Könyörgöm, ne mondd, hogy ezer! - sírta összetett kézzel. - Ti mind bolondok vagytok, a Kapitánnyal együtt... Az a konzul ivott valamit előzőleg, és megcsúszott a nyelve... Ötvenezer dollár nem létezik, még negyvenezer sem...
Rejtő Jenő: A megkerült cirkáló
Miért van az, hogy a magyar választók között számosan vannak, akik úgy képzelik el a „jó politikát”, hogy az tulajdonképpen nem egyéb, mint „adekvát szakpolitikák” összlete. Miért van az, hogy amikor valaki-bárki előáll akár régi, akár új politikai aktorként, akkor a magyar publikum azon nyomban az illető szakpolitikájáról kezd kérdezgetni: milyen személyi jövedelemadót tervez, mekkora lesz az ÁFA, mit kezd a kórházak adósságával és lesz-e egyéni számlás nyugdíjrendszer?
Azt viszont szinte soha és senki sem kérdezi meg tőle, hogy általában miféle elképzelésrendszer, miféle paradigma él az illetőben az országgal és a világgal kapcsolatban? Persze, azt mondják, hogy „legyen demokrácia!”, meg hogy „szüntesse meg a korrupciót!” és a politikusok lopkodásait. De arról Magyarországon vajmi kevés kérdés hangzik el, hogy általánosságban mitől élhető egy társadalom és hogy mit kell csinálni, változtatni, megtanulni és pótolni ehhez?
Ezt a kérdést egyszerűen nem is ismeri a magyarok zöme, meg sem fordul a fejében az, hogy ezt is meg lehetne kérdezni – sőt: hogy legelőször ezt kell megtudakolni!
Merthogy erre szolgál maga a politika: annak adekvát célja nem más, mint a jól élhető társadalomra vonatkozó paradigma gyakorlattá tétele.
Azért van ez így, azért nem vetődik fel sohasem ez a kérdés, mert megszokta a magyarság, még a legkülönb közgondolkodói is, hogy a társadalomnak alacsony a szabadságfoka és így nincs benne, nem került bele a magyar közgondolkodásba az, hogy egyáltalán léteznek ezek az alapkérdések.
Miért jó Svédországban és miért rossz Magyarországon? Mitől működik jól a német gazdaság és mitől döglött meg a görög? Miért adott óriási lendületet Norvégiának az olajvagyon és miért nem prosperál az olaj-nagyhatalom Oroszország? …Amíg ezekre a kérdésekre nem ismerjük a válaszokat, addig ugyan miféle szakpolitizálásra lehetnénk képesek?
Elmondható, hogy minél inkább „benne van” egy adott társadalom közgondolkodásában a dolgok alapjaira való rákérdezés lehetősége és szokása, annál inkább képes az a társadalom gazdaságban, tudományban, innovációban és kultúrában magasan teljesíteni. Ez a közgondolkodásmód persze spontán módon egy nagyon hosszú és véletlenekkel teli folyamat révén szokott kialakulni.
Azokban a társadalmakban, ahol mind a széles tömegek, mind pedig az elitek elfogadják azt a felállást, hogy a hatalom szab meg mindent, és hogy a hatalom megtehet szinte bármit, ott az szokott történni rendszerint, hogy az emberek nemigen törekednek arra, hogy a fennállónál jobb hatalmat létesítsenek közösen, a maguk erejére-eszére, szervezőkészségére támaszkodva – mivel ezt a saját pillanatnyi egzisztenciájukra nézvést kockázatos dolognak érzik. Ezek a társadalmak örökösen az aktuális hatalom adta keretekhez való szubmisszív alkalmazkodás állapotában vannak: sohasem kérdőjelezik meg azt a paradigmát, amely alapján minden egyes aktuális hatalom be szokott rendezkedni e társadalmakban. Mert ez a paradigma hatalomról hatalomra ugyanaz: aki fenn van, ahhoz idomulniuk kell a lentieknek.
…És itt van a szakpolitizálás iráni igény igazi forrása: ha „az egészet” nem szokás, nem lehet vizsgálni, megkérdőjelezni, ha ennek sem az igénye, sem a képessége nem fejlődött ki az adott népben, akkor csak addig terjed a szellemi és belátásbeli horizont, hogy az adott paradigmán belül hogyan fog berendezkedni a hatalom. Mennyit központosít és mennyi pénzt enged szabadon elkölteni? Mekkora tanszabadságot engedélyez a pedagógusoknak? Mennyire ad pénzt a nyugdíjasok, vagy épp a szakszervezetek követeléseinek? Ám azt senki sem fogja felvetni, hogy „mi ez a marhaság, hogy a hatalom enged bármit is nekünk? Miért nem mi mondjuk meg a hatalomnak, hogy mit tehet és mit nem?”
A magyarok szakpolitizálás-igénye egyszerre ered az általuk szinte egyedüliként ismert alattvalói attitűdjükből, valamint az ebből az önállótlan-kiszolgáltatott attitűdből következő, a közügyeket illető magabiztosság- és biztonságérzet-hiányból: azt nem tudják, hogy miképpen, milyen módszerekkel és milyen eszközökkel kellene-lehetne egy közérdekű, az állampolgárok által kontrollált hatalmat felépíteni és működtetni – jóformán fel sem fogják azt, hogy egyáltalán létezhet egy efféle opció is az állampolgárok és a kormányzás/kormányzat relációjában. Azt viszont felfogják, ha azt hallják, hogy XY politikus vagy párt két százalékkal csökkenti az ÁFA-t, vagy a rezsit. Mindeközben pedig – miközben örülnek a hatalomtól ígért ajándékpénzecskének – nem hisznek egy olyan kormányzat lehetőségében, amelyet ők kijátszhatatlanul ellenőriznek.
A magyar közvélemény nem hiszi el, hogy „maga a politika” is létezhet: hogy létezhetnek általános politikai paradigmák is, nem pedig csak az ugyanazon „patriarchális etatizmuson” belüli szakpolitikák, megvalósulási módok és mániák között lehet válogatni… Meg kell viszont jegyezni azt, hogy a szakpolitizálás elsősorban a magyar baloldali és liberális politikai közeg és szavazóbázis „fétise”.2
Annak közvetlen oka, hogy ez a szakpolitikai (azon belül is elsősorban makrogazdasági-gazdaságpolitikai és fiskális) fétisizmus kialakult ebben a közegben, a Kádár-korszakban keresendő.3 Mivel az a rendszer „nem engedhette meg” (sem magának, sem a társadalomnak), hogy az egész társadalmi paradigmát érintő alapvető kérdéseket tegyen fel és keressen ezekre valóságos válaszokat, ezért minden problémát – és azok megoldását is – „átnyomott” a gazdaság- és szakpolitika dimenziójába. Alapvetően erre vezethető vissza a magyar közgondolkodás gazdaságpolitikai-szakpolitikai orientációja. Mivel a hatalom így tematizált, ezért annak ellenzéke is automatikusan átvette ezt (hiszen ők is csak „történelmileg determinált magyarok” voltak, azaz az ő szocializációjuk is olyan automatizmusokat alakított ki bennük, amelyek elhárították az igazán eltérő hatalmi paradigmákban való gondolkodást). Ezért a „szakpolitika” lett a rendszerváltó ellenzék politikai nyelve is – annak ellenére (és az állal sokáig elfedve), hogy ők, ugye, ellentétben a „komcsikkal”, természetesen „demokráciában gondolkodtak”. Ám valójában és politikai cselekvési mindennapjaikban nagyjából-egészéből ők is úgy bántak a hatalommal, mint egy hatalmi szorongásokkal terhelt autokrata. Ebben nőttek fel, ezt ismerték, ez működött bennük… Az általános társadalmi kérdések („nemzeti sorskérdések” formájában) pedig megmaradtak akár a „klasszikus” („nemzeti-keresztény”), akár a szélsőjobboldali politikai vágyak és illúziók által belakott terepnek…
A baloldali és liberális szakértők pedig lényegében az egész rendszerváltást úgy fogták fel, mint egy kétoldalú formális modellváltást: egypártrendszerből pluralista jogállammá, illetve tervgazdaságból szabadpiaccá. Ha végigelemezzük a rendszerváltás során alkotmányozási, jogalkotási és intézményalakítási, privatizációs, bankrendszer- és gazdasági szabályozás-átalakításai téren lezajlott folyamtatait, akkor egy erősen elméleties jellegű jelenséghalmazt találunk, amely során gyakorlatilag nem gondolták újra a társadalom mélyszerkezeteit és alapstruktúráit meghatározó-működtető paradigmákat, hanem ezekkel nem foglalkozva egyszerűen új játékszabályokat hirdettek ki.
De hogy e mélystruktúrák valójában mennyire változatlanul maradtak és működtek tovább, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a mainstream politikától egészen a kisemberek hétköznapjaiig ugyanazok a rövidtávú érdekalkukra alapozott taktikai játszmák folytak továbbra is, amelyeket akár a ’70-es évekből is nagyon jól ismertünk.
A magyar társadalom, azon belül pedig a magyar politika és a gazdaság szereplői nem tanultak meg hosszú távú stratégiákat alkotni, ezekben gondolkodni – és egyáltalán: nem fogták fel ezek alapvető fontosságát egy - elvileg - a demokrata-piacgazdasági paradigmára épülő világban.
Sem a reformellenzék, sem azóta egyetlen kormányerő sem gondolkodott el azokon az élhetőségi és sikerességi alaptételeken, amelyekre fentebb már utaltam. A legkülönb politikai aktoraink is úgy tették a dolgukat, mintha az alkotmányban és a demokratikus intézményrendszerben 1990-ben létrehozott formális rendszer (amely oly távol állt a magyar társadalomban általános értékorientációtól és társadalmi stratégiától) magának a közgondolkodásnak az átalakulása nélkül, csupán bizonyos ad hoc szakpolitikák által is képes lehetne „perfekt, szilárd demokráciát” és sikeres piacgazdaságot teremteni és fenntartani… Aztán 2006-tól kezdődően, de különösen 2010 után egyértelművé vált, hogy ez nincs így. Ennek ellenére még ma is a legtöbben, akik szemben állnak a magyar jobb- és szélsőjobboldal által kínált társadalmi paradigmával, kényszeresen, jobb ötletük nem lévén csak az általánosságok szintjén megragadó demokratikus tirádákkal körbekanyarított szakpolitizáláshoz nyúlnak vissza. Jellemző, hogy még a mainstream baloldallal – és az egész kapitalizmussal – szembenálló újbalos csoportok sem beszélnek általános társadalmi paradigmáikról (persze nincsen is ilyen nekik…), hanem csak bizonyos kifejezetten „szakpolitikai jellegű” ötletekkel foglalkoznak, mint például a „feltétel nélküli alapjövedelem”, vagy éppen a „fenntarthatóság”.
…Pedig ez így nem fog menni! Egyszerűen lehetetlen „jó szakpolitikákat” kidolgozni anélkül, hogy az ezeknek koherens keretet adó paradigmát ne fogadtatnánk el a társadalom kellően nagy hányadával. Bárki beláthatja, hogy igen nehéz úgy érvelni például az oktatás teljes átszervezése és az erre fordítandó ezermilliárdok mellett, ha nem fogalmazzuk meg és tesszük elfogadottá a tudás- és teljesítményalapú társadalom paradigmáját. Ha ezt nem tesszük meg, akkor „szétszednek minket” a részérdekek: akkor nehéz lesz megindokolnunk azt, hogy miért nem épp az egészségügybe, az utak rendbetételébe, netán a vállalkozás-támogatásba, vagy az önkormányzatokba öljük ezt a hihetetlen összeget.
Nem helyes az a politikai felfogás, amely a jó kormányt szakpolitikus egyszerű „összegének” képzeli el - mint ahogy nem helyes a manapság is tomboló „küldetéstudatos maffiózók” által működtetett kormányzás sem. Nem helyes, ha úgy gondolkodunk, hogy „minden, ami nem konkrét számokba öntött szakpolitika, az feltétlenül csak üres filozofálgatás, vagy ostoba és veszélyes fantazmagória!” Még akkor sem helyes így engednünk a szakpolitika-fétisnek, ha azt tapasztaljuk, hogy sokan, akik potenciális ellenzéki szavazók, ezt várják el és így képzelik el azt a fajta „jó politizálást”, ami – elképzeléseik szerint – nekik tetszene. Fentebb leírtam már, miért gondolkodnak – maguktól, magukra hagyottan – ők is ekként: mert „a politika” náluk, az ő felfogásunkban sem az általános társadalmi paradigmánál kezdődik, hanem csupán az általuk is régről és egyedüliként személyesen is ismert „patriarchális-etatista” politikai modell egyik változatának választásánál.
Egy igazán felelős és széles látókörű, kormányzásra készülődő politikai erő természetesen nem maradhat meg ennél az elképzelésnél: mert éppen ez a politikáról alkotott elképzelés az egyik legfontosabb alapoka a „magyar sikertelenségnek”. Nekünk nem csupán egyszerűen „jobb szakpolitikai minőséget” kell szolgáltatnunk, mint Orbán, Matolcsy, Tóbiás, vagy Vona, hanem jobb általános politikai és társadalmi modellt is.
Szakpolitizálni ugyanis csak egy adott elképzelésrendszeren belül lehet koherens módon. Ezért a helyes politikacsinálási technológiai sorrend az alábbi:
Ez egy egészen más emberi és politikusi gondolkodásmód és egészen más munkamódszer, mint amilyen az elmúlt években-évtizedekben általánosan uralta a magyar közéletet: egy teljes, egymással összefüggő elemekből álló folyamat, nem pedig „ötletparádé” és persze „rohanás az események után”. Ha ezt nem így tesszük meg és nem visszük bele „alaptudásként” ezt a potenciális szavazóbázisukba, akkor sem azt nem tudjuk velük megérttetni, hogy mit miért csinálunk, sem azt, hogy milyen sorrendben és összerendezettségben, sem pedig azt, hogy miért nem csinálunk meg esetleg valamit, ami pedig” önmagában nézve” akár nagyon sürgős is lenne.
1 Bacsó Péter: A tanú - 1969
2 A jobboldal és a szélsőjobb egy egészen más fétist imád: a „nemzeti sorskérdéseket” – de ezek elemzése most nem feladatunk, mivel ezeknek vajmi kevés közük van bármiféle reális (azaz tényeken alapuló, végigszámolható) politikához. Helyettük ott csak sérelmek, vágyak, indulatok, túlkompenzált félelmek és kisebbrendűségi érzések, valamint csoportönzések vannak; és (jobb esetekben) még némi „antivilágbeli” ideologizálás: konzervativizmus és kereszténység…
3 A szocializmus évtizedeiben a saját identitását a rendszeren belüli belső emigrációban őrizgető „történelmi jobboldal” természetesen nem tette a magáévá ezt a csak a rendszeren belüli részletekre koncentráló attitűdöt, mivel neki megvolt a maga rendszerellenes paradigmája. Ez a paradigma viszont valójában legalább annyira megalapozatlan és inadekvát volt és maradt is, mint a szocialista rendszeré, csak épp más irányban. Ugyanakkor a ’70-es évektől kezdve a jobboldali körökben is kialakult egyfajta szakértői értelmiség, azonban ez ott sosem került a politikát és a politikai paradigmát meghatározó, hegemón pozícióba.
4 Hegedüs Géza: István - 1974
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek