2010.05.31. 12:30 Szerző: piefke

Az okok

Az előző posztban (A bajok) felsoroltuk a magyar társadalom és politika alapvető bajait – de miféle okok húzódnak meg ezek hátterében?

Elsőként említettük a demokrata mentalitás hiányát. Minden emberi közösség, társadalom a saját történelmének megfelelő mentalitással rendelkezik. Ez vonatkozik a demokrata mentalitásra is: akkor alakul ki spontán módon egy közösségen belül, ha a közösség tagjai hosszú távon úgy tapasztalják, hogy akár egyénenként, akár mint közösség tovább jutnak, ha együttműködnek egymással és ha a közösség legrátermettebb tagjaira bízzák az irányítást. (Ne feledjük: a demokrácia nem egyszerűen annyi, hogy mindenki beleszólhat a döntésekbe; az igazi demokrata tudja és természetesnek veszi, hogy a közössége vezetőit képességeik, tapasztalataik és tudásuk alapján kell kiválasztania, mert minden más választási szempont csak rosszabb eredményt, kevésbé sikeres közösséget jelenthet.)

A magyar történelem nem kedvezett egy erős demokrata mentalitás és társadalmi gyakorlat kialakulásának. Sosem voltunk „a magunk urai”, az egyszerű polgároknak sosem volt lehetőségük, hogy tapasztalatokat szerezzenek a társadalmi döntéshozatalban és szinte sosem választhatták meg saját vezetőiket, így aztán a választásuk jó, vagy rossz következményeivel sem szembesültek és nem szűrhették le ebből a megfelelő, megalapozott választás  mikéntjére vonatkozó tapasztalatokat sem. Az esetleges boldogulás sokkal inkább függött a lojalitástól, mint attól, hogy mi magunk mennyire vagyunk jártasak a közösség dolgaiban. Az egyén sikere nem a többiekkel való együttműködésen, hanem saját helyzetfelismerő és alkalmazkodóképességén múlott – ez pedig egyéni taktikázásra és nem kooperatív stratégiákra nevelt, ezt erősítette a társadalomban.

Ez a magyarázata a másodikként említett bajnak: hogy polgáraink a közösségszervezés terén csekély gyakorlattal bírnak és számukra nem természetes és ösztönös viselkedés a pozitív célok érdekében másokkal szövetkezni sem. Így jött létre az a helyzet, hogy a magyar társadalom az egyénileg próbálkozók halmazává vált, akiket legfeljebb csak egy homályos és bizonytalan tartalmú nemzettudat és/vagy egy erős központi akarat tart egyben. (És ez az oka annak is, hogy ha alkalom adódik, előszeretettel hagyják el polgáraink az országot és keresik másutt a boldogulásukat: szinte semmi pozitív nem köti őket ide, legfeljebb azért maradnak, mert tudás és képesség, vagy kapcsolatok híján nem adódik alkalmuk a máshol élésre. És mivel, ahogy írtuk, helyzetfelismerő és alkalmazkodóképesség terén gyakorlottak vagyunk, ezért igen könnyen adaptálódunk más társadalmak jól működő rendszereihez – ez is az egyik magyarázata sok egykori honfitársunk külföldön elért sikereinek.)

Harmadikként politikai elitünk nem demokrata mentalitását említettük. Ez azonos eredetű azzal, amit a nép esetében láthattunk - elvégre a politikusaink is magyarok! És nekik is fejlett a helyzetfelismerő és alkalmazkodóképességük: gyorsan felismerik, hogy tehetnek, amit akarnak, a köznép úgysem lesz képes hatékonyan fellépni velük szemben és nem lesz képes a társadalom érdekeit érvényre juttatni a politikusok saját érdekeivel szemben – többek között azért sem, mert a közérdek egyszerűen nincs is definiálva, a közjó fogalma és tartalma tekintetében koránt sincs konszenzus (ld. még alább). Ha pedig nincs közérdek, az nem is érvényesülhet! (És megfordítva: amíg sikerül elkerülni a közjó markáns megfogalmazását, addig lehet halászni a zavarosban… Ez is egyik oka a politikai elitek közötti állandósult „értékvitáknak”.) Ezzel meg is adtuk a magyarázatát a negyedikként említett gyenge társadalmi érdekérvényesítő képességnek a hatalom felé.

Ötödikként említettük a közjó-fogalom definiálatlanságát. Ahhoz, hogy egy közösség meghatározhassa a közjót és annak alapján célokat tűzhessen ki maga elé, hogy közösen törekedjenek e célok elérésére és hogy megfelelő eszközöket is választhassanak ehhez, az kell, hogy legyen közösség. Fentebb már írtunk arról, hogy „a magyar társadalom az egyénileg próbálkozók halmazává vált, akiket legfeljebb csak egy homályos és bizonytalan tartalmú nemzettudat és/vagy egy erős központi akarat tart egyben”. Nincs tehát közösség – és ezét nincs közjó-fogalmunk sem! Ráadásul: az is ellene hatott egy IGAZI, a társadalom zöme által elfogadott közjó-fogalom kialakulásának, hogy a fentebb említett „erős központi akarat” az esetek zömében egy a nép valóságos érdekeitől idegen vezető(réteg)ben öltött testet. Az őáltala megfogalmazott jó-fogalom pedig vagy hazug, vagy életidegen, vagy egyszerűen téves eszméken alapuló volt – ami miatt a népben az a tapasztalat szűrődött le, hogy az, amit közjóként emlegetnek, nekik, személy szerint vajmi kevés jót hoz – jobb ezért, ha egyénileg próbálkoznak és „elfelejtik” mind a közösségben, mind a közös érdekekben való gondolkodást. Emiatt aztán nem is alakult ki gyakorlatunk abban, hogy jól (értsd: megalapozottan) tudjunk közcélokkal kapcsolatban tájékozódni és dönteni és hogy átlássuk azt, hogy a vezetőink által deklarált „jó célok” vajon reálisak-e és ennek alapján vajon rábízhatjuk-e magunkat efféle vezetőkre? (Ez a tapasztalatlanságunk bosszulta meg magát a 2010-es parlamenti választás során: a polgárok többsége vagy egy egymással ellentétes, egymást kizáró elemeket tartalmazó programmal rendelkező pártra, vagy egy valós problémákat rosszul megfogalmazó, ezeket helytelenül egymással összefüggésbe hozó és emiatt hibás válaszokat adó pártra szavazott…)

A bajok és azok okai után pedig itt az idő, hogy végre a gyógymódokkal is foglalkozzunk – ezt fogjuk a következőkben tenni!

A bejegyzés trackback címe:

https://progressziv.blog.hu/api/trackback/id/tr982043313

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.