„Odi profanum vulgus et arceo.
Favete linguis: carmina non prius
Audita Musarum sacerdos
Virginibus puerisque canto.”
(„Gyűlöllek: távol légy, alacsony tömeg!
ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha
nem hallott verseket ma, múzsák
papja, erős fiatal füleknek.”)
Quintus Horatius Flaccus: Ódák (III. 1., 1. – fordította: Babits Mihály) – i.sz. 23 előtt
Legutóbbi posztomban (Emlékmű az élőkért) felhívtam a figyelmet arra, hogy jelenleg mind kormányzati, mind magánszinten milyen célszerűtlenül bánunk a szegényeinkkel. Most e bánásmód stratégiai következményeiről lesz szó. Blogunk haladó hagyományaihoz híven most sem a filantrópia, a „jóemberkedés” és „lelkiismeret-ébresztgetés” műfaját alkalmazzuk, hanem rideg technokrata elvek szerint vizsgáljuk meg a kérdést.
(Semjén Zsolt1)
Magyarország egyharmada évszázados távlatban a mindenkori szegénységi szint alatt élt. Ez alól csupán a Kádár-korszaknak az 1960-as évek közepétől az 1980-as évek közepéig terjedő szakasza volt népiképp kivétel – ám ennek a húszéves pauzának komoly ára volt: a Kádár-kori szociálpolitikát a rendszer nem a saját erőforrásaiból, hanem súlyos eladósodásból fedezte. (Mondhatni: az akkori jólét alapja egy olyan jövő elzálogosítása volt, amelyben - azaz: a mában - a magyar társadalom még továbbra sem képes a szükséges erőforrásokkal ellátni önmagát, mint ahogy azt az elzálogosítás időszakában sem.) Éppen ezért, amikor ez az adósságpálya (a rendszerrel együtt) immár folytathatatlanná vált, szinte azonnal (néhány év alatt) visszaállt a szegénység „szokásos rendje és mértéke”.
A nyugati társadalmakénál nagyságrenddel nagyobb „szegénységhányadért” nem lehet (csupán) a szocializmus évtizedeit felelőssé tenni. A permanens magyar szegénységi adat oka nem csak abban keresendő, hogy míg a nyugati jóléti társadalmakban a II. világháborút követő évtizedekben piacgazdaság működött, amely innovativitása révén erős gazdasági fellendülést és ezzel erőforrás-gyarapodást hozott, addig Magyarországon kényszerűen a hatékonytalan szocialista-kollektivista gazdaság működött. Ez valóban hozzájárult ahhoz, hogy a magyar gazdaság erőforrás-teremtő képessége és hatékonysága nem növekedhetett a nyugati államokéhoz hasonló ütemben – ám a magyar társadalomban és közmentalitásban lévő okok sokkal alapvetőbb tényezők ebben: a híres-hírhedt elmaradt polgárosodás. Az a polgárosodás, amely társadalmi szinten és tömegesen „termeli ki” az önálló kezdeményezőkészsége és szervezni tudásukkal a társadalmat jelentős többlet-erőforrásokkal ellátó magánvállalkozói réteget.
E téren – magától értetődően, a rendszer ideológiájából következően – a szocializmus sem törekedett előrelépésre:
Mindezek híján pedig éppen abban nem történhetett komoly előrelépés, ami az „egyharmados szegénység” alapja. Amikor a Kádár-rendszerben aktivizálták (engedték aktivizálódni) az emberek saját „kisgazdasági kezdeményezéseit” (háztáji, „maszekok”, szabadabban működő tsz-ek, szövetkezetek, majd a korszak végén pedig a gmk-k, stb.), akkor ez az esetek túlmondó többségében nem jelentette a munkakultúra és a vállalatszervezési-vezetési kultúra fejlesztését, hanem csupán az „extenzív tartalékokat” mozgósította, afféle „Kaparj kurta, neked is jut!”-módra. (Még talán a mezőgazdaság az a terület, ahol – részlegesen – komolyabb előrelépések történtek a vállalati kultúra fejlesztésében, azonban sajnálatosan éppen ezek azok a részeredmények, amelyeket a rendszerváltást követően – alapvetően „politikai dühből” – felszámolt az Antall-kormány.)
(Pandulpho bíboros2)
A magyar társadalom úgy lépett át/vissza 1989-’90-ben a kapitalizmusba és a demokráciába, hogy nem rendelkezett azokkal a kompetenciákkal és azzal a mentalitással, amely e kettő működtetéséhez elengedhetetlen lett volna. Így az elvileg adott lehetőséggel – azzal, hogy kapitalista és demokrata közeg jött létre – képtelen volt élni a magyar társadalom önmaga felemelése érdekében. (Megjegyzem: sok, a II. világháborút követő időkben a szocializmust „kihagyó” és demokratikus berendezkedésű, ill. azzá vált európai ország sem rendelkezett/rendelkezik ezzel a szükséges kompetenciával/mentalitással – ez az alapvető oka a dél-európai gazdaságok gyakorlatilag permanens gyengélkedésének. nem véletlen, hogy ezekben is nagyjából a magyarénak megfelelő a szegénységi ráta!) Ráadásul a rendszerváltással együtt azonnal elindult a társadalomban rejtetten addig is benne (tovább-)élő két ellentétes politikai alapállás és társadalmi paradigma3 nyílt küzdelme, amely a 2000-es évek első évtizedének második felére-végére gyakorlatilag minden ésszerűségétől megfosztotta a közgondolkodást.
Tehát: nincs a kapitalizmusban való boldoguláshoz (azaz: a versenyképességhez, a teljesítmény- és tudásversenyhez) szükséges kompetencia, van viszont egy irracionálissá vált politikai köztér – és ezek következményeként van egy stagnáló gazdaság, amely fixálja az erőforrás-hiányt a társadalomban.
A magyar társadalom napjainkra reménytelenül befagyott!
…Mik ennek a következményei? És: miképpen lehet innen elmozdulni?
A következmények legsúlyosabbika a jövőben fog beköszönni: egyre kevesebben lesznek azok, akik fenntartják a társadalmat. Amikor ezt leírom, akkor persze egyáltalán nem a születésszámra, vagy valami hasonló „KDNP-s szövegre” gondolok: azok lesznek kevesen, akik rendelkeznek versenyképes, XXI. századi munka –és vállalkozási kultúrával és kompetenciákkal.
Emberünk ugyani van elég – több is, mint amennyivel az ország a jelen állapotaiban kezdeni tud valamit!
(Gandhi4)
Igen: a mai magyar társadalom és gazdaság egyszerűen nem tud mit kezdeni ezzel a potenciális humántőkével. A gazdaság azért nem tud velük mit kezdeni, mert a társadalom előzetesen nem formálta őket erre alkalmassá: sem a mentalitásuk, sem a kompetenciájuk nincs meg, nem alakult ki ehhez.
Ha van alaptétele a XXI. századnak, akkor az nem más, minthogy minden társadalom pontosan annyira lesz sikeres, amennyire a tagjai XXI. századi tudással, kompetenciákkal rendelkeznek. Gyakorlatilag „lineáris kapcsolat” áll fenn a társadalom általános tudás-és kompetenciaszintje (a „kiművelt emberfő-hányad”) és a gazdasági sikeresség között (legalábbis azokban a társadalmakban, amelyek mérete nem elegendően nagy egy, a puszta lélekszám „felhasználásán” alapuló „gazdasági gőzhenger-effektus” működtetésén alapuló stratégiához, mit az ázsiai tömegtársadalmaknál). Ebből következően nagyon nem mindegy, hogy mit kezdünk a szegényeinkkel: hagyjuk-e őket ott, ahol vannak és úgy, ahogy vannak – vagy egy hosszú és a középosztály számára bizony áldozatvállalással járó folyamat során szellemi-gazdasági erőforrássá tesszük őket?
Az egyértelműen igazolt humángenetikai tény, hogy a populációban a „tehetséggének” aránya egyenletes5 eloszlást mutat: statisztikailag épp annyi tehetséges ember születik szegény, mint jómódú környezetben. Az egyes társadalmak „tehetséggazdálkodása” aztán ezt az adottságot vagy engedi érvényesülni, vagy pedig beletörődik a kontraszelekcióba és veszni hagy számos tehetséget, a bennük megtestesülő innovációs és gazdasági potenciállal együtt. Ez utóbbi egyenes következménye az adott társadalom és gazdaság erőforrásokban való szegénysége, stagnálása, leszakadása azon társadalmaktól, ahol ésszerű és hosszú távú belátáson alapuló tehetséggondozás, képesség-kibontakoztatás folyik.
A szegénység azonban nem csupán úgy „áll bosszút” egy, a szegényekkel nem törődő társadalmon, hogy a szegénynek született tehetségek teremtőenergiái elkallódnak. Úgy is pusztítja az erőforrásokat a szűklátókörű szegény- és nemzetpolitika, hogy érvényesülnek a szegénység szellemi és fizikai fejlődést, valamint a várható élettartamot és egészségi állapotot befolyásoló hatásai. A szegénység egyik jellegzetes és általános társult tünete az úgynevezett minőségi éhezés. Ez azt jelenti, amikor valaki ugyan nem éhezik a szó fizikai értelmében, kap elegendő energiát (jellemzően szénhidrátok és zsiradék formájában), ám a fehérje- vitamin- és nyomelem-ellátottságával már hosszan tartó problémák vannak. Nem eszik elég húst, friss zöldséget, gyümölcsöt – azaz nem fogyaszt minőségi élelmiszereket és táplálkozásában a szükségesnél és kívánatosnál sokkal nagyobb arányban vannak jelen az említett szénhidrátok (kenyér, tészta, krumpli) és zsírok. Ez oda vezet, hogy a fejlődő szervezet nem tud optimálisan „épülni”: mind az egyes szervek, mind az idegrendszer, mind a csontozat és izomzat fejlődése elmarad és alulteljesít az immunrendszer is. Ugyanakkor (a sok szénhidrát és zsír fogyasztása miatt) túlsúlyos lesz. (A gyerekek közel 40%-a túlsúlyos és jellemzően a szegényebb gyerekek azok!)
Hogy ennek mik a következményei rövid és hosszútávon, könnyen belátható.
Hangsúlyozom: ezek a tünetek a magyar társadalom egyharmadát veszélyeztetik! És jelenleg semmiféle politikai akarat nincs ennek a helyzetnek a megváltoztatására – sőt: ami az oktatással és a foglalkoztatással kapcsolatos kormányzati elképzeléseket és intézkedéseket illeti, ami az előző ciklusban és a most éppen kezdődőben eddig történt, az éppen ellentétes mindazzal, ami e nagyon kedvezőtlen helyzet megváltoztatásához kellene!
Semmi okunk azt feltételezni, hogy mindez véletlen lenne: minden intézkedés és törvénykezés koherens rendszert alkotva mutat abba az irányba, hogy a hatalom birtokosai nem szándékoznak változtatni ezen és nem áll szándékukban az, hogy jelentős tömegek emelkedhessenek fel, polgárosuljanak és szerezzenek XXI. századi kompetenciákat. Ennek lehetséges okairól is írtunk már a közelmúltban, a Beszéd az országról című posztban. Érdemes ott elolvasni, hogy világos legyen: a jelenlegi kormánytól aligha remélhető ebben változás, mivel a változás ellentétes lenne e kormányt adó politikai-gazdasági hatalmi körök személyes érdekeivel és mentalitásával.
A jelenlegi kormány úgy akar „nemzetet építeni” és „nemzetpolitikát” csinálni, hogy miközben a környező országokban élő „trianoni magyarokra” koncentrál, (és rájuk fordít milliárdokat) aközben a gyakorlatban „veszni hagyja” azt a többmilliós embertömeget, akik szegényként az ország politikai határain belül élnek! És: ezzel a paradigmával szemben az ellenzék sem rendelkezik jobb, kompetensebb, átgondoltabb ellenparadigma-ajánlattal – miközben sírnak, hogy „nem egyelendő a tömegbázisunk”, hogy „miért nem támogatnak minket a Fidesz-rendszer vesztesei?”
A poszt címében feltettem a kérdést, hogy nemzetpolitika vagy nemzetsorvasztás folyik-e valójában az országban, és fentebb már említettem, hogy a jelenlegi magyar kormány a „nagy nemzetépítése” közben veszni hagyja a szegényeket. (És ebben sajnos egyetért ebben vele és így nem áll ennek ellen a magyar közép- és felsőosztály egy jelentős része, amiképp azt a már idézett Emlékmű az élőkért című előző írásomban megjegyeztem.) Ha a jelenlegi hatalom és annak támogatói valóban komolyan gondolnák a nemzet „felemelését” és egyesítését, valamint Magyarország erőforrásokban való gazdagítását és magát a gazdaságfejlesztést is, akkor alapvető feladatnak tekintenék a társadalmi felemelkedést és a kompetenciafejlesztést a társadalom alsó harmadánál. Ezzel szemben ami „nemzetpolitika és nemzetegyesítés” címszó alatt valójában folyik, az nem más, mint a jelen kormányerő és uralmi elit hatalmát biztosító „választási matematika” működtetése. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ebből a szempontból sokkal „jobb befektetés” az, ha a történeti okokból eleve a „nemzeti oldalhoz” húzó trianoni magyarokat favorizálja a hatalom, hiszen ettől (mint láttuk április 6-án) szavaztok százezreit remélheti, csekély anyagi befektetés árán. Ezzel szemben a valódi, azaz a szegényekre is kiterjedő nemzetegyesítés messze nem hozna ilyen gyors és kézzelfogható-kiszámítható politikai hasznot. Hiszen e társadalmi csoport politikai aktivitása alacsony6 (éppen a már említett hiányzó társadalmi kompetenciák következtében) és még hosszabb időn át ez így is fog maradni.
Ezzel szemben egy valódi nemzetstratégia elsősorban azokkal számolna – és: azoknak kedvezne -, akiktől (ha még akár hosszabb távon is) a nemzet erőforrásokkal való gazdagítása remélhető. Ebből a szempontból a szegények sokkal jobb „befektetést” jelelnetek, mint a „külmagyarok” – hiszen míg az előbbiek teljesítménytöbblete az országot gazdagítaná, addig az utóbbiak semmivel sem járulnak hozzá az ország fenntartásához. És mivel ők egy másik államban élnek életmódszerűen, ott termelnek és oda fizetnek adót, ez így is fog maradni, akármennyire is hízeleg nekik a politikai gesztusok szintjén a jelenlegi kormányerő. Ők sem „hülyék” és látják, mi folyik Magyarországon – és a legtöbbjüknek bizony nem sok kedve lenne abban részt venni! (Gondoljunk csak a szlovákiai magyarságra: ott euró van és már a magyarnál jóval magasabb egy főre jutó GDP – de a trendek alapján Románia egy főre jutó GDP-je is mindössze 7 éven belül meg fogja haladni a magyar.)
…Mi, akik nem egy „befagyasztott” Magyarországban gondolkodunk, mint amiben a kormányerő érdekelt, és a „mainstream demokratikus ellenzék” meglehetősen populista, koncepciótlan, a fedezetoldallal nem törődő és csupán a „népszerűség” növelésére koncentráló elképzeléseit sem osztjuk, azt mondjuk, hogy itt az ideje megértenünk: a szegények nem „teher”, hanem tőke – feltéve, hogy megfelelően perspektivikusan foglalkozunk velük. Még ha a felnőtt korosztállyal alapvető változásokat nem is érhetünk el reális időkereteken belül, a szegénységben élő gyermekekkel akkor is mindenképpen megéri egy komplex kompetenciafejlesztő programot beindítani – mert nézzük csak a számokat! A Magyarországon kétmillió 19 év alatti gyermek él7, ezek harmada szegény. Ez hatszázezer gyerek. Mármost, ha abból indulunk ki, hogy a népesség nagyjából fél százaléka tartozik a kiugróan tehetséges kategóriába, akkor a ma szegénységben, tehát a tehetségérvényesülés szempontjából szinte teljes reménytelenségben élő gyerekek között legalább háromezer olyan akad, akiből akárki lehet: technológia-megújítók, tudósok, ma még nem is létező termékekre, szolgáltatásokra alapozott nagy (akár világ-)cégek megalapító is8. Azt hiszem, felesleges taglalnom mindennek az erőforrás-gazdagító hatásait…
1 Semjén Zsolt Köszöntője a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárság: Magyar nemzetpolitika – a nemzetpolitika stratégiai alapjai c. tanulmányból – 2012
2 Friedrich Dürrenmatt János király c. drámájából - 1968
3 A két politikai alapállás – nagyon leegyszerűsítve – a „szoci” és a „jobbos”. (Amely azonban egyáltalán nem jelentette egyértelműen azt, hogy e „hitekben” a politikai hatalom gyakorlói is teljes mértékben osztoztak volna a tömegbázisaikkal: e hiteket jobbára csupán mobilizáló eszközökként alkalmazták.) A két paradigma pedig a kontraszelektív, illetve a meritokrata – ez utóbbi jelentős és folyamatos „kisebbségi létével”. Természetesen, a politikai alapállások és a paradigmák nem fedik egymást: sem a „szoci”, sem a „jobbos” attitűd nem meritokrata (valójában mindkettő erősen és permanensen kontraszelektív) – mint ahogy a „magyar liberális” attitűd sem volt sosem ténylegesen, a mindennapi működésében teljesítményelvűséggel társuló.
4 Richard Attenborough: Gandhi - 1982
5 Ez alól azok a közösségek jelenthetnek ideiglenes kivételt, amelyeket olyan külső hatások értek, amelyek „elszivattyúzták” onnan a tehetséges (vagy, más esetekben, mint pl. az afrikai rabszolga-kereskedelem, pl. a fizikailag erősebb) embereket. Ilyen – bár korántsem „tragikus méretű” - hatás volt a szocializmus évtizedeiben működő, a tehetséges fiatalokat szinte kikerülhetetlenül a városokba, különösen a fővárosba szivattyúzó továbbtanulási rendszer. párosulva azzal, hogy a magasabb képzettséget, diplomát igénylő foglalkozások gyakorlására a falvakban csak nagyon szűk keretek adódtak. Ez két generáción át tartott a szocializmus alatt és tulajdonképpen máig sem változott: a mai napig sem urbanizálódott annyira a magyar falu, hogy ez a „tehetséggén-pumpa” leállhatna. Bár a magyar népességre vonatkozóan nem folytak olyan vizsgálatok, amelyek egzakt módon tárták volna fel e folyamatnak a falun maradtak génállományára gyakorolt hatásait, ám nemzetközi példák alapján valószínűsíthetjük, hogy történhetett változás a tehetséggének gyakoriságát illetően. E változás természetesen csak időleges, hiszen a mutációk néhány generáció alatt „kisimítják” ezt.
6 Valójában a társadalom legalján, az alsó két jövedelmi decilisben élők körében szokások „szavazatvásárlás” (pl. a cigánytelepek lakosságának „szervezett szavaztatása”) sokkal kisebb arányú, mint ahogy az a közvélekedésben elterjedt. Így az alsó társadalmi rétegek politikai-választói inaktivitását ez a „trükközés” érdemben nem nagyon javítja.
7 A KSH 2012-es adatai szerint 2.041.193 0 és 19 közötti gyermek élt az országban.
8 „Míg régen egy vállalkozás élettartama 62 év volt, addig mára csupán 18 év, 2020-ra pedig ez a szám legalább 15 évre csökken le. Ez azt jelenti, hogy a jövőben ma még nem létező cégek fogják uralni a piacot.” – Szelei Szabolcs, a Google Magyarország marketing igazgatójának szavai a budapesti Google Grund megnyitóján, 2014. 02. 05.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek