„A trafikosok nem lehetnek századosok. Nem engedné a császár. A császár sose bízná rá a messzelátóját. A sebesült katonáknak mindig adott a császár trafikot – de egy trafikosból nem lehet százados!”
Jiří Menzel – Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio – 1980 (https://www.youtube.com/watch?v=TyhpZlKDwcI – 3.48-tól 4.10-ig)
Tegnap menetelt egyet ismét a radikáljobb: ezúttal Konyárt szerencséltette, éspedig egy ottani, állásából eltanácsolt tanár ügye apropóján (http://nol.hu/belfold/konyar).
Tudom, sokan vannak ebben az országban – és még blogunk kommentezői között is – akik egyetértenek mindazzal, amit a nevezett illető, Vígh Szilárd mondott, és ami mellé odaáll a magyar radikális jobboldal. Mondandója itt megtekinthető, 5 percben, a saját előadásában1:
Nos, az ő figyelmükbe ajánlom azokat a nyilatkozatokat, amelyek a jobbág-, majd zsellérgyerekek értelmi/felfogásbeli színvonalával kapcsolatban terjedtek széltében-hosszában Magyarországon a XIX. században és a XX. század első felében! Akik pedig – mint a beszélő is – a kisgyerekek „4-8 éves korban” a családból való kiszakítása, és zárt nevelőintézetekben való „jóra nevelése” mellett érvelnek, kérem, nézzék már meg, mi folyik a mai is létező nevelőintézetekben!
…Talán feltűnt az imént, hogy Vígh Szilárd neve mellé nem írtam oda a foglalkozását: „tanár” – és ez nem véletlen mulasztás volt, sőt! Éppen arról, szól ez a poszt, hogy lehet- e tanárnak nevezni azt, aki egy létező, súlyos társadalmi probléma kezelésére a térdepeltetés és a fizikai erőszak módszereit tartja csupán alkalmasnak?
Mikor alkalmaz az ember erőszakot – pontosabban: mikor válik az ember számára elfogadott érdekérvényesítő eszközzé az erőszak? Ahhoz, hogy erre válaszoljak, kell egy rövid humánetológiai kitérőt tennem. Az ember, mint csoportalkotó lény, legközelebbi rokonaihoz képest látványosan és kirívóan nem erőszakos. Kérem, mielőtt kinevetnének emiatt, gondoljanak bele: mikor láttak legutóbb két embert egymásnak esni és abba is gondoljanak bele, hogy milyen gyakran láttak már effélét életük során? Megvolt? – nos, akkor vessék ezt össze azzal a viselkedéssel, amit az Állatkertben, vagy természetfilmeken láthattak: ahogy a majmok viselkednek csoporttársaikkal! Míg az emberek esetében alig-alig van nyíltszíni fizikai erőszak, addig majomrokonaink szinte állandóan püfölik egymást – így már nyilván érthető, amit az ember, mint faj békés, a fizikai erőszakot kerülő természetéről írtam.2
Valójában az emberben igen-igen erős tiltás, gátlás alatt van az erőszak, különösen pedig annak fizikai formája. De még akár a verbális erőszak is – gondoljanak csak bele, mennyire nem könnyen szalad ki normális ember száján valami olyasmi egy vitában, hogy: „Mivan teköcsög? Szétbaszom a szádat!” Ez a kifejezetten frusztrált, az erőszak mintáival felnőtt „primkók” világa: ultráké, lumpeneké. Valójában ahhoz, hogy egy normális emberben feloldódjon az erőszakot „fogva tartó” gátlás, hosszú időn át fennálló, erős stresszhatás és /vagy életveszély kell. Ekkor kapcsol ki a higgadt, tudatos, együttműködést sugalló „alapszoftver” és csak ekkor mászhatnak elő a mélyebb, ősibb agyterületekről az „őshüllők”.
Az emberi természetben genetikusan kódolt erőszaktiltás oka az, hogy az emberelődök között a többiekkel együttműködők és az ilyen egyedek által alkotott csoportok sikeresebben vették a környezet akadályait – így az ő higgadtabb, erőszakkerülőbb és együttműködőbb tulajdonságai öröklődtek a mai emberiségre.
Az előbb azt írtam, hogy az ember akkor lesz erőszakossá, ha tartósan stresszelt, vagy ha eleve erőszakos minták közepette nő fel. (A kettő kombinálódása az igazán halálos elegy!) Erőszakos minták egy családban, csoportban akkor alakulnak ki és válnak uralkodókká, ha a család-csoport tartósan gátolva van a szükségletei kielégítésében és ez lesz a stresszor. Ez történt a cigánysággal, tulajdonképpen mióta Európába került – mindig kirekesztett volt és sosem tanul(hatta) meg a szükséglet-kielégítés európai, polgári-paraszti-iparos módozatait. És amikor ezt éppen elkezdhette volna (a szocializmus éveiben, akkor is csak nagyon felemásan), akkor rászakadt a rendszerváltás és a folyamat véget ért. Így vált „cigánybűnözővé”, „élősdi, dologtalan parazitává” a (főképpen munkátlan kistelepüléseken, vagy szlömös nagyvárosi negyedekben élő) képzetlen cigánytömeg. Mivel szükségleteik kielégítésében mindig is pengeélen táncolnak (és ráadásul sok, hogy úgy mondjam „célszerűtlen” fogyasztási szokásuk van), így az örökös szorongás leépítette bennük az erőszakos megoldásokat letiltó gátlásokat. További hatása a szinte állandósult, sőt, lefelé tartó spirálként működő stressznek, hogy a kognitív felfogást, a racionalitásra való képességet is korlátozza.
…Így nő az erőszakosság, és így hatnak egyre kevésbé a szép szavak! És amíg be nem látjuk ezt és át nem vágjuk e tudás birtokában az ördögi erőszakköröket, addig csak nőni fog a baj!
Át kell vágni – de ezt nem lehet további erőszakkal és további korlátozásokkal elérni – hiszen azok csupán újabb és újabb stresszorokat hoznak a játékba, tovább emelve az erőszak-hajlandóságot… Ha pl. egy „tanárbácsi” az órán pofozkodik, akkor ezzel azt a spontán mintát plántálja a barna nebulófejekbe, hogy az erőszak legitim akarat- és érdekérvényesítő eszköz. Továbbá azt is, hogy egy többség érdekében a kisebbség „terrorizálható” – és akkor ne is csodálkozzon a „tanárbácsi”, ha egy csapat cigánygyerek elkap, megver és kirabol egy-egy nem cigány srácot! Hisz ők csak az iskolában (is) látott-tanult mintát követik! Mondhatni: szófogadó és jó tanuló gyerekek… Persze tragikus és téves módon, de ez nem az ő hibájuk!
…Aztán itt a „tanár úr” szövege arról, hogy már általános iskolás (cigány)gyerekek is a színesfém- és baromfilopás művészetéről diskurálgatnak egymás közt. De hiszen ezek a gyerekek otthon, a családban ezt tapasztalják a megélhetés útjának – mivel semmiféle más, valóban járható út nem létezik családtagjaik előtt! Ami velük történik, az éppolyan mintakövetés, mint amikor a müncheni BMW-autógyári mérnök apuka szép, szőke, bőrnadrágos bajor kisfia arról beszél a haverokkal, hogy ő is mérnök lesz a BMW-nél. A gyerek nem „elemzi” a családi mintákat és nem „veti össze” azok társadalmi-gazdasági hasznosságát és erkölcsiségét más közösségek másmilyen mintáival. Mindenki a saját környezetével azonosul: annak mintáit követi és a másfajta (netán őt amúgy is idegenként kezelő, kirekesztő) közösségekkel és mintáikkal szemben pedig ellenséges és önvédő lesz.
Ha a „tanárbácsinak” lenne egy csepp esze – és: ha ő is nem lenne más, mint egy szorongó, frusztrált, az előtte álló feladatot megoldani képtelen kisember – akkor tudná mindezt és akkor tudná is, hogy mit kell tennie neki is és a társadalomnak is másképpen. Mert igen: ő, a hivatásos mintaadó sem tudta megoldani a rábízott feladatot. Ettől nap mint nap frusztrálódott, a frusztráció pedig – mint írtam – csökkenti a valós összefüggések felfedését, megértését segítő racionalitásra való képességet. És: növeli az erőszakra való „nyitottságot”. Innen pedig egyenes az út a „radikális igazságok” és a „radikális érdekérvényesítés” felé!
…Gandhi („cigány!”) egyszer azt mondta: „Ha a szemet szemért elvét követjük, abba mindannyian belevakulunk!” Meg kellene ezt gondolniuk mindazoknak, akik az erő útját járják, akár önként, akár frusztráltságból, akár azért, mert egész életükben más mintát nem láttak otthon, legyenek bár cigányok, radikálisok, tanárok, szavazópolgárok, vagy politikusok. Tudom: nehéz. Tudom, ott munkál bennük a szorongás, a stressz és a sok-sok sérelem, oda-vissza. De akkor is el kell kezdeni és akkor sem lehet a társadalom távlatait láttató katedrán meghagyni a „rokkantakat”, akik nem képesek „századuk” higgadt, szakszerű és ésszerű vezetésére. A Vígh Szilárdok ne lehessenek „századosok”, ne vezényelhessék a rájuk bízott gyereksereget egy téves következtetésekre alapozott tragikus magyar jövőbe! Kapjanak egy nyugodt „trafikot”, ahol lehiggadhatnak…
…A messzelátót pedig a legokosabb azokra bíznunk, akik amúgy is a legmesszebbre látnak előre – és belőlük kell kiállítanunk a tiszti és tábornoki karunkat is. Már, ha okosak vagyunk!
1 Tanulságos megfigyelni a beszélő metakommunikációját - sokat elárul a habitusáról – továbbá érdemes elgondolkodni azon a „pedagógusi attitűdön” is, amilyen komolysággal a tananyagról nyilatkozik és amilyen „alapos” tudásról-elmélyültségről tesz bizonyságot. Ez az ember egyszerűen nem veszi komolyan a munkáját – és így nem is lehet képes a komoly munkát, mint életpéldát, hathatósan közvetíteni sem.
2 E hasonlatot Csányi Vilmostól (http://hu.wikipedia.org/wiki/Cs%C3%A1nyi_Vilmos) vettem, ő az én aktuális idegen tollam, amivel, íme, itt ékeskedem!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek