2011.01.16. 00:08 Szerző: piefke

Válasz N’Jalának

A Progresszív Blognak nem szokása reagálni más blogokon megjelenő írásokra: van nekünk saját mondandónk, saját, koherens rendszert alkotó elképzelésünk arról, hogy mit és hogyan kell Magyarország sikeressé válása érdekében tennünk. Ha most mégis egy tegnap megjelent poszt apropóján osztjuk meg olvasóinkkal gondolatainkat, annak jó oka van – a magyar „újkonzervativizmus” tapasztalható aktivizálódása.  A poszt a Konzervatórium „Minőségi, modern, korszerű hazaszeretet” c. írása (http://konzervatorium.blog.hu/2011/01/14/minosegi_modern_korszeru_hazaszeretet?utm_source=ketrec&utm_medium=link&utm_campaign=index) és egy bizonyos „N’Jala ezredes” jegyzi. A név eredetileg A Profi c. Belmondo-filmből származik…

 

Tisztelt N’Jala Ezredes-Elnök úr!

Mindenek előtt engedje meg, hogy ne tartsam magam a magas méltóságainak kijáró érintkezési formulákhoz, hiszen Ön tegnap nem ebbéli minőségében nyilvánult meg, hanem eccerű bloggerként… Erre való hivatkozással inkább alkalmazom a bloggerközegben általánosan használatos kommunikációs stílust, tehát:

 

Kedves Nyala!

A Konzervatóriumban tegnap Debreczeni Józsefnek kiosztottad a soros jobbos sallert. Nos, én eddig úgy tudtam, hogy a konzervatív az valami tőrőlmetszett úriember-féle, komoly értelmiségi attitűddel, stílussal, műveltséggel, méltósággal és nagyvonalúsággal, eleganciával is. De rá kell jönnöm, hogy mindezt csak a brit filmek sugallták – nálunk ez (is lehet hogy) másképpen van – esetedben pedig biztosan!

Mert mit is olvashatunk a posztodban?

A nyitó kép egy fikázás: a Népszabadságot utcán heverő szeméthez hasonlítod… Hát, nem tudom. Majd ezentúl figyelmesebben járok-kelek és korrekt statisztikát fogok vezetni arról, hogy mely magyar sajtótermékek okozzák a legnagyobb környezetszennyezést…

Aztán jön Debreczeni, aki szerinted a „Charta-konferenciának álcázott munkásőr-találkozók házikonzervatívja” és ebbéli minőségében „közpénzért csücsörítő hasznos idióta” is egyben…

Nos, nem védem a Chartát – amit egy impotens társaságnak tartok – de hogy „munkásőrök” lennének, az minimum érdekes: csak olyasvalaki láthatja őket, szegényeket annak, aki mindenkiben a Szamuely-féle „Lenin-fiút” véli felismerni, aki nem viseli Horthy darutollasainak uniformisát… Azt hittem, ezen már évtizedek óta túlvagyunk, de lám: te még mindig ott lehetsz, abban a világban.

A „hasznos idióta Debreczeniről” pedig csak annyit: ő volt az, aki jó előre pontosan megmondta, mi várható Orbántól (aki pedig egy „haszontalan idióta”) – amiért meg is kapta a „bérrettegő” címet. Micsoda égés most az őt kiröhögőknek, hogy totálisan igaza lett! De jól van: legyen D. J. idióta – ebben az esetben ajánlom figyelmedbe egy konzervatív idol, bizonyos Pázmány Péter szavait: „Az igazság akkor is igazság, ha a szamár ordítja azt.” Ha D. J. idióta, te tudja a tutit, akkor nem az idiótaságával kell foglalkozni: tényszerű vitában kell/illik vele megpróbálni „leszámolni”, azzal, amit mond és nem a személyében támadni őt. Ócska és gusztustalan módszer: valakit lejáratni, ha az eszméivel nem boldogulsz. Ennél még Szijjártó Péter is emelkedettebb…

Debreczeni hibája nem abban áll, hogy idiótaságokat mond – mert láttuk: igaza volt/igaza lett. Vele – és a Chartásokkal, Demokratikus Koalícionistákkal, stb. – az a baj, hogy nem képesek valós, működő megoldásokkal előállni. Ezért gyengék és ezért lép túl rajtuk szükségképen a politika és majdan a történelem is. Csak a bajt látják, de annak igazi okait és a hathatós kezelés módját nem. Ha ebben kritizáltad volna D. J.-t – és ha azt elegánsan, tényszerűen és szellemesen tetted volna – magam is lájkolnám a posztodat.

De menjünk tovább… Mert a poszt igazi, nagy kérdése az, hogy lehet-e „hazát ostorozva hazát vezetni”? És ez bizony fontos kérdés!

Itt előveszel egy rossz példát: Gyurcsány Ferenc „hazavezetésének” valóban sikertelen példáját. Igen ám, de Gy. F. vezetőként nem azért lett sikeretlen, mert kritikus volt a hazája állapotaival kapcsolatban, hanem azért, mert nem volt felkészülve arra a munkára, amely ezeknek a valóban kritikus állapotoknak a sikeres megváltoztatásához kellett volna. Nem gondolkodott „egész rendszerben”, nem alakított ki stratégiát, csak taktikázott és nem szerzett tehetséges támogatókat Magyarország modernizálásának programjához. Egy régi és az ország modernitásában, a valódi européer mentalitás elterjesztésében ellenérdekelt társasággal szövetkezett: az MSZP-vel. Ezért nem kerülhette el a bukást, nem pedig azért, mert „kurvaországozott”. Nem gondoskodott a kellő erővel rendelkező támogató seregről a (nem is létező) programhoz – viszont teret engedett és kiszólásával muníciót is biztosított annak az ellentábornak, amelynek a hatalomért aztán semmi sem volt drága. Mondhatni: Gy. F. „eposzi bűne” az, hogy felkészületlenségével vákuumot okozott a modernitás híveinek oldalán és így a modernitástól és teljesítményelvűségtől félő tömegek maguk fölé emelhették Orbánt és társait.

A hozzád hasonlóknak pedig ezzel lehetőséget adott arra, hogy a progressziót, a modernséget azonosítsátok a rosszal, a „böszmeséggel” – ami nyilvánvaló „csúsztatás”.

…De posztod igazi gyöngyszeme most jön! Azt írod: …mi, magyarok… per pillanat miért akarunk erősebb gazdaságot, mint jó demokráciát?Nos: az erős gazdaság és a demokrácia (pontosabban: a demokrácia alapját képező demokrata mentalitás) összetartozó fogalmak. Nem gondolkodtál még el azon, hogy vajon miért van az, hogy a modern világot és a modern technológiát a világnak épp azon a részén „alkották meg”, amely részen egyébként a legjobban működő demokráciák is találhatók? Bizony: szoros az összefüggés a szabadság, a polgári tudat és az innovativitás között. „Vezényszóra” nem lehet fejleszteni – és persze fejlődni sem, akármiképpen is hivatkozzon Orbán Kínára. Amikor ott ezzel próbálkoztak, abból csak a hírhedt „Nagy Ugrás” totális bukása lett. Mindaz, ami Kínában ma modernitás, nem más, mint nyugati import: tudás, technológia, munkakultúra. Nyugati, vagy nyugati iskolázottságú menedzsmentek hozzák létre és működtetik. A sikerük nem a saját társadalmukban gyökerezik – viszont a  saját társadalmuk mérhetetlen kizsákmányolásával jár. Akik tehát ezt a fajta utat ajánlgatják, vagy magasztalják, azoknak javaslom: húzzanak le egy félévet egyszerű munkásként egy átlagos kínai, aztán pedig egy átlagos egy német gyárban – és utána majd közösen kiértékeljük a tapasztalataikat!

Azért nem „vagy-vagy kérdés” a demokrácia és az erős gazdaság, mert nyilvánvalóan azért van szükségünk erős gazdaságra, hogy tetszésünk szerinti életet élhessünk – a „tetszésünk szerinti életet” pedig szabadságnak szokás nevezni, ami nem jellemző a „nemdemokráciákra”.

És egyébként is, túl minden logikai kapcsolaton demokrácia és gazdasági erő között, micsoda igénytelenség ez: elfogadjuk a demokrácia hiányát, ha cserében jól élhetünk. A konzervatív ember – állítólag – igényes… Akkor ez meg mi már?

Azonban van itt még más is: azért is elfogadható az efféle „konzervatívoknak” a demokrácia korlátozása, mert ők valójában félnek a néptől. Ostobának tartják és veszélyesnek. És ezzel el is érkeztünk a konzervativizmus legmélyére: mitől konzervatív valaki? És az, hogy konzervatív és ilyen módszereket ajánlgat a társadalom „elrendezésére”, valóban megoldás-e legalább a saját problémáira?

Nem mondhatjuk azt, hogy attól tekinthető valaki konzervatívnak, mert értékrendje alapja a teljesítmény lenne. Ha valóban csak a teljesítmény számít és csak az határozza meg egy társadalomban az egyén pozícióját, akkor az egy nagyon nyitott, mobilis társadalom – tehát éppen nem „konzervatív”.

Pontosan egyébként nem is mondjátok ki/határozzátok meg, hogy mitől vagytok konzervatívok, pontosan mit is szeretnétek konzerválni és az sem, hogy esetleg melyik (történelmi) korszakunkat tekintitek „mintá”-nak.

Szoktátok emlegetni a kiegyezés utáni évtizedeket, vagy épp a Horthy-korszakot, de nyilvánvaló, hogy ezek a korszakok ma elképzelhetetlen és elfogadhatatlan elnyomáson alapultak. (Nagyszüleim éltek – éspedig jól éltek – a Horthy-érában: a rendszer „kivételezettjei” voltak, de az, hogy kivételezettek voltak, nem azt jelenti, hogy vakok, önzők, vagy hülyék is lettek volna és ne érzékelték volna pontosan azokat a súlyos bajokat, amelyek a kort jellemezték. Sokszor hallhattam tőlük „rendszerkritikai megjegyzéseket”: nyomorról, betegségről, „úri gőgről”… Ugyan ki akarna egy olyan társadalomban élni?) „Az egy jó világ volt: mindenki tudta, hol a helye!” – szokták mondani egyesek. Az, az – de azt a „helyet” a csendőrség „garantálta”. Mondjam-e, mennyire nehéz volt abban a rendszerben tehetséggel kiemelkedni? És ha a tehetségek nem emelkedhetnek ki, akkor az a társadalom lemond erőforrásai legjaváról!

Emlegetitek még a ’45 utáni „koalíciós időket” is, mint a magyar politika „aranykorát”… De az a 2-3 év valójában nem volt több, mint egy egyesek fejében (tévesen) élő „lehetőség”. De hogy pontosabban mire, az már nagyon ellentmondásos. Alapvetően három „modell” látszott akkor lehetségesnek – a kommunizmuson kívül:

·          A „népi Magyarország” – ez egy, a maitól gyökeresen eltérő társadalmi háttérben fogant elképzelés, amelyen nyilván már rég túllépett Magyarország.

·          A „szocdem Magyarország”-hoz öntudatos és tradíciókkal rendelkező munkásság kellene – ez egyrészt nálunk sosem volt meg úgy és annyira, mint pl. Nyugat-Európában, másrészt általában is túllépett már a világ a klasszikus szociáldemokrácián, harmadrészt a szociáldemokrácia sosem volt „vonzó” a konzervatívoknak: az ő neveltetésükhöz és ízlésükhöz képest az túl „plebejus” és nem kedveli a konzervativizmussal szerves szimbiózisban élő „elitizmust” sem.

·          A harmadik „modell”, amely mint elvi alternatíva „benne volt” a ’45-’48 közötti koalíciós időkben pedig valójában „nem is része” annak, mert az a háború előtti, tulajdonképpen a Horthy-korszak egyfajta „reformja” lett volna.

Nem lehet tehát „jó konzervatív mintakorszakot” találni a történelmünkben. Nekünk még nem volt olyan múltunk, amelyhez érdemes lenne tömegesen visszatérnünk. Persze, tudom, egyeseknek jó lenne az a privilegizált helyzet, amelyben ők felül vannak – de mit adhatna egy ilyen módon berendezett társadalom a többieknek? Ezért nem tisztességes a „konzervatív javaslat”: mert mögötte ez a meggondolás húzódik meg.

Bizony, azok, akik ma konzervatívnak vallják-érzik magukat, nem tisztázták önmagukban, mit is jelent ez nekik és bennük – hogy tulajdonképpen mitől és mi ellen konzervatívok ők? Pedig van erre egyszerű válasz – bár az igaz, hogy az a válasz nem túl „elegáns”. De mi bátrak vagyunk, lássuk hát:

Félek a szegényektől  védjen tőlük az állam, határolja el őket tőlem és a jobb népektől!” – bizony, ez sokak „konzervativizmusának” alapja. Nincsenek határozott, jól felépített és jól működő társadalmi ideálok, még csak elvek se nagyon – egyszerűen egy félelem-alapú konzervativizmus ez: félelem a „zűrzavartól”, amely mindent bizonytalanná tenne. És félteni szokták a „kultúrát”, a „civilizáció értékeit” is a „prolet-ártól”… Azonban nem szabad elfeledkeznünk arról az „apróságról”, hogy a társadalmak nem a kultúráért vannak és pláne nem egy régebbi kor kultúra-, civilizáció- és művészetideáljaiért.

Új, a réginél sokkal jobban működő és a társadalom zöme számára is élhetőbb, elfogadhatóbb modellt nem építenek ezek a konzervatívok: valójában a társadalom zömét „besöpörnék a szőnyeg alá”... És ami a legkevésbé „elegáns” ebben a gondolkodásmódban, hogy készek a saját individuális szabadságukat és igényességüket is „alárendelni” egy, a társadalmi békét „garantálni kész” hatalomnak. Készek azt mondani egy ilyen hatalomról, hogy az „jó és hasznos”, hogy az az egész társadalom érdeke. Elfeledkeznek arról, hogy a társadalom számára csak az lehet hasznos modell, csak az tartható fenn hosszabb távon is a mai világban, amely kellő társadalmi tehetségmobilitást biztosít. Egy „felülről záró”, elitérdek-védelmező társadalom pedig nem ilyen. Ott óhatatlanul is előbbre sorolódik a vezető csoportok önérdeke - és mivel ők szabják a feltételeket és ők rendelkeznek az erőforrások felett is, ezért meg is tehetik, hogy „önérdekvédő mechanizmusokkal” rakják tele a társadalmat. (Hogy ez mennyire így van, ahhoz elég elmenni egy konzervatív elitek által „dominált” „autonóm intézménybe”, pl. egy egyetemi klinikára…)

Nem célszerű egy alapos megújításra és társadalmi mentalitás-váltásra szoruló társadalomban éppenséggel represszív és tekintélyelvű, ugyanakkor „spontán kontraszelekcióval teli” modellt javasolni a bajokat orvosolandó… Ha dinamizálni akarjuk a társadalmat (mert erre van szükség), akkor nem szabad „lecsendesítenünk” azt.

A „korporatív társadalom” mindig egy önző és szűk látókörű elit dédelgetett álma és eszköze önmaga jólétének és privilegizált mivoltának meghosszabbítására – még egy darabig, addig ameddig… A korporatív társadalomban „mindenki marad a helyén” – épp ez vele a baj: hogy nem kerülnek fel azok, akiknek pedig éppen fenn lenne a helyük: az abszolút tehetségek. A korporatív társadalmak „kulcspozícióiba” az önző elit ültet kiszolgálókat: nem tehetség-, hanem szolgálatkészség-alapon.

(…Nézd csak meg az Orbán-kormányt: ha akad is benne kiváló ember, azt a többiek csak „önmaguk legalizálására”, „tekintélyes mivoltuk” bizonygatására használják. Szegény Kiváló Ember pedig – aki korábban, a maga helyén valóban KIVÁLÓ és valóban EMBER is volt-tudott lenni, most csak becsapottan és bizonytalanul téblábol a VALÓBAN HATALMASOK között…)

Ma a világban számos példáját látjuk a konzervativizmus felé fordulásnak. Ahogy írtam, ez valójában a „zavar” elől való „visszamenekülés a biztos fogódzók világába”.Tulajdonképpen furcsa, hogy sok olyan ember is ebben látja a megoldást, akinek pedig nincs is mit konzerválnia. Nekik nincs (nagyobb) vagyonuk, tulajdonképpen ugyanúgy „napról napra” dolgoznak meg az egzisztenciájukért, mint a „lenézett és félt” proletárok… Ez tehát nem az igazi társadalmi és gazdasági pozícióit féltő arisztokratikus, vagy éppen „oligarchikus” konzervatívok világa: ez a „kisemberek” világa, azoké, aki kiszolgáltatottnak érzik magukat a Világban, akik emiatt félnek a Világtól, a „Külső Erők”-től. Akik elfelejtik, hogy ha hatalmuk, befolyásuk lenne, valószínűleg ők is épp olyanokká válnának, minta Hatalmasok. Hogy ez mennyire igaz, mi sem bizonyítja jobban, min a most éppen nálunk hatalomra jutott „tőrőlmetszett kisemberek” hatalombeli viselkedése, önbizalomhiány- és bizonytalanság-alapú pöffeszkedése és arroganciája, pozíció-bebetonozása.

Ezeknek az embereknek a konzervativizmus csupán a hamis biztonság illúzióját adhatja, de nem hozhat el olyan társadalmat számukra, amely félelmeik alapjait szünteti meg.

…Kedves Nyala, ti, konzervatívok abban gondolkodtok, hogy „Ha nem Orbánék vannak, akkor vagy a komcsik, vagy a nyilasok jönnének – és velük a Káosz!” – de ez hamis állítás. Van másik lehetőség is: se nem Orbánék, se nem a komcsik, se nem a nyilasok, hanem a tehetségesek! Akik értik és ismerik a világot, akiknek van a fejükben koncepció… Persze jó kérdés, hogy egy ilyen világban hol lennének-lehetnének azok, akik most konzervatív módszerekkel próbálnak pozíciókat szerezni/pozíciókat védelmezni? Mernék-e ők vállalni a „nyílt tehetségpróbát”?

…Vagy csak a njalás-módszerrel remélhettek komoly pozíciókat?

A bejegyzés trackback címe:

https://progressziv.blog.hu/api/trackback/id/tr762586855

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.