2012.07.28. 19:42 Szerző: Đđ

Kié lesz a jövő?

orbánkolbász.jpg

„Now, Fatherland, Fatherland,

Show us the sign

Your children have waited to see.

The morning will come

When the world is mine

Tomorrow belongs to me,

Tomorrow belongs to me.”

(“Nos, szülőföld, Szülőföld,

Mutasd nekünk a jelet

Melyre gyermekeid vártak.

Jő a reggel

És a világ az enyém.

A holnap az enyém,

A holnap az enyém.”)

Kabaré, a fiú dala - 1972

A jövő azé, akié a fiatalok – ez közhely. Ám olyan, hogy „a fiatalok”, nem létezik. Vannak huszonéves, jól képzett, nagyvárosiak és vannak tizenéves borsodi, második-harmadik generációs munkanélküliségbe beleszületett cigánygyerekek is... Mármost, ha politikai szempontbólakarjuk megtudni, kié is lesz leginkább a fiatalság és miért lesz az övé, akkor mindenek előtt két alapvetést kell tennünk:

  • A politikailag aktív/aktivizálható fiatalokra kell koncentrálnunk – mert a többiek gyakorlatilag csak elszenvedik a politikát.
  • Meg kell néznünk, hogy akik politikailag aktívak, mitől, miért azok - és akik aktivizálhatók, miképpen aktivizálhatók?

A fiatal, amikor kilép a társadalom színpadára, mint kvázi-önálló lény, előbb identitást keres magának, azután pedig jövőt. (Nyilvánvaló, hogy az utóbbi érdekében aztán sokan feláldozzák az előbbit…) Az identitás a kor és a környezet adja, a jövőt a politika.

A magyar politika, mióta választásokon dől el a sorsa, azóta felejti el azt a nyilvánvaló igazságot, hogy a jövendő társadalmi és gazdasági erőforrása a ma fiatalsága. A politika és a politikusaink az öregeket – a „nyuggereket” udvarolják körül és tőlük félnek. Tőlük féltik a hatalmukat: ha nem lesz meg a soros „nyugdíjreálérték-megőrzés”, akkor a következő választásokon lecsaphat rájuk a hárommillió görbebot!

Csakhogy: ha nem lesznek meg a fiatalok, akár politikai támogatókként, akár egyszerű, fizikai valójukban, mivel kivándoroltak, akkor immár hamarosan semmi sem lesz itt: többek között nyugdíjra való sem. Persze: készülnek ifjúsági programok a politika berkeiben… De egyre csak azt játjuk, hogy az ifjúság és a gyakorlati, aktív politizálás valami nagyon furcsa, bizarr és abszurd viszonyba keveredett itt egymással. A fiatalok részéről is valamiféle „öngyilkos hajlam” tombol: vagy nem is politizálnak, vagy ha mégis, akkor nem a saját érdekeiknek megfelelően. Az ifjúságból azok, akik politikailag aktívak, leginkább szélsőjobbosak – mintha még mindig identitást és nem jövőt keresnének. Mert hát az a bizonyos „Szebb jövőt!” identitásnak ugyan megteszi – na de jövőnek???

Igen: a politika mindenek előtt érzelmi és identitás-kérdés, hát még a fiataloknál, akiknél szinte minden így dől el: „Szeret - nem szeret”…

A magyar társadalom bajai láthatók abban is, ahogy a fiataljait szocializálja. A fiatal otthonról nagyjából azt az induló csomagot kapja, hogy „Csak magaddal törődj, ha érvényesülni akarsz!” – és ezzel gyakorlatilag már ki is van nevelve a társadalomból. Mert hát ugyan miféle társadalom lesz az, ahol mindeni csak magával…? Na, de azért működnek benne az ember közösségalkotó génjei – ezért aztán a fiatal keres is csoportot, amihez kötődhet. Ilyen, a fiatalok „megtapadására” alkalmas felületet ma Magyarországon a politikában csak a radikális jobb kínál egyszerű és tömegesen fogyasztható formában – a különféle alternatív, értelmiségi mozgalmacskák legfeljebb ezres számban kötlek meg fiatalokat, leginkább a humán egyetemi szakok környékéről. Túl specializáltak, túlságosan az önmaguknak ugyan érdekes és ezért számukra nagyon fontos kérdések boncolgatásával foglalkoznak – de éppen ezért nem alkalmasak a valódi, a fiatalok tömegeinek jövőjét alapvetően meghatározó dolgok kézbevételére. Ráadásul a fiatalok „alapból radikálisak”, sokkal inkább „fekete-fehérben” látják a világot, mint a felettük álló, tapasztaltabb és talán elfásultabb korosztályok. [Mondhatni: a politikai radikalizmus egyfajta „infantilizmus”, „retardáltság”: alapja általában valamiféle lezáratlan, megrekedt személyiségfejlődés, mely még mindig az identitáskereső, önmeghatározó fázisában tartja fogva az illetőt. Elég ehhez megnéznünk sok „nagy radikális” személyes élettörténetét… Ezért is „működik túl” bennük a „mi és ti” közötti különbségeket érzékelő rendszer és ezért is olyan fontos számukra ez a megkülönböztetősdi. Továbbá: az „ifjúi lélek” nem a kompromisszumot, a „belesimulást”, hanem az (önmeghatározó) eltérést célozza meg.]

Ha rábízzuk a társadalomban – és benne a politikai szervezetekben – már meglévő, működő rendszerekre, szokásokra és módszerekre az ifjúság formálását, akkor az eredmény nagyjából meg fog egyezni a jelenlegi állapotokkal, ez pedig nem kívánatos. Hiszen az állapotok és mechanizmusok újratermelésével a problémáinkat termelnénk újra. Ebben az esetben pedig nincs szükség semmiféle új ifjúságpolitikára – elég, ha ugyanazt csináljuk, mint eddig… De ha valami sokkal jobbat akarunk, akkor ehhez sokkal jobb, az egészséges és természetes emberi viselkedéshez és személyiségfejlődéshez jobban illeszkedő módszerek kellenek.

Itt rögtön van egy alapvető ellentmondás: a „klasszikus” politikai pártok önmagukat akarják fenntartani és újratermelni, függetlenül attól, hogy mindaz, amit ők képviselnek, éppen hogy felszámolásra szorulna. Ennek következtében az ő ifjúságpolitikájuk a saját politikai attitűdjük átörökítését szolgálhatja csupán…

Az „ifjúsági program” célja nem az, hogy legyenek a pártoknak fiatal támogatói is, hanem az, hogy legyenek, éspedig tömegével, önmagukért és a közösségeikért tenni kész állampolgárok. Nem az a cél, hogy „fent” meghozott döntések alapján látszatszerveződések létezzenek, hanem az, hogy a közös munka során képessé váljon minél több fiatal az önálló cselekvésre és ugyanakkor megszokottá váljon számra az, hogy nem csak egyéni, hanem közösségi célokban is magától értetődő természetességgel gondolkodjon. Az ember szívesen végez közös elképzelések mentén közösen munkát másokkal – de csak akkor, ha ennek értelmét látja és céljával azonosul. Ugyanakkor, a közösen végzett (hasznos) tevékenység összekovácsol, munkára és közösségi létre szoktat. A ma, a többi fiatallal együtt végzett munka eredménye ezek szerint nem csupán a konkrét, megvalósult lokális érték, hanem a megszokott munkakultúra.

Nem lehet „országos”, „központi” feladat-meghatározásban gondolkodni – ehhez ugyanis mind az ország, mind pedig maga az ifjúság túlságosan heterogén. Ráadásul: az önállóságra és az öntevékeny közösségformálásra és célkijelölésre hogyan is lehetne alkalmazni a „központi utasítás” rendszerét? Mindarra, ami ma értelmes és célszerű ifjúságmobilizálás lehet, alkalmatlanok az eddigi szervezeti keretek és döntéshozatali módszerek, fórumok. Ráadásul: az ifjúság identitáskereséséből egyenesen következik, hogy nem vállal közösséget rossz brandekkel. Ha valaki ma egy nagy, ám „lejáratott” párt, mozgalom nevében keresné meg és akarná tevékenységre ösztönözni a fiatalokat, biztosan sikertelen lenne. Igaz az a mondás, hogy minden generáció megalkotja a saját mozgalmait, a saját (nem biztos, hogy vadiúj) ideológiái és világképe alapján. Ezért nehéz csatlakozásra, aktivitásra bírni a mai magyar fiatalokat pl. a „klasszikus baloldalnak”: nem trendi, nem jó brand és az, amiről szól(t egykor), ma semmit sem mond és semmit sem ígér, ami szimpatikus és lelkesítő lehetne a ma ifjúságának. Akik pedig reprezentálják, a legkevésbé sem felelnek meg az ifjúságot lelkesíteni, mozgósítani képes vezető ideáljának. Nagyjából-egészéből róluk azt gondolják a fiatalok, hogy megtestesítik magukban mindazt, amitől ma rossz és perspektívátlan dolog magyar fiatalnak lenni. (Ne feledjük: bár az ifjúság nem feltétlenül objektív, azonban az ösztönei, a megérzései sokszor jól működnek! Hiszen azokat még nem befolyásolják nosztalgiák, régi sikerek és elköteleződések…)

…A sikeres ifjúságpolitikához olyan munkavezetők-közösségszervezők kellenek, akikben ott vannak a többiekben kialakítani kívánt tulajdonságok: a szervezőkészség, a az önálló , megfontolt döntésre és vezetésre való alkalmasság, a gyakorlatiasság és a szorgalom. Az hiszem, ezek az emberek – pontosabban a hiányuk – jelenti a legszűkebb keresztmetszetet.

Olyan helyi vezetők kellenek, akik reálisan látják a saját mikrorégiójuk problémáit és ezek közül képesek kiválasztani olyanokat, amelyek saját szervezésben, különösebb anyagi erőforrások nélkül, a helyi fiatalok mozgósításával is megoldhatók. Továbbá: e tevékenység fontosságáról – „perspektivikusságáról” – képesek is meggyőzni a helyi fiatalok közül elegendő számút.

A helyi, vezetésre alkalmas emberek „bevetése” más okból is szükséges: tőlük indulhat ki a magyar (tömeg-)politikai kultúra és szervezetek megújulása és belőlük kell kikerülnie az új politikai kultúrát megtestesítő új vezetőrétegnek is. A politika (vagy akár egy politikai erő, párt, irányultság) megújulását ugyanis nem lehet „felülről elrendelni”: ez a módszer ugyanis feloldhatatlan ellentmondáshoz vezet. Hiszen, ha a vezetés „megújulást tart szükségesnek”, az nem mást jelent, mint azt, hogy ők nem tudták addig a jó irányba vinni a dolgokat. Akkor pedig a megújulás az ő távozásukkal kezdődik… Ám ha nincsenek, akik a távozó vezetők helyébe lépjenek, akkor az egész folyamat elakad – és jelenleg nincsenek a porondon alkalmas jelöltek. Ha jelentős pozitív változást akarunk a politika stílusában, módszereiben és céljaiban, akkor a majdani vezetők kiválasztódását csakis egy meritokrata rendszerben lehetséges, mindenféle kontraszelekció nélkül. Ennek legegyszerűbb módszere az, ha „szamárlétra-rendszerben” lépnek elő a vezetők: aki kis, helyi dolgokban sikeres, jól teljesített, pályázhat meg magasabb funkciókat…

Miképpen lehet megtalálni ezeket az embereket? Ha nincsenek még „beszervezve”, akkor szinte reménytelen a meglévő „rossz brandhez” csalogatni őket – új brandet kell létrehozni! Mivel az első lépés a helyi kisközösségek létrehozása, ezért eleve lokális csoportok szövetségében kell-lehet csak gondolkodni. Az alapoknál kell kezdeni és „kivárni”, mire ebből egy országos szervezet felnő. A szervezőközpont feladata az ötletadás (hogy t. i. keressetek magatoknak öntevékenyen helyi feladatokat és hozzá alkalmas tagokat, vezetőket), továbbá az, hogy megfogalmazza a célokat, amelyeket egy ilyen módon felépülő szerveződés elérhet. Feladata az is a szervezőközpontnak, hogy képzést adjon a leendő helyi programvezetőknek – és csak akkor engedje rá őket a terepre, ha tanúbizonyságot tettek már az alkalmasságukról és a felkészültségükről.

A kezdet tehát egy „kiképzőközpont” megszervezése, a képzési program összeállítása, majd ezek birtokában az első leendő helyi vezetői kör verbuválása. Ebben segít, ha a kész programot – a célrendszerrel együtt – a szervezők nyilvánosan deklarálják. Így eljuthat a célzott információ abba a közegbe, ahonnan majd a jelentkezők jöhetnek. A szervezőközpontnak konzultációs és módszertani, tanácsadó fórumként is kell működnie.

Az egész „mozgalmat” élményszerűvé kell tenni – különben épeszű fiatal nem fog bekapcsolódni. Mivel a társadalomból hiányoznak a közösségi célok, de az ember, alaptermészetéből következően, igényelné ezeket, ezért közösen, de a vezetők irányításával létrehozott közösségi élményekre és a közösségi teljesítmények „automatikus”, „ösztönös” közösségerősítő hatására kell alapozni.

Fontos, hogy a fiatalok – akár általános iskolás koruk kezdetétől – megszokják, hogy a javak nem csak úgy „lesznek”. Ne „ellátásra várók”, hanem aktív, a tevékenység értelmét megtapasztaló emberek legyenek. És itt nem csak „elit” tevékenységekre kell-lehet gondolni, hiszen a fiatalok többségéből nem efféle munkákat végzők válnak majd, hanem „egyszerű kétkeziek”. [Lehet dolgozni pl. (vidéken, ahol erre van terület) a jobb iskolai kajáért: az előállított terményekkel – és nem csupán szidni a rossz kaját a menzán. (Figyelem: a gyerek szokja meg, hogy a munka nem büdös és nem csupán „a felnőttek dolga”!)]

A helyi (munka-)csoportok vezetésére akár helyi pedagógusok, akár vállalkozók, akár egyetemre-főiskolára járók alkalmasak lehetnek – a lényeg, hogy valamiképpen „példaadó személyek” legyenek. Ahol és amiben csak ez lehetséges, „ki kell kapcsolni” a szervezet működéséből a pénzt. Nem „őskommunisztikus”, vagy idealisztikus elvek miatt, hanem azért, hogy a benne közreműködők megtapasztalják a személyes és közösségi teljesítmények értékét, és azt, hogy egy közösséget nem a pénz, hanem a közös tevékenység és a közös célok működtetnek. („Tegyen boldoggá a munka!” - ahogy a Híd a Kwai folyón c. film japán munkatábor-parancsnoka mondta…)

…ha a közeljövőben nem jönnek létre az ifjúságot „áttematizálni képes” modem, progresszív szellemiségű ifjúsági szervezetek, akkor két dolog történhet – akár egymással párhuzamosan is. Az ifjúság (vagy legalábbis annak nagyobb része) „kihull” a közösségi gondolkodás világából: magányos harcosok lesznek, akiknek egyetlen célja az érvényesülés – vagy épp az elvegetálás. Egyik esetben sem épül a társadalom és nem válik hatékonyabbá, sem pedig erőforrásokban bővebbé. A másik dolog, ami megtörténhet, hogy az ifjúság soraiból sokan rátalálnak valamiféle „lejárt szavatosságú igazságra” és – mivel nemigen kaptak előzőleg mintákat – megpróbálják ezeket „bevezetni a társadalomban”. Annak pedig nem sok értelme lenne, hogy egy új generációt áldozzunk fel eleve reménytelen utakon.

A bejegyzés trackback címe:

https://progressziv.blog.hu/api/trackback/id/tr384683878

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

summaus 2012.08.01. 13:53:45

A megoldás spanyolviasza a primitívek által szétbombázott ifjúsági szervezetek, mozgalmak országos méretű, alapvetően az oktatási intézményekre építő újjá vagy újraszervezése (úttörő, KISZ, sport, természetjáró, modelező, stb; a jelenleg nyomokban létező és keveseket elérő cserkészet mai formájában, a katolikus egyház önös céljait szolgáló intézményeként alkalmatlan, mi több káros hatásokat eredményez).

Szúrófény 2012.12.04. 06:49:31

Szabó Dezső: az ifjúságról

Az ifjúság sohasem ad új történelmi gondolatokat. Az ifjúság mindig a már legnépszerűbbé beidegzett gondolatok, érzések megafonja.
Ha ezek a gondolatok és az érzések a múlt vagy a jelen érdekszövetségeinek vagy egy idegen hatalomnak ügyes és ravasz beidegzései: hogy a nemzet életösztönének elbódításával zsákmányukba kerítsék az országot: az ifjúság pusztító méreg és a jövőt megölő átok!…
Ha ezek a gondolatok és érzések a zsákmányszerzés és uralom vad ösztöneit szentesítik, az erőszak és a minden eszközzel célja felé csörtető ravaszság igézetét adják: az ifjúság aljas és a szétbomlás halálos mérgeit hordja magában.
Törvényszerűen mondhatjuk ki: hitvány idősebb nemzedékek mellett felnőtt ifjúság még hitványabb. Csak: ha az élet kényszerei, az idősebb nemzedékekben már megindították az erkölcsi tisztulás, a közösséghez tartozás folyamatait: csak akkor lehetnek úrrá az ifjúságon az egészséges erkölcsi erők s a szolidaritás mély indításai.
Azoknak a szülőknek, akik talán csak közömbösek vagy óvatosan gyávák voltak magyarságukkal szemben: fiai már a magyarság tagadóivá, vagy pláne: idegen érdekek zsoldosaivá lesznek. Az ifjúság mohó érvényesülési vágya könnyen vetít igazoló világot a legaljasabb, a legbűnösebb tettekre is. Az önzés ebben a korban szervesebben sajgó, meggondolás nélkül féktelenebb, a felelősség érzete kisebb, az élettapasztalatok gátjai csekélyebbek.
Egy pillanatra sem kell elfelejteni: az ifjúság az összegzés: az idősebb nemzedék eredménye.
Forrás: Az egész látóhatár II. kötet 1084, 85, 87, oldal, lényeg k