A mai Magyarországon alapvetően kétféle politikai orientáció létezik: a „nemzeti”, illetve a „modern”. Mindkettőnek vannak „jelmezei”: az előbbi konzervatívként, keresztényként, míg az utóbbi szocialistaként, liberálisként szokott megjelenni. És bármely politikust, vagy bármiféle politikai erőt e két kategória valamelyikébe szokás besorolni. Voltak ugyan kísérletek, hogy átmeneti formációk jöjjenek létre, de mivel e formációk kigondolói előzőleg valamelyik oldalhoz kötődtek, így a másik oldal eleve „odasorolta” őket, így esélyük sem volt életben maradni a köztes mezőn. Ilyen volt a Bokrossal próbálkozó MDF, illetve a „nemzeti” szoci Szili is. Egyikből sem lett énekes halott…
És ma is azt tapasztalhatjuk, hogy a legtöbben kétpólusúan gondolkodnak: vagy a sajátos nemzeti karakter és a nemzeti érdekek számítanak prioritásnak a szemükben, vagy a modernség, a nyugatosság. És leginkább az érzékelhető, hogy nem értik a másikat: a nemzetiek mintha nem lennének képesek modern és racionális módon gondolkodni az „államrezonról”, míg a modernek gátként, fékként látják a „saját közösségébe zárkózó” nemzetiességet.
Pillantsunk egy kissé magunk mögé az időben: a történelemben ugyanis találunk sikeres „nemzeti” és sikeres „modern” államalakulatokat is. Voltak államok, amelyek erejét az egységes nemzet adta és voltak, amelyek expanziójukat a modernségtől kapták. Amire azonban érdemes felfigyelnünk, hogy igazi és tartós sikerek a kettő „szerencsés elegyítése” révén szoktak előállni. A (nemzeti) közösségtudat adja az egységet és a modern, ésszerű „rendszerbe szervezettség” a dinamizmust, az erőforrásokat.
Magyarországon tömegesen létezik egy elég erős nemzeti közösségtudat – függetlenül attól, hogy az a nemzeti és történelmi önkép, ami e mögött van, mennyire megalapozott, vagy éppen mennyire „eredménye” egy túlkompenzálni igyekezett össz-nemzeti történelmi, vagy éppen egyéni sikertelenségnek. Lehet ezt „felülről kritizálni”, lehet „lenézni” és „retrográdnak tartani”, de ez kb. olyan, mintha a gravitációt, vagy az esős időt tekintené valaki nem létezőknek. „Meglehet a véleményük” azokról, akik saját önazonosságukat ebben a nemzeti közösségtudatban vélik fellelni, de „elvenni” tőlük ezt meglehetősen reménytelen: akiknek a saját életük kevés büszkélkedni valót ad, azok szükségét érik annak, hogy nyögje Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára… Ami hiányzik: a nemzeti büszkeséget hitelessé tévő siker.
De itt vannak „modernjeink” is: vajon az ő önképük reálisabb-e, mint a „nemzetieké”? Mitől is modern a modern? Attól, hogy nem gyökerezik régi megszokásokban – de hát modernjeink is éppen a régi, megszokott magyar módon klikkesednek! Attól is modern a modern, hogy racionálisabban és célszerűbben gondolkodik, szervez és cselekszik, mint a régi – de hát a magukat modernnek gondoló-hirdető politikai „aktorok” és erők gondolkodásmódjában, szervezőkészségében és cselekedeteiben olyan kevés a racionalitás, a valóságközeliség és a célszerűség, hogy az már szinte parodisztikus! Ott tartunk, hogy csupán azért nevezzük őket (jobb híján) „modernitás-pártiaknak”, mert ők nem a másik, a nem nemzeti oldalon állnak. Ez pedig csupán egy negatívum – holott a valódi modernitás mindenkor pozitív és konstruktív! Ahogy tehát a nemzeti gondolat mögül hiányzik a hitelesítő sikeresség, úgy hiányzik a modernitás esetében az, hogy azt a közösség, a magyarság zöme éppen mint sikerességet biztosító eszközt lássa és fogadja el.
Ha a modernség nevében nem vagyunk képesek másra, mint megpróbálni elvenni a nemzeti érzés erejét, de nem vagyunk képesek jobb jövőt megszervezni, mint amilyen a múltunk volt, akkor nem lehetünk sikeresek. És: hiába kiáltjuk ki magunkat a nemzeti történelem kizárólagos letéteményeseinek, ha az általunk fennen hirdetett nemzeti nagysághoz nem vagyunk képesek a jelenben és a jövőben felnőni, ha nem vagyunk képesek méltóvá válni az általunk propagált „ősi nagyság”-hoz.
Azé lehet a jövő a magyar politikában, aki képes lesz erőforrásként hasznosítani a „valahová tartozás” ősi igényét és a „sikeressé váló közösség” erejét, magabiztosságát.
De mi kell ehhez?
Kell egyrészt, hogy az illető – és az általa megtestesített politikai közösség – ne keltsen feloldhatatlan ellenérzéseket egyik „térfélen” sem, sőt: azok is elfogadják, akik jelenleg az inaktív, „..szomsetudja!”-kategóriában vannak. (Természeten lehetnek szélsőséges, marginális politikai táborok, ahonnan mindenkire „lőnek”, aki „más mint mi” – de ezeknek úgyis mindegy…)
Kell másrészt, hogy tudjon közösségteremtő célokat közösségteremtő módon kommunikálni. Mert hiába „karizmatikus hatású” valaki, ha közben ostobaságokat beszél és hiába „zseni”, ha csak motyogni tud: egyik sem lesz-lehet sikeres.
Kell harmadrészt, hogy se ne az irreális vágyai, se ne az irracionális indulatai miatt akarjon politizálni, hanem egyszerre érezze tevékenységét feladatnak, amellyel „tarozik” az országnak és lehetőségnek, amellyel jól élve megmutathatja, hogy van realitásérzéke és kreativitása is.
Kell negyedszer, hogy igazán tehetséges legyen és így ne zavarja mások, a vele együtt dolgozók kimagasló tehetsége – mert képességhiányos vezetők csak kontraszelektált munkatársakban képesek gondolkodni, ettől meg az Isten mentsen meg bennünket! (…Láttuk-tapasztaltuk, látjuk-tapasztaljuk, köszönjük, nem kérünk belőle!)
Bárki, aki nem felel meg egyszerre e kritériumok mindegyikének, nem lehet alkalmas a feladatra. Viszont bárki alkalmas rá, akinél egyik felsorolt tulajdonság sem hiányzik – függetlenül attól, hogy „ismert-e”, hogy van-e „politikai gyakorlata”. (Ez utóbbira – a politikai rutinra – azért sem tekinthetünk „abszolút elvárásként”, mert aki gyakorlott a ma létező magyar politikában, az vagy „kötődik már valahová”, vagy „rossz rutinokat szívott magába”, vagy éppenséggel mindkettő jellemző rá…)
De van még egy dolog: nem szabad mindent a civilek önszervező erejére bíznunk. A saját erőnk „civil módra” történő felajánlása közösségi-közösségépítési célra ugyanis nagyon fontos, de nem pótolja a vezetői képességeket: mindkettő másra való, nem egymás „alternatívái”. Mert az emberi közösségek – és így a politikai erők is – mindenkor „valami köré” alakulnak ki: vagy egy ideológia, vagy egy „célfeladat”, vagy egy személy a „kristályosodási pontjuk”. Az a legszerencsésebb, ha mindhárom egyszerre adott:
· egy eszme – ami esetünkben lehet a sikeressé és (ennek érdekében) modernné teendő magyarság,
· egy cél – például: véget vetni Magyarország célszerűtlen és önző kormányzásának, a magyarság sodródásának és a stagnálásnak,
· és egy vezető személy, aki „gyújtópontja” az egész mozgalomnak; abban az értelemben is, hogy képes „begyújtani a folyamatot” és abban is, hogy a siker érdekében képes fókuszálni a közösség erőit.
Most is azt kell mondanunk, mint az előző négy felsorolt kritérium kapcsán: az a szerencsés, ha mindhárom „tényezők” együtt áll.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek