Az emberek – akik nemrég még zemberek voltak – kezdenek ráeszmélni, hogy itt valami más folyik, mint a korábbi húsz évben. Elkezdtek megint úgy gondolni a hatalomra, mint egy rajtuk kívül és felettük álló független valamire, ami úgyis azt tesz, amit akar. Úgy beszélnek a munkahelyeken a frissiben főnökké kinevezett fidesznyikekről, mint akiktől tartani kell, akik „új módit” hoznak és akik nemigen szeretik az önállóskodást. Az egyetemeken a diákok kezdik „észben tartani” tanáraik politikai kötődéseit és „számolni azzal”…
Éltünk már így: a Kádár-korban és azt megelőzően is, hosszú-hosszú időn át. Jóformán nem is volt ettől eltérő „létformája” a magyarságnak: aki fent volt, az dirigált és azzal nem volt ajánlatos ujjat húzni – még verbálisan sem. Annyira természetes volt ez, hogy az elmúlt húsz „kötetlen” évünk kevésnek bizonyult ahhoz, hogy eltüntesse a felfelé figyelés és igazodás ösztöneit: most, hogy ismét „igény van rá odafent”, hogy a jónép ne ágáljon, íme, a jónép készséggel elő is veszi a két évtizede rozsdásodó idomulás-készséget és elkezdi alkalmazni. Ha kell a MANYUP-pénz, odaadja. Ha új alkotmányt írni támad kedve a hatalomnak, akkor nem mondja a jónép, hogy de neki megfelel a régi is és köszöni, de majd ő alakítgatja a kereteket – ha majd szükségét fogja érezni. Ha a kormányfő azt mondja, hogy a világ megalázta a magyarokat, akkor nem mondják azt neki a magyarok, hogy „Minket ugyan nem – te meg megérdemelted, öcsém!”. Ha „szabadságharcol” a kormány, akkor a jónép nem vonja kérdőre, hogy „De hát ki ellen, faszikáim?”. Ha a kormány mióta hivatalban van, folyamatosan tologatja a „Nagy Reformok” kidolgozását és helyette csak ugat, akkor nem kérdi tőle a jónép, hogy „De akkor minek akartátok a hatalmat átvenni, ha ugyanazt csináljátok?”…
Mondjuk ki: nem balfasz kormányunk van – mi magunk vagyunk a balfaszok!
Aki tud, menekül. Vagy külföldre, dolgozni, lehetőleg családostul („Fogy a magyar, haj!”), vagy belföldön, „belső emigrációba” és passzivitásba, kivárásba. Ha valakit megkérdezel, hogy mi lesz itt és mi lesz vele 5 év múlva, csak a vállát vonogatja: erősödik a legrosszabb össznépi tulajdonságunk, a nem előre tervezés, a pillanat túlélése.
Mi lesz, mi lehet így velünk? Vagyunk mi még egy működő, demokrata közösség, vagy mi leszünk az első rertóállam a volt szocik között? Magunkba zárkózunk, mert erre predesztinál minket a mindenbe belenyugvásunk?
Vannak sokan köztünk, akik azt mondják, hogy nem baj, legalább megússzuk azt a gyilkos, rohadék multi világversenyt és élhetünk végre itthon a magunk magyar módján. Jó ez így, ez a nekünk, magyaroknak való! Zárjunk be ajtót-ablakot, mert tudhassátok: a külföld az nekünk mindig csak rosszat hozott!
Valóban? Zárjunk be ajtót-ablakot? Ez lenne a fasza, ez a megoldás – lehet ez megoldás?
Hogy erre felelhessünk, előbb lássuk, mi is a „magyar” – ha már az előbb szóba jött a „magunk magyar módja”.
„Nemzethez tartozás”, „összmagyarság”: mostanában ezerszer halljuk ezeket – de kik tartoznak ide és kik valahová máshová? Elég-e a „vérség” – vagy valami egészen más a döntő?
Alapvetően azok tartoznak egy közösséghez, akik azt a közösséget erősítik, lehetőségeik, képességeik szerint. De ahhoz, hogy erősíthessünk egy közösséget, tisztában kell lennünk azzal, hogy mik is annak a közösségnek az érdekei, hiszen az erősítés ezen érdekek mentén való cselekvést jelent.
És itt azonnal tennünk kell egy megjegyzést: képtelenség az az elképzelés, hogy „Mi majd egyedül is erősek tudunk lenni!” – sőt: igazán akkor lehetünk erősek, ha végre egyedül leszünk, az „idegen elemek” nélkül. Elmúltak azok a történelmi idők, amelyekre az „erős nemzetállamok” voltak jellemzők. Lehet ezeket visszasírni, de ennyi erővel lehetne akár az óegyiptomi időket is: ott aztán volt egyensúly és stabilitás! A technológiánk egyszerűen túlnőtte azokat a kereteket, amelyekben elég volt, elég lehetett valamiféle XVII-XVIII. századi „merkantilista autarchia”.
…És ha a gazdaság nem áll meg önmagában, akkor a nemzet sem. Cserélődnek emberek, vándorolnak eszmék és szokások. Már egyszerűen nem tudjuk mi alapján „fixen és örökre megmondani”, ki hová is tartozik itt, Európában – vagy ha igen, akkor egyre inkább az a válasz lesz a helyes, hogy: Európába. Ma ugyan a legtöbben látszólag még egy nyelvhez és egy kultúrához kötődnek, de valójában kevés kivétellel valamilyen nem magyar kultúrkört is szinte naponta használunk: külföldi filmeket nézünk, azokban más kultúrák másmilyen gondolatai lelkesítenek bennünket. És amit kedvelünk, az belénk hatol és alakít minket. Feltöri a „csakmagyar!” páncélt – talán még Vona Gábor is szereti Zorrot… Külföldi cégeknél dolgozunk, ahol hat ránk a magyartól különböző munkakultúra (jó esetben). Ha valaki a győri Audinál dolgozik, vagy majd a kecskeméti Mercedesnél, akkor az az ember már otthon és a szabadidejében sem lesz ugyanaz a „zárt magyar”, mint előtte lehetett. Bizony: hat ránk a külföld – lám, Lézer Jani is hogy megszerette az S8-ast, amiben pedig semmi „tipikusan magyar” nincs, kivéve ha ő benne ült…
A „nemzetben gondolkodást” egyébként sokakban éppen a külfölddel való találkozás erősítette meg, mintegy védekező reakcióként arra, hogy a látott-tapasztalt külföldi minták jobbak, működőképesebbek ugyan, de azokat követni, azokban részesülni csak nagyobb felkészültséggel és rendezettebb gondolatokkal lenne lehetséges – nosza: ne tanuljunk, ne fejlődjünk, hanem szaladjunk csak gyorsan haza! Legyünk nemzetiek és konzervatívak! Mert mi nyugalmat és biztonságot akarunk.
Csakhogy: ha azt akarjuk, hogy érvényesülhessenek a klasszikus konzervatív értékek, a biztonság, a nyugalom és a társadalmi-gazdasági-egzisztenciális stabilitás, akkor éppen hogy nem szabad ”nemzeti kereteinkben” gondolkodnunk, mert ezzel erőforrásokat vonunk el a nagyobb, európai közösségtől és mi magunk is erőforrásokat veszítünk – ez egy „veszít-veszít játék” lenne, nincs értelme… Ha mi magunk nem tanulunk és nem fejlődünk, ha mi, a magunk személyében nem leszünk jobbak, akkor ugyan mitől-kitől lenne jobb itt az élet? És bizony: ahhoz, hogy fejlettek lehessünk, fejlett technológiák kellenek – amikről épp az előbbiekben állapítottuk meg, hogy már rég meghaladták a nemzeti kereteket, azokban nem működhetnek. Számoljuk csak össze: mi minden kell ahhoz, hogy én most ezt a posztot megírhassam egy laptopon és közzétehessem az interneten? Japán mérnökök és munkások, akik megtervezik és összerakják a gépet, orosz bányászok és kohászok, akik kitermelik és feldolgozzák a magnéziumot, amiből a gépház van… Amerikai és indiai szoftverfejlesztők, akik a rajta futó programokat megírják. Német internet-szolgáltató, amely a hálózatot építi és üzemelteti, természetesen magyar dolgozókkal. Egy szaros poszthoz is a fél világ kell – hát még akkor egy ország komplex fenntartásához és jobbá tételéhez! Mit akarunk mi akkor a „nemzeti kereteinkkel”???
De ha így van, ha tényleg nem lehet Magyarország egy „zártosztály”, akkor miért erőltetnék ezt mégis egyesek – és maga a kormány is? Miért akarnak valami eleve lehetetlent?
A válasz egyszerű: mert nekik ez jó. Ha nincs verseny, akkor nincs konkurencia – és a monopolhelyzet nekik jól fizet, igaz, a mi pénzünkkel. Ha bezárkóznak, akkor idebenn teremthetnek – úgy hiszik – olyan viszonyokat, amelyek nekik és csak nekik kedveznek, akkor meggátolhatják, hogy felnőjön mellettük egy „jobb alternatíva” és hogy az emberek azt válasszák inkább. …És mégis: akik ebben bíznak, azok futóhomokra építenek légvárakat – elég átnézni az arab világba, mi van az ottani hatalommonopóliumokkal. Pedig azok az országok nem tagjai és haszonélvezői egy olyan közösségnek, mint az EU, amely mélyen hisz a demokráciában és el is várja azt tagjaitól. Ott minden megvolt, ami Orbánék álma: nemzeti rendszerek, garantált stabilitás – és mégis hiába.
Egyetlen dolog állandó csak a világban: a változás. Mármost ezek szerint akik el akarják kerülni a változást, azoknak csak az egész világgal kell szembeszállniuk!
Sok sikert! …Elsőre talán próbálkozhatnának a gravitáció kikapcsolásával a Kárpát-medencében!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek