2014.09.18. 18:23 Szerző: ROZ

„Fasiszták”-e?

Ígéret és végzet.jpg

Klar der Himmel, hell die Stern’, Und das Lager winkt von fern, |: Wenn wir so marschieren, :| Wenn wir so marschieren.

(Tiszta az ég, világosak a csillagok,/És távolról a tábor integet,/Ha mi menetelünk,/Ha mi menetelünk,)

Hermann Kretzschmann-Herms Niel: Wenn wir so marschieren (Ha mi menetelünk) – 1930-as évek

 

2009-2010 táján divat volt „bérrettegőnek” gúnyolni azt a néhány politikai közgondolkodót, akik arról írtak, hogy milyen lesz-lehet egy újabb Orbán-rendszer. Mind az idő megmutatta, ezek a kigúnyolt „jövendőmondók” nem tévedtek és nem is túloztak: pontos leírását adták a máig bekövetkezetteknek. Manapság pedig azokat szokás így kigúnyolni, akik „fasizmusként” jellemzi azt a politikát, amely Magyarországon folyik. Az ellenérvek ugyanazok, mint a 4-5 évvel korábbiak: „túloznak, rémítgetnek”…

…Kérdem én: mit szól majd a csupán néhány évvel későbbi utókor, ha a „bérrettegők” mai diagnózisa is helyesnek fog bizonyulni? Nem lenne-e okos dolog már ma odafigyelni arra, hogy ha ezek a szerzők, akik 4-5 évvel ezelőtt a később bekövetkezettekről pontos jóslatokat adtak, ma ugyanazokkal az elemzőmódszerekkel jutottak a mai következtetéseikre? Mert ezek szerint a módszerek helyesek és ebből következően az e módszerekkel adódó következtetések, megállapítások is helytállóak!

Bizony: ez lenne az okos dolog!

De a válaszhoz előbb azt kellene meghatározni, hogy mit jelent ma a fasizmus? Mert az nyilvánvaló, hogy nem ugyanazok a „tünetei”, mint a ’20-as-’40-es évek fasizmusának.

A fasizmus eszközei és egynémely „stíluseleme” természetesen megváltoztak az elmúlt 80-90 év alatt. Ma már más módszerekkel lehet a fasiszta hatalom tömegbázisát adó társadalmi rétegeket elérni, megragadni és a rendszer támogatóivá tenni. Ma a lelki azonosulást és a csoportidentitást már a médiaeszközök révén lehet elérni és nem egyenruhás osztagok marsíroztatásaival. Ráadásul a „nyíltan és köztudottan fasiszta” külsőségek diszkreditálnák a használóikat, hiszen a II. világháború után maga a fasizmus diszkreditálódott azokban a körökben és közegekben, amelyek Magyarország természetes és megkerülhetetlen kulturális és gazdasági közegét jelentik. Ám a fasiszta hatalom és politika nem elsősorban a „klasszikus” külsőségeitől lesz fasiszta, hanem a céljaitól és a gondolkodásmódjától – ezek pedig hasonlóak, mint a 80-90 évvel ezelőttiek.

Nyilvánvaló, hogy a fasizmus „klasszikus korában” a nemzetek sokkal kevésbé voltak egymással olyan szoros kapcsolatban és sokkal kevésbé működtek együtt (a gazdaságban, vagy épp politikai intézményrendszerekben), mint manapság. Így az egyes országokon belül sokkal tágabb és korlátozásmentesebb tér nyílt arra, hogy az egyes politikai koncepciókat megvalósíthassák – még akkor is, ha ezek a koncepciók sokak érdekeit, cselekvési szabadságát, netán életét veszélyeztették és ha ezekről más hatalmaknak rossz véleményük volt. A korszak egyetlen nemzetközi szervezete a Népszövetség volt, amely azonban gyakorlatilag tehetetlen volt: nem volt több a gyakorlati eredményesség terén, mint ma egy budapesti belvárosi liberális értelmiségi klubocska. És a fasiszta rendszerek már akkor is előszeretettel teremtettek „kész helyzeteket” – mint ma Oroszország, vagy épp a Fidesz –, amelyekre sem a Népszövetség, sem más, demokratikus hatalmak nem voltak felkészülve és eszközeik sem voltak e helyzetek megelőzésére, vagy adekvát és eredményes, a fasiszta rendszereket visszakozásra késztető kezelésére.1 (Bizony: a történelem ismétli önmagát – ha más keretek között is -, de a ma demokratikus hatalmai sem tudnak igazán mit kezdeni az expanzív és agresszív antidemokratikus politikával. Ennek oka pedig alapvetően nem is „technikai”, hanem mentalitásbeli: a demokratikus hatalmak annyira félnek az Európán belüli totális háborútól, hogy ez lebénítja őket. Ezzel persze - ugyanúgy, mint a ’30-as években - „európai projektünk hitelességét2” veszélyeztetjük…)

Ma, ha a „nagy agresszorokat” nem is kezelik a nemzetközi együttműködési rendszerek látványosan hatékonyabban, mint a ’30-as években, de azért egy gazdasági téren gyenge és kényszerűen nyitott közepes európai országban „régi vágású fasizmust” annak klasszikus rekvizitumaival nem lehet csinálni – és persze (ahogy fentebb írtam) már nem is lenne célszerű ugyanazokat a módszereket alkalmazni. Nem lennének eredményesek, mert nem lennének a kellő hatással az adott társadalomra, hiszen annak megváltoztak az ideáljai, a vágyai és a szokásai. Ennyi eredménye mindenképpen volt a globalizációnak és a jóléti állam koncepciójának: a néptömegek fejében elmúlt a magas szárú csizmákban feszítő hadurak divatja. Elmúlt ennek a varázsa – ha ma valaki fasisztáskodni akar, akkor a mai tömegmágiát kell alkalmaznia. Ami mindenképpen megmaradt követelményként, az a nacionalista-karizmatikus népboldogító, aki leveszi az egyszerű emberek válláról a felelősséget és csak követést vár el. Ám ez az ember ma már a „mindentudó válságmenedzser” – vagy: a sikeres népfi - imázsát ölti magára és nem valami operett-egyenruhát. (Viszont a rendszer és a vezető giccs iráni vonzalma ugyanúgy fennáll – elég csak Orbán és társai magán- és állami kultúrabeli ízlését megnézni!)

…Tehát: az előadás stílusa ugyan megváltozott a fasizmus klasszikus évtizedei óta, de a mondanivaló és a rendező célja azonosak!

Ám van még egy olyan jellegzetessége a fasiszta rendszereknek, amely nélkül „nem fasizmus a fasizmus”: a „mi”-ként definiált csoport felsőbbrendűség-tudata. A fasizmus attribútumai között kiemelkedő helyen szokás emlegetni a felsőbbrendűség-tudatot: azt, hogy az adott „fasizáló” politikai mozgalom a saját népét a többiek fölé pozícionálja. Azonban ez a fasizmusok, a fasiszta szervezetek és rendszerek némelyikére egyáltalán nem volt igaz: például a Franco-féle falangista mozgalom sem volt lényegében több e téren a „szokásos” nacionalizmusoknál. Ettől még a francoizmus „hibátlan fasizmus” volt. Így, ha a mai magyar Fidesz-rendszerben sincs a náci Übermensch-ideológiához hasonló, hivatalosan is képviselt3 nézet, ez még nem zárja ki azt, hogy maga a Fidesz-rendszer fasiszta lehessen, ha egyéb ismérveiben nagyfokú egyezést mutat a fasizmussal.

Nézzük tehát, hogy célok és gondolkodásmód tekintetében hogy áll a Fidesz, összevetve a fasizmus céljaival és gondolkodásmódjával!

A fasizmus jellegzetességeit a jelenséggel foglalkozók körében kialakult konszenzus alapján lehet definiálni. Ezeket alább pontokba rendezve írjuk le, minden egyes pontnál felsorolva a Fidesz-hatalomra jellemző sajátosságokat is. Így azonnal és szemléletesen lehet látni, „hogyan is áll fasizmus terén” a Fidesz! Minden egyes, a Fideszre vonatkozó jellegzetességet közismert tényekkel, történésekkel, illetve Orbán Viktortól vett idézetekkel támasztjuk alá, elkerülendő a Fidesz-hívekkel folytatandó felesleges vitákat és eleve lehetetlenné és esélytelenné téve az esetleges félremagyarázási kísérleteiket is.

 

1. A fasiszták az adott nemzet totalitárius állammá történő egységesítésére törekedtek a nemzeti közösség tömegeinek mozgósítása révén, az élcsapat szerepét betöltő pártra támaszkodva.

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének kimondott célja, hogy a magyarokat egy „centrális erőtér” akaratának rendelje alá, kizárva mindenféle „destruktív vitát”. Orbán Viktort idézem, a hírhedt 2009. szeptember 9-i kötcsei beszédéből: „Megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza - és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli.” Ez nem más, mint az itt általa „nagy kormányzópártnak” és „centrális erőtérnek” elnevezett totális állam: mindenféle parlamenti alternatíva nélkül.

A totális állam egyben a jogállam ellenparadigmája is, azé a jogállamé, amelynek alapja az egyéni és közszabadság komplex és koherens jogrendszer általi garantálása. Ezzel szemben Orbán és a Fidesz-rendszer az „igazságosság” és a „közjó” homályos és képlékeny, ám kétség kívül népszerű fogalmával operál – ahogy ezt a mai parlamenti szónoklatában is tette: „Rossz az a gondolat, hogy a politika célja a szabadság maga, és ha ez megvan, akkor minden megvan. A szabadság nagyon fontos, de nem cél, csak előfeltétel. A politika célja a közjó keresése, kijelölése és elérése.” Amint látható, itt egyértelműen totalitárius módon értelmezi a közjót, melyet – úgymond – a politika „jelöl ki”, nem pedig az ország polgárainak szabad, konszenzusos érdekegyeztetései során fogalmazódik meg, melyet aztán ezen szabad polgárok szabadon a mindenkori politika feladatául. Nem, itt a sorrend fordított és tipikusam totalitárius: „a hatalom birtokában ÉN fogalmazom meg azt, hogy szerintem mi a közjó és ezt szintén a hatalmammal élve követtetem veletek!”

A nemzeti közösség tömegeinek mozgósítása is jellemző a Fideszre: akár a „Békemenetre” gondolunk, akár a már „politikai klasszikussá” vált „kétmillióan vagyunk”-ra – de a még 2002-ből való szlogen – „A haza nem lehet ellenzékben!” – is kifejezetten a saját politikai erőnek a nemzettel való totális azonosítását mutatja. De ide vehetjük a „külmagyaroknak” megadott állampolgárságot és az azzal járó szavazati jogot is: ismét egy olyan attribútum, amely az államot nem az együttműködő polgárok közösségeként definiálja, hanem – a fasizmusra jellemzően – „népi-vérségi” alapokon. (Erről írtunk korábban részletesen Az állam polgára c. posztunkban.) Így a „nemzeti együvé tartozás” érzését, a magyar kultúra iránti elkötelezettséget és a természetes szülőföld-szeretetet is a saját politikája propagandaeszközévé teszi, azonosságot hirdetve önmaga és a magyarság között. Ez persze egyben a – szintén fasiszta – kirekesztő attitűddel jár együtt: aki nem fogadja el a mi politikai és társadalmi koncepciónkat, aki nem része a mi politikai közösségünknek, akinek „különvéleménye van”, az „nem is magyar”, az nem része a mi nemzetünknek, az „idegen” és idegen érdekeket szolgál, „ellenséges külföldi hatalmak ágense”!

 

2. A fasizmus ellenséges a liberális demokráciával, a szocializmussal, a kommunizmussal szemben. A fasizmus fő ellenségének a szocializmust és a kommunizmust tekintette, de időnként kritikus volt a kapitalizmussal szemben is, egyfajta „harmadik utat” javasolva a kapitalizmus és a marxista szocializmus között. A fasizmus bizonyos elméleteket és terminológiát a szocializmustól kölcsönzött, de azzal ellentétben az emberi társadalmon belüli fő ellentéteket nem az osztályok között találta meg, hanem a nemzetek és az emberi „fajok” között.

A gazdasági életben a jelentős állami tulajdon és állami beavatkozás mellett nagy teret kapott a nemzeti tőke, beleértve a nagytőkét is: A „nemzeti nagytőke” fogalmát a Fidesz hosszú ideje és nyíltan (nem törődve a fogalom kifejezetten a fasizmushoz kötődő eredetével) használja – ez büszkén deklarált céljai közé tartozik.

A Fidesz szocializmus-eredetű (etatista) terminológiája és kezdeményezései mindennaposak. De megjelenik ez az eredet az állammonopolista gazdasági, kulturális, egészségügyi, szociális és oktatási keretek kialakításában is.

Az „illiberális állam” nyílt politikai és társadalmi programként való meghirdetése bizonyítja a Fidesz liberális demokrácia-ellenességét. Ez a fasizmus-kellék tehát „kipipálva”. De az „unortodox” gazdaságpolitika (amely kifejezetten szembemegy a liberális gazdaságpolitikával) szintén azt mutatja, hogy a Fidesz egész koncepciója tagadja a liberális demokráciát.

A szocializmussal az Fidesz-rendszernek az a baja, hogy az esélyegyenlőség, amely szocializmus alapelve, a Fidesz-rendszer kifejezetten szembemegy az esélyegyenlőséggel – elég csupán az oktatási rendszernek a szegényebbekkel szembeni represszív jellegét említeni. A magas szintű és esélyegyenlőség-alapú oktatás a társadalmi mobilitás leghatékonyabb eszköze, ám ha működhetne a társadalmi mobilitás – amely tulajdonképpen nem más, mint az egyéni teljesítmények és képességek nyílt, szabad versenye! –, akkor odalenne az elit fent említett primátusára alapozott Fidesz-féle társadalomkoncepció, amely az úgynevezett „munkaalapú társadalomban” fogalmazódik meg. Erről a „munkaalapú társadalomról” korábban részletesen is írtunk a

(Tisztetwehrmacht))). világháború után mlághábmNetm4jpan>). világháború után mlághábmNetm4jpan>)kt a ztsés nem is ció, amely az úgynevezett „munkaalapú társadalomban” fogalmazódik meg. Errőpsletm4jpan>)