„Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt1!”
Kossuth Lajos levele Deák Ferenchez (az ún. „Cassandra-levél”) – Párizs, 1867. május 22.
Kedves Ellenzéki Fiúk!
Kemény leszek most veletek, mert erre szolgáltatok rá az elmúlt hónapjaitokkal – sokan közületek az elmúlt éveikkel is. Ha „empatikus” lennék veletek, ha megértést mutatnék mindaz iránt, amit műveltek, akkor a sírásótok lennék, nem pedig a támogatótok. Leírom, mi a helyzet veletek, leírom, hogy mi az igazság rólatok - az igazság pedig nem valami gusztustalanság, amit szépen be kellene próbálni csomagolni és úgy megpróbálni nektek átadni, hátha elfogadjátok. Nem: úgy kapjátok az igazságot, ahogy az van, nyersen, egyenest a pofátokba, hátha a fájdalom rádöbbent titeket arra, amire az okítás mindeddig nem tudott…
Ti az elveitek és/vagy a pozícióvágyaitok miatt elmulasztjátok a munkát és a cselekvést.
„Ha nem tudok győzni, akkor nem futok!”
(Harold Abrahams)2
Akar-e győzni az ellenzék? Most komolyan, fiúk: meg akarjátok nyerni a 2014-es választást, vagy csak szórakoztok (nem mellesleg: a mi jövőnkkel!)? Komolyan, stabilan és sikeresen akartok kormányozni 2014-től, vagy csupán szerencsétlenkedtek? Tudjátok egyáltalán, mi a dolgotok, vagy csak próbálkoztok valamivel, amihez valójában se a tudásotok se a képességetek nincs meg – és még a(z önző és pozícióféltő) mentalitásotok is csak akadály az elvileg az ellenzékre váró feladatok elvégzésében? A társadalom valóságos érdekeit és szükségleteit teszitek-e politikai tevékenységetek alapjává, vagy csak a frusztrációitokat és a bizonytalanságotokat próbáljátok „közbeszéddel kompenzálni”?
Lehet-e nyílt társadalmat építeni titkos kamarillapolitizálással? Lehet-e közbizalomra alapozott viszonyokat teremteni úgy, hogy közben gyanakodva méregetitek egymást? Lehet-e azokkal új célokat adni Magyarországnak, akik még ma is a régi, 2010-ben elbukott céljaikat akarják a majdan visszaszerzendő hatalmukkal elérni? Lehet-e majd azoktól új összefüggések felismerését várni, akik ma is csak a régi kapcsolataikban gondolkodnak? Lehet-e új, ismeretlen tehetségek bevonását várni azoktól, akik a velük elvileg szövetséges társaikat is folyvást kigolyózni igyekszenek? Lehet-e úgy tervezésre-szervezésre szoktatni egy máról holnapra élő „félázsiai” népet, hogy a vezetőinek ajánlkozók sem tervezték-szervezték meg előre (mondjuk legalább a választásokig), hogy mit és hogyan kell és lehet majd megtenniük? Lehet-e azokban bíznunk és azokra bízni az ország vezetését, akik önmagukban sem éreznek a feladatokhoz kellő önbizalmat?
…Kellene egy vezető ennek a béna, töketlenkedő ellenzéknek, aki gatyába rázná – valahogy úgy, mint tette azt egy másik vezető, még 1796 tavaszán a Francia Köztársaság Itáliai Seregénél, egy bizonyos Bonaparte. Van is neki egy idevágó mondása arról, hogy mi különböztet meg egy szétzüllött csürhét (pl. a ma létező „demokratikus ellenzéket) egy dicsőséges hadseregtől (pl. a 2014-ben győzni, majd hosszú távon is sikeresen kormányozni képes ellenzéktől): a vezér személye.
Ha az ellenzék lehetséges vezetőjéről van szó, akkor általában Bajnait szokás emlegetni. Ma mindenki abban gondolkodik és arról beszél, hogy „nincs, és nagy valószínűséggel a következő évben már nem is emelkedik ki olyan ellenzéki politikus, aki akár ismertségben, akár a rátermettséggel kapcsolatos választói benyomások tekintetében felvehetné vele a versenyt.”3 Látszik, hogy akik ezt állítják, rabjai a hagyományos magyar gondolkodásmódnak: nemigen vizsgálják meg sem azt, hogy mik ennek az új helyzetnek a vezető személyével szemben támasztott objektív követelményei, sem pedig azt, hogy a „raktáron lévő”, már ismert személy mindenben megfelel-e ezeknek? Megelégszenek azzal, hogy Bajnai 2009-’10 között egy egészen más helyzetben, amely helyzet egészen más képességeket igényelt, tudott a (jórészt az IMF-től és az EU-tól készen kapott) szabályok keretei között maradni és elkerülni egy államcsődöt. De az az akkori feladat egészen más volt, mint a mostani, amikor le kellene győzni egy „maffiát” és utána fel kellene építeni egy polgári mentalitást…
…Miért ne lenne elég 2-3 hónap a megfelelő vezető megtalálásához? Itt nem arról van szó, hogy ne lehetne őt megtalálni, hanem az, hogy ha meglenne az illető, akkor át kellene neki adni a vezetést, méghozzá erős felhatalmazásokkal-jogkörrel, hiszen egy erős ellenfél Fidesszel szemben csak egy koncentrált, egységes vezetésű ellenzéki erőnek van esélye a győzelemre. Nem arról van szó, hogy „a nulláról” kellene kezdeni valakit felépíteni – hiszen a vezető posztra való keresés eleve egy, már a szükséges tulajdonságokkal rendelkező személyre irányulna. A feladat az illető közismertté tétele, köztudatba való bevitele lenne – ez pedig csupán kommunikációs szakmai feladat, nem pedig valamiféle „semmiből teremtés”. Ha van megalapozott program és akarat, akkor az ezt képviselő személy igen gyorsan megszerettethető a potenciális választókkal.
Vezetőt akkor lehet keresni, ha egyértelmű, hogy az illetőnek pontosan mit is kell majd vezetnie, és hogy a vezetettek akarják is, hogy vezesse őket valaki, aki náluk alkalmasabb a vezetésre. Az ellenzéknél e két előfeltétel egyike sem látszik adottnak. A demokratikus ellenzéki erők legifjabbja (a Magyar Szolidaritás Mozgalom) is bőven elmúlt már egyéves, a többiek múltja pedig a kétévestől a több évtizedesig terjed - és mégsem tudnám megmondani, hogy konkrétan mit és hogyan akar az ellenzék? No, nem mondom, szlogenek vannak – de valahogy az az érzésem, hogy csak szlogenekkel (ráadásul sokszor populista, sokszor pedig konfúzus, vagy épp semmitmondó szlogenekkel) nem lehet majd itt nyerni szűk másfél év múlva. Aki szlogent akar, az szavaz majd a Fideszre – aki meg mást keres (és nem elmebajt, amit a Jobbik kínál), az nem fog mást találni, így aztán hiába nem lesz regisztráció, otthon fog maradni. És a választást ismét nem a legerősebb és legfelkészültebb fogja nyerni, hanem az a legkevésbé gyenge és szétszórt, amely ellenfél nélkül marad, mint történt az 2010-ben is.
„A vita mindig katasztrófához vezet!”
(Napóleon)4
Ellenzéki fiúk, tényleg azt hiszitek, hogy a „Vagyunk!” elegendő lesz akár a választási győzelemhez, akár pedig ahhoz, hogy utána tudjatok majd kormányozni? Nem lesz elegendő, mert a puszta, mondanivalótlan létetek nem fogja mozgósítani a passzívakat, és mert hiába utálják sokkal többen a Fideszt, mint szeretik, ha ugyanakkor ezek az utálók nem látnak bennetek sem erőt, sem fantáziát. Vagy ti talán rábíznátok az országot a helyükben olyanokra, akik, mióta léteznek, csak a vitákig jutottak el? Közületek számosan bizonnyal abban a meggyőződésben élnek, hogy a vita jó dolog – és egy normális, polgári mentalitással rendelkező társadalomban, nyugodt szituációban ez így is van. Ám a mai magyar társadalom nem ilyen és a választások után sem lesz még sokáig ilyen békés és polgári. Az ellenzéknek „társadalmi háborúra” kell felkészülnie.
Kiélezett helyzetekben gyors, határozott és megalapozott döntésekre van szükség. Ilyenkor a végtelen, parttalan és szubjektív okokból folytatott vita csak elpazarolja az időt – idő híján pedig sem megszerveződni, sem megalapozott programot összehozni, sem a választókkal azt megismertetni nem lehet. Ez pedig maga a kudarc. A választó nem a szofisztikált vitatkozók belterjes, olykor pedig önző szövegeire lesz kíváncsi, hanem arra, hogy mi lesz vele? Ha önmagukkal is vitatkozó, önmagukkal és egymással is hadilábon álló embereket lát, akkor nem fogja támogatni őket – hiszen csak azt várhatná tőlük kormányon is, hogy folytatják a szófosást. A választó azt akarja látni, hogy aki beszél, az hisz is magában és mindabban, amit képvisel. A választó arra vár, hogy rá is átragadhasson a politikus hite – mert ettől lesz magabiztos, ettől válik biztossá abban, hogy éppen ezt a politikust és az általa képviselt erőt kell támogatnia.
Egy politikai mozgalom nem azért van, hogy legyen. Nem azért létezik, hogy benne a mozgalom alapítóinak „gyönyörűségük teljen”. Az ellenzékieskedés nem arra való, hogy általa „elveinknek éljünk” és nem is arra, hogy saját berkeinken belül erősítgessük a saját, amúgy a gyakorlatban semmit sem érő pozícióinkat. Az ellenzékiség egyetlen valódi célja és értelme az, hogy a létező hatalmat mielőbb egy, a közjót sokkal jobban szolgálóval válthassuk fel.
Ma Magyarország sikere nem azon múlik, hogy valamiféle szép elveket sikerül-e (vissza-)kodifikálni a következő Országgyűlésben, vagy sem, hanem azon, hogy sikerül-e véghezvinni egy olyan általános társadalmi-gazdasági-politikai játékszabály-változtatást5, amely a modern, tudásalapú kapitalizmusnak kedvez és ezáltal sikerül-e kifejlődnie egy, a jelenleginél hatékonyabb versenyszférának. Minden más csak duma.
„Hadakozások semmirekellő, vitézségek nevetséges, politikájok ostoba, birodalmok tyrannis; kinek kelljen hát az ő segitségek!”
(Zrínyi Miklós)6
Ehhez képest mit látunk ellenzéki körökben? Önpozícionálási kísérleteket és/vagy meddő elméleti szócséplést. Azt látjuk, hogy legtöbbnyire olyan figurák akarnak új irányt szabni a magyar politikának és társadalomnak, akik sem a fent megjelölt sikerkritériummal nincsenek tisztában, sem pedig a társadalmat és a gazdaságot működtető alapvető összefüggésekkel. De még a legkülönben is csupán egyfajta közjogi, gazdasági és menedzselési kérdésnek gondolják a magyar társadalom és mentalitás összes problémáját – mintha csupán ésszerű gazdasági szabályozók kérdése lenne az, hogy milyen gondolkodásmód, hozzáállás határozza meg az egyéni és közösségbeli viselkedésünket.
Nem úgy kezdtek (állítólag) új politikába, hogy megvizsgálták az ország valós helyzetét, esélyeit, a társadalom jellegzetességeit és adottságait, valamint a gazdaságot, annak teherbíró képességével együtt és ebből alkottak volna előbb megalapozott jövőképet („víziót” – de utálom ezt a szót!), majd pedig koherens társadalmi-gazdasági programot. Nem egy így előállt programhoz hívták meg a társadalmat és a program megvalósításához nélkülözhetetlen tudással rendelkezőket. Nem: ők csak kiálltak, mondván „Itt vagyunk – aztán majd meglátjuk…” Nem csoda, hogy nem követik őket azok, akik pedig a társadalom legerősebb és legtöbb erőforrásunkat előállítani képes tagjai: az a bizonyos harmincvalahány százaléknyi „elmennék választani, ha lenne arra érdemes alakulat”.
Mégis, mivel akarjátok megfogni ezeket az embereket? Mivel akarjátok mobilizálni őket? Csak azzal, hogy „köztünk van Bajnai”? Miben fog ez különbözni a „Viktor a vezérünk!”-től?
Nem, ti nem tudtok mit mondani a magyar társadalomnak – talán még abban sem vagytok egészen biztosak, hogy kellene valamit mondanotok, ami több, mint a Fidesz nemzeti köntösbe burkolt puszta uralomvágya és más, mint a szocik szakmaiságnak álcázott személyes jólét-vágya. Ha ezek a „mondanivalók” is elegendők lennének a bizonytalanok mobilizálásához, akkor ők nem is lennének ma bizonytalanok.
Értitek ti, hogy mi van itt és miért az van, ami? Közöttetek ott vannak azok, akik szerint „elmélet az egész világ”. Ők bármiről órákat tudnak vitatkozni – de néha a legegyszerűbb gyakorlati tennivalókkal sem képesek boldogulni. Ők a „megoldatlan életek”. Ám a választót nem hozza lázba az, hogy ki-ki milyen szép gondolatokkal a fejében éldegél, ha egyszer az illető utálja, netán meg is veti, le is nézi a gondolatok megvalósulásához szükséges szorgos aprómunkát… Aztán ott vannak közöttetek azok is, akik azt hiszik, hogy a sikeres kampányoláshoz-kormányzáshoz csak a szocikénál jobb szakpolitikák kellenek – mert nem ismertek mást, mint a szakpolitikát, az a ti „kályhátok”, amelyhez visszamenekültök, ha elbizonytalanodtok a számotokra túlságosan „sokismeretlenes” valóságban. Ám a szakpolitika csak szolgáló: a közjót képviselő komplex társadalmi célrendszert szolgálja – így egy ilyen célrendszer nélkül nincs értelme a szakpolitikai megoldásoknak sem. Ha nem definiáljuk a célrendszert (mert nincs, aki definiálná), akkor ezek a szakprogramok „nem érnek össze” – ezért nem bízhatjuk az ellenzék vezetését szakpolitikusokra, akik az igazi, komplex tudást és sokoldalú tehetséget a részletmegoldások csiszolgatásával akarják pótolni. Senkit sem lelkesíthet az, hogy „Micsoda kórház-finanszírozási programja van az ellenzéknek!”
„Deodatus úr, San Severino grófja, megkérnélek, uram, iparkodj azzal a hullával.”
(Géza fejedelem)7
Mondjátok, ellenzékiek: hol vannak közöttetek azok, akik megértik ezt a népet, és akik képesek rábírni a változásra? Elhisszük-e majd Bajnainak, hogy ne a kapcsolatainkkal, hanem a tehetségünkkel és teljesítményünkkel próbáljunk boldogulni – amikor a közvetlen környezetében jobbára olyanokat találunk, akik már évtizede ott voltak, és akikről épp a „kapcsolati tőke” kifejezés eszünkbe? Lehet-e hihetően, hitelesen, elszántan „antikorrupt” az, aki benne volt a vérkorrupt szoci kormányban. És: teremthet-e rendet az az országban, aki a saját fejében-életében sem tudott? Akik a saját dolgaikban válságtól válságig bukdácsolnak, azok vezetnék ki kézen fogva a magyarságot az örökösen ismétlődő válságokból?
…Nem, nem tudom, nem tudjuk elhinni azt, hogy ti igazán győzelemre számítotok így 2014-ben! De ha ti nem számítotok győzelemre – és ebből következően változásra sem – akkor mi, magyarok, mire/kire számíthatunk? Rátok, így, nem! Nekünk nem önmaguk köreibe zárkózott elméletimádókra és Excel-hívő elemzőzsenikre van szükségünk, hanem államférfiakra. Ha ti, ellenzéki fiúk, képesek is vagytok és akartok is azzá válni, akkor végre, rajta…! Ha készek vagytok arra, hogy iparkodjatok eltakarítani az orbánizmus (és vele együtt a hűbéri és etatista magyar mentalitás) hulláját innen, akkor végre látni szeretnénk azt a konzisztens tervet, ahogy ezt meg akarjátok valósítani. Nem láttuk, hogy egy-két lépésnél előbbre lenne tervetek és azt sem érezzük rajtatok, hogy többet tudnátok, mint a megszokott „Majd lesz valahogy!”. Nem számoltok sem a „hivatalos ellenség”, a Fidesz jellegzetességeivel, sem pedig azokéval, akik „hivatalosan” amolyan szövetséges-félék lennének: nem számoltatok azzal, hogy itt alapvetően minden (érdek-)csoport a „mindenki mindenki ellen”-játékot fogja erőltetni és nem rendelkeztek stratégiával arra, hogy miképpen állítjátok le ezt a játékot.
Pedig a módszer világos: az szabja a játékszabályokat, aki maga mögé állítja a bizonytalanokat – mert ezzel egyszeriben a legerősebb politikai tényező lesz. De ti nem a bizonytalanoknak játszotok, nem az ő érdekükben politizáltok: ti egymás ellenében próbáltok taktikázni és teret nyerni.
Ez így értelmetlen és reménytelen. Értsétek meg: nem (pusztán) az a feladat, hogy legyőzzétek a Fideszt, hanem az, hogy olyan erős társadalmi támogatottságotok legyen (éspedig a társadalmi-gazdasági téren legproduktívabb rétegekben!), amivel szemben bárki más, aki a politika porondján van, esélytelen. Mert csak így fogtok tudni stabilan kormányozni, csak így tudtok véget vetni annak, hogy a „nemzeti” jobboldal, feltüzelve saját híveit, képes legyen instabil állapotokat teremteni és legitimként elismertetni/feltüntetni a valójában illegitim hatalomhasználatával „bebetonozott” törvényeket és személyeket.
Ha nem lép(het)nek be közétek olyanok, akik képesek megalapozott és a társadalom teljes valóságával számoló programot kidolgozni és azt „arcként” karizmatikusan kommunikálni is, akkor megmaradtok gittegyleteknek.
Ha csak részigazságokat mantráztok, akkor sosem fogjátok tudni kialakítani Magyarország legnagyobb egységes politikai erejét és legnagyobb tömegbázisát.
Ha csak azon taktikáztok, hogy kinek a csoportérdeke hogyan legyen képviselve az „ellenzéki együttműködésben”, akkor ti valójában nem együttműködtök, hanem egymás ellen.
Ha csak azzal foglalkoztok, ami titeket érdekel-lelkesít és nem azzal, ami az országnak valóban fontos, akkor egész tevékenységeket és mozgalmaitok néhány hónap alatt az érdektelenségbe fognak süllyedni – és akkor marad győztesként a Fidesz és a régi mentalitás.
Ha nem értitek meg, hogy a bizonytalanok éppen azért bizonytalanok, mert semmi gusztusuk a régen és többször leszerepelt figurák alkotta társaságokat ismét hatalomba szavazni, akkor annyira saját érdekeitek foglyai vagytok, hogy a kukában a helyetek.
Ha nem úgy gondolkodtok, hogy nem az MSZP-re/LMP-re, mint pártra van szükségetek az ellenzéki győzelemhez, hanem a szavazóbázisukra, és hogy éppen ezért nem e pártok „fejeivel” kell próbálnotok egyeztetni, hanem közvetlenül a választóikat megszólítani, akkor el vagytok veszve – és „mellesleg” esélyetek sem lesz megújítani a magyar politizálást, hiszen a régi szabályokkal és a régi szereplőkkel számoltok.
Nincs sok időtök: tavaszra tudnunk kell, kik vagytok valójában és hogy rátok bízhatjuk-e a jövőnket – vagy jobb, ha mindenki, aki csak tud valahogy, elmegy inkább Magyarországról. De ha így lesz és elmegy az országból az erő, akkor ezért elsősorban nem a Fidesz és nem Orbán lesznek a felelősek – hiszen ők leválthatók – hanem ti, ellenzéki fiúk, akik nem voltatok képesek felülemelkedni saját kisszerűségeiteken és emiatt nem voltatok képesek az országnak jövőt adni!
1 „Cassandrának igaza volt”: erről ld. itt: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kasszandra
2 Hugh Hudson Tűzszekerek c. filmjéből - 1981
3 Pl. lásd itt is: Bajnai igazi próbatétele – Véleményvezér blog, http://velemenyvezer.blog.hu/2013/01/18/bajnai_igazi_probatetele_ide_mar_b-terv_kell?utm_source=ketrec&utm_medium=link&utm_content=2013_01_18&utm_campaign=index
4 Szergej Bondarcsuk Waterloo c. filmjéből - 1970
5 Ezt a játékszabály-váltást szaknyelven társadalmi stratégia-váltásnak nevezzük és magában foglalja nem csupán az írott szabályokat, nem csupán az emberek közötti együttműködés és kapcsolatok szabályait, hanem azokat a belső mozgatórugókat és morális játékszabályait is, amelyek áthatják a társadalmat alkotó egyének túlnyomó többségét.
6 Zrínyi Miklós: Az török áfium ellen való orvosság – 1661
7 Szabó Magda Az a szép, fényes nap c. drámájából - 1976
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek