„Mi csak ádáz szónoklatokat tartunk, vagy még ádázabb terrorakciókat hajtunk végre…, de sehol egy csoport, amely valóban felvehetné a harcot...”
Richard Attenborough: Gandhi - 1982
Regisztráció (a választóké) és regisztráció (a zsidóké) – ez a téma most a belpolitikában. A Fidesz törvénye szerint regisztrálni kell a választások előtt, a Jobbik szónoka szerint regisztrálni kéne a zsidókat… De vajon csupán a Jobbik véleménye lenne ez?
Aligha!
Mondjuk ki már végre: ebben az országban milliószámra vannak emberek, akik szerint „a zsidók a magyarság ellenségei”. Minden frusztrált népben ott van a bűnbakképzés, ott van az, hogy a mi személyes és nemzeti szerencsétlenségünkért másokat tegyünk felelőssé. Az antiszemitizmus (vagy a cigányellenesség) csak egyik „kiélési terepe” ennek a frusztrációnak. Általánosságban elmondható, hogy a személyes egzisztenciális bizonytalanság egyenes arányban áll a kirekesztéssel, a bűnbakképzésre való késztetéssel és így az idegenellenességgel is. (Ebből pedig az következik, hogy a magyar antiszemitizmus ellen nem parlamenti csillagfeltűzögetéssel, utcai flashmobbal, dörgedelmes írásokkal, stb. kell és lehet fellépni, hanem sikeres társadalom- és gazdaságpolitikával…)
A magyar a világ egyik legfrusztráltabb, önmagát akár rövid-, akár hosszútávon a legsikertelenebbnek érző népe. Ha a magyarok magukba néznek, akkor azzal szembesülnek, hogy az utóbbi évszázadaikban alig-alig sikerült nekik valami – és ez áll a legutóbbi „demokratikus két évtizedre” is. Anyagi biztonság nincs, jövőkép nincs, köz- és önbizalom nincs – és nincs sehol a láthatáron az a politikai erő, az a potenciális vezetés, amelyről bízvást hihető lenne, hogy képes szakítani ezzel az elmúlt néhány évszázaddal. Azért írok itt politikai erőt és vezetést, mert jól tudom, hogy a magyar nép önmagától nem lesz képes erre a „múlttal szakításra” – hiszen semmiféle más életmódot nem ismer, mint a puszta, pesszimista túlélést! A túlélés pedig: egyedi akciók sorozata – ezzel ellentétben a múlttal való szakítás komoly stratégiai tervezést igényel(ne), ám ehhez és ebben a magyarságnak se tudása, se tapasztalata.
Így marad és továbbműködik a frusztráció és a bűnbakképzés. A rendszerváltás – és az általa lehetővé vált „ideológiai felszabadulás” – óta immár egy komplett generáció nőtt bele egy „kvázi-rasszista” közegbe, ahol a mindennapi életben nemigen szokás „helyre tenni” az ilyen-olyan „anti-dumákat”, sőt: inkább „sikk” ezekkel előjönni, még értelmiségi közegben is! (Miért is ne, hiszen az értelmiség egzisztenciális helyzete semmivel sem biztosabb bármely más csoportunkénál – ráadásul ők azok, akik a leginkább tudatosan is élik meg e bizonytalanságot és igyekeznek annak „okát lelni”.)
Igen: kell a kizárás, kell az, hogy valakiket kikiálthassunk „minden bajunk okainak”. Az egyes politikai véleménycsoportokat nálunk leginkább a valakikkel szembeniség határozza meg és alig-alig valamikor valami pozitív cél…
Tulajdonképpen miben különbözik az, ha zsidókat igyekszünk kizárni a közéletből attól, mint amikor a nem nekünk elkötelezett szavazópolgárokat szeretnénk távol tartani az országgyűlési választástól?
Összeér a zsidók és a választópolgárok regisztrációja: mindkettő valós célja a „mi közösségünk” pozícióinak lehetőség szerinti biztosítása – noha, természetesen, mindkét esetben téves eszközökkel. A radikálisabb jobboldal hívei akkor vélik magukat biztonságban, ha „ez a mi országunk”, a kormánypárti jobboldal hívei akkor, ha „nem a komcsik” vannak hatalmon. (A kormánypárt vezetői pedig csak akkor, ha ők vannak hatalmon – mert addig lehet úgy működtetni a saját érdekeik mentén az országot, hogy nem kell tartaniuk az elszámoltatástól…) De látható, hogy „logikailag” összeér a két, magát nemzetinek definiáló tábor (és persze összeérnek az „ellenességek” is): Magyarország addig lehet a miénk és mi, igazi magyarok addig lehetünk biztonságban, amíg mások (baloldaliak, liberálisok, zsidók, EU, IMF, stb.) nem kerülnek döntő pozíciókba itt.
Az a nemzeti oldal baja, hogy amikor a nemzet szívásának okait megnevezi, akkor nem a valódi okokkal szembesít. Meg nem nevezné a bajok okai között sem a nem polgári mentalitásunkat, sem pedig önnön kiváltságosság-mániáját – pedig e kettő nagyságrendekkel több bajt hozott ránk (és hoz ma is, a Fidesz-holdudvar képében), mint akárhány „libsikomcsi IMF-zsidó”.
…De vajon nincs- e tényleg „baj” a zsidókkal és egyéb „idegenekkel”? Nincs-e igazság abban, hogy „ahol csak tudják, kiszorítják a magyart”? Nem akarják-e ténylegesen elfoglalni ezt az országot?
Nos, az a helyzet, hogy „a zsidók” (persze korántsem mind!), vagy a „nyugatiak” sikeresebbek, mint a magyarok – és ez magától értetődően jár azzal, hogy a magyarok nem ritkán versenyhátrányba kerülnek velük szemben. Igen: itt nem „nyomulás” van (valamiféle „gonosz terv”, „világ-összeesküvés” alapján), hanem csak egyszerűen verseny. A mai világ teljesítményversenyen alapul: a teljesítmény és az általa megszerezhető anyagi alapok osztják a pozíciókat a világban. És mivel ezt a világot a teljesítményversenyen kívül még a modern technológiák uralják, ezért a teljesítőképesség alapja a tudás, a szervezés-tervezés és az ésszerűség hármasa. Három olyan dolog, amelyben a „nemzeti oldal” nemigen szeretne fejlődni – mert ha akarna, akkor azt látnánk-hallanánk tőlük, hogy „Nem vagyunk elég felkészültek!” és nem pedig azt, hogy „Regisztráljuk a zsidókat, vagy a választókat!”
Sokan úgy akarnak fejlett és respektált Magyarországot, hogy közben semmit nem tesznek önnön teljesítményük fejlesztésére. De ugyan miért respektálna a világ egy ilyen népet és annak országát? Miért adna neki felmentést és miért kímélné meg a versenytől? Mit nyerne ezzel a világ? Lenne egy sajátos bennszülött törzse, amelynet aztán tanulmányozhatnának az etnográfusok?
…Amúgy meg azért nagyon érdekes a magyar helyzet, ez a bizonyos igény a kivételezettségre, mert a kormány intézkedései és megnyilvánulásai gyakran erősen „szociáldarwinista” jellegűek – amely társadalomfilozófia alapja éppenséggel a teljesítményverseny lenne! Azok a hatalmas forráskivonások, amelyek az egészségügyből, az oktatásból, vagy a szociális ellátórendszerekből történtek – és amelyek „filozófiai alapjait” Lázár János egykori kijelentése írja le: „…akinek nincs semmije, az annyit is ér…”1 – arra mutatnak rá, hogy amíg „másokkal”, a külfölddel szemben gyakorlatilag mindenféle teljesítményalap nélkül is elvárjuk a tiszteletet, addig idehaza azok, akik a társadalom „teljesítményperemén” élnek, semmiféle tiszteletre, figyelemre nem számíthatnak a kormány és az „uralkodó elit” részéről. Van tehát az egyik oldalon az, hogy „A világ tiszteljen minket!” és van a másik oldalon az, hogy „Magunkon kívül senkit sem tisztelünk!”.
Ha a fentieket összerakjuk – a külső teljesítményversenytől való elzárkózást, a mániás kivételesség-érzést és az ezzel párosuló, frusztrációalapú erőszakosságot és „követelőzést” -, akkor megkapjuk egy „biztos vesztes” képét. Ma Magyarország Európa „beteg emberei” közé tartozik (talán a legbetegebb) – és az a helyzet, hogy az ellenzék(ek) sem nyújt(anak) biztatóbb képet!
Itt van ez a kormány, amely annyit beszél arról, hogy „vissza kell térni a munkaalapú társadalomhoz”, ám amely a saját újraválasztását nem azzal kívánja bebiztosítani, hogy minden más politikai erőnél jobban dolgozik, jobban végzi el a pozíciójából következő feladatokat, hanem azzal, hogy akadályokat rak a szabad választások útjába. Mi ez, ha nem „spekuláció”: Orbánék egyre csak azon spekulálnak, hogy miképpen őrizhetnék meg a hatalmukat annak ellenére is, hogy semmit sem végeztek el a rájuk szabatott munkából… Itt van ez a Jobbik, amely felvet egy sor többé-kevésbé létező és fontos társadalmi problémát, de ahelyett, hogy ezekre működőképes modelleket dolgozna ki, pusztán azzal akarja biztosítani a „magyar szupremáciát”2, hogy összeíratná a zsidókat (vagy: az izraeli-magyar kettős állampolgárokat? A magyar-USA, vagy magyar-mozambikiakat, netán magyar-irániakat miért nem?)… És itt vannak az úgynevezett demokratikus ellenzéki politikai erők, pártok, mozgalmak, amelyek közül a többség abban látja a magyar felemelkedés útját, hogy „Fogjunk össze!” (Ugyan mi mentén? Láthatnánk a részletes tematikát-programot? Mert ugye felelős polgárok csak akkor adnak „politikai kreditet” bárkinek is, ha az előzetesen letette eléjük az „üzleti tervét” – vagy mégsem? Adjunk bizalmat pofára-puszira? Nem: aki a bizalmunkat kéri, az legyen képes arra, hogy mielőtt elénk lépne a kérésével, kidolgozza a programajánlatát – és olyan biztosítékokat épít be az „ajánlatába”, amelynek valóban képesek személyi garanciákat is adni!)… És vannak olyan ellenzékiek is, akik-amelyek úgy képzelik, hogy majd az ő maximum pár százalékos támogatottságú „erőcskéjük” szabadítja majd fel és formálja a maga képére az egész országot…
Hát mi van itt? Mindenki megbolondult? Senki sem képes legalább alapelemeiben végiggondolni a szavait-tetteit? Vagy: mindenki cinikus a magyar politikai életben és csak hatalmat (vagy szereplési lehetőséget) akar magának, függetlenül a népérdektől és az abból következő teendőktől?
Túl sokat hallunk a politikusainktól a hatalomról, annak megszerezhetőségéről/megtarthatóságáról és borzasztóan keveset a konkrét feladatokról – pedig a közhatalom csak eszköz ahhoz, hogy a közfeladatokat elláthassuk. Fentebb már leírtam a jobboldalról, hogy az miért nem képes megoldást adni a bajainkra (önzés, menekülés a verseny elől és kivételezettség-igény), de úgy látszik, hogy az ellenzéki oldal sem tudja, melyik végén kellene megfognia a munkát. Szavak állnak szemben szavakkal – de (ahogy a posztot felvezető idézetben írtam) „sehol egy csoport, amely valóban felvehetné a harcot”…
…És ez baj – a mi legnagyobb bajunk!
1 Lázárnak ez az elhíresült kijelentése azért kissé összetettebb, ha a teljes szövegkörnyezet vesszük figyelembe – ld. itt: Lázár és Kálvin - http://progressziv.blog.hu/2011/03/21/lazar_es_kalvin
2 Néhány szót arról, hogy vajon egyáltalán lehetne-e realitása annak, hogy Izrael valami módon „megszerezze” Magyarországot? Nos, ez több szempontból is lehetetlen lenne. Egyfelől: ha Izrael ugyanazzal a földfelvásárlási stratégiával próbálkozna Magyarországon, mint egy évszázada kezdte azt a Szentföldön, a palesztinoktól felvásárolva a földeket, ez egy szervezett ország és egy fejlett nemzeti és országöntudattal bíró nép országa esetében képtelenség lenne: ha egy ilyen kísérlet elindulna, szinte azonnal, milliószámra lennének aktív ellenzői (míg az araboknál az ellenállás kibontakozása évtizedekig eltartott). Továbbá azért sem valószínű az, hogy Izrael komolyan elszánná magát egy másik ország „felvásárlására”, mert jól tudja, hogy az egy évszázaddal ezelőtti kísérlete is felemás eredménnyel zárult… De az a módszer sem működne, ha Izrael (esetleg) katonai erővel próbálkozna, hiszen hiába az izraeli a világ harmadik legerősebb hadserege, ha ez a hadsereg nem alkalmas nagy távolságokra is stratégiai csapást mérni, vagy nagy távolságra fekvő területet megszállni. És végül: Izrael, ha Magyarország „megszerzésében” gondolkodna, akkor nem csupán egy gyengécske közép-európai országgal, hanem az Európai Unióval találná magát szembe – no meg a NATO-val is! Akik tehát Magyarország Izrael általi bármiféle „megszerzéséről” beszélnek és ezzel riogatnak, ugyanolyan irreális dolgot emlegetnek, mintha azt állítnák, hogy a zsidók a Marsot készülnek gyarmatosítani. (Izraelről két korábbi posztunkban is írtunk, bizonyos értelemben „eretnek” dolgokat, lásd itt: Állam-álom: Izrael és Poroszország - http://progressziv.blog.hu/2011/06/13/allam_alom_izrael_es_poroszorszag, ill.: Izrael és a zsidók - http://progressziv.blog.hu/2012/04/16/izrael_es_a_zsidok)
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek