„Hadműveletek folynak Magyarország ellen.”

Matolcsy György – 2011. november 25.

 

„…Ennek az országnak, minden országok közt a legszerencsétlenebbnek, egyedüli támasza az ellensége volt. (Ilyen is csak mivelünk eshetik meg.)”

Mikszáth Kálmán: A fekete város – 1908.

 

 

Nyugi, nem keverem az egyházi ünnepeket: nem tévedősből fohászkodom a címben karácsonykor az augusztus 20-án „aktuális” Szent Istvánhoz. Csupán az előző posztomban (Miért nincs itt ellenzék? - http://progressziv.blog.hu/2011/12/14/miert_nincs_itt_ellenzek)  tett vállalásomat teljesítem: arról írok, hogy mégis miképpen lehet változtatni Magyarországon és a magyar mentalitáson?

Legutóbb arról volt szó, hogy azért nincs igazi, ütőképes ellenzék, mert túlságosan kevesen vannak, akik fejben-lélekben mást „tartalmaznak”, mint az általános magyar mentalitás: akik nem csupán a valamit tagadás kultúráját hordozzák magukban, hanem a „jobbat állításét” is, továbbá akik nem csupán jó eszmékkel rendelkeznek, hanem a jó eszméket valósággá változtatni képes gyakorlati módszerekben is gondolkodnak.

Manapság azt kell tapasztalnunk, hogy egyszerűen nem bírjuk el a saját problémáink súlyát és nem képes a magyar társadalom önmaga megoldani azokat. És itt ezzel most nem csupán az állandó IMF-segítségre szorulásra gondolok: sokkal többre és általánosabbra

Jelenleg azt kell tapasztalnunk, hogy közel 22 éves önálló cselekvés után ismét egy, a társadalmat minden téren uralni óhajtó politikai erő telepedhetett fölénk. Ebben az elmúlt bő két évtizedünkben korábban szinte sosem tapasztalt cselekvési szabadságot élvezhettünk. Nem volt olyan nagyhatalom, amely akár erőszakkal is ránk tukmálta az akaratát és amely nem hagyott választást nekünk. Voltak persze kényszerek, kötöttségek – de ezek jelentős részét magunk választottuk. Ilyenek pl. az EU-, vagy a NATO-tagságunkból következő kötelmek, de az is, hogy a kapitalizmus mellett tettük le a garast ’90-ben. „Kényszer” (vagy inkább: objektív adottság) volt az ország mérete, elhelyezkedése, természeti adottságai és társadalmi hagyományai is – de nagyjából ennyi. Azt, hogy ezekből az „alapanyagokból” miféle vacsorát főzünk magunknak, már csak rajtunk múlott.

…És mi főztünk egy neokádárista rendszert! Ez azt jelzi, hogy a magyarság politikailag aktív (értsd: választó-) polgárai:

·          félnek az önállóságtól és az öngondoskodást kényszernek érzik,

·          frusztráltak annyira, hogy kevéssé legyenek képesek racionálisan értékelni a politikai szólamokat,

·          eszköztelennek és „kicsinek” érzik magukat.

Most azt látjuk, hogy a magyar társadalom képtelen önerőből, külső segítség nélkül rendezni a sorait és (többek között) hatékony ellenállást kifejteni az orbánizmus ellen – noha a társadalom jelentős többsége már rég rájött arra, hogy (már megint) hibás úton haladunk. Az úgynevezett „ellenzéki erők” pedig még kevésbé képesek hatékonyan, azaz együttesen cselekedni – az eszük se így jár, még mindig ott tartanak, hogy a saját kis világukat építgetik, abban gondolkoznak, abba vannak belezárva, egymást pedig sandán és féltékenyen méregetik. …Ja, és persze nem hallunk tőlük az egész társadalmat átfogó stratégiát, legfeljebb lózungokat, mint pl. „demokrácia megvédése”, meg hogy „3., vagy 4. köztársaság”… De arról egy szót se, hogy miképpen tudjuk ezt megtenni? Semmit sem mondanak nekünk arról, hogy mitől fog jobban működni a politika és a társadalom, ha ők lesznek (ismét?) hatalmon? Honnan lesz „más tudás” és más, sokkal polgárosultabb szemléletmód a magyar fejekben? Mert ha nem lesz, akkor a fejek ugyanúgy fognak működni, mint eddig – akkor pedig az egész ország is ugyanúgy működik majd, benne a politikával és a gazdasággal.

A változás mikéntjéről nem hallani egy szót sem – pedig mindenki erre lenne igazán kíváncsi!

Márpedig: ha erről senki sem beszél, akkor az azt jelzi, hogy senki sem tudja – legalábbis ebben az országban. Nem tudja senki, hogy miképpen kell belekezdeni egy általános társadalmi stratégiaváltásba. Senki sem tudja, hogy miféle intézményi és államszerkezeti változásokkal lehet megtámogatni és stabilan irányban tartani a változásokat, hogy azok „ne rendeződhessenek vissza” a régi, még itt élő és működő „hagyományaink” hatására. Mert magunktól és magunkra hagyva, láthatjuk, hogy vissza-visszakanyarodunk a saját régi világunkhoz… Azt építjük újra, új emberekből és azt építjük bele az új generációkba is – ez pedig veszélyes!

Nem elég csak vágyni valamire (pl. a jól működő demokráciára és gazdaságra) és nem elég azt csak szólamszerűen célként kitűzni. Tudni is kell, hogyan érhetők el a célok és alkalmassá kell válni akár a demokrácia, akár a jól teljesítő gazdaság működtetésére. Ha „egy világban”akarunk élni a nálunk messze jobban élő népekkel, akkor „úgy is kell élnünk”, mint azok: úgy kell társadalmi téren viselkednünk. Ez nem jelenti az identitásunk feladását, csupán módszereik követését. A politika legfontosabb aktuális feladata épp e módszerek bevezetése lenne és az, hogy „ráébressze” az embereket arra, hogy érdemes, megéri ezeket követni.

…De kik fogják a magyarokat vissza-, vagy inkább ráterelni az ésszerűség útjára? Kik lesznek azok a „jó pásztorok”, akik – helyettünk és a politikusaink helyett – bevezetik itt a célszerű kormányzást? Kik szerveznek meg egy működőképes gazdaságot? Kik tanítanak meg minket úgy vállalkozni, mint ahogy azt a sikeres országokban szokás és kik hoznak be ide egy magas szintű munkakultúrát?

Elemi kérdések ezek – és a válaszról csak annyit tudhatunk, hogy mi, egyedül, magunkban erre aligha leszünk képesek!

De ha magunktól nem, akkor hogyan? Nyilvánvaló: mások segítségével.

Magyarország és a magyar társadalom problémái nem oldhatók meg a szokásos magyar módszerekkel: idegen mintákat kell ehhez importálnunk. (…Egyébként jó kérdés, hogy mennyire számít az „idegennek”, amiben jó ezer éve élünk, és ami iránt jó ezer éve sóvárgunk is, hogy „Bárcsak mi is…!”)

…Nem példa nélkül való az a szükséghelyzet, amelyben a mostani Magyarország van. Volt már ehhez hasonló: úgy ezer éve, amikor az addigi magyar társadalmi stratégia csődöt mondott, és amikor azon a régi úton egyszerűen nem volt már tovább… Eljutott az akkori magyarság Európa kellős közepére; a honfoglaláshoz még elegendő volt a saját belső ereje, de az itteni élet megszervezéséhez már nem…

Most is ez van: ahhoz még futotta belőlünk, hogy bejussunk a fejlett, demokratikus (és persze kapitalista) európai államok „elitklubjába”, de ahhoz már kevés a saját szellemi erőnk, hogy itt tartósan meg is tudjunk maradni és jól teljesíteni, hogy jól élhessen ez a nép. Kiderült: nem vagyunk még partiképesek a demokrácia nevű szépasszonynak…

Jó ezer évvel ezelőtt, az akkori helyzetben Géza és István rájöttek, hogy nagyon másképp kell élni itt az életért, mint addig. Arra is rájöttek, hogy ehhez a másképpen való éléshez nem fejlődtek ki a magyar nép saját eszközei – ezért csak két választásunk van: vagy eltanuljuk-megszokjuk és alkalmazzuk a mások által kifejlesztett mentalitásbeli, szellemi, szervezési és technikai eszközrendszert a továbbélésünk érdekében, vagy ha nem, akkor hamarosan eltűnünk a Nagy Kárpát-medencei Népsüllyesztőben, mint előttünk már annyian…

Ha ezer évvel ezelőtt apa és fia nem tereli erre az útra (kora nem épp demokratikus eszközeivel) a jónépet, akkor ez a nép nem sokkal élhette volna túl az ezredfordulót.

A magyar nép nagyjából nyolc évszázadig képes volt elélni abból a hagyatékból és azok között a keretek között, amelyre Géza fejedelem és István király révén tett szert. És csak akkor kezdődtek a problémák, amikor az a világ kezdett átalakulni, amelynek a közepén éltünk: amikor eljött a modernitás kora, amely ismét új stratégiákat követelt a siker érdekében. Ez Magyarországot a XIX. század első felében érte el – azóta kínlódunk önmagunk modernizálásával. Reformkor, Széchenyi, jobbágyfelszabadítás, kiegyezés, iparosítás… De magának a társadalomnak, pontosabban: a társadalom mentalitásának nagy átalakulása mind a mai napig nem ment végbe – és ezért tart ott az ország, ahol tart. Nem lehet passzivitásba süppedt hűbéresi fejjel aktivitást igénylő kapitalizmus működtetni és nem lehet szervilis, vagy éppen a szervilizmust elváró lélekkel demokráciát, vagyis „az egyenlő szabadok együttműködő közösségét” sem fenntartani!

Annak idején Géza és István nem találtak a magyar népen belül a megújulás receptjével, mintájával szolgálni tudó tömegeket – ezért az egyetlen dolgot tették, amit tenni lehetett: importáltak ilyen mintákat, a mintákat magukban hordozó emberekkel együtt. Nem volt más a magyarok megkeresztelése és feudalizálása, mint egy „know-how-import”, egy társadalmi stratégiaváltás.

Ha még emlékszünk töriből: a legtöbb esetben akkor sem arról volt szó, hogy egyszerűen a szegény magyarok nyakára ültettek egy komplett importelitet. Persze, voltak új urak, akik (komoly teljesítményekért cserébe!) csatlakoztak a magyar vezetőréteghez (és egy-két generáció alatt tökéletesen asszimilálódtak is abban). A módszer sokkal inkább az volt, hogy kiválogatták a magyarságból azokat, akik alkalmasak és készek voltak az új befogadására, ők kerültek kulcspozíciókba (ők lettek ispánok, de gyakran püspökök is) és ők „vezényelték le” a nagy átalakulást, amely nagyjából egy évszázad alatt végbe is ment. Az utolsó nagy pogánylázadás, Vata fia János vezetésével 1060-ban zajlott le…

…Tulajdonképpen most is épp egy „pogánylázadás” napjait éljük: az orbán-éra „szabadságharca” a külföld felé és antidemokratizmusa befelé nem más, mint egy vesztét érző társadalmi stratégia utolsó fellángolása. Ez a stratégia és mentalitás már nem képes fenntartani és működtetni az országot és nem képes a népből új erőforrásokat felszabadítani továbbélésünk és fejlődésünk érdekében. Amikor orbán olyasmikről beszél, hogy „nem XXI. századi technikákkal” akar építeni, akkor ez nem más, mint amikor Koppány ragadott fegyvert végső kétségbeesésében István és az általa képviselt sokkal hatékonyabban működő új világ ellen. Akkor is a jobb szervezés és a fejlettebb technológia győzött – most is ez lesz a vége… És akkor is el próbált bújni a teljesítményelvűséget és megújulást elutasító mentalitás a „régi rend” és a „nemzeti jellegek melletti kiállás” álcája mögé…

Odalett-e a magyar nép azáltal, hogy oly sokat átvett a latin-germán világból? Nem! Néhány szélsőséges nemezlelkű alak kivételével akarna-e valaki is ma úgy magyar lenni, mint Árpád népe? Aligha! Egy nép folyton változik – és ha nem tud változni, akkor tűnik el.

Ha István most lenne magyar miniszterelnök, valószínűleg ma is azt tenné, mint akkor: behívná a németeket! Nem leigázni és megalázni és nem kizsákmányolni minket, hanem tanítani - és átformálni a mára már nagyon-nagyon célszerűtlenné vált mentalitásunkat, amely célszerűtlen mentalitás már a létünkben fenyeget minket. A mai miniszterelnök-István valószínűleg létrehozna olyan (állami-kormányzati) szervezeti struktúrákat és mechanizmusokat, amelyek abszolút teljesítményelvűek lennének; azon igyekezne, hogy a letesztelten legjobbak vezessék az országot és ők sáfárkodjanak erőforrásainkkal is. István ma egyáltalán nem Hoffmann-stílusú oktatáspolitikát folytatna: szarna ő a keresztény elvekre és a „régi, jól be (sohasem) vált” receptekre, meg a tekintélyelvűségre is! A világ legkorszerűbb – mert a legeredményesebb – oktatási rendszereitől venné a példát – és bizonyára számos ottani szakembert is kölcsönözne, főképpen a szervező és „kontroller” pozíciókba. …És ha már itt tartunk: igen, a gazdaságirányítói területre is elkelne az importerő, hát még a „vállalkozófejlesztéshez” – az lenne ui. korunk Nagy Térítése: állami csecsekről álmodó „szocialista kapitalistákból” (vagy helyettük?) igazi, ún. „nyugatos” nemzeti tőkéseket csinálni, a hozzá való mentalitással és tudással.

…Mindez szép – de hogyan lehetne ma „trónra ültetni” egy ilyen, a mai mentalitásunktól annyira idegen Istvánt? Hogyan nyerhet ma választást egy olyan új „Árpád-ház”, amely aztán végig is viszi a változáshoz és a hosszú távú sikerhez elengedhetetlenül szükséges programot?

Nos, talán úgy, hogy „Istvánék” kiállnak a jónép, a derék magyarok elé és azt mondják: ahogy eddig csináltátok és még ma is csináljátok, azt mindig megszívtátok! Most is meg fogjátok szívni és ráadásul egyre keményebben! És egy idő után valóban eljön a „Finis Hungariae”… És akik a régi módon akarnak titeket vezetni, azok a legnagyobb ellenségeitek… Mi ugyan tudnánk sokkal színesebben és sokkal hihetőbben is hazudni nektek, mint akárki a múltban és ma – de ez nem a mi ambíciónk! A mi ambíciónk az, hogy legyen itt még egyszer ezer évig magyarság és magyar kultúra – még ha az másmilyen is lesz, mint ez a mai teljesítményképtelen és végtelenül frusztráló fosmagyarság. Mi nem hisszük, hogy amit meg tudtak tenni a finnek, a koreaiak, vagy a szingapúriak, azt éppen a magyarok ne tudnák megtenni – pláne, hogy egyszer, István idejében már megtették!

…50% + 1 mandátum kell – a többi a mi dolgunk!

A bejegyzés trackback címe:

https://progressziv.blog.hu/api/trackback/id/tr853467249

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.