2010.06.05. 10:00 Szerző: piefke

Jól kérdezni

Vannak kérdések, amelyeket ha felteszünk, akkor csak rosszul lehet rájuk válaszolni. „Kit szeretsz jobban: a Mamát, vagy a Papát?”, „Mi volt előbb: a tyúk, vagy a tojás?”… Ehhez hasonló a Trianon-kérdés is, továbbá az ahhoz (legyünk őszinték) kapcsolódó magyar állampolgárság kérdése is.

Általában az ember nem szívesen gondol vissza a kudarcaira, nem szereti felemlegetni azokat, viszolyog ettől. Magyarországon azonban ez mintha látszólag nem így lenne: egyik legnagyobb kudarcunkat, Trianont folyton emlegetjük, sőt, emléktörvénybe is iktatjuk! Mintha valaki emlékművet állítana a kudarcainak. Miért térünk vissza kényszeresen egy olyan történelmi esemény újra és újratárgyalásához, amelyen már úgysem lehet, úgysem tudunk változtatni?

Látszólag szembemegyünk az emberi természettel… De csak látszólag, mert ugyanúgy az emberi természethez tartozik az is, hogy szeret sikeres lenni – és ha hosszabb távon sem az, akkor ebbe belebetegszik. És ahogy igaz ez az egyes emberekre, úgy igaz az általuk alkotott közösségekre is: ha egy társadalomban hosszú időn át az a természetes, a megszokott, a legtöbbek által megtapasztalt, hogy sikertelenek, hogy nem képesek elérni a maguk elé tűzött célokat, akkor ebbe az egész nép belebetegszik. És akkor már nem az egészséges működést fogja produkálni, hanem egyre csak a betegségével fog foglalkozni: hogy azt mi okozta – és elfeledkezik  minden már, egyébként életben tartó tevékenységről.

Azért foglalkozunk mániákusan Trianonnak, mert nincsenek sikereink, amelyek felülírták volna a vesztes(s)ég érzését. Sok nép veszített el háborúkat, veszítette el területének jelentékeny részeit – mégsem vált ettől szellemi életük és önmeghatározásuk központi kérdésévé a „revízió”. Mert tudtak megújulni, tudtak más területeken olyan sikereket elérni, amelyek egy idő után már értelmetlenné tették volna a régi veszteségek és régi sérelmek felemlegetését; már nem azok mentén határozták meg önmagukat, már nem kellett úgy érezniük, hogy azóta sem tudják (más módokon) kompenzálni a veszteséget, hogy azóta sem értek el olyan teljesítményeket, melyek birtokában ismét felemelt fejjel járhatnak a világban. A németek elvesztették Kelet-Poroszországot és Sziléziát, de megnyerték a XX. század második felét. Megnyerték, még az előtt, hogy 1990. október 3-án újraegyesülhetett volna a két német állam. Manapság Németországban legfeljebb néhány öregember énekelgeti néha a „Schlesienlied”-et és senkinek eszébe nem jutna az oroszokkal konfliktus vállalni Königsbergért, vagy a lengyelekkel Breslauért… Amikor a „Bundesrepublik” ajánlott „en bloc” állampolgárságot „minden németeknek”, akkor ez egy aktuálpolitikai döntés volt – és egy másik „színtiszta német” állam, az NDK ellen irányult és nem olyan országokban élő németek voltak a „célközönség”, amely országok lakosságának 90-95%-a nem német. (Egyébként az Ausztriában élő németekre sem vonatkozott - de Ausztria sem adott osztrák állampolgárságot a Dél-Tiroliaknak…)

…Magyarország elveszte(get)te az egész XX. századát és ebben a pillanatban azt sem mondhatjuk biztosan, hogy a XXI.-hez szerencsésebben kezd(t)ünk hozzá. Minden olyan gondolat, amely jelenleg a politikai piacon van, alkalmatlan arra, hogy adekvát célokat határozzon meg ennek a népnek: sem a konzervatív-nemzeti (esetleg annak radikális változata), sem a szociáldemokrata, sem a neoliberális, sem az öko-alternatív (?) nem adja tényleges viszonyaink hozzávetőlegesen helyes és teljes körű leírását sem. Ha pedig már a leírás sem helytálló, akkor vajon milyenek lehetnek a belőle kiinduló jövőt alakító elképzelések?

Azok a nemzetek, amelyek egy tragikus és téves történelmi korszak után újra sikeresek tudtak lenni, ezt mindig a valósághoz való visszatéréssel kezdték – mi ehhez képest most ismét a felhőkbe akarunk kapaszkodni!

Félünk a valóságtól, úgy érezzük, hogy alkalmatlanok vagyunk az abban való cselekvésre – és ez a politikai elitünk tekintetében tulajdonképpen igaz is! Nem csak a megfelelő ideológia és hiteles társadalom-leírás hiányzik, hanem hiányzanak az igazán széles látókörű, személyükben is alkalmas politikusaink is. Akik most, alig néhány napja vették kezükbe a kormányzást, semmi jelét nem adják annak, hogy minőségileg különbek lennének, tudnának és akarnának lenni, mint azok, akiknek távozását 8 évig sürgették. Sőt: alig néhány nap alatt elérték azt, amihez az előzőeknek hónapok kellettek, hogy megkérdőjeleződjön alkalmasságuk.

Mármost: ha ez a helyzet, akkor maradnak a sikertelenségek és marad a múlt folyamatos újratárgyalása? Marad az az önigazolás, hogy „Velünk kérem elbántak!”? Erre kellene alapoznunk jövőbeni összetartozás-érzésünket, hogy mi vagyunk „Lúzerék”? Ez csak tovább növelné frusztráltságunkat, az pedig fokozza vonzódásunkat az agresszív, de átgondolatlan, irracionális „megoldások” iránt. Ez pedig egyenes út újabb szerencsétlenségek felé.

Van más forgatókönyv is. Ebben az országban rengeteg tehetséges, de egymáshoz cselekvőleg nem kapcsolódó ember él (ma még – mert egyre többen mennek külföldre…). Vannak jól működő, komoly értékeket termelő kisközösségek is, de ezek sem „érnek össze”. Sokszor leírtuk már ebben a blogban, hogy nem erősségünk a közösségalkotás, ebben nem nagyon vagyunk jártasak. Ezért nem képesek spontán módon egymásra találni a tehetséget és értéket képviselők sem. Egymástól elválasztva viszont sosem lesznek képesek nagy, közösségi sikerekhez juttatni az országot és ezzel új, jobb pályára állítani a magyar társadalmat. A sikerhez, a közösségbe szervezéshez valakiknek vállalkozniuk kell, hogy meghaladva a magyar hagyományt, létrehozzák azt az új szervezetet, amelyhez aztán csatlakozhatnak az eddig magányosak, akik önmaguk nem tudtak, nem mertek másokkal szövetkezni. Erre a szerevező feladatra pedig nem lehetnek alkalmasak a közelmúlt ilyen-olyan lejárt szavatosságú alakjai és szervezetei: ők épp azért buktak meg, mert azt a régit képviselték magukban, amit meg kell haladnunk. Ők nem tudtak jól kérdezni, nem voltak jó, korszerű válaszaik - tehát a társadalom sem haladhat ezek szerint jó irányba.

Ha nem látjuk be végre, hogy „most mi kell, hogy jöjjünk”, akkor maradnak a régi kérdések és a régi, rossz válaszok. És akkor a világ csak kettőt tehet: sajnál minket, vagy röhög rajtunk – de segíteni nem fog tudni!

A bejegyzés trackback címe:

https://progressziv.blog.hu/api/trackback/id/tr612058068

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.