„Hiába menekülsz, hiába futsz. A sorsod elől, futni úgyse tudsz.”
Malcsiner Béla – 1942
Nemrégiben értesültem arról, hogy egy ez év ősz elején megrendezendő exkluzív gazdasági felsővezetői konferencia1 témája a magyar gazdaság versenyképessége lesz. Ez elindított bennem egy gondolatmenetet: lehet-e versenyképes gazdaságot csinálni egy olyan társadalomban, amely alapvetően versenyellenes?
Ha a politikusainkat hallgatjuk, akkor (ha a kérdés szóba kerül) tele van a szájuk a „versenyképesség” szóval – de a fejükben valami egészen más él: ami ott lakozik, az éppen ellentétes a versennyel. Nem más, mint a monopólium vágya és ideája. Valójában, ha a saját életükben-praxisukban találkoztak a versennyel, akkor abban a személyes pozíciójukra és azon keresztül az egzisztenciájukra is veszélyt jelentő tényezőt láttak, amelyet „ki kell iktatni, bármilyen eszközzel!”… Valójában magára a politikai hatalomra is azért van szükségük, hogy annak birtokában, azt kihasználva és azzal akár vissza is élve soha senkivel és semmiben ne legyenek versenyre kényszerítve.
…És ezt látja a társadalom és a gazdaság összes szereplője! Tudják és tapasztalják, a saját életükben is, hogy itt a versenyképességről szóló szavak csak lózungok, látják és átélik, hogy itt nem a teljesítmény, hanem a hatalom dönt… Ekként nyilvánvaló, hogy a „magyar kapitalizmus”, úgy, ahogy most van és az elmúlt bő két évtizedben volt és működött, tulajdonképpen egy nagy hazugság – semmi köze a nyugat-európai kapitalizmushoz. A tőke: állami forrásból ered, privatizáció, vagy állami megrendelések formájában, és állami-hatalmi befolyás és mesterkedés révén lesz belőle magánvagyon. Magánvagyonként pedig ismét csak nem a versenyképessé válást szolgálja, hanem az újabb hatalomszerzést…
A versenyképesség és a teljesítményalapúság között igen szoros összefüggés van: az utóbbi az előbbi egyik alapja. Mármost: ha egy versenyellenes, a teljesítményversenytől félő és arról évtizedeken át szisztematikusan le is szoktatott társadalomban a politikai döntéseket is egy versenyellenes és kontraszelektált uralmi elit hozza, akkor ugyan miféle mechanizmusokon át lehetséges mégis versenyképesség? Hiszen minden tényező ellene hat!
A mai magyar társadalomban és gazdaságban legfeljebb szigetszerűen, idegen, vagy személyes elemként van jelen a teljesítményalapú gondolkodásmód. És mivel az országban a közhatalmat, valamint a jelentősebb gazdasági erőforrásokat birtokló körök általában nem a nemzetközi mértékkel is elismerésre méltó versenyképességükkel tettek szert a jelenlegi pozícióikra, így, ha elfogadnák és „engedélyeznék”, támogatnák a versenyt, abban valószínűleg ők a vesztes oldalra kerülnének, kockáztatva a státuszukat.
Ahhoz, hogy egy gazdaságot általában a versenyképes jellemezhessen, az kell, hogy ott a verseny- és teljesítményelvűség rendszert alkosson, hogy ez legyen a közmegegyezés alapja, és hogy az ettől eltérő érvényesülési utak kivételek legyenek. Ha ez nincs így, akkor mielőtt magával a (gazdasági-vállalati) versenyképességgel foglalkoznánk, meg kell teremtenünk ennek társadalmai alapjait – és csak ezt követően „fordulatunk rá” igazán a makro- és vállalatgazdaságbeli elemekre. Kérdés, vajon miképpen lehetséges ez egy a magyarhoz hasonló „ellenséges környezetben”?
…Nem tudhatom, hogy a poszt elején említett konferencián miféle előadások és felvetések lesznek majd a versenyképessé tételt illetően, de gyanítom, hogy jobbára ennek csupán a (hogy úgy fogalmazzak) „mikromenedzsment-szintjéről” lesz szó. Nem tudom, hogy manapság, a mai politikai-hatalmi közegben egy ilyen konferencia szervezői és előadói (akik többnyire nyilván majd a versenyszférából jönnek) mennyire engedhetnék meg maguknak azt, hogy „szélesebb perspektívában” tárgyalják e témát? Hiszen, ha valaki rosszat szól, rosszul helyezkedik – és ráadásul valami komoly hasznot hozó üzlettel foglalatoskodik, éspedig hatalomfüggetlen gazdasági entitásként – akkor könnyen a célkeresztben találhatja magát!
Nem mellesleg, mára ezek a hatalomfüggetlen gazdasági entitások is megritkultak. Jóformán minden jelentősebb magyar, vagy Magyarországon működő cég függ az államtól, amely vagy megrendelőként, vagy a látszólag jogszerű, ám az utóbbi években megtapasztalt módon erősen szubjektív-szelektív szabályozás-ellenőrzés formájában tartja sakkban – ráadásul egy állandóan változó szabályok szerint folyó sakkjátszmában… Ehhez társul még az, hogy a hatalomhoz idomulásnak komoly hagyományai vannak Magyarországon, mint ahogy az államhoz kötődő üzleti boldogulásnak is - ami viszont a korrupció és a kölcsönös, homályos függések melegágya. Így, mivel igen sok vállalkozás tulajdonképpen az államra alapozza a boldogulását (vagy önként, vagy alkalmazkodva a szokásokhoz), nem pedig a saját szabadpiaci teljesítményére és versenyképességére, ezért tulajdonképpen nem is érzi érdekeltnek magát abban, hogy a hatékonyságát és az objektív, világpiaci versenyképességét fejlessze – ehelyett inkább a kapcsolatait építgeti. Mindez, közkeletű szóval élve, „hazavágja” a versenyképességet: mivel egyszerűen nem teszi azt kifizetődővé ebben a rendszerben. Nem az fizetődik ki egy ilyen rendszerben, ha az ember, a vállalkozó, a menedzser, a vállalat innovatív, kreatív, holisztikus üzleti tervekben gondolkodik/tevékenykedik, hanem az, ha beleépül a rendszerbe…
Ez a stratégia persze Hegyeshalomnál véget ér… A következménye pedig egy rendszerszerűen versenyképtelen gazdaság – és társadalom!
Ám államtól és környezettől független oka is van a magyar vállalatok versenyképtelenségének – nem is éppen jelentéktelen dolog: a magyar vállalkozói mentalitás. Ez a legfőbb „gyárkapun belüli” akadálya a magyar versenyképességnek: hogy sok-sok magyar vállalkozó nem úgy, nem azzal a szemléletmóddal építette fel és működteti a cégét, mint egy „nyugati tulaj”. A mentalitásbeli versenyhátrányunk talán a legnehezebben behozható az összes közül, hiszen az ember legszemélyesebb tulajdonságait, a gondolkodásmódját és a viselkedését, a világról vallott elképzeléseit és az erkölcseit érinti. Itt pedig nem elég az, hogy az ember az eszével tudja, miben kellene változnia – ezek sokkal mélyebben fészkelnek, mint a kognitív tudat, a lexikális tudás és a logika.
Ráadásul minden egyéb erre épül rá: a menedzsment-ismeretek, a normakövetés, a munkakultúra, a pontosság és a megbízhatóság. Ha „csak” kognitív vállalatvezetői tudással akarjuk ellátni a vállalkozóinkat és így növelni a versenyképességüket, akkor alap nélküli házat építünk.
…Mit lehet ezek után tenni a „mégis versenyképességért”?
Mindenek előtt fel lehet készülni azokra az időkre, amikor – kényszerűen - megtörténik a társadalmi, politikai és gazdasági paradigmaváltás.
Így akik majd (valamikor a jövőben) az ehhez szükséges eszközök – értsd: politikai hatalom – birtokában elhatározzák, hogy jelentős mértékben fejlesztik a vállalkozóink mentalitását, jó, ha tudják, hogy a „tréning” anyagába nem csupán szakismereteket, hanem személyiségfejlesztő programokat is be kell építeniük. A „lelki alapok” nélkül felrakott kognitív tudás hasznosulása nagyon kétséges, mert ha ellentét van a mentalitás és a tudás között, akkor hosszabb távon úgyis az előbbi dönt. Nyilván mindenki ismer olyan eseteket és embereket, akik, bár az eszükkel tudták, hogy mi lenne a helyes, mégis a lelkük sugallta módon cselekedtek. Ezt talán a legjobban Pál apostol fogalmazta meg a Rómabeliekhez írott levelében:
„Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok.” (Pál apostolnak a Rómabeliekhez írt levele, 7.19 – i. sz. 55-58 k.)
…Ugyan ki ne akarna a vállalkozók és menedzserek közül hosszú távon is jól teljesítő, stabil vállalkozást, amely nemzetközi mércével is versenyképes? Csak a legelvetemültebb és legromlottabb „politikai vállalkozók” között lehetnek olyanok, akik eleve tesznek minderre - vagy mégsem? Lehet, hogy ez az általános, a gyakoribb, a „tipikus” magyar vállalkozói és menedzseri attitűd?
A vizsgálatok bizony azt mutatják, hogy a „pártholdudvarok” vállalkozói csupán a jéghegy csúcsai! Na, itt van a magyar gazdaság és vállalataink versenyképességének egyik nagy oka…
A másik okot talán „nemtudom!”-nak nevezhetném: A magyar egy olyan nép, amelyben (történelme okán) nem alakult ki a polgárság, a polgáriság – olyan nép, amelynek a hosszú távú tapasztalatai nem azt erősítették meg, hogy érdemes hosszú távra és körültekintően tervezni, akár az életben, akár a munkában-vállalkozásban. Ennek a népnek a tapasztalatai nem olyanok voltak, hogy pontosság, a megbízhatóság, a korrektség hozza hosszan távon a legnagyobb eredményt. Itt a cél sohasem lehetett a „hosszabb táv” – a reális cél a túlélés volt, rövidtávú taktikázással. Gondoljunk csak bele az elmúlt 20, 50, 100, vagy 500 magyar évbe: mikor volt az, hogy két, egymást követő generáció élhetett kiszámítható helyzetben? Soha!
…Hát lehetett itt „fejben polgárosulni”?
Éppen ezért, ha valaki versenyképes vállalkozásokat, gazdaságot és országot akar itt csinálni, akkor mindenek előtt kiszámíthatóságot és kölcsönös bizalmat kell „meghirdetnie”, azaz a politikája központi elemévé tennie! Átlátható állam és közpénz-kezelés, teljesítményelvű versenyeztetés, jogbiztonság: ezek a konkrét eszközök ehhez. Látható: a versenyképes gazdaság megalapozása és megvalósulása kifejezetten nem gazdasági eszközök által lehetséges – mivel valójában ott, ahol a gazdaság és a vállalatok általában versenyképesek, ennek társadalmi és mentalitásbeli alapjai vannak, amelyekre csupán ráépült minden, ami „szakma”. Akik csak szakpolitikai eszközökkel akarnak versenyképessé tenni egy alapjaiban versenyellenes társadalomban működő/vegetáló gazdaságot, azok (hogy Jézus mondá a keresztfán) „nem tudják, mit cselekesznek”!
Napjainkban mindent egy eleve kontraszelektív célokkal fellépő államhatalom akar a kezében tartani: az oktatást, a tudományt, a kutatást, a pénzügyek világát, a vállalati szférát (sokszor tulajdonosként), a jogot, az infrastruktúrát, azaz gyakorlatilag mindent, aminek komoly ráhatása lehet az ország milyenségére. Ebben a helyzetben két dolgot lehet tenni a versenyképesség terén:
A magyar versenyképesség útja egy, a közpolitika egészére és alapjaira kiterjedő „meritokrata hatalomátvételen” és azt követően egy alapszabályaiban és boldogulási útjaiban a mérhető teljesítményekre alapozott társadalmi „alapszabály-rendszeren” át fog vezetni. Más út nincs! Ki-ki eldöntheti, hogy akarja-e ezt az utat bejárni?
Készen és ajándékba biztosan nem fogjuk megkapni a versenyképesség-alapú Magyarországot.
1 http://cebcevents.com/hu/esemeny/xxviii-vezerigazgato-talalkozo
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek