2010.05.19. 15:38 Szerző: jeremyclarkson

Még egy esély?

„Én adnék még egy esélyt az MSZP-nek.” Ezzel a mondattal fejezi be Gyurcsány Ferenc azt az általa Röpiratnak keresztelt vitaanyagot, ami a választások utáni „baloldali” irány kijelölésének igényével született. Ez az irány a magyar progresszió iránya is lehet(ne). Amiért mégsem az, az többek között a dolgozat zárómondatában megfogalmazott „utolsó esély” ideája. Mert ugyan kiknek és miért kellene még egy esélyt adni az MSZP-ben? Gyurcsány komolyan úgy gondolja, hogy a rendszerváltás óta egymással kiegyezni képtelen, és ezért egymást folyamatosan gáncsoló platformok és erővonalak most, hogy mind a parlamenten, mind azon kívül komoly politika szövetséges nélkül maradtak, összetartanak majd? Hogy a párton belüli pozícióelosztásban évek óta meglévő kontraszelekció logikája képes egy csapásra megváltozni, és a jövőben valóban teljesítményalapú lehet a kiválasztás? Hogy a saját szavazóival a közös hangot évek óta megtalálni képtelen pártelit hajlandó még a komolyabb önvizsgálatra, és ha kell, a tanulságok levonására is? Mesterházy és Horváth Csaba jelölése, azóta tett nyilatkozataik azt jelzik, hogy ez koránt sincs így. Az MSZP épp most szalasztja el azt a bizonyos „utolsó esély”-t. De van itt egy ennél nagyobb probléma is.

            Ha a gazdaságpolitikai elképzeléseket a hozzájuk fűződő ideológiai tartalommal egy koordinátarendszerben szeretnénk ábrázolni, akkor az azt keresztülmetsző tengely mentén helyezkednének el a sikeres pártok, míg az azon kívül eső, kevésbé karakteres politikai erők mindössze a társadalom szűk, marginális csoportjait tudnák megszólítani. Legalábbis aszerint az elmélet szerint, amelyet a politológiában a „sikeres pártok metszete”-ként ismernek. Mert a gyakorlat mindeközben azt mutatja, hogy a gazdaságpolitikai elképzelések és a politikai tartalom 2010-ben Magyarországon nemhogy köszönőviszonyban sincsenek egymással, hanem egyáltalán nem is léteznek.

Nem tudunk olyan pártot mondani ma a magyar országgyűlésben, amely világos célok mentén, és, ami legalább ugyanilyen fontos, a saját maga szabta határokon belül építené fel politikáját. A Fidesz (az állítólagos konzervatív erő) a kádári nosztalgiára alapozva az állam mindenhatóságát és a közszolgáltatások ingyenességét hirdeti meg, az MSZP (az állítólagos baloldali progresszív erő) újdonsült vezetője – Orbán szóhasználatát átvéve – nagytőkézik és pénztőkézik, a Jobbik mindezt még nyakon önti egy kis fajelmélettel is, míg az LMP maga sem tudja eldönteni, hogy karakteres zöldpolitikát folytatva nekimenjen-e a multiknak, vagy a gazdasági ésszerűséget szem előtt tartva, de a nemzetközi kötelezettségvállalásoknak ellentmondva inkább csak a bánáti bazsarózsáért aggódjon. A megvalósult kádári álom, a bolsevizmus teljes parlamenti térnyerése – világos célok, világos tartalom, és egyértelmű mondások nélkül. Ami a Fidesz, a Jobbik és az LMP esetében nagyon-nagy baj. De az MSZP-t tekintve igazi katasztrófa. Hiszen állítólag ez a párt lenne (lett volna) hivatott arra, hogy a megerősödő bal- és (szélső)jobboldali populizmus ellenében egyfajta (gazdasági értelemben is) liberális, progresszív, ha úgy tetszik, „nyugatos” alternatívát kínáljon a választóknak. Olyan jövőképet, ahol a teljesítményalapúság, a piacok szabad versenyének elismerése és a társadalmi önrendelkezés egymást kiegészítő és egymást erősítő elvek, a köztársasági eszme alapjai.

Az MSZP ehelyett – mint 20 éves történetében oly’ sokszor már – megint a könnyebbik utat választja. A régi, jól bevált recept szerint egyfajta ködös, közelebbről meg nem határozott, mert meg nem határozható „baloldali fordulatot” hirdet meg, és így próbálja visszacsábítani törzsszavazóinak hitt nyugdíjasait, valamint kibekkelni az előtte (és az ország előtt!) álló négy – nyolc – tizenkét évet. Nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni azt, hogy az összes parlamenti párt immár az ő térfelén rúgja a bőrt. Ugyan mennyivel képviselné hitelesebben az antikapitalizmust az, aki nyolc éven keresztül gyakorolta a kormányzati hatalmat, annál, aki még csak most kóstol bele? A Jobbik, az LMP és a Fidesz csöpögős kádári nosztalgiájától, izzadságszagú bolsevista gazdaságpolitikájától, szociális populizmusától és antiparlamentarizmusától normális szociáldemokrata igyekezne távol tartani magát. És a két probléma itt ér össze egy egésszé: az MSZP régi kádereivel önként és dalolva áll be a többi párt mögé, és veszi elő a már sokszor hallott, kissé recsegős, kissé karcos lemezt. Nem látja, hogy ellenfelei is ugyanezt a nótát fújják, csak sokkal hangosabban, és a magyar füleknek tisztábban. Ugyan miből gondolja Gyurcsány azt, hogy az évek óta két kézzel székükbe kapaszkodók még vevők lehetnek a progresszív gondolatra? Hogy belső ellenzékből sikerül tartalommal megtölteni azt, amit pártelnökként – az akkori belső ellenzék ellenállása miatt – nem sikerült?

Az MSZP „utolsó esély”-e – Gyurcsány szándékai ellenére – semmi mást nem jelentene, mint hogy a régi pártelit kényelemből, hatalomféltésből, az egyéni érdekeket és ambíciókat mindenek fölé helyezve játsza el a lehetőségét annak, hogy Magyarország – a rendszerváltás álmát beteljesítve – valóban demokratikus köztársaság legyen. Ez csupán az elkúrás esélye, semmi másé. Ami nem megy, azt ne erőltessük. Akikkel nem megy, azokat meg hagyjuk!

A bejegyzés trackback címe:

https://progressziv.blog.hu/api/trackback/id/tr572015650

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Horváth Csaba lesz az MSZP budapesti elnöke? 2010.06.07. 12:49:02

Nem indul újra a budapesti elnökségéért Burány Sándor, a szocialista párt budapesti szervezetének elnöke. Burány legszívesebben Horváth Csabát, a párt díjmentes BKV-terveiről elhíresült főpolgármester-jelöltjét látná az elnöki székben.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.