmust is készséggel kiszolgáló - „alkotókat” és „műveiket” helyezve domináns pozíciókba és premizálva. Teljes pompájában virul a Mefisztó c. Szabó István-filmben ábrázolt fasiszta kultúrpolitika!
Politikai erőszakból bőven kapott a magyar társadalom az elmúlt években, 2006 őszétől kezdve, kedve a Fidesz által soha el nem ítélt (mert valójában általuk szervezett – ld. USA felderítési adatok) randalírozóktól egészen a minapi civilellenes politikai-rendőri erőszakig. („Rohadt fasiszták” – írta ennek kapcsán, teljes joggal TGM.)
Mint már több itt áttekintett „fasizmus-attribútum” esetében is láttuk, a politikai erőszak, a háború és a gyarmatosítás esetében is az a helyzet, hogy e „kellékek” tartalma megváltozott, vagy ma már az adott módszer kivitelezhetetlen, vagy épp célszerűtlen, idejétmúlt. Ma már nem lehet és nem is lenne érdemes megszállással gyarmatosítani – lám, a tulajdonképpen „jogos”, mert orosz Krím Oroszország általi annexiója is csak azért nem járt brutális ellenreakciókkal, mert Oroszország atomnagyhatalom. Ha Magyarország annektálná fegyveres erővel Dunaszerdahelyt, annak egészen más vége lenne… A kormányzati-hatalmi szintű „magyar fasiszta gyarmatosítás” megmaradni kénytelen a székelyföldi autonómia melletti kiállásnál és a „külmagyaroknak” megadott állampolgárságnál. (Így legalább az emberanyag zsebébe dugott útlevelek – no meg az ezért az ottaniaktól, illetve a belföldi „nemzeti érzelműektől” kapott szavazatok! – szintjén „hódítják vissza” a trianoni területeket!) Ez is egyfajta „nemzeti megújulás a terjeszkedés által” („Drang nach Trianon!”), amely azonban egyértelműen viszi és nem gyarapítja az ország erőforrásait.
A Fidesz-rendszer a fentiek alapján egyértelműen mutatja a maga fasisztoid mivoltát. Természetesen ez a 2010-es évek fasizmusa, amely ráadásul (egyelőre) az Európai Unió és a NATO szabta-tolerálta határok között képes csak mozogni. Jogos a kérdés, hogy „fasizmusnak” nevezzük-e ez a valamit, vagy pedig a 20. század első felétől annyi minden külső tényezőben különböző körülmények és működési feltételek miatt ezt a céljaiban és szándékaiban (mint a fenti pontokban kimutattuk) virtigli fasiszta politikát mégiscsak valamely más fogalommal kellene illetnünk? Ha ez utóbbi mellett döntünk, akkor talán a „centralista” elnevezés lenne a legalkalmasabb.
Mármost, ez a Fidesz-féle „centralizmus” vajon azonosítható-e a fentiek alapján fasiszta rendszerként? Mint írtam és meg is okoltam, a „klasszikus fasizmus”, mint a totális állam modellje, mára már számos ok miatt életképtelen, ezért túlhaladott. A létező újfasizmus pedig, mivel a „klasszikus fasizmus” eszköztárát használja, és csupán az „aktuális ellenséget” cserélte le (pl. a zsidókról a bevándorlókra), szintén működésképtelen módszer lenne egy „modern totális államhatalom” kiépítésére és huzamos működtetésére. Ha ma, a 21. században és az EU-n belül valaki egy, a céljait és az államhatalmat átható gondolkodásmódot illetően totális államot akar, akkor azt valahogy a Fidesz módszerei szerint kell és lehet megtennie. Ekképpen a „centralista állam” a fasiszta jellegű totális állam mai reinkarnációja. Rövidtávon nem olyan életveszélyes, de perspektíváiban hasonlóan szánalmas – céljait tekintve pedig semmivel sem tisztességesebb. Ha valakit boldogít – vagy: megnyugtat – az, hogy ezt az államberendezkedést (mivel hiányoznak a csizmák és az utcai verőlegények) nem nevezi fasisztának, akkor lelke rajta!
…Mindezeket pedig azért írtam le, hogy lássuk-tudjuk: kikkel állunk szemben és mi is ez a Fidesz-modell. És hogy ha nem tér le az ország erről a nyomvonalról, hanem végigfut rajta, akkor utólagosan „nekem aztán ne jajgasson senki!”6
1 A korszak egyetlen sikeres, egy készhelyzet-teremtési akció meghiúsításra tett válaszlépése sem valamely demokrata hatalomhoz kötődi, hanem épp a fasiszta Olaszországhoz: amikor Hitler első Anschluß-kísérletét azzal akadályozta meg Mussolini, hogy csapatainak a Brenner-hágón való felvonultatásával garantálta Ausztria függetlenségét.
2 Idézet Guido Westerwelle volt német külügyminiszter 2013. március 7-i keltezésű leveléből, melyet három másik eu-s tagállam külügyminiszterével együtt írt José Manuel Barrosonak, az Európai Bizottság elnökének az EU-n belüli „illiberális”-antidemokratikus törekvések kezelésére szolgáló új és hatékony rendszer kidolgozásáról.
3 A Fidesz persze a gyakorlatban rasszista – hiszen a totális politikai hatalom birtokában eltűri mások agresszív, rendszerszerű és nyílt rasszizmusát, továbbá rasszista azért is, mert rendszeresen hoz intézkedéseket egyes társadalmi csoportok ellen. Itt elég csak a miskolci roma-kitelepítési programra, a hajléktalanokat kriminalizáló törvényre, vagy épp a „szociális kisebbségek”, azaz a szegények ellen szintén rendszerszerűen hozott törvényeket (mint a Munka Törvénykönyv szigorítását, vagy épp a szociális ellátás közmunkával való felváltását, és a munkanélküli segély időtartamának és összegének radikális csökkentését említeni.) Ne feledjük: nem csupán „vérségi”, „faji” alapon lehet diszkreditálni egy társadalomban egyes csoportokat, hanem szociális alapon is – és ez a társadalmi szegregáció és esélyelvétel semmiben sem „jobb”, elfogadhatóbb, mintha ezt faji alapokon tennék. Ma már komolyan kell foglalkoznunk a népcsoporton belüli „szociális rasszokkal” és szociális rasszizmussal is, hiszen ez a fajta elkülönülés minden sajátosságát mutatja a faji alapú rasszizmusnak. Pl. a mélyszegényekkel a felsőbb társadalmi rétegekbe tarozók nem keverednek sem személyes és magánkapcsolatok terén, sem lakóhelyüket illetően, őket minden szempontból „idegen elemnek” kezelik a társadalmon belül. Továbbá ugyanúgy jelen van az egymásétól erősen, akár alapvető vonásokban, szokásokban, társadalmi stratégiákban is eltérő kultúra is.
4 Ehhez a több ezermilliárdos tőkebefektetéshez képest eltörpül az Oroszországból (akár a Paks II. kapcsán, akár egy esetleges kedvezményes gázár formájában elképzelhető) évi legfeljebb néhány tíz-, de legfeljebb százmilliárdos tőkeimport. Így az eu-s forrásokat és a nemzetközi tőkepiacokat semmiképpen sem lehet lecserélni Oroszországra, mert ez a magyar állam finanszírozhatóságát alapjaiban rengetné meg. Erről bővebben itt: http://tldr.444.hu/2014/09/18/a-ner-elkerulhetetlen-bukasa/
5 A hosszú távú stratégiai koncepció itt a jobboldal – és azáltal a saját – hatalmát jelenti, az ehhez szükséges tömegtámogatottság folyamatos fenntartása által. Ez természetesen időről időre szédületes politikai fordulatokat is jelent és nem zárja ki a taktikai, eszközbeli és retorikai rögtönzéseket sem, hiszen Orbán kiváló debattőr is, aki mer improvizálni.
6 Teleki Pál miniszterelnök 1939-ben, kormányának programját ismertetve mondta ezt a mondatot, ez azonban nem került be a parlamenti napló által közölt, hivatalos szövegbe.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek