„Isten országa nem demokrácia. Az Úrnál nincsenek választások, nincs parlamenti vita, nincs interpelláció, meg szavazás arról, hogy melyik úton kell járni. Egy igazság van, egy hamisság, egy elvitathatatlan kormányos.”
Hugh Hudson – Colin Welland: Tűzszekerek – 1981
Jó kis antidemokratikus-antiliberális duma, nem? Meg ráadásul még erősen klerikális is - hogy írhat le ilyesmit egyáltalán egy állítólag „progresszív” blog szerzője?
A látszat csal: a bevezető idézet ugyanis nagyjából-egészéből – itt - arról szól, hogy ha jól működő és sikeres társadalmat akarunk, amelyben az egyén a saját és közössége javára szabadon kibontakozhat, akkor legalábbis nem célszerű vitatni bizonyos alapelveket. Konszenzus kell bizonyos princípiumokban.
A filmben az idézett mondatok skót presbiteriánus közegben hangzanak el – vagyis az egyik legdemokratikusabban működő közösségben. E közeg jó példája a világ (nem túlságosan nagyszámú) igazán jól működő demokráciáinak – és ha e demokráciákat megvizsgáljuk, akkor azt fogjuk látni, hogy ezekben a legalapvetőbb kérdésekben a közösség döntő hányada egyetért. Ezeket illetően valóban nincs vita arról, hogy „melyik úton kell járni”: a demokratikus elvek terén „egy igazság van” és az is egyértelmű, hogy aki ezeket piszkálni szeretné, az „hamisságot” művel.
A demokratikus mentalitás ezekben a társadalmakban bizony „elvitathatatlan kormányos”!
…Nálunk meg nem az. Minden lehet „relatív” és „szubjektív” és ha egy-egy demokratikus princípium éppen nem látszik szolgálni az érdekeinket, akkor simán ki lehet iktatni – vagy helyette akár hetente mást belefogalmazni az Alaptörvénybe. Kíváncsi vagyok, mikor nyújt be a Vatikánhoz a KDNP egy, a Bibliát módosító indítványt, befoltozandó a „közgépezés” és a „Ne lopj!” (VII. parancsolat), illetve a „Ne hazudj…” (VIII. parancsolat) + a „Mások tulajdonát ne kívánd!” (X. parancsolat) és Semjén (állítólagos) plágiuma közötti egyre táguló szakadékot… Elvek helyett érdekek vannak – és ezeket hazudják sokan elveknek.
Csakhogy: ha hosszabb távon gondolkodnánk, láthatnánk, hogy – leszámítva a legelszántabb gazembereket – a társadalom döntő többségének az az érdeke, hogy elfogadja és betartsa a demokrácia alapjait adó elveket. A demokrácia: jogi státuszukat tekintve egyenlő emberek hosszú távú együttműködése olyan közös célok érdekében, amelyek a társadalom stabilitását, fejlődését és fenntarthatóságát szolgálják. Ennek érdekében pedig egy igazi demokráciában a státuszukban egyenlő polgárok közötti pozícióbeli különbségek alapja „trendjében” nem más, mint a személyes teljesítményük. A demokrácia egy olyan „tömegközlekedési eszköz”, amelyre, ha mindannyian felszállunk, akkor az mindannyiunkat személy szerint is tovább visz el, mint ha egyenként, külön-külön és egymás ellenében próbálnánk előbbre jutni az életben. Ez a régi, közös tapasztalat működteti a jól funkcionáló demokratikus társadalmakat - és az is régi tapasztalat, hogy ez a „busz” akkor halad jól, ha a vezetésre legalkalmasabb lesz a „buszsofőr”…
Mint írtam, Magyarország és a magyar társadalom (immár? még?) nem tartozik a demokráciák közé – és akik ma ezt az országot vezetik, mindent meg is tesznek azért, hogy minél távolabb kerüljünk ettől. Teszik pedig ezt kizárólag önös okból, „klikkérdekeik” mentén, azért, mert jól tudják, hogy ha itt is megvalósulna a demokrácia egyik alapfeltétele, a valódi jogi egyenlőség, ha nem lenne-lehetne „kivételezés”, akkor bizony ők „sehol sem lennének” és nem lenne módjuk a közösség kontrollja nélküli kormányzásra (és: tollasodásra), nem tudnának visszaélni az elvileg demokratikusan szerzett hatalmukkal.
…Nézzük csak meg, hogy megéri-e a magyar népnek az, hogy épp a Fidesz van hatalmon? Lett-e ettől a hatalomtól tisztább a közélet? Nem, hiszen a világ-korrupciós listán éppen 2010 óta csúsztunk vissza jelentősen. (Ld. itt: http://index.hu/gazdasag/2012/11/22/kehi/) Növekedett-e a vezető társadalmi és gazdasági pozíciók megszerzése terén a valódi teljesítményverseny? Nem, hiszen minden fontosabb poszt betöltésénél a kapcsolat és a kötődés volt a meghatározó, sehol sem volt nyilvános, az alkalmasságot a középpontba helyező pályázat – pedig ugyebár itt, e kinevezések esetében is közpénzekről van szó, kétszeresen is: egyfelől az államtól kapja az illető vezető a fizetését, másfelől az általa vezetett szervezet is állampénzen él, azt költi, jól és hatékonyan, vagy rosszul és pazarlóan… A gazdasági pozícióknál is azt tapasztaltuk meg, hogy a kapcsolat és a kötődés úgy torzítja el a szabadpiaci teljesítményversenyt és úgy tesz sikeressé egyes szereplőket, hogy annak vajmi kevés köze van az objektív teljesítményhez… Márpedig a demokrácia gazdasági alapja a szabadpiaci kapitalizmus (bármi másról is ábrándozzanak az alternatív, öko-újbalos mozgalmak), hiszen nem működhet úgy társadalom hosszú távon, hogy csak a teljes játéktér egyik felében hirdetünk nyitott versenyt, a másikban pedig valamiféle „gúzsba kötve futást” rendezünk eközben. (Virágnyelvről magyarra lefordítva és kissé bővebben kifejtve: akkor működik hosszú távon is jól a társadalom és abban a gazdaság, ha mind a társadalmi, mind a gazdasági státusz terén jogi egyenlőség van a szereplők között, a pozíciók megszerzése-megszerezhetősége terén pedig mind társadalmi, mind gazdasági téren teljesítményverseny. A „kínai modell”, ahol a gazdaságban valamiféle - korlátozott, párthatalommal és korrupcióval bőven átszőtt! – „szabadpiaciság-féle” működik, ám a társadalmi pozícionálódást a párt szabja meg, máris borulni látszik: pazarló a gazdálkodás, hatalmasra duzzadt a belső adósság, nyakra-főre születnek a pazarló, vagy éppen meg nem térülő beruházások és inog az egész „csoda”… Az alternatív, öko-újbalos elképzelésekkel pedig az lenne a baj – ha bevezetnénk azokat -, hogy a társadalmat és az állampolgárokat ugyan státuszukban, jogilag a lehető legszabadabbá tennék, ám a pozícionálódást már gátolni igyekeznének a hierarchiaellenes és egalitárius elképzeléseikkel, a gazdaságot pedig valamiféle szabályozott-államosított, humanizált „neoszocializmusként” képzelnék el működtetni – ami alapból, ideologikusan gátolná meg a valódi teljesítményversenyt.)
A teljesítményképtelenség és a hatalmával visszaélő vezetés immár az ország fenntarthatóságát és intézményeink működtethetőségét veszélyeztetik – itt az ideje tenni ez ellen. Tenni pedig – a fentiek alapján – azt kell és lehet, hogy megteremtjük az összhangot a teljesítményorientált társadalom és gazdaság között, hogy az országot hosszú távon is fejlődőképessé és fenntarthatóvá tehessük. Ezt a Fidesszel az élen nem érhetjük el – és sajnos egyre inkább úgy tűnik, hogy az eddig létező, vagy az utóbbi időben megjelent társadalmi-politikai mozgalmak sem tudják, hol kezdjék a munkát? Azt látjuk, hogy a hatalom dübörög tovább, a saját önérdek-útján, éspedig akadálytalanul, az „ellenzéki oldal” pedig tétovázik, taktikázik, húzza az időt és/vagy ötlettelen, míg maga a nép csak áll és csodára-csodatévőkre vár… Ha ezt a „trendvonalat” meghosszabbítjuk, akkor abból más nem jön ki, mint egy újabb, még katasztrofálisabb és még több állampolgári és szabadságjogot elvevő Fidesz-négyév, zsugorodó gazdasággal – emiatt pedig növekvő munkanélküliséggel-szegénységgel. És persze egyre több kivándorolni akaró magyar – akik azonban egyre nehezebben fogják ezt tudni megtenni, hiszen a „nyugat” sem képes korlátlanul felszívni bárkit. Igen: egy reménytelen, az esélyeit elveszített Magyarország áll előttünk…
…Ezt az utat nem szabad bejárnunk! Mindenkinek, akiben van képesség, elemi kötelessége, hogy egy másik utat jelöljön ki: a fentebb leírt „teljesítmény-utat”. Ehhez első lépésként az kell, hogy létrehozzuk azt a bizonyos konszenzust azokban a bizonyos princípiumokban: a demokratizmusban és a teljesítményelvűségben. (E kettő, mint láttuk fentebb, egymástól elválaszthatatlan!)
„Addig” (http://progressziv.blog.hu/2012/11/20/addig_609) című előző posztunkban leírtunk egy kétlépcsős folyamatot, ekképpen:
„…a következő másfél év feladata kettős. Egyfelől kell az az erő, az a politikai többség, amely képes leváltani a Fideszt, másfelől viszont készen kell, hogy legyen az az erő is, programmal, stratégiával együtt, amely a váltás pillanatától kezdve képes lesz hatékonyan és határozott kézzel – magabiztosan – kormányozni és megakadályozni azt, hogy egy esetleges sikertelen, bénázó kormányzást kihasználva és a megint csalódott választókat manipulálva visszatérhessen a Fidesz (esetleg a Jobbikkal karöltve).
…És ez a két feladat nem feltétlenül követeli meg azt, hogy mindkettőt ugyanazok hajtsák végre! Minden további nélkül lehetnek olyan politikai erők, amelyek csak „addig” vesznek részt a folyamatban: addig, ameddig a Fidesz leváltása megtörténik. Egy azonban biztos: előre tisztázni kell, hogy kik azok, akik mindkét feladatban részt vállalnak és kik azok, akik a másodikban már nem. Továbbá: az is tisztázandó a magyar választópolgárok Fideszt tovább már nem akaró részével, hogy kik azok, akik egyik feladatból sem hajlandók kivenni a részüket.
Mert ne legyenek illúzióink és ne dőljünk be akárki áltatásának: aki már az első – az „addig” tartó – fázisban sem szolgálja a feladatot, a Fidesz leváltását, az ezzel az állásfoglalásával matematikailag is csökkenti a feladat végrehajthatóságának esélyeit. Itt nincs helye semmiféle „szubjektív kalkulációknak”: van egy, egyetlen objektív valóság és kész, passz!”
Láthatjuk: itt is csak „egy igazság van, egy hamisság” – és kell egy „elvitathatatlan kormányos” is: kell egy politikai erő(t létrehoznunk - mert ma egyre inkább látszik, nincs), amely képviseli és keresztülviszi ezt az igazságot. Most, jelen posztunkban ennek a kétlépcsős folyamatnak a beindítása érdekében emelünk szót – és ha ez kell, akkor zászlót is.
17 hónapunk van a választásig. A legutóbbi „aktuális reménység”, az Együtt 2014 bejelentkezése óta éppen egy hónap telt el – és a magyar társadalom nem lett megszólítva, nem lett beinvitálva ebben az egységbe! Nem lett – mert nem is lett volna hová, hiszen nem készültek el a szervezeti keretek, amelyekbe az emberek „besorakozhattak volna”. A tehetség még mindig nincs meginvitálva. A Fidesz leváltásához, majd azután egy sikeres kormányzáshoz szükséges emberek, erők és tehetségek még mindig csak magányosan várakozhatnak a nemtudommire. Hát mondjátok: hogyan lehet ebből így egy olyan sereg, amelyik 17 hónap múlva majd legyőzi Orbánt és rendszerét? „Aki csak várni tud, az hiába vár”1 – a tér, a jövő és a cselekvés lehetősége mindenkor azoké, akik mernek és tudnak kezdeményezni is.
Az előttünk álló időszak nem a hatalomról, nem a pozíciók megszerzéséről szól és nem arról, hogy „ki legyen A FŐNÖK?”, hanem feladatokról. Feladatokról, amelyeket a helyzet hoz magával - és ha most e feladatok helyett azzal törődik az ellenzék, hogy ki mekkora hatalomszeletet szerezhet majd meg 2014 utánra, akkor ez az ellenzék elveszett.
Nem igaz, hogy az MSZP sokkal népszerűbb, sokkal támogatottabb párttá válhat 2014 elejéig – még akkor sem, ha a Fidesz tovább rombol. Nem igaz, mert akkor is túl sokan fognak emlékezni a szocik tehetségtelenségére és a pártvezetés kisszerűségére. Nem igaz az sem, hogy az LMP képes lesz kitörni abból az „alternatív világ-gettóból” és abból a definiálatlanságból és elméletiességből, abból a „mellékességből”, amely vezetői lételeme. Lebénítja, hogy nincsenek benne igazi politikai tehetségek, vezetésre hivatott személyiségek… Ebben méltó párja a Milla is: itt is sok a (meg-)határozatlanság, valamint hiányzik a helyzetnek és az abból következő szükségszerű cselekvéseknek a végiggondolása és konzekvens végig-/véghezvitele. A H&H pedig makacsul és érthetetlen okokból tartja magát a „Tres faciunt collegium”2-elvhez… A Szolidaritás azzal tetszeleg magának, hogy „560 helyen van ott az országban”, de hogy ezen kívül mit tud és mit akar, ami valóban hasznos lenne, arról semmit sem tudunk… A DK-ról nem írok – mert nincs mit és nincs miért. Az egyéb, sorra alakuló pártocskákról (Bokros Lajos „konzervatív” pártjáról, vagy Fodor Gábor „posztliberális”, SZDSZ-reszlikből felépíteni tervezett csapatáról és a H&H körül kóborlókról, Kunczékról, Magyar Bálintokról - noch dazu Kókákról) meg inkább ne is beszéljünk komoly emberek társaságában! És igaz ugyan, hogy az Együtt 2014-et rögtön a bejelentése után a legnagyobb ellenzéki erőnek mérték – csak éppen az a baj, hogy az E14 nem erő. Nem erő, mert az erő politikai értelemben egy egységes programmal, egységes vezetéssel bíró szervezett erőt jelent – szóval mindazt, ami az E14 nem.
…Magyarán: szinte minden hiányzik az ellenzéki oldalon, ami egy sikeres 2014-es szerepléshez kellene.
Fentebb azt írtam, hogy kell egy erő, amely „képviseli és keresztülviszi” a demokratizálást – de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ehhez (még egy) új mozgalom, párt kellene. Meg lehetne ezt úgy is csinálni, hogy a már létezők közül látja be egy vagy több azt, hogy létének értelmét csak akkor éri el, ha nem zárt szektaként működik (ahol fontosabb az, hogy a mostani vezetők maradhassanak „örökké” pozícióban), hanem valóban és nem csak szólamokban válik minden demokrata – és minden igazi politikai tehetség és gondolat – befogadójává.
Az E14 ezt ígérte, ám máig még semmi sem történt ebben az irányban. A Milla – valószínűleg – még annak felismeréséig sem jutott el, hogy náluk/belőlük egyáltalán hiányzik valami. Bajnaiból és társaiból pedig – úgy tűnik – a magabiztosság és a határozottság hiányzik ebben a számukra még sosem próbált helyzetben, amikor nem valami, már előzőleg felépített szervezetet kell továbbmenedzselni, hanem a nulláról kell mindent kitalálni, figyelembe venni és felépíteni. A szocik aligha gondolkodnak ebben (a pozíciók külsősök számára való megnyitásában) – hiszen ez a párt, legtöbb vezetőjét tekintve, éppen a személyes pozíciókat tartja mindennél fontosabbnak. Az LMP épp most „gombolkozott be”...
…Hmmm… Lehet, hogy mégiscsak kell egy új erő? Lehet, hogy mégiscsak kézbe kell venni-vennünk azt a bizonyos zászlót?
De vajon lenne-e, aki velünk tartana, lennének-e akik mindazt belátnák, amiről fentebb írtam és lennének-e elegen olyanok, akik – felismerve az egyetlen utat és az egyetlen igazságot – készek is sokat és hosszan melózni azért, hogy végre normális lehessen itt az élet? Vagy maradnak inkább a puszta, passzív reménykedésnél?
1 Hegedűs Géza: István – 1974
2 „Hárman alkotnak egy társaságot” – Ókori római jogelv, amely szerint legalább három tag szükséges ahhoz, hogy testület (jogi személy) keletkezzék. Ezt a szabályt a római jog juttatta érvényre, amit a Digestákban Marcellus fejez ki, Neratius Priscusra (i. sz. 100 k.) hivatkozva.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek