„Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.”

Örkény István bevezetőszövege a Szabad Magyar Rádióban – 1956. október 23.

 

 


Ehh, politikus- mozog a szája, tehát… Így legyintünk és vonogatjuk a vállunkat, ha arra kerül a sor, hogy számon kérjük választott vezetőinken, hogy mit miért hogyan tesznek a közösség szolgálatában, és ez milyen viszonyban áll azzal, amit számunkra oly gondosan megfogalmaztak. Ez a vállvonogatás olyan régi szokásunk, hogy nem is emlékszünk rá, hogy valaha is mentesek lettünk volna tőle.

 

Rosszabb a helyzet, mint gondolnánk. Ez nem csak egy gesztus, ez egy mindannyiunkra bajt hozó hozzáállás. A közélet kérdései iránti igénytelenség, a tájékozódás hiánya vagy egyoldalúsága (ami a gyakorlatban egy és ugyanaz), és a tények elől való fejvesztett menekülés jelentéktelen, szimbolikus ügyek felé egyfajta közösségi élmény nekünk, magyaroknak. Újra és újra a könnyebbik utat választjuk: nemhogy problémamegoldásra nem szorítjuk rá azokat, akiknek ez volna a feladatuk, de belekényszerítjük őket különféle pótcselekvésekbe. Hogy mifélékbe? Sosemvolt problémák generálását várjuk el tőlük, hogy aztán a jelképek szintjén megoldjuk a nem létező gondokat. Szobrokat védünk (ki turult, ki Károlyit), transzparensekkel és mécsesekkel rójuk a köreinket. Ez a helyzet egy kívülről nézve érthetetlen attitűd számlájára írható: szeretjük, ha nagy ívű hazugságokat mondanak az arcunkba, és szeretjük ezeket ideig-óráig komolyan venni, mert addig is figyelmen kívül hagyhatjuk az előttünk tornyosuló feladathegyet. Innentől a képlet egyszerű: tudjuk, hogy valótlanságokkal altatnak minket, de tudomásukra hozzuk, hogy erre vevők vagyunk, igazából nincs is kedvünk felkelni és járni, mert az bizony azt jelentené, amitől eléggé ódzkodunk: céltudatos, kitartó munkát. Sokkal szívesebben motyogjuk félálomban a szánkba adott jelszavakat. Egy ilyen kifejezett igény természetesen kitermeli az ezt kielégítő kínálatot, így aztán az a meglepő helyzet állt elő, hogy embereket tartunk arra, hogy rendszeresen átejtsenek minket. Ők aztán, miután még akkor is ráébredtek volna arra, hogy megelégszünk néhány elkoptatott szlogennel és egy jófajta ellenséggel, aki minden bajért okolható, ha nem lenne ennek a társadalompszichológiai jelenségnek kiterjedt szakirodalma, semmivel nem nyújtanak többet, mint amit kutatásokkal alátámaszthatóan elvárunk. Igaz, kevesebbet sem. Megkapjuk a mindennapi kommunikációs bűvészmutatványunkat, hogy aztán elégedetten rágódhassunk rajta, kiszámítható pályán lefuthassuk a köreinket, megbotránkozhassunk, felháborodhassunk, kimehessünk demonstrálni- a legtöbb esetben valami ellen. Ezzel részünkről lerendezettnek tekintjük a közösség ügyeiben való részvételt, a politikai szereplők pedig azzal a megelégedést nyújtó tudattal dőlhetnek hátra, hogy megadták a polgároknak, amit azok kívántak.

 

Ez nyilván szórakoztató, az időt is el lehet vele ütni, de sehonnan sehová tartunk, ha ezen a pályán mozgunk.

 

Meg kell vizsgálnunk, honnan ez a hozzáállás és mi a teendő ellene.

 

A magyar társadalom fejlődését tanulmányozva észre kell, hogy vegyük, hogy a hatalom soha nem élvezte a közösség bizalmát. Vagy kívülről erőltették ránk, vagy magunk választottuk ugyan, de ráébredve az alkalmatlanságot és a koncepció hiányát leplezni hivatott szemfényvesztésre, magától a hatalomtól vontuk meg a bizalmat – ahelyett, hogy a hatalmat vontuk volna meg a bizalmunkra nem érdemesektől. Tovább göngyölítve a problémát, mélyebben lakozó bizalmatlanságra bukkanunk: félünk együttműködni egymással, ugyanis attól tartunk, hogy a kooperációval saját pozíciónkat gyengítjük. Ez a fajta kockázatkerülés valójában mérhetetlen nagy rizikóval jár: atomizált társadalmunk képtelen arra, hogy a saját javát szolgálja.


Van út innen kifelé, de nem egyik napról a másikra. Olyan elemet kell beépítenünk az életünkbe, a közösség életébe, amit ez idáig nem volt szerencsénk tapasztalni. Le kell győznünk a belénk égett gátlást, ami megakadályozza, hogy együtt gondolkozzunk és munkálkodjunk, egy egész részeként kell élnünk egyéni szabadságunkkal és képességeinkkel. Ilyen egyszerű és ilyen nehéz a megoldás: hosszas, kitartó munkával fel kell építenünk egy rendszert ami, működik, aztán hosszas, kitartó munkával működtetnünk kell azt.

 

Ha ezen kezdünk dolgozni arra leszünk figyelmesek, hogy súlyát veszíti a sok ideológiainak álcázott, valójában önmagáért való csatározás és a híres-nevezetes Nagy Magyar Hazugságverseny.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://progressziv.blog.hu/api/trackback/id/tr934503371

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Szúrófény 2012.05.12. 05:31:59

A modern államnak az embert szubnormálissá kell tennie. A politikai tehetetlenség épelméjű embert nem képes kormányozni. De ahhoz, hogy az embert demoralizálja, nem elég, hogy a médiában a közvéleményt dezinformálja. A modern állam nem a nép munkájának kizsákmányolásából, és nem az alattomos terrorból, hanem a dezinformált közvéleményből él!
„A becstelenségben keletkezett államot csak becstelenséggel lehet fenntartani!” (Hamvas Béla)
„Az uralkodó réteg forradalma csak arra jó, hogy vég nélkül fenntartsa saját uralmát” (Babeuf, Bölcsességek Könyve - lásd rendszerváltási komédia!)
„A hatalom mindenütt a rosszabb ember kezébe került. S ez másként nem is lehet, mert csak a gonoszabb ember képes arra a sok alattomosságra, aljasságra, kegyetlenségre, amely a hatalom alkalmazásához elengedhetetlenül szükséges” (Leó Tolsztoj, Az újkor vége esszé 1910!)

jenőke 2012.05.12. 14:03:31

@Szúrófény:
A cél sem szentesít semmit.
Az aljas célok megvalósítása aljas eszközök használatát feltételezi. (Nem tudom, hogy kitől idéztem.)

efes · http://efesasanisimasa.wordpress.com/ 2012.05.12. 14:16:22

@Szúrófény: Az uralkodó rétegnek nincs forradalma. Nem forradalomképes. Sőt, még konzervatív forradalom sincs, mert az restauráció. Ha az uralkodó réteg hatalomra tör (ez már így önmagában is nonszensz), de ha mégis, akkor az legfeljebb puccs lehet.

Arthur Dent 2012.05.12. 16:51:15

Ehh igen, azon gondolkodom, hogy egy 32 kbyte méretű PASCAL program jobban vezetné az országot mint a politikusok. Szégyen.

szíj 2012.05.12. 17:04:20

Azért feltűnő, hogy mennyire elkerülik ezt a posztot azok, akik csak egymás becsmérléséből merítik a témákat. Ha nem lehet viktorozni vagy fletózni, akkor az már senkit sem érdekel.
Úgy szar az egész magyar közélet, ahogy van. Mert a politizálás nem abból áll, hogy valamelyik tábornak szurkolunk, és démonizáljuk a többieket. De ehhez gondolkodni kell, ami azért macerás és fárasztó.

Putyilov gyári melós 2012.05.12. 22:42:26

Ezt érte el a politikai-gazdasági elit az elmúlt 22 évben:

"A MAGYAR FIATALOK 80%-A SZERINT NEM ÉRI MEG MA BECSÜLETESNEK LENNI

A politikusokat és az üzleti szektort tartják a legkorruptabbnak

A megkérdezett fiatalok 90%-a szerint a korrupció jelen van a politikai életben, 84%-uk véli úgy, hogy korrupció tapasztalható az üzleti szektorban is. Ez utóbbi szektor megítélése igen rossz, a válaszadók 70%-a úgy véli, az üzleti tevékenységek során a felek gyakran vagy mindig kenőpénzt fizetnek, illetve fogadnak el. "
www.transparency.hu/Fiatalok_es_korrupcio

Putyilov gyári melós 2012.05.12. 23:02:26

@Putyilov gyári melós:

És ha valaki nem értené:
EZ RENDSZERCSŐDÖT JELENT!