„…Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a… diktatúrának…”
Részlet Orbán Viktor Nagy Imre temetésén mondott beszédéből – 1989. június 16.
…Hogy juthattunk idáig? Hogy süllyedhettünk ilyen mélyre? Sokan kérdezgetik ez manapság a magyarok közül.
Hogyan történhetett meg az, hogy ez a „szabadságszerető nép” nem tiltakozik milliószámra a jogai csorbítása miatt? Hogyan lehet az ország legtámogatottabb pártja az, amelyik ennyire korrupt, álszent, hatalommániás és amely képtelen az ország gazdaságát kezelni? Hogy lehet az, hogy a jövő évi választások után megmaradhat a hatalomban ez a párt, noha a kevesebb, mint tízmilliós országban négymilliónál többen élnek a hivatalos szegénységi szint alatt?
Mi van a magyarokkal? Megbolondultak talán? Nem akarok én itt a heves vérű mediterrán népekkel példálózni, de azért ez a temetői csend mégiscsak gyanús: lehet, hogy a magyarok egyszerűen csak félnek? Ha így van: hogy félhet több millió ember néhány száztól? Mi értelme van ennek? Mit tudna tenni Orbán, vagy a TEK egy általános sztrájkkal? Talán kirúgnák az összes pedagógust, vagy orvost, vagy elbocsátanák az önkormányzati hivatalnokokat? Ugyan már!
Az eszükkel persze tudják a magyarok, hogy ez az igazság: tudják és megértik, hogy ennek a hatalomnak az ereje az ő gyengeségükben, gyávaságukban, engedelmességükben és összefogás-képtelenségükben van és semmi másban. Tudják és megértik, mert tudnak számolni, hogy a talán kétmilliós támogatottságú Fidesz „normális helyzetben” esélytelen lenne a következő választáson, hiszen Magyarországon csak bőven két és félmillió feletti szavazatszámmal lehetett nyerni az elmúlt 2-3 alkalommal. Most pedig ezzel a kétmillió szavazattal meglehet akár az újabb kétharmad is!
…Mi lesz a magyarokkal?
Persze, vannak, akik „emelkedésnek”, „fejlődésnek” és „szabadságnak” élik meg azt, hogy megint lehet valós teljesítmény nélkül is „büszke magyarnak” lenni – és persze lehet a „magyar hegemóniát” is emlegetniük egy olyan országban, amely egy óra alatt bukna meg, ha nem lenne benne a gazdaságában legnagyobb szövetségese, Németország. De ezek az emberek, akik örülnek ennek, jelentős kisebbségben vannak: ha látunk az utcán 10 felnőtt magyart, abból legfeljebb 2-3 hiszi, hogy itt minden fasza…
Miért lehet az, hogy egy huszonszázalékos kisebbségre támaszkodó (és a valóságban e kisebbség jelentős részének is káros) politikai erő mindent a kezében tarthat egy országban? Ennek a huszonszázaléknak nincs fegyvere, nincsenek rohamosztagai – ugyanolyan átlagos életű emberek, mint bárki más.
Azért lehetséges mindez ma Magyarországon, mert a meglévő ellenzéki pártok lélekben már rég letették a fegyvert. Mesterházy, Bajnai, Schiffer nap mint nap úgy kelnek fel, hogy biztosak a Fidesz 2014-es győzelmében. Úgy kelnek fel, hogy nem éreznek magukban erőt ahhoz, hogy ezen fordítsanak. Nem érzik elégnek önmagukat ehhez a feladathoz. …És az emberek ezt megérzik rajtuk! Ugyan ki hinne egy olyan vezetőben, amelyik nem hisz a győzelmében, abban, hogy képes győzni? Az emberek, legyenek bármely demokraták is, csak győzni tudó vezető mögé sorakoznak be – ez így van már néhány millió éve. Még egy Gyurcsány Ferenc mögé is hányan álltak be, mert éreztek benne erőt és elszántságot a győzelemre – mármost vajon mekkora „győzelmi erő” árad Bajnaiból, vagy a szocik kedves Attilájából? Szerintem ezek a faszik egy magabiztosabb csincsilla elől is elmenekülnének és csak „reagálnának rá”, mint teszi azt Bajnai napi többször, bármilyen blőd Fidesz-közleményre.
Az a vezér, akinek az összes tudománya annyi, hogy követi az ellenséget, csak veszíthet. Tisztelettel megkérdem: hogyan győzné le a Fidesz-alkotta alkotmányos („alaptörvényes”?) dzsungel indáit és bebetonozott ragadozóit az a „vezér”, aki még egy sima választási küzdelemben sem képes átvenni a tematizálást?
Mára világossá kellett váljon minden ellenzéki erőnek, hogy úgy, ahogy elgondolták korábban, nem fognak tudni győzni. Hiába tárgyalnak egymással e túlhaladott stratégia mentén és hiába osztják egymás között a számukra gyakorlatilag reménytelen választókörzeteket, ez csak látszattevékenység: hogy mégse mondhassák rájuk a híveik, hogy meg sem próbálták… De sem Mesterházynak, sem Bajnainak, sem pedig összes alvezéreiknek fogalmuk sincs, hogyan kellene győzni 2014-ben, és hogy utána valójában mihez is kezdenének egy Fidesz-törvényekkel és Fidesz-emberekkel körülvett közjogi helyzetben? Magyarán: az ellenzék úgy készül a választásra, hogy tudja: azt el fogja veszíteni – de ha még meg is nyerné, akkor sem tudná, hogyan kormányozzon és mit is lehet valójában kezdeni a Fidesz-örökséggel?
…De lehet-e egyáltalán győzni?
Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy lehetséges lenne-e 2014-ben egy komplett, fejlett, jól működő és az emberek által a sajátjuknak érzett demokráciát csinálni, akkor erre csak nemmel lehet felelni!
Az a lendület, amelyet 1989-ben a rendszerváltással kapott az ország, 2010-re elenyészett. További átalakulás, demokratizálódás és polgárosodás helyett ismét egy tekintélyuralmi alapú irányított demokráciában találta magát a magyarság. Ez azért történt meg, mert a magyarok jelentős többségében még az „évszázados” nemdemokrata reflexek működnek és e reflexek dolgoznak a legtöbb magyar politikai aktorban is. Nincs „demokratikus közhangulat” – alattvalói, alkalmazkodó közhangulat van. Nincsenek mélyen, a szellemiségükben demokratikus pártjaink sem (vagy amik esetleg akadnának, marginálisak és „ezoterikusak”). Mármost, ebben a helyzetben ugyan kitől-mitől ugrana elő egyszeriben a demokrácia?
A mai helyzetben, a mai állapotokból kiindulna nem lehetséges Magyarországon egyetlen lépésben „perfekt” teljesítménylevű demokráciát teremteni. Sem az ellenzék felkészültsége, sem az egy részüket uraló szellemiség, sem pedig a választási rendszer nem teszi ezt lehetővé – nem is beszélve magának a magyar társadalomnak a „ledermedt” állapotáról, passzív, szorongó és visszahúzódó hozzáállásáról.
Ebben a helyzetben külön kell választanunk a Fidesz-rendszer felszámolását és magának a demokratikus Magyarországnak a létrejöttét. Az első, 2014-ben esedékes lépés az ország fidesztelenítése.
Ehhez, a közhiedelemmel ellentétben, nem kellenek feltétlenül mélyen demokratikus politikai erők – elegendő az, ha a Fidesz-leváltásra vállalkozók (még azt sem mondom, hogy „szövetkezők”!) érdekeinek inkább megfelel egy fidesztelen, mintsem egy fideszes magyar közhatalom. És persze kell egy olyan politikai szereplő/tényező is, amely megmozgatja a ma ugyan a Fideszt szívből utáló, ám önmagukban (értsd: külső kontrolláló tényező nélkül) a különféle szoci-pártvariánsokban bízni egyszerűen nem tudó, az LMP-n pedig átlátó polgárokat.
Akkor lehet 2014 tavaszán leváltani a Fideszt, ha mától számítva legfeljebb 2-3 hónapon belül létre tud jönni egy, a kapitalizmust és polgári demokráciát óhajtó, érdekeiket egy ilyen politikai erőben megtaláló választók bizalmát és támogatását megszerző új politikai mozgalom. Ha ez meglesz, akkor reális esély van arra, hogy ez a „zsírúj” erő olyan elvek vállalására tudja kényszeríteni a szocialistákat (és más „szatelliteket), amelyek elfogadhatóvá tesznek egy választási összefogást e pártokkal. Ne feledjük: a kormányra kerülés nagy csáberő: sok „vállalást” megérne a szociknak! Még talán azt is, hogy a leendő hatalom elé olyan, előzetesen felvállalt és meghirdetett korlátokat emelnek, amelyen ellehetetleníti a „hagyományos”, holdudvaros magyar politizálgatást.
…De lehet-e 2-3 hónap alatt közismertté tenni egy új politikai erőt?
Van egy olyan - meglehetősen elterjedt - vélemény, hogy a rendelkezésre álló idő alatt már nem lehet egy új „országos” ellenzéki erőt megszervezni. Akik így vélekednek, azok talán elfelejtik, hogy a rendszerváltáskor is hónapok alatt szerveződtek országossá az addigi „szobapártok”, mint az MDF, az SZDSZ és persze a jó öreg fiatal demokraták is! Volt a helyzet és volt akarat – helyzet most is van, csak akarni kell és ismét sikerülni fog!
…És hogyan kellene kormányozni az esetleges választási győzelem után?
Erre van egy másik, a fentihez hasonlóan szintén a rendszerváltás korából származó analógiai is: az „átmeneti kormány”. Akkor a Németh Miklós vezette kabinet és a mögötte álló parlament volt ez a szerv, 2014-ben pedig egy olyan átmeneti parlamenti többség és kormány kell, amely tulajdonképpen előkészíti a demokratikus kormányzást: szabályokat alkot, alkotmányoz és kivezeti a magyar jogrendből az oktrojált Fidesz-törvényeket.
Ám nem csupán ez lesz a feladata, mert ha itt megállna az új kormány (úgy, ahogy azt még 2011 júniusában Karácsony Gergely is javasolta a „technikai koalíciót”), akkor maga a Fidesz, mint szervezet, gyakorlatilag bármikor visszaszerezhetné a hatalmat, még annak ellenére is, hogy a bebetonozott embereit az új átmeneti kormány már kipenderítette a pozícióikból. Megmaradna a pénze, megmaradna a vezetése és megmaradna a szervezete-szervezettsége is, továbbá megmaradnának azok a gazdasági érdekkörök, amelyek mögötte állnak. Mindezek szétzúzása nélkül nincs igazi visszademokratizálódás, hiszen az ország legnagyobb politikai ereje továbbra is az „irányított demokráciát” akaró Fidesz maradna…
És még ezzel sincs vége az átmeneti időszak teendőinek. Mert hiába tűnik el/ erőtlenedik el/szakad részekre a demokráciát irányítani vágyó politikai erő, azzal még nem lesznek igazi, mind belső struktúráikban, mind pedig politikai céljaikba-eszközeikben demokrata pártjaink – illetve: a létezők nem erősödnek meg. Enélkül pedig ugyanúgy csak visszaállna a jelenleg létező, nem teljesítményelvű magyar politikai világ.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy egy-egy szervezet alapvetően nem szokott megváltozni. Ez igaz a pártokra, a pártjainkra is. Megváltozhat a felszín, a jelmez, a kommunikáció, de az igazi célok és az alapvető, a szervezetet meghatározó mentalitás (ahogy fentebb már volt erről szó) nem – hiszen ezek az adott szervezet létrehozóiba, fenntartóiba és üzemeltetőibe vannak kódolva. Az emberek pedig gúnyát ugyan válthatnak, de jellemet nem. Ahogyan a Fidesz igazi célja kezdetektől a hegemón hatalom volt – mert ez a vágy élt a Fideszt mindenkor alapvetően meghatározó, a „bizalmi kört” alkotó figurákban -, ugyanúgy az MSZP sem változott: megmarad mindenkor „átlagosnak”, mint amilyen átlagos, nivelláló, kontraszelektív, a valódi vitákat lefolytatni nem akaró, a konfliktusokat vállalni nem merő, invenciótlan és kreatívtalan közeg volt, pontosan olyan a mai és mindenkori MSZP is. Hiszen ahhoz, hogy változzon, embereknek kellene távozniuk a valódi vezető közegéből: embereknek, akik abból éltek és élnek, hogy „valakik” ebben a pártban. Aki ott ma (akár formális, akár informális módon) „vezető”, az éppen azon a valódi tehetségeket nem befogadó, a karakteres figuráktól elhatárolódó közegben jutottak (juttatták őket) egyre feljebb, ami ezt a pártot folyamatosan jellemezte. Amikor ez a párt „megújulásról” beszél, akkor legfeljebb „új trükkökre” gondol: új kommunikációs stratégiára, újabb, de a régiekkel gyökeresen szakító világot biztosan „rájuk nem hozó” programra – de arra sohasem gondolnak, hogy a párt sikerét sikerre, teljesítményre, kreativitásra képes emberek adhatnák.
…Új célokra új szervezetet kell létrehozni – ez alapvető szervezetstratégiai igazság. Amikor egy társadalom meg kell változzon, ezt a változást nem hozhatják el és nem menedzselhetik olyan szervezetek és vezetők, akik éppen abból a régiből jönnek és éppen azt a régit hordozzák magukban is, amelyet le kell váltani. A legtöbb, ami elvárható tőlük és a legtöbb, amivel szolgálhatják a közérdeket jelentő változást csupán az, hogy megteszik azt, amit az új „rendszer” felállítása és az ehhez szükséges szabályok megalkotása érdekében megtehetnek. Hogy ezt megteszik-e, attól függ, felfogják-e, hogy személy szerint is ez az egyetlen igazi esélyük? Németh Miklós felfogta, megtette, amit kellett – és ma élvezi „az utókor háláját”, anyagi téren is. Megtette Horn Gyula is, pedig ez nála nyilván komoly „filozófiai aggályokkal” mehetett csak…
A mai MSZP-nek és vezetőinek helyzete sem különbözik az 1988-’89-es MSZMP-jétől és az akkori vezető politikusokétól. Az a világ, amelyben eddig (jól) éltek, vagy így, vagy úgy, de véget ér szűk egy év múlva. Vagy győz a Fidesz – és akkor azért nem, vagy pedig azért, mert ha győz a Fidesz-váltó koalíció, akkor az csak úgy képes győzni, ha a ma még senkit sem támogató választók bizalmát és támogatását megszerzi, azzal, hogy feltételek, cselek és kibúvók nélkül vállalják a transzparens és teljesítménycentrikus politizálást.
Nyilvánvaló, hogy szükség és igény is van egy baloldali magyar tömegpártra, de hogy ez lehet-e majd az MSZP egy igazi átalakulás után, vagy valamilyen új formáció jön létre, ma tulajdonképpen mindegy is. Nem az a kérdés most, hogy kik lesznek a holnapután baloldalijai, hanem az, hogy mire lesznek alkalmasak a mai, magukat baloldalinak valló politikusok? Nagyrészt az ő belátásukon fog múlni, hogy 2014-ben le lehet-e váltani a Fidesz-rezsimet és utána elindulhat-e a magyarság a demokratizmus útján, vagy tolódik mindkét dolog, valahová a bizonytalan jövőbe?
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Az utolsó 100 komment: