Bevallom, eleve számítottam arra, hogy az előző posztom (Hurrá! – vagy Basszameg?) kommentjeiben elő fog kerülni a hálapénz kérdése és sokan írják majd azt, hogy én és orvostársaim kussoljunk, mert ott van nekünk a hálapénz, amiből „egész szépen megélünk”…
No, akkor ezt most tisztába tesszük!
Először is: nincs olyan, hogy „az orvosok” – és itt nem csak a szakmák szerinti eltérő hálapénz-szokásokra gondolok, hanem elsősorban arra, hogy vannak orvosok, akiknek nagyon jól megfelel ez a mostani (illetve: régi) hálapénzes rendszer és vagyunk (igaz, még talán kisebbségben), akiket a hálapénz jelensége felháborít, de egyben célszerűtlennek, ostobának is tartjuk ezt a „rendszert”. Mert ha valóban komolyan gondoljuk, hogy itt mi egy modern, európai országot akarunk építeni, akkor azt csak tiszta, logikus rendszerben és módszerekkel lehet megcsinálni, mucsai, egymás zsebébe pénzt dugdosós, az állami eszközöket magáncélokra kihasználós sunyiságokkal pedig nem! – de erről alább még lesz szó…
Most pedig tegyük fel azt a kérdést, amit még talán senki, soha nem tett fel ebben az országban, pedig fontos: mi is a helyzet ezzel a hálapénz-dologgal? Kik ezért a felelősök, hogy kialakult, működik és még mindig nem tűnt el?
Általában azt tartják a hálapénzről, hogy azt az orvosok „találták ki”… Én azonban elgondolkodtam azon, hogy valóban ez-e a teljes igazság? Hiszen „minden üzlethez két fél kell”: tehát a hálapénz sem működne évtizedek óta Magyarországon, ha azt csak orvosok akarnák, betegek pedig nem!
Mi lehet az ok, amiért sok beteg is „belemegy ebbe”? Véleményem szerint az, amiről már volt szó ebben a Progresszív Blogban: az, hogy a magyarok nem terveznek előre, hanem „túlélnek”.
Ha valakinek természetes ösztöne az előre tervezés, akkor gondol arra is, hogy előbb-utóbb bizony szüksége lesz az egészségügy szolgáltatásaira – és minél jobban működik az eü, annál jobb lesz neki is. Ehhez pedig nyilván arra van szükség, hogy jó előre befektessenek az emberek: kórházakba, szakellátásba, munkaerőbe egyaránt.
Ezzel szemben nálunk sokan csak a szükség pillanatában akarnak pénzt költeni az eü-re: most van rá szükségem, ezért megvásárlom az orvost, hogy engem lásson el! Ha pedig előzőleg nem fektettem be, akkor nincs is igazán más lehetőségem, mint hogy a „közös” által így-úgy fenntartott rendszert megpróbáljam a magam javára működésre ösztönözni – és lefizetni orvost, nővért!
Ez tehát a betegek „hozzájárulása” a hálapénz-rendszerhez: nem kenhetjük az egészet csupán az orvosokra! Nem gondolhatjuk komolyan, hogy a Magyarországon praktizáló harmincvalahány ezer orvos egy része (akik „hálapénzeznek”) képes lehetne rákényszeríteni az akaratát tízmillió betegre, ha azok mentalitása, gondolkodásmódja nem lenne ezzel valahogyan „kompatibilis”.
Ismét ott vagyunk tehát, ahol oly gyakran: bajainkért „kizárólag mások” a felelősek, akik ránk kényszerítik a rosszat…
Jobb lenne, ha szembenéznénk a valósággal: ha meg akarunk szabadulni a hálapénztől, akkor el kell kezdenünk az egészségünkkel előre tervezni. A pillanatnyi válságmenedzselés helyett gazdálkodnunk kell az egészségünkkel, hosszú távon megőrzendő értékként, egész életünk és egzisztenciánk alapjaként kell tekintenünk rá. Ha ezt „fejben elrendezzük”, akkor természetes lesz, hogy folyamatosan áldozzunk is rá: pénzt, időt, figyelmet. Az autónkra, a lakásunkra folyamatosan költünk, „spórolunk rájuk” és karbantartjuk őket, vigyázunk rájuk – csak éppen az egészségünkkel nem, pedig anélkül egyebünk sem lehet!
Fel kell építenünk egy olyan egészségügyi ellátó és finanszírozó rendszert, amelyben tiszta tulajdoni és érdekeltségi viszonyok vannak. Mert jelenleg hogy is néz ki a magyar egészségügy?
Ez egy furcsa öszvér: az állam építette ki, az állam finanszírozza, fizeti a benne dolgozókat – de a benne dolgozók egy része kapja meg a betegek által az egészségügyre költött pénz egy tetemes részét – ez a hálapénz. Ez egy olyan „üzem”, amelyet az állam épített fel az állampolgárok pénzéből, a fejlesztés, a finanszírozás is a „közös”-ből történik – viszont a „bevételek” egy tetemes része magánzsebekbe kerül és sosem válik az egész rendszer hasznára.
A magyar egészségügy mindaddig ilyen marad, amíg be nem látjuk mindannyiunk felelősségét és el nem szánjuk magunkat arra, hogy előbb a magunk hozzáállásán, gondolkodásmódján, azután pedig az egészségügyön és az ahhoz való hozzáállásunkon is változtassunk!
…Végezetül még egy fontos dolog: a tegnapi poszt alapvetően NEM az orvosok helyzetéről, fizetéséről szólt, hanem a tehetséggel és a tudással való helyes gazdálkodásról. Sokkal többről és fontosabbról tehát, mint akár az orvosok egzisztenciája, akár az én személyes dolgaim – emiatt ez utóbbiakra vonatkozó kommentekre nem is reagálok… Nem én vagyok a „préda” – mindannyian, akik Magyarországon élünk, prédái vagyunk-lehetünk ennek a rendszernek!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek