„Önök, uraim pontosan ugyanúgy vágynak a győzelemre, mint én; de könnyen, izzadság nélkül elérni, ahogy az istenek. Az önök értékei idejétmúlt, iskolás, cserkészfiú eszmények. De ezzel csak saját magukat csapják be. Én a tökéletesség ostromlásában hiszek. És a jövő mindenképp az enyém.”
Harold Abrahams szavai a Tűzszekerek c. filmből - 1981
Mióta Magyarország létezik, azóta tart két véleménycsoport küzdelme:
Az előbbi csoportba tartozók - őket (magunkat) fogjuk itt „MI”-nek nevezni – egyre többen hagyják el az országot. Az utóbbiak pedig – ők lesznek itt a „TI” - jelenleg vagy a politikai hatalmat gyakorolják, vagy örülnek, hogy végre nem arról beszélnek nekik örökösen, hogy valami újat kell megszokniuk: nem arról, hogy „fel kell zárkóznunk a nyugathoz!”, hanem arról, hogy „mi, magyarok mutatunk utat a nyugatnak!” (amely persze „hanyatlik”). És ha nem is élnek jól – sőt: egyre többen élnek közülük egyre rosszabbul és egyre bizonytalanabbul -, de legalább nem várnak tőlük szokatlan dolgokat, hanem csupán a szokásos engedelmességet. Ráadásul még az eddig számukra arctalan szorongásaik okát-okozóit is felmutatják nekik: a saját hanyatlását az ő kizsákmányolásukkal lassítani akaró nyugatot és annak háttérhatalmait. Persze, e „felmutatás” során arról nem esik szó, hogy épp a mai „Főszabadságharcos” volt az a miniszterelnök, 1998 és 2002 között, aki végigtárgyalta ezzel az elnyomó nyugattal – az Európai Unióval – Magyarország önkéntes csatlakozását! Mint ahogy arról sem esik szó, hogy az országot jelenleg a markában tartó és azt egyre inkább szorító hatalmi érdekkör legfőbb gazdagítója éppen az Európai Unióból az országba érkező pénz…
Amíg TI azt várjátok, hogy valaki oldja már meg végre (és örökre!) a ti problémáitokat, addig MI jól tudjuk, hogy nem létezik, nem is létezhet egy bonyolult világban „A Megoldás”, amely „mindenkinek mindent és mindörökre” megoldana. Csak provizórikus megoldások lehetségesek, amelyek feladata nem más és nem is lehet több, mint hogy mindig biztosítsanak elegendő időt ahhoz, hogy majd megtaláljuk a következő problémára is a következő ideiglenes megoldást. És mi tudjuk azt is, hogy ezzel a helyzettel még mindig a miénk a messze legjobban és legbiztonságosabban élhető világ az összes többi, a történelemben létezett, vagy épp „alternatívok” és „radikálisok” által ajánlgatott világhoz képest.
Azt is írhatnám, hogy a két véleménycsoport küzdelme a valóság és az illúziók küzdelme – vagy: a lehetőségeké és a vágyaké. MI feltesszük azt a kérdést, hogy vajon tényleg lehet-e „nemzeti jólétet” teremteni úgy, hogy közben sem a hatalomban, sem a gazdaságban, sem a kultúrában, sem pedig az oktatásban nem a teljesítmény és a tudás, hanem az összefonódások és a lojalitás alapján lehet jó pozíciókat szerezni? TI pedig erre felháborodtok és vagy „magyar országról” és „a létezés magyar minőségéről”1 kezdtek el beszélni, vagy csak sértődötten hallgattok, mint buta gyerek feleléskor a tábla előtt. És már önmagában azzal, MI hogy rákérdeztünk arra, hogy helyénvaló-e, eredményes-e ez a”magyar minőség”, már ki is iratkoztunk a TI rendszeretekből. Abból a rendszerből, amely a ti képetekre és hasonlatosságotokra teremttetett – és amely rendszer azért helyénvaló szerintetek, mert nektek teljesítmény híján is garantálja az eredményt.
Láthatjátok: tudjuk, kik vagytok és mennyit értek a világban! És MI azt is tudjuk, hogy közületek a legtöbbekre miféle közeljövő vár.
Na, ja, a jövő! Jön majd néhány keserű (szörnyű?) év(tized?), amelyben közületek, Magyarországon maradottakból, egyre többen és egyre inkább gyűlölni fogjátok a liberalizmust is, a kapitalizmust is, persze túlkompenzálásképpen, mivel mindazok a népek, akiket ti (persze titokban, be évem vallottan) irigyeltek, éspedig az életszínvonaluk és az egzisztenciális biztonságuk miatt, bizony liberális kapitalista társadalmakban élnek. Magyarország egyre inkább leszakad majd az Európai Uniótól és egyre kevésbé lesz azzal képes bármiféle érdemi együttműködésre2. Ha az EU-beli cégek úgy érzik, hogy nem szabad Magyarországon befektetniük, mert ott sem jog-, sem vagyonbiztonság nincs, kiszámítható és ésszerű gazdaságpolitikáról nem is beszélve3, akkor a magyar gazdaságot leginkább dinamizálni képes faktornak mondhat búcsút az ország. Hiszen sem a világpiacon nagy tömegben és jó áron értékesíthető magyar termékek/szolgáltatások nemigen léteznek, sem pedig akkora belső kereslet, amely alapja lehetne egy érdemleges és fenntartható gazdasági növekedésnek.
Ezek az évek majd úgy fognak bekerülni a magyarság történelmébe, mint az önnön alkalmatlansága következtében elszalasztott lehetőség korszaka: az a korszak, amelyben a magyar nép, nem értvén, mi az a demokrácia és mi az a kapitalizmus, képtelen volt demokrata társadalomként kapitalista piacgazdaságot létrehozni, holott erre – történelme során először – minden külső feltétel adott volt. Ezért a kihagyott lehetőségért súlyos árat kell fizetnie a magyar népnek: egy felerészben kivándorolt, felerészben elszegényedett generációt. A kivándoroltak nagy része soha többé nem lesz már alkotó és erőforrás-teremtő tagja a magyar társadalomnak: elviszi a tehetségét és a munkaerejét. Az elszegényedők pedig begubóznak – és ezért nem teremtenek semmit társadalmi és közéleti téren. Csak túlélnek: életük egyetlen hozadéka, hogy élnek. De nem innoválnak, nem vállalkoznak, nem teremtenek jó színvonalú, stabil munkahelyeket, mint ahogy nem gazdagítják a magyar kultúrát sem. Életük egy minimálprojekt lesz.
Mindezek következtében egy magára hagyott, jövőjét csupán a belső társadalmi erőkre bízó Magyarország sorsa egy kiégett, energiáit a világba szétsugárzott, összezsugorodott, lassan kihűlő és elsötétülő csillagmaradványéhoz lesz hasonlatos.
Biztosan vannak most, akik mindezt olvasva azt mondják: baromság, hiszen itt az ellenzék! Majdcsak összeszedik magukat, majdcsak megerősödnek, és akkor egykettőre visszavehetik az országot a Fidesztől! …Lehet ezt mondani, lehet ebben reménykedni – azonban minden csupán illúzió. Van egy történelmi analógia, amely megmutatja, hogy miként viselkedik a magyar baloldal, ha egy, a Fideszéhez hasonló, a parlamentarizmus kulisszái mögött hegemón hatalmat üzemeltető kormányerővel van dolga. Ez a példa a Horthy-korszak szociáldemokráciájának példája: pontosan úgy marakodtak, pontosan úgy húztak szét, pontosan úgy szakadoztak-fogtak össze, ugyanúgy képtelenek voltak átvenni a közélet és a társadalom tematizálását a kormányerőtől, mint ahogy a mostani három baloldali párt. Sokat hallhattuk az utóbbi bő két évtizedben MSZP-s politikusoktól, hogy az egykori állampártból létrehozott MSZP-ből „egy korszer, a magyar szociáldemokrata hagyományokra alapozó pártot kell csinálni” – hát jelentem, ez a terv felerészben sikerült is! Korszerű ugyan nem lett, de az tuti, hogy sikerült „a magyar szocdem hagyományok” alapján a hegemón hatalommal szimbiózisban élő, a saját létéért a hegemón hatalmat legitimáló politikai képletet alkotnia a mai magyar mainstream baloldalnak! Peyer Károly büszke lenne – Kéthly Anna meg sírva fakadna…
…És ahogy a két világháború közti szocdem párt is impotens volt és valódi társadalmi változást (egy rövidéletű demokratizálódást) csupán a II. világháborús kataklizma tudott áterőltetni a magyar társadalmon, úgy ma sem lehet igazán reményünk arra, hogy „jelen szocdemjeink” többre lennének képesek, mint a mai hegemónnal, a Fidesz-hatalommal szubmisszív-követő viszonyban létezni.
Ha ezek az ellenzéki, demokrata, baloldali-balközép pártok valóban komolyan vennék azt a feladatukat és esélyüket, amelyet a helyzetből következik, és ha felismernék a jelenlegi csapdahelyzetükből az egyetlen kivezető utat-módszert, akkor persze változhatna a játék. Mindenek előtt el kell dönteniük (a vezetőiknek), hogy saját, céltalan kis homokozójukul kellenek nekik ezek a pártok, vagy pedig tényleg kormányozni akarják az országot. Ha a másodikat választják-akarják, akkor mindent abba kell hagyniuk, amit és ahogy eddig csináltak!
Erre nem csupán a mögöttük álló több mint négy év sikertelensége és a négy (már előre, borítékoltan) vesztes választás (meg az őszi önkormányzati, az ötödik) kellene, hogy ösztönözze őket, hanem éppen a Horthy-korszakbeli szociáldemokrata párt totális eredménytelensége is: az, hogy miközben a két évtized alatt, amelyben egyebet sem értek el, csak legitimálták a Horthy-rendszert, mint „parlamentarizmust”, aközben szépen el is veszítették a magyar társadalom változást akaró részének bizalmát. Ez aztán meg is bosszulta magát: amikor ’45 után sem álltak tömegével melléjük az emberek.
Nem tudok abban bízni, hogy a három bal-balközép pártunk közül akármelyiknek a vezetése is képes lenne gyökeresen szakítani azzal a politizálási-politikusi szokásrenddel és gondolkodásmóddal, amelyet az MSZP-ben szívtak magukba: nekik ugyanis csak ez az egyféle szokás- és gondolkodási modell van meg a fejükben-zsigereikben, másik nincs. Ez pedig csak annak a buta hadvezérnek a módjára engedi őket cselekedni, aki még a sokadik elveszített csata és a többedik visszavonulás után is csupán a régi, immár haszontalan stratégiát képes követni. mivel a kadétiskolában x évvel-évtizeddel korábban csak ezt ismertették meg vele. Aki még ma is „Kádár népének” akar politikát csinálni, az a büdös életben nem fogja megszerezni azt az új erőforrást, amelyet a már nem a Kádár-rendszerben szocializálódottak milliós tömege jelent. Aki a ’90-es évek politikai terepén akar majd 2014 után valamikor győzni, az végzetesen és véglegesen eltévedt.
Másfél évvel ezelőtt, az Így győzd le a Fideszt! című posztban így írtunk az akkor még bőven a 2014-es parlamenti választások előtt álló bal-balközép ellenzéki pártokról:
„Az ellenzék egyszerűen túl kevés erőforrással, túl kis kapacitással és túl gyenge szervezettséggel rendelkezik ahhoz, hogy megengedhesse magának a több, párhuzamos országos kampányszervezet felállítását, kiépítését és üzemeltetését. És különben is: a feladat (a választási rendszerből adódóan) egy szervezet szembeállítása a Fideszével, különben nincs esély. Ha pedig egyetlen szervezet fog küzdeni, akkor ugyan minek ehhez 2-3-4-5 hálózat? Ez csak koordinációs zavarokat, állandó kompetenciavitákat, pozícióharcokat, presztízsmarakodásokat fog okozni – csupa olyasmit, amik hazavágják a győzelmi esélyeket!”
Ma is csak ezt mondhatjuk: ezek a baloldali pártok azóta is legfőképpen egymás ellen küzdenek (értsd: szellemi erőik zömét az egymás kitaktikázására fordítják, úgy, hogy minden másra – programalkotásra, hálózatépítésre, személyzeti politikára – alig marad erejük). Ezzel pedig az elvi győzelmi esélyüket is elherdálják.
Tudjuk: azért küzdenek ilyen elánnal egymással, hogy „tisztázzák” (egymás közt – és nem a választók által), melyikük „a baloldal meghatározó ereje”. Arról viszont eközben elfeledkeznek, hogy meghatározó erővé a pártot támogató polgárok/szavazók tehetnek egy pártot, nem pedig az összesen egy tucatnyi balos párt-főember között dúló presztízsharc. Ez utóbbitól a derék választó hányingert kap: nem támogat olyan pártot, amelytől undorodik. A választók nem arra kíváncsiak, hogy Tóbiás József be tudja-e kényszeríteni az MSZP alá Gyurcsány Ferencet és nem is arra, hogy Szigetvári Viktor ki tud-e alkudni egy polgármester-jelöltséget Karácsony Gergelynek Zuglóban. Nem kíváncsiak rá – mert nem ettől lesz jobb, vagy rosszabb nekik, hanem attól (lenne), ha lenne egy koncepciózus, a magyar társadalom és gazdaság problémáit jól látó és kompetens módon kezelni képes, dinamikus és invenciózus ellenzék. Egy - és nem három, amely ráadásul a katolikus Szentháromság egynémely ezoterikus sajátosságát mutatja: három „személy” egy (a „Fidesz-teológia”) által összekényszerített testben.
A hasznot hozó politikai küzdelmek mindig a politikai aktor és a választók között zajlanak le – de ez a baloldali „Szentháromság-ellenzék” szinte képtelen megszólítani a választókat: már azelőtt elidegeníti jó részüket magától, mielőtt el akarna kezdeni feléjük kommunikálni. „Ja, ezek azok a marakodó seggfejek!” – kb. ez az adekvát választói reakció.
Az egymás közötti küzdelemben egyébként az lehetne az egyik fél által a másik kettőre mért döntő csapás, ha az illető fél a közvélemény felé lenne képes egyértelmű (szellemi, tetterőbeli) fölényt prezentálni – ám ehhez le kellene térnie a fent már említett, a fejekben-zsigerekben továbbműködő, inadekvát „ős-MSZP-s” politizálási rutintól által kijelölt útról. És itt zárul be a kör és itt záródik el a győzelemhez vezető út is a mainstream baloldal előtt: nem képesek megújulni sem programban, sem stratégiában – mert képtelenek vállalni a személyek terén történő megújulást! Amíg ugyanaz a kör csinálja – hol együtt, hol három részre szakadva, mint a törökkori Magyarország – ugyanazt és ugyanúgy, addig ugyanaz lesz a következmény is: vereség.
…Így válik valóra a fentebb emlegetett „kiégett csillag-Magyarország” és így lesz igaz, amit ott írtam: „egy magára hagyott, jövőjét csupán a belső társadalmi erőkre bízó Magyarország sorsa egy kiégett, energiáit a világba szétsugárzott, összezsugorodott, lassan kihűlő és elsötétülő csillagmaradványéhoz lesz hasonlatos.” Ha csupán a már létező belső mechanizmusoktól, erőktől és szereplőktől várjuk Magyarország feltámadását, akkor hiába várunk!
Az első fejezetben a „MI”-ről írtam: a társadalmi csoportot ugyan a szó klasszikus értelmében nem alkotó, ám komoly egyéni tudás birtokában lévő, magukat a liberális demokrata és kapitalista, azaz teljesítményalapú világban otthon érző és mostanság hazájukat tömegével elhagyó magyarokról. Azokról a magyarokról, akik „nem lelék honjukat a hazában”. Ők lehetnének az ország jövője – de nem lesznek, mivel nincs egyetlen olyan politikai közösség sem az országban jelenleg, amely igazán számítana rájuk, és amely rájuk alapoznál a maga sikerességét. Mondhatni: egy mai 20-as-30-as magyar könnyebben lehet pártelnök majd az SPD-ben, vagy a Labourban, mint az MSZP-ben, a DK-ban, vagy az Együttben. Mert azok a pártok valóban kormányozni akarnak, mert azok jól szeretnének kormányozni és tudják, hogy ez csak akkor sikerülhet, ha a legjobb erőkkel és a legjobb fejekkel állnak neki!
…Hogy mit akarnak a mi balos pártjaink? Tudja a fene! Győzni és aztán jól kormányozni biztosan nem: mert akkor egészen másként csinálnának mindent!
Csak akkor minek hitegettek eddig minket ezzel? És: miért mondják azt most is, hogy „itthon akarjuk tartatni a tehetséget!”? Ugyan mihez? Mert ahhoz, hogy Magyarországon a tehetség megtalálhassa a helyét, előbb olyan politika kell(ne), amelyben a tehetség a központi elem – és persze ehhez az lenne az alap, hogy ez a politika a tehetség(esek) által, az ő befogadásukkal és az ő gondolataikkal induljon és működjön. Na, ez az, aminek a nyomát sem találjuk baloldali pártjaink káderpolitikájában!
Ennek híján viszont marad a baloldal pártjai számára az asszisztálás: némi stallumokért-baksisért legitimálni az orbánizmust! Tisztelettel megkérdem eme baloldali és persze demokrata pártokat és politikusokat, hogy vajon mekkora hitellel tudják majd az EU-ban elpanaszolni az Orbán-rendszer antidemokrata-autoriter mivoltát, ha eközben ők maguk ott ülnek e rendszer erősen megkérdőjelezendő módon összeállt parlamentjében és önkormányzataiban?
…Bizony, azt kell mondanunk: a poszt elején felvázolt „TI”-be a jelek szerint ti, balos magyar politikusok is vastagon beletartoztok – hiszen miként is jellemeztem ezt a „TI”-csoportot? Á, megvan: „a ’fennálló viszonyok’ nekik kedveznek, nem akarják modernizálni („nyugatosítani”) Magyarországot – mert ha ez megtörténne, akkor ők elveszítenék a privilegizált helyzetüket: kiütnék abból őket a versenyképesebbek.”
Hát ez az: ti is csak „TI” vagytok” – MI meg ELMEGYÜNK! Nincs két életünk, hogy az egyikben nektek szolgáljunk.
1 Ez két kifejezés - a „magyar ország”, ill. „a létezés magyar minősége” - Orbán Viktor 2009. szeptember 9-én, a kötcsei Polgári Pikniken elhangzott hírhedt beszédéből származnak. Ld.: http://www.hirextra.hu/2010/02/18/megorizni-a-letezes-magyar-minoseget-orban-kotcsei-beszede-szorol-szora/
2 Erről részletesebben így írtunk a blog egy korábbi írásában (Beszéd az országról): „A leszakadás/leszakítás és a nyugattól való (mint mondtam: frusztráció-alapú és ösztönös) elszakadás orbáni stratégiája miatt – annak szükségszerű következményeként – előbb-utóbb annyira eltávolodik majd a magyar gazdasági (és: vállalati gondolkodásmódbeli) modell az euroatlantitól, hogy ez együttműködési nehézségekhez fog vezeti a magyar cégek és európai partnereik között. Ide fog vezetni a nagy „nyugattagadás”: hiába szeretne majd egy „multi” Magyarországon magas műszaki színvonalú termékeket gyártani, ha hiányzik majd a beszállítói-alvállalkozói közeg, amely nyugati mércével mérve is teljesítményképes, hatékony és innovatív. Hiszen ha a magyar vállalkozó akkor boldogul, ha „kapcsolati alapokon” áll, ha az államhoz és a pártholdudvarhoz kötődik, akkor nem az önállóságban, az innovativitásban és hatékonyságnövelésben/versenyképesség-növelésben lesz érdekelt. E tulajdonságok híján pedig az általános magyar vállalati színvonal és munkakultúra ismét csak a szocializmus-korabeli szinten fog tudni teljesíteni – azoknak az időknek a vállalati és gazdasági tapasztalataiból pedig tudhatjuk, hogy az a magyar vállalati modell nem volt képes hatékonyan és korszerűen produkálni, sem pedig így kooperálni nyugati társaival. Ha pedig az az etatista gazdasági-vállalati modell olyan volt, akkor semmi okunk azt tételezni fel, hogy ez az újetatista modell majd minőségibb eredményeket hozhat.”
3 Ezt gyakorlatilag befejezett tényként kezelik a vezető nyugati gazdasági médiumok és a politikai döntéshozók is. Elég csupán két, eheti példát idéznem: Az egyik Michael Roth német külügyi államtitkár augusztus 17-i nyilatkozata, amelyben a jelenlegi magyar kormánynak az EU-ból való „kiközösítését” javasolta, éspedig az EU demokratikus alapelveinek semmibevétele okán (ld. itt: http://www.tagesspiegel.de/politik/spd-aussenpolitiker-michael-roth-im-interview-ungarn-geht-in-die-falsche-richtung/10344320.html). A másik példa pedig Thorsten Benner és Wolfgang H. Reinicke (a berlini Global Public Policy Institute igazgatója, ill. elnöke) által jegyzett cikk, amelyben „Európa Orbán-problémájára” eresnek megoldást (http://www.project-syndicate.org/commentary/thorsten-benner-and-wolfgang-h--reinicke-demand-that-eu-leaders-force-hungary-s-authoritarian-prime-minister-to-change-course)
4A fejezetcímet József Attila azonos című versétől kölcsönöztem.
5 A fejezetcím utalás az Audi egyik híres kampányszlogenjére: „Vorsprung durch Technik” – „Előny a technika által”. (A fejezetcímben: „Előny a tehetség által”) Ezzel a szlogennel indult az Audi nagy, ’90-es évekbeli felívelése, amikor immár a Mercedes és a BMW egyenrangú vetélytársává vált a márka.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek