„Nincs mit tenni. Kinyírjuk a Dezsőt.”
Bacsó Péter: a Tanú - 1969
Mióta az eszem tudom, Magyarországon gazdasági reform van. Az első politikai fogalom, amelyet megtanultam, az „Új gazdasági mechanizmus” volt, még 1968-ban – a legújabb pedig a Széll Kálmán terv 2.0. (http://index.hu/assets/documents/belfold/szkt_2_0.pdf) Két dolog mindenképpen közös volt az összes tervben:
1. Egyiket sem valósították meg a maga teljességében.
2. Egyik sem oldotta meg és fel a magyar gazdaság alapvető, strukturális problémáit. (Megj.: Akkor sem oldhatták volna meg, ha az 1. pont nem lenne és megvalósultak volna.)
A sor elején álló tervek eleve a szocializmus alapjain és annak keretein belül szándékoztak maradni, így igazából legfeljebb a szocialista gazdasági rendszer egyes részterületein lehetett volna lépéseket tenni és a legtöbb, amit remélhető volt, hogy meghosszabbítják a rendszer szükségszerű bukását. …Aztán 1989-’90-től szabad lett a pálya: készültek is a gazdaságátalakítási kormányprogramok sorra. A Kupa-program, a Bokros-csomag, Széchenyi Terv (e néven az első), Új Magyarország Fejlesztési Terv, majd a Széll Kálmán 1. (akkor még nem tudtuk, hogy lesz 2. is). Mindeme terveknek mára szinte csak a neveik maradtak meg – és persze projektek itt-ott az országban – de egyik sem érte el a magyar gazdaság alapvetően új pályára állítását. Tulajdonképpen minden egyes újabb plánumot azért kellett összerakni, hogy az előző által megoldani szándékozott problémákat kezelje majd… Volt a tervek között, „tisztén gazdaságfejlesztési” célzatú és volt olyan is, amely az államháztartás rendbetételét tűzte ki elsődlegesen és ennek eszköze lett volna a terv intézkedésitől is remélt beinduló gazdasági növekedés.
A gazdasági növekedés kérdése külön megér egy gondolatot: a magyar politikusok azért szeretnék, ha komoly gazdasági „ugrás” lenne itt, mert akkor nem kellene foglalkozniuk az államháztartási reformmal – hiszen futná bőven minden igényre. A beinduló gazdasági növekedés a lusta és fantáziátlan magyar politikus varázsszere!
Az még csak-csak ment a terveknek, hogy valahogy növeljék az államháztartás bevételeit – ám sem a kiadási oldallal, sem a növekedéssel nem boldogultak. Örökké kurtítgatták a kiadásokat, de azok valahogy mégis mindig nőttek és nőttek… A gazdasági növekedés pedig egy hosszabb távon stabilan és enyhén lejtő vonal lett… ma már álom a 3% feletti szám e téren és igazából senki sem tudja, miképpen lehetne azt elérni-meghaladni?
Mostanra eljutottunk a falig: újabb, az államháztartást kvázi-egyensúlyba hozó bevételekre már csak a gazdaság végzetes megcsapolása árán juthatunk – nem beszélve a (szintén a gazdaságra visszacsapó) lakossági vásárlóerő-csökkentő adókról.
Minden jel arra mutat, hogy egy „pusztán gazdasági” terv nem elegendő a helyzet megváltoztatásához – és pláne nem elegendő egy makrogazdasági szemléletű terv. Itt komplex társadalmi átalakítási tervre van szükség, mert Magyarország gazdaságának erőtlensége a magyar társadalom „milyenségében” keresendő – és csak ott is oldható meg!
Hová vezet az, ha újra és újra gazdasági eszközökkel próbálják az egymást követő kormányok kezelni ezt a helyzetet? Oda, mintha belgyógyászati eszközökkel kezelnénk traumatológiai eseteket: úgy-ahogy életben lehet tartani a beteget, de sohasem lesz egészséges.
A magyar kapitalizmus nyomorék, mert a magyar versenyszféra komoly fejlődési rendellenességekkel jött a világra. Egy „klasszikus” kapitalizmus hosszú századokig érik, mire megszületik: van idő, hogy tömegek tegyenek szert a vállalkozás-szervezésben való jártasságra. A kapitalizmus a feudalizmus viszonyai között született; ha akkoriban egy-egy vállalkozás befuccsolt, ritkán veszélyeztette az egész gazdasági rendszer működését*. Volt tehát idő és lehetőség beletanulni a kapitalizmusba – de Magyarországon a rendszerváltáskor az volt a helyzet, hogy egy amúgy is gyenge polgári-kapitalista alapokkal és „átitatottsággal” rendelkező társadalomban éppen két generáció „maradt ki a kapitalizmusból”. 1949 és 1989 között a „legendás negyven évben” nem volt mód egy szabadpiaci alapú rendszerben tömegesen társadalmi és gazdasági tapasztalatokat szerezi. Ha van bűne a rendszerváltásnak – és a rendszerváltás első kormányának – akkor az, hogy úgy „vették el” a magyar társadalomtól a szocializmust, hogy nem tanították meg a kapitalizmusra. Adottnak vették a hozzáértést – akárcsak a demokrataságot. Mindkettőben tévedtek, és mindkét tévedésnek súlyos következményei lettek…
Ezt a munkát egyszer pótolni kell! Pontosabban: itt az ideje, hogy pótoljuk – különben olyan veszélyes társadalmi és gazdasági folyamatok „mennek keresztül” a magyar népen, amelyek akár évtizedeket is „kiradírozhatnak”.
Sajnos – ahogy láthatjuk – a jelenlegi kormánytól nem várhatjuk, hogy „megtanítja a magyarokat kapitalistának lenni” – hiszen maga a kormány nem is tudja, hogy mit és hogyan kellene tennie ennek érdekében. Sőt: azt sem tudják, hogy „dolguk lenne ezzel” – különben is: számosan vannak a kormányoldalon, akiknek eleve maga a piaci verseny és a kapitalizmus is valami „nem egészen kóser” dolog. (…És még akik benne is vannak nyakig a tőkéslétben, azoknak sem fűlik a foguk a versenyhez – ők is „állami vállalkozók” szeretnek lenni.)
A magyar társadalom jó része sem „követeli”, hogy képezzék át a szabadverseny viszonyaira: mivel nem ismerik azt, ezért nem is hiányzik nekik. Csak állnak, értetlenül, hogy „Miért nem oldja már meg a kormány…?!” Állnak – csakhogy (ha még nem is veszik észre) a falánál állnak. További erőforrás-elvonásokkal már nem jutunk semmire – új erőforrások teremtésébe kell kezdenünk, erre kell alkalmassá válnunk, ebben kell jártasságot szereznünk! És ez magunktól nem megy, ide szervezett segítség – egyfajta „mentális Marshall-segély” kell.
Mivel – mint említettem – a jelen kormánytól nem jön már efféle segítség, ezért ez a következő, 2014-től a hatalomba lépők feladata lesz majd. Ez két év veszteség – de nem feltétlenül lesz elvesztegetett ez a két évünk, ha ezt az időt arra használjuk fel, hogy előkészüljön a majd az új kormány által elindítandó program, annak minden szükséges részletével.
Mindenek előtt: el kell kezdeni megbeszélni a társadalommal, hogy a faltól csak akkor fogunk tudni ellépni, ha tömegek (és elsősorban a már „futó” vállalkozók) tesznek szert a maiaknál minőségileg jobb, magasabb szintű vállalkozási képességekre. Idő kell ahhoz, hogy sokan belássák: nekünk kell tanulnunk és változnunk, nem pedig csak arra kell várnunk, hogy „Majd a kormány…”
*E ritka esetek egyike volt a XIV. sz.-i itáliai bankcsőd-sorozat, amely azonban éppen a feudális uralkodók hadakozhatnékjából indult ki – és az 1348-49-es pestisjárvány „fejelte meg”.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek