- Jöttem megnézni, főmérnök elvtárs, hol is lesz a nagyolvasztó.
- Itt, író elvtárs, ahol most vagyunk.
- De hát ez csupa gizgaz meg gyom. Mikor lesz ebből kohó?
- Író elvtárs, szocialista rohammunkával augusztus huszadikán lesz csapolás.
- Az ide két hónap, mérnök elvtárs, és még egy kapavágás sem történt.
- Legyen nyugodt, író elvtárs. Augusztus huszadikán itt folyni fog az acél. Egyébként jól értettem? Örkénynek hívják az író elvtársat?
- Igen.
- A gyógyszerész fia?
- Igen.
- A Csillag patika tulajdonosáé?
- Igen.
- A méltóságos úré?
- Igen.
- Ja, úgy. Akkor elárulom, író úr: lófasz fog itt folyni, nem acél.
(Örkény István: Az a bizonyos sztálinvárosi anekdota - 1960)
A mi legújabb Sztálinvárosunk: a matolcsyzmus. Egy év alatt kiderült, hogy ebből is csak lófasz lett, de nem „5-7%-os gazdasági növekedés”…
Az egész világ összehúzott farpofákkal figyeli, hogy jön-e a következő recesszióhullám – vagy akár a Nagy Összeomlás – a világgazdaságban. Mára a pánik és a koncepciótlanság az egyik legkomolyabb, a gazdaságot veszélyeztető tényezővé vált. Számos politikai és közgazdasági notabilitás próbál megoldást, kiutat találni: hetente tartanak válságtanácskozásokat és naponta jelennek meg egymásnak homlokegyenest ellentmondó „égi szózatok” ilyen-olyan pénzügyi zseniktől, Nobel-díjas közgazdászoktól.
Mi sem természetesebb, hogy a Magyar Glóbusz” is reagál minderre: itthon is megtalálható az összes nagy közgazdasági elmélet és iskola híveinek tábora – de nekünk van egy saját fejlesztésű termékünk is: a matolcsyzmus!
Igen, arra a gazdaságpolitikai gyakorlatra gondolok, amely pénzügyminiszterünk nevéhez kötődik és amely szerint a gazdasági válságból való kikerülés eszközei az egykulcsos adó révén a nagyobb jövedelműek zsebében hagyott több pénz, a bankok (és mellesleg a multik) megfejése, párhuzamosan az ország eladósodottságának szinte bármi áron való csökkentésével. (Persze vannak, akik kivételesen hosszú memóriájuk révén emlékeznek még arra, hogy nem egészen egy éve izmusunk névadója még éppenséggel a további eladósítás révén szerette volna a belső fogyasztást felpörgetni és hogy főnöke, a miniszterelnök meg is próbálta Brüsszelben kijárni a hiánycél emelését – de ezt kéretik sürgősen elfelejteni: koncentráljuk csak napjaink aktuális matolcsyzmusára!)
Az egész matolcsyzmus tulajdonképpen azon alapul, hogy létezhet és megvalósítható egyfajta belső fogyasztásra alapozott magyar gazdasági növekedés – és itt rögtön tisztáznunk kell két, egymástól eltérő fogalmat: az egyik a gazdasági növekedés (ami számszerű dolog), a másik pedig a gazdasági fejlődés, ami viszont elsősorban minőségi. E kettő gyakran keverten fordul elő az elképzelésekben, illetve gyakran nem gondolnak arra, hogy a növekedés nem lehet meg fejlődés nélkül, mert igazából az utóbbi adja az előbbi alapját.
Tehát: a matolcsyzmus szerint fel lehet úgy pörgetni a gazdaságot, hogy azt a belső fogyasztás növekedése húzza. Ehhez – nyilván – több itthon elköltött pénz kell: több pénzt kell hagyni „a zemberek zsebében”. Ez volt a „nagyarányú adócsökkentés”, továbbá az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetésének célja.
Csakhogy…
A nagyarányú adócsökkenésből következő „többlet-zsebpénz” a magas jövedelműeknél maradt, akik eddig is jól kerestek, jól éltek és sokat fogyasztottak. Viszont:
· ők viszonylag kevesen vannak
· többletjövedelmükből nem „minden fillért” költenek többletfogyasztásra (hanem biztonságos megtakarításokba fektetik azt)
· többletfogyasztásuk elsősorban magas minőségű termékekben és szolgáltatásokban ölt testet.
Ebből az következik, hogy:
· az a többletjövedelem, amit „nem fogyasztanak el”, valójában igen áttételesen kerül csak a gazdaságba (pl. a bankrendszeren keresztül, amelynek hitelezési hajlandóságát a matolcsyzmus más, később még érintendő elemei lerontották)
· a fogyasztott magas minőségű termékek és szolgáltatások jellemzően nem „magyar produktumok”, így az erre költött pluszpénznek nincs, nem lehet komoly, a magyar gazdaságot élénkítő hatása. (Legfeljebb a kiskereskedelmi forgalomban képződik némi kis pluszbevétel.)
Levonható a következtetés: az egykulcsos személyi jövedelemadó bevetése mellément…
Az előbb azt írtuk, hogy a magasabb jövedelemmel rendelkezők által fogyasztott minőségi termékek és szolgáltatások általában nem magyar produktumok – de miért nem? A válasz kettős: egyrészt egyszerűen külföldön, ottani szolgáltatásokat vesznek igénybe, de ez csupán a költés kisebb hányada. A nagyobb hányadot olyan termékek adják, amelyek előállítására a magyar ipar (és a mezőgazdaság) nem képes. Autók, elektronikai termékek, lakberendezés, divat, egzotikus, vagy magas és állandó minőségű élelmiszerek… A (korábban is) jól kereső réteg alapvető, magyar termékekkel is „lefedhető” fogyasztása már csak kisebb hányadot tesz ki a teljes költésből – és ez korábban is megvolt már, új keresletet az újabb jövedelem már nemigen generál. Így nem lehet alapja hazai gazdaságélénkülésnek sem.
De miért nincsenek jóval nagyobb számban magyar „csúcstermékek”, vagy akár csak nyugati mércével is „átlagosak”?
A jó termékhez megfelelő munkakultúra kell: tudás, tapasztalat, tervezés, technológia – és tőke. Ezek általában nincsenek együtt a magyar vállalkozásoknál-vállalkozóknál.
Kezdjük a tőkével. Saját egyszerűen nincs, nem lehet elegendő ahhoz, hogy azzal egy vállalkozás képes legyen egy akár évekig tartó termékfejlesztést finanszírozni – nem is beszélve a szükséges technológia beszerzéséről. Ehhez általában külső tőkeforrás kell. Kellene – de nincs.
…És itt térünk vissza a fentebb már említett lecsökkent banki hitelezési hajlandósághoz. Nem is a banki különadóval van a baj (hiszen a magyar bankszektor messze az európai átlag felett jövedelmezett a korábbi években), hanem azzal a gazdasági környezettel és stílussal, amelyet a kormány teremtett-bevezetett az elmúlt évben. A bankvilág nem jól tolerálja az „erőből-dolgokat”. Lehet nem szeretni a bankokat (mint ahogy a multikat, vagy általában a „gazdagokat”, vagy éppen a nálunk nagyobb hatalmakat), de amíg kapitalizmus van nálunk, addig tudomásul kell venni, hogy a gazdaságot a tőke működteti – a tőkét pedig (jelentős részben) a bankok juttatják el „rendeltetési helyére”, oda, ahol arra szükség van. És ha a kormány gazdasági szándékai és az általa használt eszközök túlzottan „nem szokványosak”, akkor a tőke visszavonul…
Alapigazság, hogy minden olyan lépés, amely pénzt von ki a gazdaságból (akár a befektetői, akár a finanszírozói, akár a fogyasztói oldalon), az szűkíti a gazdaságot, hazavágva a növekedés esélyét. Ráadásul: mivel a magyar, nem multikhoz kötődő vállalkozások többségének termékei az alacsonyabb keresetűek fogyasztói kosaraiba kerülnek, ezért ha az alacsonyabb jövedelmű rétegeknél kevesebb pénzt hagyunk, akkor a magyar vállalkozásokat is nehezebb helyzetbe hozzuk.
Évi 5-7%-os gazdasági növekedéshez (amit Matolcsy beígért annak idején…) a gyakorlatban évente ugyanennyivel bővülő export kellene. Ez csak dübörgő világgazdaság mellett lenne lehetséges – vagy ha a magyar gazdaságban hirtelen számos, világszínvonalú termék és szolgáltatás jelenne meg. …Vagy: ha árversenyben tudnánk pl. a kínai termékeknek alámenni. Vannak lépések, amelyek arra utalnak, hogy errefelé próbálkozik a kormány, különösen a gazdasági tárca: az új munkatörvénykönyv-tervezetben elképzelt radikális, a munkavállalói jogokat érintő szűkítés és az ezzel párhuzamos vállalkozói jogosítvány-bővítés erre utal. De vajon járható-e ez az út? Nem, mivel:
· még a „rabszolgatörvényben” (a közmunkáról szóló szabályozásban) meghatározott (éh-)bér is meghaladja az „átlagkínait”,
· nem tudnánk (és nem is lenne kívánatos) versenyezni a Kínában eltűrt környezetkárosítási mértékkel és azzal, ahogy ott semmibe veszik a munkavédelmet, ezzel csökkentve a termelési költségeket,
· elképzelhetetlen, hogy akkora mennyiségben állítsuk elő a termékeket, az ebből következő rendkívül alacsony fajlagos költségekkel,
· a kínaiak „hatezer éves” múltra visszatekintő fegyelmezhetősége-fegyelemtűrése elképzelhetetlen európai viszonyok mellett.
Ha változtatni akarunk a meglévő magyar gazdasági pályán – és általában: a magyar gazdaságban uralkodó viszonyokon – akkor előbb tisztázni kell, hogy az miért nem működik jól?
Tekintsünk most el, az ilyen-olyan, akár kényszerűen és ötletszerűen ide-oda rángatott magyar gazdasági szabályozói környezettől. Ezek ugyan okoznak károkat: nem támogatják a jó gazdasághoz szükséges hosszú távú előre tervezést. De önmagukban, egy egészséges közegben nem is kellene rángatni a jogszabályokat. A rángatás ugyanis következmény: a forráshiány következménye.
A magyar munkással már vannak gondok. De ha belegondolunk abba, hogy a munkás alapvetően végrehajtó, a gazdaság termelési oldalának utolsó eleme, akkor nála sem kereshetjük a bajok végső okát. Ő már egy adott rendszerben dolgozik – vagy: nem dolgozik – a rendszerért pedig nem ő a felelős.
A harmadik elem: a vállalkozások – és a vállalkozók. Itt találjuk az alapvető gondot. A vállalkozásaink többsége nem képes magas (vagy akár európai átlagú) minőséget produkálni. Ahogy fentebb már írtuk: nincs meg a megfelelő és szükséges munkakultúra, tudás, tapasztalat, tervezés, technológia és tőke. Tudás és tapasztalat szerezhető lenne: ehhez az kell, hogy a vállalkozó ne rögtön vállalkozóként akarjon kezdeni… Tervezni-szervezni is meg lehet tanulni – feltéve, hogy természetes dolgoknak számítanak ezek, ez pedig leginkább akkor van így, ha nem csupán a „vállalkozói rezervátumban”, hanem köznapi, magándolgainkban is tervezünk és megszervezzük teendőinket. Ha nem csupán „élünk bele a vakvilágba”. Ebben nagyon erősek a svájciak – és ettől erős a svájci gazdaság és a frankjuk is! Mi pedig nem igazán… Nem viselkednek az emberek másként a munkájukban, mint a saját dolgaikban: nincs külön „vállalkozói” és „magánemberi” mentalitás. Slamposan pedig nem lehet sem rendes vállalkozást, sem pedig rendes, jól menő gazdaságot üzemeltetni.
…A magyar gazdaság „nem jól működésének” legmélyebben fekvő okai tehát nem is igazán gazdasági, hanem tudati okok. Nyilvánvaló, miben különbözik egy magyar és egy (mondjuk) svájci, vagy svéd vállalkozó: a szemléletmódjában, a céljaiban és tudásban.
Ha nem csak „gazdasági Sztálinvárosokat” szeretnénk, akkor egy komplex „vállalkozói tudatfejlesztést” kell-kellene beindítanunk – ehhez pedig a mai magyar társadalomban leginkább a kormánynak lennének eszközei. Ha a rendszerváltás óta valaki akár kormányzati, akár vállalkozói oldalról vállalkozásfejlesztésről beszélt, akkor rendre gazdasági és jogszabályi eszközökkel szeretett volna célt érni – és aztán baromira csodálkoztunk, hogy nem sikerült a dolog. A forrásokat nem célszerűen használta fel a vállalkozói szféra. Azért nem, mert „magyar fejjel” használta: a cél (sokszor) a „gyors gazdagodás” volt, márpedig ha valamit megtanulhattunk az „igazi kapitalistáktól”, az nem más, mint hogy a sikeres vállalkozás: egy hosszú távú folyamat! A „kormányoldal” pedig szintén „magyarkodott”: összekötötte a vállalkozásfejlesztési forrásokat a pártfinanszírozással – és innentől kezdve vége is volt a dolognak… Más, „svájcias” mentalitásról „nyomokban sem” volt szó: minden szereplőnek úgy volt jó a rendszer, ahogy volt. (Kivéve persze azokat a vállalkozókat, akik valóban fejlődni-fejleszteni szerettek volna, éspedig hosszú távon – de őket ki nem szarta le?)
Így jutottunk idáig, ezért vagyunk itt, ahol vagyunk. A kérdés, hogy mit teszünk ezután? Elfogadjuk-e, hogy sosem fogunk tudni erős gazdaságot építeni „máról holnapra-mentalitással”? A megoldást tehát valójában nem gazdasági, hanem mentalitás- és tudásbeli. És nem lehetséges egy kormányzati cikluson belül – ez illúzió. Aki ezt hirdeti, az csak a falon fog koppanni – a realitás Nagy Falán…
…De ahhoz, hogy változtatni tudjunk magunkon és módszereinken, szembe kell néznünk a helyzetünkkel – legyen ez bármilyen kellemetlen is. Ráadásul mivel egy világgazdasági válság veszi körül az országot, azt is meg kell néznünk, „hol kúrta el a világ”? Tartanunk kell már végre egy „világgazdasági őszödi beszédet” – ezt fogjuk tenni következő posztunkban (Marhák és svájciak - a világgazdaság "őszödi beszéde" - http://progressziv.blog.hu/2011/08/17/marhak_es_svajciak_a_vilaggazdasag_oszodi_beszede)!
Tesszük mindezt azért, hogy reális pályát rajzolhassunk fel Magyarországnak arra, hogy mit kell tennie a válság utáni időkre készülve.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek