„Számtalan magántársaság, vállalkozó építette, mind a saját „kódé”-ja szerint, különféle síneket, aljakat használtak, vonalaik kijelölésénél sem az országos érdekekkel, sem a logikával nem törődtek.”
Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott – 1976
Mielőtt a poszt lényegi mondanivalójába - azaz a frissen született, vagy épp most születő ellenzéki pártok viselkedésébe, taktikájába és stratégiájába - belekezdenénk, röviden foglaljuk össze, mifélék is ezek az új pártok, amelyek az utóbbi évben születnek.
Kezdte Bajnai, még egy évvel ezelőtt, majd folytatták idén áprilisban, fej fej mellett Bokros és Fodor pártjai. De megjelentek a pályán a korábban aktívan, „professzionálisan” nem politizálók is. Párttá alakult a 4K!, de májusban született (újjá) az őseredeti szociáldemokrata párt is, most épp Schmuck Andor súlya alatt nyögve, „Magyar Szociáldemokraták Pártja – Szocdemek” néven. Az elmúlt hetekben pedig újabb két aspiránsról lehetett olvasni: az Elégedetlenek Pártjáról és az 1000 A Mi Hazánk blog körül alakuló mozgalomról-pártról. …És akkor még nem írtunk (és nem is fogunk!) a habókos, zavaros, holdkóros, de komolyan semmiképp sem vehető „pártokról”, amelyek – és szervezőik – legtöbbje talán nem is a filozófia, politika-politológia, hanem a pszichiátria fogalomkészletével lenne leginkább leírható…
Válasszuk külön ezeket a különféle komolyságú pártosodmányokat! Válasszuk el a többitől a legutoljára emlegetett nyilvánvaló bolondériákat – ezekkel ne is foglalkozzunk többet. Azután válasszuk külön a megmaradtakból azokat, amelyeket (akár többször is) többször (le)szerepelt figurák alkotnak.
Ha megnézzük a Bokros-féle MoMa tablóját, rögtön elrettenünk. Nézzünk csak rá azokra a figurákra, akik e párt prominensei – és látni fogjuk, milyen „nemzetmegváltást” várjunk tőlük. Kb. ugyanaz a perspektíva, mint a Gyurcsány körül tömörülő kikopott MSZP-sek - Vadai Ágnes, Szűcs Erika, Varju László – jelentenek: na, ugyanez várható Pusztai Erzsébet ex-MDF-es államtitkártól, vagy Pálfy G. Istvántól. (Keressetek csak rá, mi mindnet tettek, mondtak akkoriban, és hogy az mennyire vág össze a MoMa mai mondanivalójával!) Hiába van sok igazág Bokros mondanivalóiban, ha egyszer efféle közeggel akar eljutni az „elvileg igazam van”-tól a gyakorlati, megvalósuló-működő politikáig.
A Fodor féle Liberálisokon nincs még ennyi nézni és gondolkodnivaló sem: van szegény Fodor, halványkék háttérrel – és a nagy semmi! Ő, Fodor, annak idején hitt Orbánban és nem vette észre, hogy micsoda alak, holott szó szerint éjjel-nappal együtt voltak. Aztán nem vette észre (???), hogy mi lett a fennkölt elveket hangoztató SZDSZ-ből a ’90-es évek közepére-végére. És most akkor éppen ő lenne az, akinek a mai, nehéz és bonyolult politikai helyzetben és világban kellene jól látnia és irányt mutatni? Jééézusom!
A „Schmuck és a Szocdemek” elnevezésű formációról (mi ez, talán egy tánczenekar a „szépkorúak” bálján?) szót se többet – már ha komolyan akarunk politikáról írni! A 4K! pedig a bulifocitól és Hugo Chávez istenítésétől indulva akarja eljuttatni az országot a „patrióta bázisdemokráciába” – Zrínyi Miklós szavaival élve „kinek kelljen az ő segítségek?”
Bajnaiékról már sokat írtunk, nem szükséges ismét részleteznünk, mit is várhatunk tőlük – illetve: mit nem. Aki kíváncsi, olvassa el akár a legutóbbi, A sereg és a szöveg, vagy a korábbi, Srácok, akartok ti kapitalizmust? című posztjainkat!
…Maradnak-maradnának az új, semmiből jövő pártok: ők lennének az ország reménye?
A válasz erre a kérdésre ezeknek a pártoknak nem a programjában, hanem a politikai térben való viselkedésében van. És most rögtön szögezzük le, hogy ez a politikai viselkedés azonos, akár a teljesen új, semmiből jövő pártokat nézzük, akár azokat, amelyeket korábbról ismert személyek szerveztek meg.
Az új pártok közül a komolyan vehetőbbek a gyakorlati politika és különösen a gazdaságpolitika területén szinte ugyanazt mondják: teljesítményelvű, tudásalapú társadalom, kapitalizmus, redukált és transzparens állam, polgári szabadság, demokrácia. Ha kitakarnánk a szerzők nevét és csak a szövegeket olvasnánk, akkor komoly elemzőmunkát igényelne annak eldöntése, hogy most épp Bokrost (MoMa), vagy Béndeket (1000 A Mi Hazánk) olvassuk-e, vagy netán egy „korai Bajnaihoz” van szerencsénk? Az MSZP egyes platformjai sokkal inkább különböznek egymástól, mint amennyire ezek a mondanivalók. Annál sajátosabb, hogy minden ideológiai és elképzelésbeli egyezés dacára semmiféle kooperáció nem tapasztalható az új pártok és vezetőik között, néhány formális kontaktustól eltekintve. Komolyan mondom: az ember esze megáll: van egy csomó, a dolgokat egészen jól látó és a megoldásokban is nagyjából egyetértő egyet javasló ember és párt – akiknek eszükben sincs az együttműködés!
Ahogy az egész magyar társadalomban nem természetes az egyetértésen alapuló együttműködés, éppen úgy ezen új pártjaink alapítói is „mélymagyarok” e téren. „Ahogy lent (a mindennapi magyar életben), úgy fent is (a politikai viselkedésben)”: az embernek határozottan az a benyomása, hogy a szinte azonos programok mentén való együtt nem dolgozást csupán az új pártokba is önkéntelenül belevitt szeparálódós, „mindenki mindenki ellen” magyar taktika okozza. Ehhez társul még a szintén évszázadok óta a magyarságban élő (belekényszerített) egymás iránti bizalmatlanság: méregetjük egymást, mindig arra várván, hogy vajon mikor bújik elő a másikból a Sátán. Ebben a társadalomban nem lévén természetes léthelyzet a közös elvek és érdekek mentén való, bizalommal teli szövetkezés, nem csoda, ha az új pártok mindegyike is csak „a saját „kódé”-ja” szerint tudja elképzelni az új közpolitika „vonalaik kijelölését”.
Ha egyszer itt valódi kapitalizmust és valódi stabil, Orbánok által megboríthatatlan demokráciát akarunk, szükség és ésszerűség szerint minimalizált állammal, akkor ezt csak a közös elvek mentén való és minden mástól, mindenféle destruktív „magyar viselkedéshagyománytól” függetlenített együttműködéssel érhetjük el. Azonosulni kell azzal a természetes viselkedéssel, amelyben az emberek együttműködését a közösen hitt víziók szabályozzák és koordinálják és amelyben a bizalom az alaphelyzet. Hiszen ha mi sem tudunk a közösen képviselt elveink mentén közös konstrukciókat alkotni, ha a mi sorainkban sem a polgári bizalom a természetes, akkor ugyan miféle „új világot” lehet tőlünk remélni? Akkor csak a régi, frusztrált és sikertelen játék újabb fordulója következhet.
Az utóbbi századok magyar politikatörténetén végigvonul egy érdekes, bizonyos evolúciós analógiákat kínáló vonal. Amíg szellemi nagyjaink egymással vitatkoztak, egymást gyanakodva méregették – és általában a hatalom körein kívül maradtak, addig a gazemberek és a szerényebb képességű, ám ambiciózus társaik véd- és dacszövetséget alkotva elfoglalták a közéletet. Íme, az evolúciós analógia: évmilliókkal ezelőtt az afrikai szavannákon élő, gyenge, egyedül nem boldoguló emberelődök rájöttek, hogy csak egymással összefogva képesek életben maradni és szükségleteiket folyamatosan kielégíteni, míg a nagy, erős és büszke ragadozók többsége egyedül vadászgatott, sokszor egymást még ugyanazon fajon belül is ellenségnek tekintve. A közösség, a szervezett-vezetett csoport képes pótolni az egyénből hiányzó képességeket, erőt – így lett sikeres az emberi faj és így lett az ország ura a Fidesz is, amelyet legfeljebb közepes képességű „egyedek” alkotnak. A nagyragadozók pedig mára odajutottak, hogy életük-pusztulásuk gyakorlatilag az egyénenként gyenge és esendő embertől függ.
Itt az ideje, hogy a magyar politikai ellenzék is tanuljon ebből. Ha ahelyett, hogy a közös elképzeléseikre és az azokból szervesen következő közös teendőkre koncentrálnának, inkább folytatják az egymás elleni bizalmatlankodást, a „ki mit gondol a másikról”-játékot, akkor a Fidesz-majomemberek egyenként fogják őket lebunkózni. Gondoljatok bele: milyen példát mutattok ti polgáriságból, együttműködés-készségből és ésszerűségből az embereknek? Hihetnek-e bennetek és támogathatnak-e titeket és a pártjaitokat azok, akik pedig az elveitekkel egyetértenek addig, amíg fontosabbak nektek a „régi magyar szokások”, mint a saját magatok által hirdetett elvek, viselkedésminták és programok?
…Ugyan, fiúk: vegyétek már észre magatokat!
Természetesen nem arról van szó, hogy bármiféle elvtelen együttműködésre lenne szükség kipróbáltan elvtelen pártokkal és emberekkel – de az elvetlen együttműködésnél nem kisebb elárulása az is az elveinknek, ha nem működünk együtt ezen elvek mentén!
…Ha szükség van új politikai koncepcióra és formációra, akkor ennek célja és oka nem „egy újabb alternatíva” szükségessége, hanem az, hogy legyen, aki folyamatosan a kooperatív elveket hirdesse a politikában. Mondhatni – egy újabb, szintén az állatok életéből vett hasonlattal élve – nem az „ellenzéki birkanyájba” kell egy újabb birka: pásztorkutyára van immár szükség!
* „Kinek-kinek a magáét”
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek