„…Az ő népek goromba, az ő hadakozások semmirekellő, vitézségek nevetséges, politikájok ostoba, birodalmok tyrannis; kinek kelljen hát az ő segitségek!”
Zrínyi Miklós véleménye az oroszokról Az török áfium ellen való orvosság c. művéből - 1661
Magyarország a minapi paksi döntéssel egy szűk másfél évszázadon belül immár többedszerre tett a rossz lóra. Fussuk át pontokba szedve az eddigi eseteket – azok részletes indoklása nélkül, mivel most éppen nem a múltunk, hanem a jövőnk a téma!
Mindhárom esetben az aktuális uralmi elitek „azonnali hasznot” reméltek, ám végzetesen hibás stratégiai elemzésre alapozták a döntést.
Most pedig egy negyedik rossz döntés napjait éljük: az orbánista magyar kormány a hosszú távon a világversenyt megnyerni képtelen Oroszországot választotta az Európai Unió helyett. Tette ezt az orbáni uralmi elit a saját rövidtávú hatalmon maradási érdekei és vágyai okán – és (talán) e vágyak miatt sem volt képes számot vetni a realitásokkal: Oroszország hiába nyersanyag- és energiahordozó-nagyhatalom, mert a XXI. század a technológiákról, a hatékonyságról és a munkakultúráról szól. Ezekben pedig Oroszország labdába se rúg – így csak vesztes lehet!
És vesztesek lesznek mindazok, akik hozzá kötik a sorsukat.
Oroszország most azért lehet „virtuálisan” nagyhatalom, mert a 2000-es évek közepén hirtelen több mint kétszeresükre emelkedett a szénhidrogén-energiahordozók világpiaci ára. Ez finanszírozza azóta Oroszország megerősödését és a putyinizmust, nem pedig valamiféle „русский Wirtschaftswunder”.
Látszólag az energiahordozók birtoklása teszi erőssé a mindenkori nagyhatalmak gazdaságát, ám ez valójában csal a felszín: az energiahordozó csak támogatja a technológiát. Technológiáért és az azzal előállított javakért bármikor lehet energiahordozókhoz jutni, hiszen e javakra vágynak az emberek, nem pedig a puszta, önmagukban semmit sem érő energiahordozókra. Így a javak előállítói és nem az energiahordozók birtoklói vannak hosszabb távon nyerő pozícióban.
A világot az ipari forradalom óta a technológia mozgatja és szabja meg annak fejlődését. Mindazok az országok, amelyek bármilyen okból nem fejlesztettek és nem használtak csúcstechnológiát, a történelem tanúsága szerint előbb-utóbb elveszítették hatalmi pozícióikat, „lecsúsztak”. Azok a hatalmak, amelyek – általában végső soron belső, társadalmi, mentalitásbeli okokra visszavezethetően – nem voltak képesek saját innovációból szert tenni a mindenkori csúcstechnológiára, vagy nem tudtak felzárkózni annak fejlesztésében az élvonalhoz, hanem mindig csak vásárlói és utánzói voltak annak, mindenkor nemzeti össztermékük aránytalanul nagy hányadát voltak kénytelenek erre áldozni (sokszor elpazarolni). És még ha egyes területeken e nagy anyagi áldozatok árán ki is fejlesztették a maguk csúcstechnológiáját, attól az egész gazdaságra, a teljes ipari és munkakultúrára ennek gyakorlatilag nem volt hatása. A „szigetszerű” csúcstechnológia nem képes egy ország pozícióját komoly hatalomként stabilizálni – hiszen e „szigetek” egy csomó olyan részelemet igényelnek, amelyeket – saját gazdaságuk és technológiájuk nem kellően fejlett volta miatt – ezek az országok csak importálhatnak (mivel azokat nem, vagy nem megfelelő színvonalon képesek előálltani1). Ez pedig a csúcstechnológiai produktumaikat is más hatalmak érdekeitől teszi függővé.
…De vannak más okai is annak, hogy a jövő nem az energiahordozó-exportból élő országoké – és általában: nem azoké az országoké, amelyek valamely primer természeti erőforrásban ugyan gazdagok, ám a fentebb említett technológiai fejlettség és munkakultúra terén nem tartoznak az élvonaléba (és nem is tartanak oda).
Manapság sokan vélekednek úgy, hogy a Föld népességének „exponenciális” növekedése miatt hamarosan „élethalálharc” alakul ki a természeti erőforrásokért, az energiahordozókért, a nyersanyagokért, de még az ivóvízért is és így ezek birtoklói kerülnek majd privilegizált helyzetbe – azonban ez tévedés. Ugyanis a helyzet az, hogy megállt a Föld népességének exponenciális növekedése: az alapos, az egyes eddig exponenciálisan növekvő népességű társadalmak alapos ismeretére és a bennük végbement változásokra alapozott prognózisok szerint örökre vége a népességnövekedés eme korszakának. Sőt: néhány évtizedes távlatban a Föld népessége fogyatkozni fog. (Ahogy lassan a harmadik világban is technológiára cserélik a hagyományt, egyszerűen kikopik az a modell a népek szokásrendszeréből, hogy a személyes jövőt a sok gyerek biztosíthatja.) Így nem prognosztizálható immár alappal a jövőben a népességnövekedésből adódó, azzal párhuzamosan növekvő energiahordozó-igény.
Nyilvánvalóan nem egyenes az arányosság a népességszám és az energiafelhasználás között. Szorosabb korreláció inkább a technicizáltság szintjével áll fenn. Azonban – mivel a fejlett országok a ’70-es évekbeli „olajár-sokk” óta folyamatos energiafrászban élnek – az utóbbi évtizedek technológiai fejlesztései kiemelten fókuszáltak az energiahatékonyságra: például a ’70-es évekbeli autókhoz képest ma kétszeres motorteljesítményt feleakkora üzemanyag-fogyasztás mellett érnek el. Így a technikai eszközökkel való ellátottság növekedése nem jelenti szükségszerűen az energiafelhasználás növekedését – ez pedig megint csak azzal jár, hogy a technológia diktálja az ütemet – és így végső soron az árakat is. Ráadásul az energiahordozó-exportra alapozó országok (Oroszország, egyes volt szovjet utódállamok, az arab olajhatalmak, Venezuela, Malajzia, stb.) mivel nem polgári mentalitású társadalmak, így bevételeiket „látványos dolgokra” szeretik elkölteni, abból nem építik át önmagukat a társadalmi stratégiák szintjén. Mindent megvesznek – de semmit sem tanulnak meg úgy, olyan mélységig, hogy az saját magukat, a társadalmukra jellemző szemléletmódot is átalakítsa. Ennek pedig az a végső következménye, hogy ezek a társadalmak, profitáljanak bármennyit is az energiahordozó-exportjukból, végül ez a pénz nem változtatja produktívabbakká e társadalmakat és gazdaságaikat.
…Visszatérve Oroszországhoz, annak iparában a csúcstechnológiák szintén csak szigetek:
Mindennek társadalomtörténeti okai vannak – de az orosz hatalom elkövetkezendő éveinek-évtizedeinek szempontjából elég magával a jelenséggel/jellegzetességgel kalkulálnunk. És miután nem látunk az orosz társadalomban olyan mozgásokat, amelyektől e közmentalitás komoly módosulását várhatnánk, ezért nyugodtan megfogalmazhatjuk a prognózist: Oroszország a XXI. századi technológiai verseny vesztese lesz – megmarad „nettó technológiavásárlónak”. Térnyerésre csak az olyan esetekben lesz lehetősége, mint például a mostani magyar eset is: ahol egy-egy autokratikus jellegű kormány, vagy „erős ember” a saját hatalmi érdekei okán kész az országa hosszabb távú érdekeit feláldozni, a számára szükséges „orosz finanszírozásért”. Komoly áttörésre azonban Oroszország nem lesz/nem lenne képes, még akár fegyveres konfliktus, vagy egy újabb hidegháborús helyet kialakítása árán sem – hiszen éppen ennek a technológiai háttere nem áll a rendelkezésére. A fejlett technológiát birtokló nyugati hatalmaknak pedig nem érdekük a technológiai transzfer egy olyan Oroszországba, amely önmagát épp ezen hatalmak ellenében kezdi ismét meghatározni.2
Megjegyzendő, hogy Oroszország e döntésének is az orosz közgondolkodásban és a mentalitásban rejlő okai vannak. Az orosz hatalmi hagyomány egyértelműen bizánci jellegű: a hatalom célja önmaga, a hatalom „abszolút”, aki a hatalométól különböző véleményt akar érvényesíteni, az „az állam ellensége”, mivel ott az állam magát a hatalmat jelenti és nem a nép, a polgárok szabad közösségét. Ilyen, a szabad közösségen alapuló orosz közgondolkodási hagyomány ugyanis gyakorlatilag nem létezik – így annak mentalitásformáló hatása sem lehet. (Itt le kell írnunk egy fontos párhuzamot – amely megkönnyíti Orbán dolgát, amikor Magyarországot Oroszországhoz akarja közelíteni: a magyar közgondolkodásban sincs igazi, erős és tömeges hagyománya „az állam, mint a szabad polgárok közössége”-modellnek. Ezért is volt oly könnyű „einstandolni a jogállamot” 2010 után!)
Oroszországot a XVII. század vége óta, Nagy Péter cár korától kezdve többen, többször és többféle recept alapján akarták már modernizálni – és bizonyos értelemben a putyinizmus is ezek sorába tartozik: professzionális kapitalista menedzser jelleget akarnak adni a mélyben továbbra is „bizánciként” felépülő és működő orosz államnak és hatalomnak. De attól, hogy Nagy Péter levágatta a bojárok szakállát, a gondolataikat még nem változatta meg – és ő maga is belül bizánci maradt, hiába öltött barokk európai ruhát. Attól, hogy most nem SZKP van, hanem Gazprom, attól, hogy Moszkvában és Szentpéterváron a gazdasági és politikai elit a legmenőbb nyugati cuccokban-kocsikban feszít, még a mentalitásuk semmiben nem tér el a Puskin, Gogol, vagy Goncsarov által leírttól: hatalommal és kapcsolatokkal jól élni, lehetőleg kevés és kíméletes munkával. Oroszország – a Szovjetunió képében – egyszer már elveszített egy technológiai versenyt a Nyugattal szemben és azóta Oroszországban igazán semmi sem változott. A felszíni változások – papíron demokratikus államforma, elvileg kapitalizmus, a nyugatról átvett menedzser-stílus és az a kétezres évek közepétől tartó, az energiahordozó-árak növekedésére alapozott felívelés – semmit sem alakítottak az ősi orosz szemléletmódon. Ezért semmi okunk arra, hogy azt higgyük, hogy most Oroszországé lesz a jövő…
…Ehhez a világhoz és ehhez a mentalitáshoz, ehhez a munkakultúrához kötni Magyarország sorsát „több mint bűn: hiba”! Egy választott miniszterelnöknek nem az a dolga, hogy a lelkében élő-működő mentalitással rokon, ám összességében „reménytelen”, mert vesztésre ítélt mentalitású „nagyország” lovára tegyen – egy választott miniszterelnök feladata az, hogy mindenkor képes legyen az országát, annak érdekeit és a környező világot objektíven értékelni és ez alapján dönteni. Orbán már régóta képtelen erre – ezért van vesztésre ítélve a nevével fémjelzett magyar politikai konstrukció. Remélhetőleg ez a bukás még azelőtt be fog következni, hogy a mostani „orosz röghöz kötéssel” Magyarország másfél évszázadon belül immár (legalább) negyedszerre maradna túl sokáig vesztes oldalán!
(...Lazításként pedig, íme, egy kis mélyorosz feeling - a Háború és béke c. szovjet filmből: https://www.youtube.com/watch?v=DYTVxPuK814)
1 Jó példa erre a kínai hadiipar, amelynél deklarált alapelv, hogy fegyverrendszereikhez nem használnak saját gyártású információtechnológiát, csak japánt.
2 A Szovjetunió elbukását megelőző évtizedekben (1947-től) a magas technológiát birtokló Nyugat minden további nélkül dönthetett úgy, hogy semmiképpen, semmiféle anyagért-energiaforrásért cserébe sem adja át a fejlett technológiát a Szovjetuniónak: ez volt a híres COCOM-lista. Erről bővebben itt: http://hu.wikipedia.org/wiki/COCOM-lista
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek