„Az utóbbi 40 év történelmi tévedései közé tartozik, hogy én azért vesztettem el a mohácsi csatát, mert Szapolyai és Frangepán nem jöttek a seregükkel. Jöttek: Szapolyai onnan, Nagyatád felől támadott, Frangepán onnan, Förgend felől… És igenis: Bokros Lajos volt az, aki Túrós felé nem érkezett meg. Ezt később azzal magyarázta, hogy éppen tárgyalása volt a Világbankkal… Erre én belefulladtam a Csele-patakba… Na, így volt az egész, ezt vegyék bele abba a kurva Nemzeti Alaptantervbe!”
Kern András: A főgonosz – 1995. december 31.
Van az a mondás, hogy „Nekünk mohács kell”1 – és ezt most széltében-hosszában idézik ellenzéki körökben. Ami a mohácsi csatavesztést illeti, az éppen úgy „kódolva volt” az akkori magyar belpolitikai viszonyokba, mint az ellenzék 2014-es várható „csatavesztése”. A helyzet hasonló – a különbség csupán annyi, hogy akkor egy külső, most pedig egy belső ellenséggel kell megharcolni. Ám az ellenség és a „saját hadak” pozíciói csaknem azonosak – ahogy a mohácsi csatát megelőző időkről írják: „…az erősen központosított, despotikus uralom alatt élő oszmánok erőiket sokkal jobban tudták összpontosítani, mint a közállapotait tekintve teljesen szétzilálódott, pártharcokba merült magyar állam.” Ha az oszmánt kicseréljük Fideszre, a magyar államot pedig demokratikus ellenzékre, egy az egyben ott vagyunk a mában!
A mohácsi csata csaknem fél évezrede volt – igen sajátos, hogy egy társadalom ma is éppen azzal a problémával küzd, mint akkoriban. Persze a végeredmény, a „despotikus uralom” elleni sikertelen küzdelem is csak azonos lehet.
A magyar társadalom nem más, mint egymással hadakozó, egymásban riválist látó csoportok és egyének kusza halmaza – és ez az állapot (amely, mint látjuk, évezredes hagyomány) mindenkinek annyira természetes, hogy bele sem gondolnak, vajon lehetne-e ezt másképp is csinálni? Annyira „ösztönösen” ilyenek a magyarok, hogy egyszerűen nem képesek más stratégiában gondolkodni-hinni. Hiszen „Itt senkiben sem bízhatsz és mindenki csak átver és kihasznál, ha teheti – akkor már jobb, ha te teszed ezt másokkal!”
A baj csak az, hogy így nem lehet élni – legfeljebb bajtól bajig eltengődni. Mi más is lenne egy magát felelősségteljesnek, demokratának és a népérdeket képviselőnek mondó politikai elit feladata, mint éppen ezzel a gondolkodásmóddal leszámolni, ennek a leszámolásnak a programját meghirdetni – és mivel mással lehetne egy efféle programot hitelesíteni, mint hogy a meghirdetői magukon kezdik a változást?!
…De nem: mégsem! Az MSZP vezetése azt képzeli, hogy ha a saját párt(elit)-érdekeit képviseli, akkor azzal képviselve lesz a magyar nép érdeke is. Az LMP azt képzeli, hogy ha az MSZP minden áron való kiszorítására törekszik, azzal megold valami fontosat – ám azt nem veszi észre, hogy nem csupán a szocik önzők és törtetők itt, hanem jóformán mindenki. (Például a „fundamentalista schifferisták” is, amikor a szavazóbázisuk akaratával, vagyis a „Nagy Leváltókoalícióval” mereven szembemennek…) A Haza és Haladás „ifjú dogmatikusai” valójában éppúgy „erősen központosítottan” működnek és éppúgy kizárn(án)ak mindenki mást a saját, szűk körükön kívül a politikacsinálásból, mint ahogy a Fidesz vezetői teszik: kasztos és minden külsőssel szemben bizalmatlan politikacsinálási attitűd terén a Bajnai-Szigetvári tandem nemigen különbözik az Orbán-Habonyárpi kettőstől… És hiába különböznek annyi más – szakpolitikai – téren, ha a hatalomtechnikai attitűd azonos, akkor ebből éppen úgy nem lehet nyitott, a mások esetleg másféle, de talán jobb gondolatait is befogadó politika, mint ahogy a Fideszé sem ilyen. A Milla pedig? Talán még azt sem értették meg, hogy az „erősen központosított, despotikus török sereg” ellenében nem lehet kávéházi lustálkodással és jóemberkedéssel győzni. A Szolidaritás legújabb ötlete pedig hajmeresztő: ők a sok kis helyi problémából-kívánságból akarnak „országos politikát” csinálni és nem fogják fel, hogy a helyi bajok éppen hogy a nagy társadalmi problémák következményei: amíg a nagy, közös és a mentalitásban gyökerező baj nincs megoldva, addig sohasem lesz elegendő anyagi erőforrás, összefogáskészség és jó szándék arra, hogy kis, helyi bajok legyenek sikerrel kezelhetők. Amit ők akarnak, az olyan, mintha a nagy, 1521-es török sereget úgy akarták volna legyőzni, hogy külön-külön minden faluban, amin keresztülhalad, megtámadják…
…Ezt az ellenzéket a Fidesz-seregnek még csak le sem kell majd győznie: hiszen képtelen lesz ellene 2014-ben egységes seregként, egységes és sikeres stratégiával és egységes vezénylettel felvonulni! A 2010 és 2014 közötti éveket Orbánék veszik el a magyar társadalomtól – de a 2014 utáni négy, nyolc, ki tudja, hány évet már Mesterházyék, Bajnaiék, Juhászék, Kónyáék – és legfőképpen pedig mi, ellenzéki-demokrata magyarok, akik nem tanultunk Mohácsból! Ezt akár bele is lehet venni „abba a kurva Nemzeti Alaptantervbe”!
…Jobb lesz, ha elkezdünk Fidesz-törökül tanulni és megbarátkozunk a NER-mohamedán hittel! Allah legyen hozzánk irgalmas!
1 A mondás Ady Endre Nekünk Mohács kell (1908. április 16.) c. verséből ered.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek