2010.05.25. 17:33 Szerző: piefke

T 90 – „Felmentve!”

Legkésőbb Trianonnál észre kellett volna vennünk, hogy valamit konzekvensen rosszul csinálunk…

Persze egy generáció tagjai rendszerint sem felismerni, sem elismerni nem szokták és nem képesek azt, ha ŐK IS részesei-folytatói egy hibás hagyománynak. Ez nem magyar jelenség – így voltak pl. ezzel a német I. világháborús „Nagy Generáció” tagjai és prominensei is, egészen addig, amíg ki nem haltak és nem jött helyettük egy olyan generáció, amelynek tagjai már nem kötődtek a „Birodalmi hagyomány”-hoz, annak „csillogását és dicsőségét” már nem, utóhatásait viszonyt nagyonis megtapasztalták…

Ami viszont már „egészen a sajátunk”, ami már-már „hungaricum”, az az, hogy már a harmadik-negyedik generáció él Trianon óta, amely már egyetlen percet sem élt „Nagymagyarországban” és még mindig igen sokan vannak, akik képtelenek szembenézni azzal, hogy Trianon nem egy „összeesküvés” volt a vétlen és ártatlan magyarság ellen. Még mindig – és napjainkban egyre erősebben és hangosabban – él sokakban egy mítosz, amely azt sugalmazza, hogy 90 év óta bajaink alapja az, hogy az egykori történelmi Magyarország 2/3-át elcsatolták és ha ennek „revíziója” végre-valahára megtörténik, azzal beköszönt a „Magyar Kánaán”.

Azonban: egy nép, egy ország sikeres, vagy sikertelen mivolta nem függ egyértelműen annak „területi egységétől” – ennek illusztrálására elég az alábbi két térképre pillantanunk, az egyik a „trianoni Magyarország”-ot, a másik az 1949-’90 közötti NSZK-t ábrázolja, összevetve annak területét az 1871-1918 közötti Németországéval:

 

 Azt hiszem, az lehet ennek a makacs ragaszkodásnak az oka ehhez a leegyszerűsítő "területveszteség=sikeretelnség"-mítoszhoz, hogy felment. Felment az alól, hogy önmagunknak – illetve inkább elődeinknek – kérdéseket tegyünk fel, amelyekre lehet, hogy szokatlan - és netán hibás mivoltunkat bizonyító - válaszokat kaphatunk. Felment az alól, hogy végre-valahára nekilássunk és elvégezzük azt a nem kis munkát, amely ahhoz kellene, hogy új mátrixba szervezzük önmagunkat, új, sokkal hasznosabb és ésszerűbb stratégiák mentén. Felment az alól, hogy elgondolkodjuk: vajon mentalitásunk nem akadálya-e fejlődésünknek?

Véleményem szerint nem akkor erős egy nép, ha „akár az igazsággal is képes szembemenni”, ha bármilyen nyilvánvaló is az igazság, képes azt kikerülni és ha mindenkor képes bárki mást hibássá kikiáltani és önmagát „igazolni és felmenteni” – ez a kisgyerekek jellemzője: „A Pistike volt, nem én!”. Az erős nép nem fél attól, hogy elveszíti a maradék önbizalmát is, ha netán számára kellemetlen igazságokkal szembesül. Az erős attól erős, hogy van bátorsága új utakat keresni, nehogy a régit járva elkövesse újra és újra ugyanazokat a hibákat.

Ehhez azonban magabiztosság kell és felelősségtudat – vagyis: két olyan dolog, amely közül az első elveszett a magyar nép oly sokszor „megszakadt” történelme során, a második pedig ki sem alakulhatott, szintén „történelmi szakadásaink” következtében. Gondoljunk bele: ezer év alatt hányszor történt meg, hogy valamilyen külső hatás megszakított szerves fejlődési folyamatokat, hányszor kellett újrakezdeni… És mivel a szakadás oka általában külső erő volt, ezért lassan kialakult az a képzet, hogy a szakadás oka CSAK külső erő lehet, belső okokat ne is keressünk!

Ez  a gondolkodásmód működik akkor is, amikor Trianonban is csupán ellenséges külső erőket látunk-akarunk látni, nem keresvén az igenis létező belsőket: túlkompenzálásból adódó fensőbbséges gőgöt, felkészületlenséget a nemzetstratégiában, átgondolatlanságot valós lehetőségeink felmérésében, fejlődésképtelenséget egy rohamosan változó világban…

…És manapság? Nem érzik-e sokan úgy, hogy „van mit túlkompenzálniuk” – és ettől nem viselkednek-e gőgösen? Van-e jól működő, helyes és reális „közcélokat” megfogalmazó stratégiánk, amelynek valóra váltásához a megfelelő eszközökkel: tudással és szervezettséggel is rendelkezünk? Jól mérjük-e fel belső és külső lehetőségeinket? Nem kergetünk-e „lejárt szavatosságú ábrándokat”, melyek már generációkat tettek tönkre és nem félünk-e már rég nem létező „fantomoktól”, amelyek ellen már felesleges harcot hirdetnünk? Akarunk-e és tudunk-e úgy fejlődni a világ tempójában – sőt: akár azt meghaladóan – hogy elitünk kontraszelektált, hogy számunkra nem természetes „minden demokráciák legalapvetőbb célja”, hogy t. .i. a legrátermettebbjeinket engedjük legelőbbre-legmagasabbra jutni?

…Ha továbbra sem változunk, ha továbbra sem lesz bátorságunk arra, hogy kérdéseket tegyünk fel önmagunknak, nem félvén a válaszoktól és az azokból adódó szükségszerű tennivalóktól sem, ha nem hagyjuk ott hazug, önfelmentő mítoszainkat és nem a valóságban akarunk sikeresek lenni, akkor legközelebb mit veszítünk el?

Már sokszor találkoztam egy definícióval: „Magyar az, akinek fáj Trianon!” A fájdalom a veszteseké – és aki csak „fájlalni” képes, az vesztes is marad! A győzelemhez más kell. Javaslom, legyenek inkább a magyarsághoz tartozás kritériumai a valóságérzet, a teljesítmény, mely objektíve mérhető, a helyes célok érdekében való együttműködésre való készség és a jövő tervezettségének igénye. Vannak már közöttünk számosan, akikben ott élnek mindezek. Ha rájuk figyelünk, ha őket igyekszünk követni, akkor elkerülhetjük a „jövőbeni fájlalnivalókat”. „Múltmagyarokkal” semmire sem fogunk menni – nekünk „jövőmagyarok” kellenek!

A bejegyzés trackback címe:

https://progressziv.blog.hu/api/trackback/id/tr342030688

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.