alapfizu.jpg

„A félművelt teológus: színtiszta eretnek.”

Szalkay Balázs ferences szerzetes - 1438

 

 

1. Miről szól a vita?

A napokban három írás is megjelent a feltétel nélküli alapjövedelem témájában a Dinamó Műhely blogján. Elsőként Braun Róberttől A Párbeszéd Magyarországért alapjövedelem javaslatáról című, (http://dinamo.blog.hu/2015/04/01/a_parbeszed_magyarorszagert_alapjovedelem_javaslatarol), ezt követően és erre reagálva másodikként Szigetvári Viktortól a Nincsenek csodafegyverek című (http://dinamo.blog.hu/2015/04/07/nincsenek_csodafegyverek), majd erre reagálva harmadikként Braun Róbert Viszontválasz alapjövedelem ügyben (http://dinamo.blog.hu/2015/04/09/viszonvalasz_alapjovedelem_ugyben) című posztja. Mivel a magunk részéről a feltétel nélküli alapjövedelem ötletét az évtizedek óta legveszélyesebb baloldali-populista javaslatnak tartjuk, ezért kötelességünknek érezzük leírni, miben téved, miben vezet félre Braun Róbert, amikor Szigetvári Viktornak válaszol.

Braun azzal indít, hogy szerinte ez a vita „a progresszió jövőjéről” szól. Valójában ennél sokkal többről: nem csupán a progresszió, hanem az egész euroatlanti civilizáció jövőjét meghatározó paradigmáról, vagy annak (az alapjövedelem-pártiak részéről történő, kifejezetten önző okokra alapozó és demagóg módon – vagy épp kellő tudás és átgondoltság híján – való) esetleges feladásáról.

Az euroatlanti paradigma alapja a kompetencia és a pozíciók összekapcsolása, mind a társadalomban-politikában, mind a gazdaságban: ez maga a demokrácia és ez maga a piacgazdaság.

 

2. A jövedelemhiány a kompetenciahiány következménye

A periféria-országokban a leszakadásnak – helyesebben: stagnálásnak, amely eltávolít mind a centrumtól, mind a közép- és felső osztályoktól – nem oka, hanem csupán következménye a szegénység. A valódi ok a kompetenciahiány, amely viszont azon a(z öröklött és generációról generációra továbbadott) mentalitáson, társadalmi stratégián alapszik, amely jellemző a stagnáló társadalmi csoportokra. Ennek következtében nem tesznek szert sem társadalmi-állampolgári kompetenciákra, sem pedig adekvát 21. századi tudásra. Így sem vállalkozni, sem innoválni nem képesek, sem pedig a(z egyébként kevés) színvonalas munkahelyen dolgozni.

Annak oka pedig, hogy a társadalom egészének magas életnívójához szükségeshez képest nagyon kevés a színvonalas munkahely, szintén ez a mentalitásbeli és társadalmi stratégiabeli „lemaradottság” az oka: hiszen e társadalmi rétegek nem polgárosultak, bennük a hosszú távú előre tervezés és a szervezés igénye és „tudománya” (eszközkészlet) nem fejlődött ki.

Márpedig, ha ez így van, akkor hiába kapnának „több pénzt” – ráadásul úgy, hogy ehhez semmiféle elvárás nem társul -, önmagában a több pénz még nem ösztönöz arra, hogy változtassanak a mentalitásukon és új társadalmi stratégiákat sajátítsanak el és kezdjenek el alkalmazni az életükben. Valójában az „ingyenpénz” inkább rögzíti a régi mentalitásbeli és társadalmi stratégiabeli struktúrákat – ez közismert lélektani tény.

Ezért van az, hogy (miként Szigetvári helyesen megállapította) a helyzetükön való változtatásnak a kompetenciafejlesztésre és a társadalmi stratégiák megváltoztatására kell alapulnia: oktatásra és a felzárkóztatási támogatás komoly és rendszerszerűen számon is kért feltételeire.

Ostoba az az elképzelés – amely pedig oly gyakori az „alapjövedelem-pártiak” körében -, hogy „a szegények mindent tudnának, ha lenne elég pénzük”: ez csupán a klasszikus 18. századi „nemes vadember” téves toposzának mai megjelenési formája. Hogy ez a gondolkodásmód önmagában mekkora károkat okoz, elég arra gondolnunk, hogy mire vezetett a nyugat „feltétel nélküli” demokráciaexportja az iszlám világban, vagy épp Fekete-Afrikában… De akár az alternatív baloldal köreiben oly népszerű Latin-Amerikát is említhetnénk.

Valójában a világban tapasztalható vagyonkoncentrációnak (valójában: tőkekoncentráció) is az az alapja, hogy a 21. századi, erősen fejlett technológia-alapú munkamegosztásban az említett mentalitásbeli okok következtében lemaradó, e munkakultúrából „kieső” társadalmi csoportok – és: akár egész társadalmak – egyre kevésbé képesek részt venni a magas hozzáadott értékű tevékenységekben, ezért azok hasznából is egyre kevésbé tudnak részesülni. Így jön létre a növekvő jövedelemkülönbség és a növekvő tőkekoncentráció. Ám van itt még egy jelenség, amelyet nem szokás figyelembe venni: a nyugati társadalmakban is meglévő növekvő jövedelem- és vagyoni különbségek oka nem elsősorban e nyugati társadalmak belső viszonyaiban keresendő, hanem abban, hogy a nyugati társadalmakból kikerülő tőketulajdonosok a fentebb említett „fejletlenebb” országokba exportálják a tőkéjüket, ahol többletjövedelemre tesznek szert. E jövedelemforrásból kimaradnak a nyugati társadalmak tőkével nem rendelkező tagjai – ők viszont a fejletlenebb országokban előállított javak elsődleges fogyasztói, így a saját (egyébként növekvő) jövedelmükből a korábbiakhoz képest további összegek kerülnek át e transzferen keresztül a „saját” tőkéseikhez: ez a „belföldi” jövedelem- és vagyonkülönbség-növekedés valódi oka. Nem arról van szó tehát, hogy a saját „nemzeti „gazdaságukban” kapnak kisebb hányadot a(z általuk) megtermelt haszonból, hanem csupán arról, hogy ők nem részesülnek a harmadik világban megtermelt haszonból. Ezért nem ad valós képet az, ha csak „önmagukban”, azaz a multinacionális gazdaságtól függetlenítve vizsgáljuk „a nyugati országokban” az utóbbi időszakban megjelenő „szétnyíló jövedelem- és vagyoni ollót”.

Jól mutatja azt, hogy itt valójában mentalitásbeli problémákkal állunk szemben, hogy a munkaerőpiacra „frissen érkező” fiatalok tömeges munkanélkülisége sem „általában a nyugati társadalmakra” jellemző, hanem csupán az északnyugat-európai mentalitástól igencsak eltérő, valójában „familiáris” és nem meritokrata alapokra építkező Dél-Európai társadalmakra. Ez a társadalmi és mentalitásbeli „alapszerkezet” okozza azt a gazdasági-vállalati hatékonytanságot, amelynek követeztében e déli országok gazdaságai állandó problémákkal küszködnek.

 

3. A kockázatok, a népszaporulat, a technológiák és a startvonalhoz való eljutás

Említi a szerző a manapság divatos gondolatmenetet is a „rossz kockázatokról”: ez nagyjából azt akarja jelenteni, hogy immár nem ad „biztonságot” a tudás és a kompetenciák és hogy „a veszély immár nem számítható ki és nem kontrollálható”. Itt azt említi a szerző, hogy „akik pénztőkével rendelkeznek, biztonságban vannak, azok, akik csak humán tőkével, a munkaerejükkel (tudásukkal, munkaképességükkel, egészségükkel) rendelkeznek, nincsenek biztonságban. Ez a középosztályi álom összeomlása.

Ezzel az állítással több baj is van. Először: a kockázatok ma is kiszámíthatók és persze kontrollálhatók is, ha a valódi, a régiektől különböző kockázatokra figyelünk, keresünk adekvát megoldásokat. „Kockázatként” a társadalomtudományban általában valamely új ideológiát, közösségi viselkedésmódot szokás érteni, amelyek „felborítják a régi rendet” és így a régi eszközökkel és a régi közmegállapodások mentén immár kezelhetetlenné teszi a helyzetet. Csakhogy valójában ezek z ideológiák és viselkedésmódok csupán felszíni jelenségek: következményei a technológiai változásoknak. Mint ahogy a manapság felpörgő informatikai forradalom is kifejezetten technológiai változás – és ez generálja azt a munkastruktúrabeli változást, hogy a közeli jövőben sok „manuális” emberi munka válik majd feleslegessé, tömeges munkanélküliséget okozva.

A tömegbázisa erős amortizációjával szembesülő baloldal a feltétel nélküli alapjövedelem „kísértő”, populista, demagóg ötletével akar ismét jelentős támogatottságra szert tenni – nyilván az „underclass” körében. Azonban ez egy végtelenül felelőtlen politikai szédelgés: igazából nem különbözik a szélsőjobboldal szokásától, amely valós problémákra akar téves és veszélyes válaszokat adni. Az újbaloldaliság ugyanis semmi mást nem tesz, mint kipécéz magának egy „ellenséget” – a tőketulajdonosokat – és rájuk (a vagyonukra) uszítja azokat, akiből tömegbázist remél verbuválni magának. Miben is különbözik ez attól, mint amikor valaki (a szélsőjobb) zsidókra, cigányokra, liberálisokra, iszlám-hívőkre mutogat?

Ha igazak azok a feltételezések, amelyekből az újbaloldal a feltétel nélküli alapjövedelem ötletével kiindul, hogy t. i. a társadalomban jelentős tömegek vannak – és még inkább lesznek a közeljövőben -, akik már képtelenek bármiféle értékteremtő munkában-folyamatban való részvételre és emiatt kell átcsoportosítani a pénzt a tőketulajdonosok és a felsőbb jövedelmi decilisekbe tartozók felől „lefelé”, akkor ezzel a „megoldással” két baj is van:

  1. Nem kezeli a valóságos problémát, azaz azt, hogy a modern technológia immár sokkal kevésbé igényel alulképzett, kompetenciahiányos és polgárosulatlan munkástömegeket, akik viszont „vannak és bővítetten újratermelődnek”, ezzel egyre nagyobb ellátás nehézségeket okozva – hiszen már ma is egyre kevésbé képesek önmaguk létfenntartására éppen a létszámuk, a kompetenciahiányuk és a mentalitásuk következtében.
  2. E növekvő tömeg ellátására egyre nagyobb és nagyobb összegeket kellene elvonnunk a tőketulajdonosoktól – viszont a modern technológiákra az jellemző, hogy igazán hatékonyan éppen nagy tőkebefektetéssel és nagy volumenben képesek csak jól teljesíteni. Így, ha csökkentjük a befektethető tőke nagyságát, akkor a saját technológiai civilizációnk sírját ássuk meg – és akkor aztán végleg nem lesz semmink, amivel a leszakadó embertömegeket akár csak minimális szinten is elláthatnánk. Szó szerint még elviekben sem tudnánk akkor őket elegendő élelemmel és vízzel ellátni, nemhogy a felzárkóztatásukhoz szükséges „extra anyagiakkal”. Éppen azoknak az erőforrásoknak a megtermelhetőségi esélyeit csökkentenénk, amelyekből – többen között – a feltétel nélküli alapjövedelmet is ki akarják fizettetni!

Az egyre növekvő és a technológia következtében a munkaerő-piacról kiszoruló tömegek által generált problémahalmazt csak akkor tudjuk kezelni, ha csökken e tömeg létszáma – ez pedig felveti annak a kérdését, hogy vajon érvényesek-e még a fejlett társadalmakban favorizált népszaporodási programok?

E programok alapparadigmája az, hogy az újabb és újabb generációk nyugdíjas kori eltartásához szükség van-lesz az újabb és újabb, a megelőzőkkel legalább azonos létszámú fiatalabb generációkra, azok munkaerejére. Azonban ez a paradigma szemben áll a fenti, azaz a technológiai fejlődés következtében előálló egyre kevesebb és kevesebb élőmunka-igénnyel. A régi korokban, főképpen az ipari forradalom előtt egyértelműen azok a társadalma voltak erőforrás-előállítás szempontjából a legjobb helyzetben, amelyekben sok szorgos munkáskéz állt rendelkezésre. Ám mára kezd előállni az a technológia, amely immár egy másik paradigmát követel meg: kevés, de jólképzett ember munkájára van-lesz szükség – és ez a „munka” leginkább az innovációt, a modern technológiák fejlesztésben és kezelésében való jártasságot, valamint a magas szintű oktatást és szolgáltatásokat jelenti.

Ezzel szemben, ha vetünk egy pillantást az egyes „problémás” országok korfáira, akkor azt tapasztaljuk, hogy ott az underclass „bővített újratermelése” folyik. Trendjében éppen azok a társadalmak1 – és azokon belül épp azok a társadalmi rétegek – szaporodnak, amelyek mentalitásuk, társadalmi stratégiáik és kompetenciahiányuk révén a szükségesnél kevésbé képesek maguk köré fejlett gazdaságot és innovatív munkahelyeket teremteni.

Így tehát az esély „startvonalára” azért jutnak arányában el egyre kevesebben, mert olyan közegben, azaz olyan mentalitásban szocializálódnak, amelyben az elsajátított társadalmi stratégiák teszik őket alkalmatlanokká a startra. Ezen pedig egyszerű többletjövedelem-/alapjövedelem-juttatással nem lehet változtatni: a többletpénzt ugyanis a régi struktúráik által meghatározottan fogják elkölteni. Változtatásra csak a feltételrendszer megváltoztatásával lehet rábírni az embereket – ha csak simán azt tapasztalják, hogy az eddigi szokásaik mellett élhetnek immár jobban, akkor vajon mi is motiválná az emberek többségét a változtatásra? Marx is megmondat, hogy „a lét határozza meg a tudatot”.

 

4. „Új alku” – újkommunista erőszakkal?

De van a szerzőnek még egy egészen veszélyes, destruktív távlatokat megnyitó gondolata is, ez:

A nem pekárius eliteknek többet kell adniok a közösbe, mert a tőke teremtette értéktöbblet egésze nem jár nekik.” – így, mindenféle indoklás nélkül arra nézvést, hogy miért is nem jár a tőketulajdonosoknak ezen értéktöbblet egésze? Hiszen ha valaki a saját kreativitásával-kompetenciáival tett szert komoly tőkére, majd azt újra befektetve további tőkejövedelemre, akkor mi jogon vonnánk meg a jogát e jövedelmekre? Avagy: ha valaki örökölte a tőkét és azt kompetens módon, azaz szakszerűen, innovatívan és értékgyarapító módon hasznosítja, akkor neki ugyan miért ne lenne joga az értéktöbblet tetszése-belátása szerinti felhasználására? Feltételezem, hogy ha Braun Róbert lenne nagytőkés örökhagyó, vagy éppen örökös, akkor nem szeretné azt, ha egy „jakobinus állam” jönne és elkezdene turkálni a zsebében?

…És Braun csak ír tovább, ekként:

És ezért kell az államnak szabályozási eszközökkel kikényszerítenie a piac nem létező láthatatlan kezével szemben a megélhetést biztosító magasabb minimálbért, a megtakarítást is lehetővé tévő megélhetési bért és a profit egy részének munkavállalói újraelosztását, szakszervezetek hiányában ágazati béralkukkal kiárazni a kizsákmányoló és alacsony termelékenységű munkaformákat.

Itt azért lenne két megjegyzésem:

  1. A bér piaci szereplőkön kívüli beavatkozók általi megállapítása egyértelműen vezet a versenyképesség-romláshoz – ami viszont hosszabb távon éppen az államhatalmi beavatkozással megnövelt fizetéseket adó munkahelyek létét kockáztatja. Nincs olyan mód és példa, amely szerint a „csak úgy” megemelt fizetések ne vezetnének a versenyképesség romlásához – hiszen a tőketulajdonosok nem „felélik” a nekik járó anyagi javakat (mivel „a tőkés fogyasztása rugalmatlan” – ahogy Marx írja), hanem újra befektetik. természetesen a tőkések jövedelme és így a fogyasztása is nagyobb, mint a munkavállalóké, ám ez a „hatalmi szóval vegyük el a gazdagok pénzét!”-módszer ostobaság, hiszen ezzel nem csak a tőkésen ütünk, nagyon csekély egy főre jutó nyereség reményében, hanem kivéreztetjük magát a tőkét is, amely nélkül pedig nincs se innováció, se termelés…
  2. A béralku-pozíciót nem azzal kell és lehet a „nemtőkés” oldalon növelni, hogy erre államhatalmi eszközökkel rásegítünk – ez ugyanis semmit sem javít a „kedvezményezettek” önállóságán és önszervező kompetenciáin. Ehelyett inkább a mind általánosan vett (társadalmi, polgári-autonóm és állampolgári), mind pedig tudásbeli-technológiai kompetenciák fejlesztése a megoldás: az államnak efelé kell matatnia!

Ha „új alkut” akar kötni valaki a társadalom különböző érdek- és értékközösségeivel, akkor azzal az ajánlattal kell mind a tőketulajdonosok és magasabb jövedelműek, mind a nemtőkések és alacsony jövedelműek felé fordulnia, hogy ez utóbbiak tudásbeli, kompetenciabeli fejlesztése pozitívan hat vissza a tőketulajdonosok helyzetére is: hiszen magasabb szintre emeli az adott társadalom hozzáadott érték-termelő képességét. Így a tőketulajdonosok és magasabb jövedelműek immár nem „csak lenyúlásnak” érezhetik a dolgot, hanem befektetésnek, amely hosszabb távon nekik is többletet hoz. Minden értékközösséggel a maga gondolkodási struktúrái mentén lehet és érdemes kommunikálni- ezek szerint, ha a felsőbb osztályokkal akarunk új paradigma mentén új konszenzust, akkor ez az új paradigma nem lehet valamiféle újszocialista-újkommunista elképzelés! Ez ugyanis nem megállapodás-kísérlet és nem ajánlat lenne, hanem agresszió – az agresszió pedig ösztönszinten szül viszontagressziót.

A nyugati modell a közös érdekek mentén való együttműködésre épül – éppen ettől a legeredményesebb és a leghatékonyabb, hosszú távon is. Ennél jobb modellt, amely egyszerre biztosít hosszú távon is működőképessége és erőforrás-bőséget, nem talált ki még senki sem, pedig számosan kísérleteztek ezzel. Nem szabad és nem etikus ezt a modellt egy nyilvánvalóan több sebből vérző és összefüggéseiben végiggondolatlan, visszaellenőrizetlen modellel akarni felváltani, mint amilyen a feltétel nélküli alapjövedelem is!

 

5. A tőke alapja a tudás!

Braun abban is téved, hogy szerinte – ha ezt nem is mondja ki expressis verbis – a mai piacgazdaságra alapozó meritokrata társadalomban „a tőketulajdonosoknak” jut a legtöbb jövedelem, mind arányiban, mind abszolút értékben, így tehát „a tőke”, azaz annak birtoklása a jövedelemszerzés alapja. Ez azonban valójában a kapitalizmus történetében sosem volt így: a kapitalizmusban a tőke mindig következmény, éspedig a kreativitásé2. Mint ahogy a tőke „fialtatásához”, azaz hatékony újra-befektetéséhez is kreativitás kell.

Valójában a modern, tudásalapú piacgazdaságban a „magasabb jövedelem” és a tőketulajdonossá válás alapja éppen az a tudás, amelyről Braun – tévesen – ezt írja:

…azok, akik csak humán tőkével, a munkaerejükkel (tudásukkal, munkaképességükkel, egészségükkel) rendelkeznek, nincsenek biztonságban. Ez a középosztályi álom összeomlása.

Ehhez képest az utóbbi évtizedek kifejezetten azt igazolják, hogy mindazok az új világcégek, amelyek ezekben az évtizedekben megszülettek, éppen hogy tudásalapú „garázscégekként” kezdték. Közismert tény, hogy a ma a világot uraló nagy tőketulajdonos cégek 60%-a másfél-két évtizeddel ezelőtt még nem is létezett: ezek mind olyan vállalkozások, amelyek alapja a tudástőke volt és ma is ebből származik a dinamizmusuk – hatalmas tőkéjük csupán következménye, eredménye az invenciójuknak és a szervezőkészségüknek. Ezek a cégek nem úgy születtek meg, hogy valamiféle nagytőkés csoportok gründolták meg őket – ráadásul a „klasszikus nagytőke-tulajdonosok” is, mint pl. a járműipar, ma már meg sem lehetnének a start up-vállalkozások újabb és újabb innovatív technológiái nélkül: ma egy autó, vagy egy repülő meg sem mozdulhatna az utóbbi 2-3 évtizedben szó szerint a semmiből, csak tudásalapon létrejött technológia nélkül. De a nagytőke „legrettegettebb” vállalkozásai, a fegyvergyártók is éppen ezekre a technológiákra – és ezekre a start up-vállalatokra, az azokban megtestesülő, azok által birtokolt és tőkévé transzformált tudásra - alapozzák a legújabb fejlesztéseiket: ma már egy harckocsi-páncél sem csupán „nehézipari termék”, nem is említve az IT-hadviselés egészen új világát…

Mindez cáfolja a szerző azon állítását, hogy a középosztály – az álmaival együtt – „összeomlott” volna: éppenséggel úgy utak és esélyek nyíltak meg a (tudásalapú-tudásbirtokos) középosztály előtt!

Az persze más kérdés, hogy egy-egy társadalom hogyan tud részesülni ezekből az új esélyekből: hogy a technológiai forradalom nyertese lehet-e?3

 

6. Létezhet-e nem meritokrata alapú demokrácia?

…De Braun még mindig nem áll le, még további ostobaságokkal végiggondolatlanságokkal is traktálna minket, íme:

…miképpen a liberális gondolkodás elválasztotta egymástól a kulturális és a politikai nemzetet, úgy kell az új kockázat-társadalom progresszív gondolkodásának elválasztania a gazdasági nemzetet a politikai nemzettől. A meritokrata versenyelv a gazdaság világába tartozik, míg az alapjövedelem a politikai nemzet alapját jelentheti: lehetőséget ad a társadalom valamennyi tagjának a politikai részvételre és a politikai-gazdasági kiszolgáltatottság minimális enyhítésére. A politikai nemzet tagjától a közösség nem a gazdaság világába tartozó bérmunka alapú ellenszolgáltatást, hanem politikai részvételt vár el, ehhez pedig számára a közös tanulás és információhoz jutás egyenlő esélyét kínálja. Ez egyaránt jelenti a lehetőségekhez képest egyenlő oktatási, közszolgáltatási hozzáférés esélyét, és a minimális egzisztenciális kiszolgáltatottság csökkentésének lehetőségét.

Braun úrnak, mint képzett baloldalinak, tudnia kellene, hogy a politikailag erős nemzetek, illetve társadalmi csoportok erejüket mindenkor gazdasági erejükre alapozták. Emiatt aki el akarja választani a gazdasági nemzetet a politikai nemzettől, az „csak” az emberi társadalmak egyik legalapvetőbb törvényszerűségét akarja áthágni. Hiszen mit is jelentene valójában az, ha ezt az abszurd elválasztást megtennénk? Nem mást, mint hogy elvonnák a politikai döntési kompetenciákat azoktól, akik pedig erre a legfelkészültebbek – és „hatalmi szóval” átadnák azoknak, akik erre egyáltalán nincsenek felkészülve. Hiszen, mint fentebb már leírtam, éppen azért vannak jövedelemhiányos helyzetben, mert a szocializációjukkal magukba szívott mentalitás és társadalmi stratégia kompetenciahiányossá tette őket – a kompetenciahiányosok döntési pozícióba emelésétől pedig az Isten óvjon! Még egyszer leírom: az nem változtatna az underclass körében jellemző „politikai-gazdasági kiszolgáltatottságon” még „minimálisan” sem, ha „csak némi többletpénzt” adnánk nekik. Hogy ez mennyire igaz, azt bizonyítják azok a triviális példák, amikor underclass szocializáltságú, kompetenciahiányos emberek lottómilliomosok lettek és közülük bizony a zöm eltékozolta a nyert pénzt és visszasüllyedt az underclassba…

Persze, sokan e fenti bekezdésre azt mondhatják, hogy Braun nem beszélt a hatalom inkompetens kezekbe juttatásáról – pedig de bizony! Hiszen aki „politikáról” beszél, az részérdek-érdekérvényesítésről és az erőforrások feletti rendelkezésről beszél. Aki „politikai nemzetről beszél”, az ezzel nem másról beszél, mint a „politikai nemzetbe” soroltak politika-befolyásoló pozíciójáról – azaz: arról, hogy kié a hatalom. Ezért, ha elválasztanánk egymástól a társadalmat „finanszírozó” rendszert [gazdaság] a társadalmat irányítótól [politika], és ha a kettőt más-más paradigmák szerint akarnánk berendezni - azaz: végső soron kiiktatnánk a politikából-hatalommegszerzésből a meritokrata alapelveket - annak bárki által beláthatóan végzetes következményei lehetnének. Braun azt írja, hogy:

a meritokrata versenyelv a gazdaság világába tartozik, míg az alapjövedelem a politikai nemzet alapját jelentheti”.

Magyarán: Braun és társai lényegében szakítani akarnak a demokráciával! Hiszen ahogy már sokszor leírtuk itt a blogon: a demokrácia alapja éppen a meritokrácia. A demokrácia abban különbözik alapvetően az autokráciától, hogy a pozíciókat – amelyekkel az erőforrások feletti rendelkezés lehetősége és a társadalmat elrendező szabályok megalkotása és működtetése jár – nem valamely kontraszelektív elv és gyakorlat szerint, hanem éppenséggel az alkalmasság (azaz: a kompetenciák és a demokratikus intézmények által rendszeresen visszaellenőrzött teljesítmény) alapján, tehát meritokrata alapelvek szerint lehet megszerezni és birtokolni! Amikor Braun arról ír, hogy a politikai nemzet alapja nem a teljesítményelvűség, hanem bármi más (pl. az alapjövedelem), akkor ezzel elveti a demokráciát… És mindezt Braun írásában „a lényeg”-nek nevezi!

Teszi ezt pedig nyilvánvalón azért, mert nem érti, nem ismeri a demokrácia valóságos mibenlétést, és hogy mitől működik ez a társadalmi formáció és végig sem gondolja, hogy mi az igen szoros összefüggés a teljesítményelvűség és a demokrácia (no meg a tudásalapú piacgazdaság, mint az emberi történelem során létezett legélhetőbb viszonyokat teremteni képes gazdasági formáció) között.

Így, ennyire ismerethiányosan és ennyire végiggondolatlanul politizálni veszélyes!

 

7. Természetes egyenlőtlenségek

…És akkor még nem is írtam azokról az ismeretbeli hiányokról, amelyek a társadalomtudományok természettudományos (humánetológiai, evolúciógenetikai, stb.) alapjai terén mutatkoznak meg alapjövedelem-propagátori körökben. Ezeket - igazán csak érintve (hiszen írtunk már róluk Az újbalosok esete Newtonnal és az Eukleidész intése az újbalosokhoz című posztokban) – az alábbiak:

  • Az emberi közösségek hierarchikus csoportokat alkotnak, bennük mindenkor léteznek aktuális kompetenciákon alapuló, az erőforrásokhoz való hozzájutásban (is) megmutatkozó igazságos egyenlőtlenségek. Aki ezeket ki akarja küszöbölni, annak az ember genetikus örökségét, genomját kellene átírnia a sikerhez.
  • Az egyenlőtlenségek csak részben alapulnak/jönnek létre szociális helyzet-alapon: valójában az egyén genetikailag meghatározott képességei ezt alapvetően befolyásolják. Az egyén fejleszthetősége csak e korlátokon belül működik.
  • A versengés szerves részét képezi az ember genetikus örökségének – ez biztosítja ugyanis a közösségben való érvényesülést, amely érvényesülés (ami pl. az elképzeléseink megvalósításának lehetőségét is jelenti), valamint az erőforrásokhoz való hozzájutás és a felettük való (általános értelemben vett) rendelkezés alapja. Valójában már jóval az emberiség közvetlen ősei előtt is jelen volt az élőlényekben a számukra hasznosítható erőforrások minél nagyobb volumenben való megszerzésének késztetése. Ezt nem lehet neveléssel sem kiirtani, sem felülírni. …Hogy mennyire nem, azt az is bizonyítja, hogy amikor az alapjövedelem-propagátorok kézzel-lábban küzdenek az elképzeléseik megvalósításáért még a nyilvánvaló és érthetően, logikusan elébük tárt ellenérvek dacára is, éppen a bennük is működő „versengő-önérvényesítő gének” működésének következménye, amelyet nem iktatnak ki a racionális-kognitív érvek. Sőt: az ellenérvek és a saját „hitük” konfrontálódásával keletkező kognitív disszonancia csak további „ösztönös küzdelemre” – azaz: még kevésbé strukturált, még kevésbé tényszerű és összes következményeiben még inkább végiggondolatlan érvelésre, küzdelemre készteti őket!

 

8. Nem működhet, mert…

Összefoglalva, a feltétel nélküli alapjövedelem ötlete:

  1. Felcseréli a társadalmi hátrányok okait azok következményeivel – ebből következőleg pedig rossz receptet kínál e hátrányok felszámolására.
  2. A technológiai fejlődés következtében „feleslegessé váló” kompetenciahiányos munkaerő problémáját úgy kívánja orvosolni, hogy e kompetenciahiányos tömegek újratermelődését a produktívaktól átcsoportosított – és ezzel össztársadalmi nézőpontból eltékozolt – anyagi forrásokkal kívánja hosszabb távon is állandósítani, újratermelve ezzel a problémát.
  3. Az erőforrás-átcsoportosítással járó, a produktív társadalmi csoportoktól elvárt áldozatot nem a kompetenciahiányokat valóban csökkenteni képes módszerek működtetése érdekében kéri, így még hosszú távon sem teszi érdekeltté ebben az átcsoportosításban a produktívakat. Az általa elképzelt „új társadalmi alkut” így az egyik (adakozó) csoport érdekei ellenében, ráadásul bevallottan államhatalmi erőszakkal szeretné kialakítani. A történelem tanúsága szerint ezek a kikényszerített, féloldalas alkuk rosszabb viszonyok közé taszítják az egész társadalmat és hosszabb távon úgyis fenntarthatatlanok.
  4. Nem veszi figyelembe azt a sokszorosan igazolt tényt, hogy a tőke a kreativitásból keletkezik, így a gazdaság valódi mozgatóereje nem „önmagában” a tőke és a tőketulajdon. A tőke és a tőkekoncentráció szerepe a gazdaságban valójában nem más, mint hogy finanszírozza a fejlődés alapját adó kreativitást – viszont ezt a funkcióját a tőke a modern technológia korában csak akkor tudja ellátni, ha kellő nagyságban áll egy-egy gazdasági entitás rendelkezésére, ha azt nem aprózzák fel sem osztogatással, sem azzal, hogy inkompetens kistulajdonosokra bízzák „társadalmi tulajdonba adással”. Ez a rendszer a „létező szocializmus” és az „épülő kommunizmus” országaiban már egyszer megbukott: hét évtizednyi koherens tapasztalat bizonyította be, hogy a társadalom nem hatékony tulajdonos. Ráadásul – ahogy azt már itt az 1. pontban leírtam – a tőkejövedelmek „elosztogatása” nem a szegénység valódi okait (azaz a kompetenciahiányokat) kezeli: márpedig ha egy hibás motorba töltünk több üzemanyagot, attól az a hibás motor meg nem javul, viszont elpazaroltuk az üzemanyagot…
  5. Ha a „politikai nemzet” alapjává nem a demokrácia leglényegét jelentő meritokráciát tesszük, hanem valami mást, akkor ezzel magát a demokráciát szüntetjük meg.
  6. Az emberi társadalmakban az egyenlőtlenségeknek az emberiség evolúciójából következő genetikai, viselkedéstani, agyszerkezet-béli alapjai vannak – ezek „kiiktatása” nm lehetséges. Nem működnek azok a társadalmi, gazdasági és hatalmi konstrukciók, amelyek ezek ellenében szerveznék át az emberi közösségeket és azok működését.

Az emberiség „boldogításához”, de még egy-egy komolyabb probléma megoldásához sem elégséges, ha néhány divatos könyvet elolvasunk, és aztán elkezdünk visszaellenőrizetlenül és a teljes összefüggésrendszerrel nem számolva, azt nem is ismerve „csodafegyver-módszereket” bevezetni próbálni. Ebből jó még sosem származott – kérjük, most se kísérletezzenek ezzel! Még akkor se, ha ettől remélik a kiüresedő és népszerűtlenné váló baloldal feltámasztását: túl magas lenne az ára!

 

 

1 Vannak példák a népességszám-növekedést biztosító születésszámra is a fejlett országok körében, ám itt jellemzően éppen a közép- és felsőosztályban születik kettőnél több gyerek, mert egyszerűen megengedhetik ezt maguknak.

2 Kreativitás alatt itt nem csupán valaminek a „megalkotása” értendő, hanem akár régi, akár újonnan felismert tények új összefüggésekbe való rendezésének képessége is, amely által a felismerő új gazdasági struktúrákat képes teremteni, ennek birtokában pedig akár új politikai és hatalmi szerkezeteket létrehozni.

3 Az ezzel kapcsolatos társadalmi-politikai teendőinkről szól a Politizálnunk nem akármi okért kell! c. korábbi írásunk.

szakpol.jpg

Könyörgöm, ne mondd, hogy ezer! - sírta összetett kézzel. - Ti mind bolondok vagytok, a Kapitánnyal együtt... Az a konzul ivott valamit előzőleg, és megcsúszott a nyelve... Ötvenezer dollár nem létezik, még negyvenezer sem...

Rejtő Jenő: A megkerült cirkáló

 

 

1. „Higgye el nekem, én egyetlen rezsimnek sem vagyok ellensége. Sőt én mindegyiknek kifejezetten híve vagyok.”1

Miért van az, hogy a magyar választók között számosan vannak, akik úgy képzelik el a „jó politikát”, hogy az tulajdonképpen nem egyéb, mint „adekvát szakpolitikák” összlete. Miért van az, hogy amikor valaki-bárki előáll akár régi, akár új politikai aktorként, akkor a magyar publikum azon nyomban az illető szakpolitikájáról kezd kérdezgetni: milyen személyi jövedelemadót tervez, mekkora lesz az ÁFA, mit kezd a kórházak adósságával és lesz-e egyéni számlás nyugdíjrendszer?

Azt viszont szinte soha és senki sem kérdezi meg tőle, hogy általában miféle elképzelésrendszer, miféle paradigma él az illetőben az országgal és a világgal kapcsolatban? Persze, azt mondják, hogy „legyen demokrácia!”, meg hogy „szüntesse meg a korrupciót!” és a politikusok lopkodásait. De arról Magyarországon vajmi kevés kérdés hangzik el, hogy általánosságban mitől élhető egy társadalom és hogy mit kell csinálni, változtatni, megtanulni és pótolni ehhez?

Ezt a kérdést egyszerűen nem is ismeri a magyarok zöme, meg sem fordul a fejében az, hogy ezt is meg lehetne kérdezni – sőt: hogy legelőször ezt kell megtudakolni!

Merthogy erre szolgál maga a politika: annak adekvát célja nem más, mint a jól élhető társadalomra vonatkozó paradigma gyakorlattá tétele.

Azért van ez így, azért nem vetődik fel sohasem ez a kérdés, mert megszokta a magyarság, még a legkülönb közgondolkodói is, hogy a társadalomnak alacsony a szabadságfoka és így nincs benne, nem került bele a magyar közgondolkodásba az, hogy egyáltalán léteznek ezek az alapkérdések.

Miért jó Svédországban és miért rossz Magyarországon? Mitől működik jól a német gazdaság és mitől döglött meg a görög? Miért adott óriási lendületet Norvégiának az olajvagyon és miért nem prosperál az olaj-nagyhatalom Oroszország? …Amíg ezekre a kérdésekre nem ismerjük a válaszokat, addig ugyan miféle szakpolitizálásra lehetnénk képesek?

Elmondható, hogy minél inkább „benne van” egy adott társadalom közgondolkodásában a dolgok alapjaira való rákérdezés lehetősége és szokása, annál inkább képes az a társadalom gazdaságban, tudományban, innovációban és kultúrában magasan teljesíteni. Ez a közgondolkodásmód persze spontán módon egy nagyon hosszú és véletlenekkel teli folyamat révén szokott kialakulni.

Azokban a társadalmakban, ahol mind a széles tömegek, mind pedig az elitek elfogadják azt a felállást, hogy a hatalom szab meg mindent, és hogy a hatalom megtehet szinte bármit, ott az szokott történni rendszerint, hogy az emberek nemigen törekednek arra, hogy a fennállónál jobb hatalmat létesítsenek közösen, a maguk erejére-eszére, szervezőkészségére támaszkodva – mivel ezt a saját pillanatnyi egzisztenciájukra nézvést kockázatos dolognak érzik. Ezek a társadalmak örökösen az aktuális hatalom adta keretekhez való szubmisszív alkalmazkodás állapotában vannak: sohasem kérdőjelezik meg azt a paradigmát, amely alapján minden egyes aktuális hatalom be szokott rendezkedni e társadalmakban. Mert ez a paradigma hatalomról hatalomra ugyanaz: aki fenn van, ahhoz idomulniuk kell a lentieknek.

…És itt van a szakpolitizálás iráni igény igazi forrása: ha „az egészet” nem szokás, nem lehet vizsgálni, megkérdőjelezni, ha ennek sem az igénye, sem a képessége nem fejlődött ki az adott népben, akkor csak addig terjed a szellemi és belátásbeli horizont, hogy az adott paradigmán belül hogyan fog berendezkedni a hatalom. Mennyit központosít és mennyi pénzt enged szabadon elkölteni? Mekkora tanszabadságot engedélyez a pedagógusoknak? Mennyire ad pénzt a nyugdíjasok, vagy épp a szakszervezetek követeléseinek? Ám azt senki sem fogja felvetni, hogy „mi ez a marhaság, hogy a hatalom enged bármit is nekünk? Miért nem mi mondjuk meg a hatalomnak, hogy mit tehet és mit nem?”

A magyarok szakpolitizálás-igénye egyszerre ered az általuk szinte egyedüliként ismert alattvalói attitűdjükből, valamint az ebből az önállótlan-kiszolgáltatott attitűdből következő, a közügyeket illető magabiztosság- és biztonságérzet-hiányból: azt nem tudják, hogy miképpen, milyen módszerekkel és milyen eszközökkel kellene-lehetne egy közérdekű, az állampolgárok által kontrollált hatalmat felépíteni és működtetni – jóformán fel sem fogják azt, hogy egyáltalán létezhet egy efféle opció is az állampolgárok és a kormányzás/kormányzat relációjában. Azt viszont felfogják, ha azt hallják, hogy XY politikus vagy párt két százalékkal csökkenti az ÁFA-t, vagy a rezsit. Mindeközben pedig – miközben örülnek a hatalomtól ígért ajándékpénzecskének – nem hisznek egy olyan kormányzat lehetőségében, amelyet ők kijátszhatatlanul ellenőriznek.

A magyar közvélemény nem hiszi el, hogy „maga a politika” is létezhet: hogy létezhetnek általános politikai paradigmák is, nem pedig csak az ugyanazon „patriarchális etatizmuson” belüli szakpolitikák, megvalósulási módok és mániák között lehet válogatni… Meg kell viszont jegyezni azt, hogy a szakpolitizálás elsősorban a magyar baloldali és liberális politikai közeg és szavazóbázis „fétise”.2

Annak közvetlen oka, hogy ez a szakpolitikai (azon belül is elsősorban makrogazdasági-gazdaságpolitikai és fiskális) fétisizmus kialakult ebben a közegben, a Kádár-korszakban keresendő.3 Mivel az a rendszer „nem engedhette meg” (sem magának, sem a társadalomnak), hogy az egész társadalmi paradigmát érintő alapvető kérdéseket tegyen fel és keressen ezekre valóságos válaszokat, ezért minden problémát – és azok megoldását is – „átnyomott” a gazdaság- és szakpolitika dimenziójába. Alapvetően erre vezethető vissza a magyar közgondolkodás gazdaságpolitikai-szakpolitikai orientációja. Mivel a hatalom így tematizált, ezért annak ellenzéke is automatikusan átvette ezt (hiszen ők is csak „történelmileg determinált magyarok” voltak, azaz az ő szocializációjuk is olyan automatizmusokat alakított ki bennük, amelyek elhárították az igazán eltérő hatalmi paradigmákban való gondolkodást). Ezért a „szakpolitika” lett a rendszerváltó ellenzék politikai nyelve is – annak ellenére (és az állal sokáig elfedve), hogy ők, ugye, ellentétben a „komcsikkal”, természetesen „demokráciában gondolkodtak”. Ám valójában és politikai cselekvési mindennapjaikban nagyjából-egészéből ők is úgy bántak a hatalommal, mint egy hatalmi szorongásokkal terhelt autokrata. Ebben nőttek fel, ezt ismerték, ez működött bennük… Az általános társadalmi kérdések („nemzeti sorskérdések” formájában) pedig megmaradtak akár a „klasszikus” („nemzeti-keresztény”), akár a szélsőjobboldali politikai vágyak és illúziók által belakott terepnek…

A baloldali és liberális szakértők pedig lényegében az egész rendszerváltást úgy fogták fel, mint egy kétoldalú formális modellváltást: egypártrendszerből pluralista jogállammá, illetve tervgazdaságból szabadpiaccá. Ha végigelemezzük a rendszerváltás során alkotmányozási, jogalkotási és intézményalakítási, privatizációs, bankrendszer- és gazdasági szabályozás-átalakításai téren lezajlott folyamtatait, akkor egy erősen elméleties jellegű jelenséghalmazt találunk, amely során gyakorlatilag nem gondolták újra a társadalom mélyszerkezeteit és alapstruktúráit meghatározó-működtető paradigmákat, hanem ezekkel nem foglalkozva egyszerűen új játékszabályokat hirdettek ki.

 

2. „Mi pedig éltünk tovább… úgy, ahogy az ősök éltek a határtalan és otthontalan pusztákon.”4

De hogy e mélystruktúrák valójában mennyire változatlanul maradtak és működtek tovább, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a mainstream politikától egészen a kisemberek hétköznapjaiig ugyanazok a rövidtávú érdekalkukra alapozott taktikai játszmák folytak továbbra is, amelyeket akár a ’70-es évekből is nagyon jól ismertünk.

A magyar társadalom, azon belül pedig a magyar politika és a gazdaság szereplői nem tanultak meg hosszú távú stratégiákat alkotni, ezekben gondolkodni – és egyáltalán: nem fogták fel ezek alapvető fontosságát egy - elvileg - a demokrata-piacgazdasági paradigmára épülő világban.

Sem a reformellenzék, sem azóta egyetlen kormányerő sem gondolkodott el azokon az élhetőségi és sikerességi alaptételeken, amelyekre fentebb már utaltam. A legkülönb politikai aktoraink is úgy tették a dolgukat, mintha az alkotmányban és a demokratikus intézményrendszerben 1990-ben létrehozott formális rendszer (amely oly távol állt a magyar társadalomban általános értékorientációtól és társadalmi stratégiától) magának a közgondolkodásnak az átalakulása nélkül, csupán bizonyos ad hoc szakpolitikák által is képes lehetne „perfekt, szilárd demokráciát” és sikeres piacgazdaságot teremteni és fenntartani… Aztán 2006-tól kezdődően, de különösen 2010 után egyértelművé vált, hogy ez nincs így. Ennek ellenére még ma is a legtöbben, akik szemben állnak a magyar jobb- és szélsőjobboldal által kínált társadalmi paradigmával, kényszeresen, jobb ötletük nem lévén csak az általánosságok szintjén megragadó demokratikus tirádákkal körbekanyarított szakpolitizáláshoz nyúlnak vissza. Jellemző, hogy még a mainstream baloldallal – és az egész kapitalizmussal – szembenálló újbalos csoportok sem beszélnek általános társadalmi paradigmáikról (persze nincsen is ilyen nekik…), hanem csak bizonyos kifejezetten „szakpolitikai jellegű” ötletekkel foglalkoznak, mint például a „feltétel nélküli alapjövedelem”, vagy éppen a „fenntarthatóság”.

…Pedig ez így nem fog menni! Egyszerűen lehetetlen „jó szakpolitikákat” kidolgozni anélkül, hogy az ezeknek koherens keretet adó paradigmát ne fogadtatnánk el a társadalom kellően nagy hányadával. Bárki beláthatja, hogy igen nehéz úgy érvelni például az oktatás teljes átszervezése és az erre fordítandó ezermilliárdok mellett, ha nem fogalmazzuk meg és tesszük elfogadottá a tudás- és teljesítményalapú társadalom paradigmáját. Ha ezt nem tesszük meg, akkor „szétszednek minket” a részérdekek: akkor nehéz lesz megindokolnunk azt, hogy miért nem épp az egészségügybe, az utak rendbetételébe, netán a vállalkozás-támogatásba, vagy az önkormányzatokba öljük ezt a hihetetlen összeget.

Nem helyes az a politikai felfogás, amely a jó kormányt szakpolitikus egyszerű „összegének” képzeli el - mint ahogy nem helyes a manapság is tomboló „küldetéstudatos maffiózók” által működtetett kormányzás sem. Nem helyes, ha úgy gondolkodunk, hogy „minden, ami nem konkrét számokba öntött szakpolitika, az feltétlenül csak üres filozofálgatás, vagy ostoba és veszélyes fantazmagória!” Még akkor sem helyes így engednünk a szakpolitika-fétisnek, ha azt tapasztaljuk, hogy sokan, akik potenciális ellenzéki szavazók, ezt várják el és így képzelik el azt a fajta „jó politizálást”, ami – elképzeléseik szerint – nekik tetszene. Fentebb leírtam már, miért gondolkodnak – maguktól, magukra hagyottan – ők is ekként: mert „a politika” náluk, az ő felfogásunkban sem az általános társadalmi paradigmánál kezdődik, hanem csupán az általuk is régről és egyedüliként személyesen is ismert „patriarchális-etatista” politikai modell egyik változatának választásánál.

Egy igazán felelős és széles látókörű, kormányzásra készülődő politikai erő természetesen nem maradhat meg ennél az elképzelésnél: mert éppen ez a politikáról alkotott elképzelés az egyik legfontosabb alapoka a „magyar sikertelenségnek”. Nekünk nem csupán egyszerűen „jobb szakpolitikai minőséget” kell szolgáltatnunk, mint Orbán, Matolcsy, Tóbiás, vagy Vona, hanem jobb általános politikai és társadalmi modellt is.

Szakpolitizálni ugyanis csak egy adott elképzelésrendszeren belül lehet koherens módon. Ezért a helyes politikacsinálási technológiai sorrend az alábbi:

  • Elsőként meg kell fogalmaznunk a társadalmi paradigmánkat.
  • Ezt követően lehet a már jól definiált és jól is kommunikált általános elképzelések megvalósításához szükséges konkrét politikai eszközöket és lépéseket megfogalmazni és propagálni.

Ez egy egészen más emberi és politikusi gondolkodásmód és egészen más munkamódszer, mint amilyen az elmúlt években-évtizedekben általánosan uralta a magyar közéletet: egy teljes, egymással összefüggő elemekből álló folyamat, nem pedig „ötletparádé” és persze „rohanás az események után”. Ha ezt nem így tesszük meg és nem visszük bele „alaptudásként” ezt a potenciális szavazóbázisukba, akkor sem azt nem tudjuk velük megérttetni, hogy mit miért csinálunk, sem azt, hogy milyen sorrendben és összerendezettségben, sem pedig azt, hogy miért nem csinálunk meg esetleg valamit, ami pedig” önmagában nézve” akár nagyon sürgős is lenne.

 

 

 

 

1 Bacsó Péter: A tanú - 1969

2 A jobboldal és a szélsőjobb egy egészen más fétist imád: a „nemzeti sorskérdéseket” – de ezek elemzése most nem feladatunk, mivel ezeknek vajmi kevés közük van bármiféle reális (azaz tényeken alapuló, végigszámolható) politikához. Helyettük ott csak sérelmek, vágyak, indulatok, túlkompenzált félelmek és kisebbrendűségi érzések, valamint csoportönzések vannak; és (jobb esetekben) még némi „antivilágbeli” ideologizálás: konzervativizmus és kereszténység…

3 A szocializmus évtizedeiben a saját identitását a rendszeren belüli belső emigrációban őrizgető „történelmi jobboldal” természetesen nem tette a magáévá ezt a csak a rendszeren belüli részletekre koncentráló attitűdöt, mivel neki megvolt a maga rendszerellenes paradigmája. Ez a paradigma viszont valójában legalább annyira megalapozatlan és inadekvát volt és maradt is, mint a szocialista rendszeré, csak épp más irányban. Ugyanakkor a ’70-es évektől kezdve a jobboldali körökben is kialakult egyfajta szakértői értelmiség, azonban ez ott sosem került a politikát és a politikai paradigmát meghatározó, hegemón pozícióba.

4 Hegedüs Géza: István - 1974

2015.03.31. 15:43 Szerző: Bársony és Selyem

Adjuk fel?

emlekirat.jpg

„Állásainkból ellenséges túlerő kivethetett még akkor is, ha a csapat kötelességét megtette. Ez nem szégyen. Ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lelkeveszett, fej nélküli, gyáva menekülés, mit látnom kellett…”

Részlet Jány Gusztáv vezérezredesnek, a 2. magyar hadsereg parancsnokának hírhedt 1943. január 24-i hadparancsából.1

 

 

Ha belenéz az ember manapság a magyar belpolitikai esélyeit latolgató írásokba, akkor nagyjából a „Fidesz vagy Jobbik?” kérdése körül forog a diskurzus – mintha nem lenne más esélye a magyarságnak azon kívül, hogy maffiózók, vagy kocanácik uralkodnak-e rajta? Mintha a magyar nép – vagy annak jobbik fele – feladta volna ezt az egész Magyarország nevű projektet, mintha valóban nem létezne még elviekben sem más lehetőség, mint elmenni lefelé és/vagy szélsőjobbra és ezzel kiesni az európai népek családjából.

Annak, hogy ez így látszik, hogy ezt sokan gondolják így, tulajdonképpen csak egyetlen oka van: a megszokás, hogy nem vagyunk, nem lehetünk önállóan gondolkodó és magát az ésszerűség mentén megszervezni képes nép. De ha megállunk egy pillanatra ezen az önfeladó-önfelmentő lejtőn, akkor máris rájövünk, hogy tényleg csak emiatt tartunk ott, ahol. Mert valójában senki és semmi sem gátol meg minket abban, hogy kitaláljunk, összeszervezzünk és megvalósítsunk egy egészen más forgatókönyvet önmaguknak.

A módszert persze nemigen ismeri a legtöbbünk – de a módszerek elsajátíthatók. Egyszerűek: csak végig kell gondolnunk szisztematikusan, hogy milyen életet, milyen Magyarországot szeretnénk – aztán pedig elemeznünk kell, hogy mi mindenre lesz szükségünk ennek az elképzelésnek a megvalósításához:

  • Hogyan kell az államot berendezni, hogy az valóban a polgárait szolgálja – és hogyan biztosítható ennek a berendezkedésnek a stabilitása?
  • Milyen objektív kritériumoknak megfelelve juthasson itt bárki is hatalomra – és: mi történjen, ha mégis másra akarja a hatalmát használni, mint amire kapta?
  • Miféle gazdasági rendszerben lehetünk képesek előállítani azokat az erőforrásokat, amelyek a célul kitűzött életminőséget hosszú távon is finanszírozhatóvá teszik?
  • Miben kell mindehhez a tudásunkat és a gondolkodásunkat fejleszteni – és mik ennek az adekvát módszerei?

Ha ezekkel megvagyunk – és nem a szenvedélyeink, az indulataink alapján adtunk mindezekre válaszokat -, akkor abban a pillanatban a kezünkben van a lehetőség arra, hogy úgy szabadulhassunk meg a Fidesztől, hogy ne legyünk kénytelenek jobb híján a helyére beengedni a Jobbikot!

Én nem hiszem, hogy olyan esztelen lenne „a magyar nép”, hogy ne élne egy ilyen nyilvánvaló lehetőséggel és egy ennyire egyszerű és kézenfekvő módszerrel. Egy nép, amely a Kárpát-medencében képes volt az elmúlt 1100 évet túlélni, sokkal többre kell, hogy képes legyen, mint amennyit ma látunk tőle produkálni. És abban is egészen biztos vagyok, hogy ott vannak közötte azok az emberek, akikből egykettőre sokkal jobb minőségű politikusaink lehetnek, mint az Orbánok, Vonák és a különféle baloldali „pendant”-jaik.

Ehhez a politikai programhoz csak hit kell: hinni abban, hogy tényleg semmi más nem akadályoz minket, mint a saját rossz megszokásaink.

Nem akarjuk elveszíteni a következő évtizedeinket is: most nincs semmiféle olyan nemzetközi kényszerhelyzet, amelyben csak rossz lépéseink lehetnének. Rossz lépésekre most csak rossz, mert vagy önző, vagy ostoba elitjeink akarnak minket késztetni, mondván, hogy „az a nemzeti érdek!” Ki a fene akarna orosz lenni, amikor lehet európai is? Ki a fene akar 400 eurós havi fizut, amikor – ha összeszedjük magukat – kereshet belátható időn belül 1500-at is? És ha már itt tartunk: ki mondja azt, hogy „ésszerű” az, ha a legkiképzettebb embereink arra kényszerülnek, hogy ha az ebben a mostani magyar rendszerben megkereshető 400 eurójuk helyett 1500-at akarnak, akkor el kell hagyniuk a saját hazájukat, odahagyva azt a kutyáknak: az Orbánoknak, Lázároknak, Rogánoknak és Vonáknak? Hát nem sokkal inkább azoké-e Magyarország, akik eltartják, mintsem azoké, akik ellopták maguknak?

  • Adjuk át nekik azt, ami minden jog alapján a miénk? - Erre már Kossuth megfelelt: „a jogot, melyet az erőszak elveszen, vissza lehet szerezni, s veszve csak az van, a miről a nemzet maga lemondott.2 Erről ennyit elég is mondanunk…
  • Adjuk át, csak mert szokatlan nekünk önmagunk ésszerű megszervezése? – Aki nem ad az ésszerűségre és a szervezésre, azt csak az ostobaság káosza várja…
  • Adjuk át, csak mert ebben a pillanatban kissé kényelmetlen közösen valami újba kezdenünk, szemben a régi rosszal? – Erre csak Orbán híres békaforralós hasonlatát tudom idézni: ha hagyjuk, hogy lassan, fokozatosan, ám konzekvensen melegítsék alattunk a vizet és ezért „nem ugrálunk”, akkor bizony megfőznek mindannyiunkat!
  • Adjuk fel gyávaságból-lustaságból? - Ha most - például – hagyjuk, hogy az óvodásainkkal versikékben dicsőíttessenek kormányintézményeket3, és nem mondunk az ilyen „kérésekre” határozottan és kollektíven nemet, akkor ne csodálkozzunk majd, ha egy „vidám barakkban” találjuk magunkat. Az előző generációkkal ez simán megtörtént – miért hisszük, hogy mi immunisak vagyunk erre, hogy a személyes ellenállásunk nélkül is megússzuk ezt? Orbán talán kegyesebb urunk, mint Kádár, vagy Horthy?
  • Adjuk fel, mert azzal áltatjuk magunkat, hogy ha „igazán nagy lesz a baj”, akkor legfeljebb lelépünk nyugatra? – Ugyan már, emberek: erre reális esélye még legfeljebb két-háromszázezer embernek van, a többiek, nyelvtudás és piacképes szakismeretek híján, maradni kényszerülnek és békák lesznek a lassan megint felforró magyar vízben.

Vagyunk jó páran az országban, akik a fenti kérdésekre a klasszikus „trianoni magyar” szlogennel felelünk magukban: „Nem, nem, soha!” Mármost, akkor van esélyünk arra, hogy az ország valóban sose legyen a kutyáké, ha nem csak magunkban, hanem politikai erővé szerveződve mondunk nemet a kutyáknak!

…Ezek után aligha van köztetek bárki is, aki „becstelenül, lelkeveszetten, fej nélküli és gyáván” akarna menekülni akár a Fidesz, akár a Jobbik elől.

Meneküljenek majd ők, előlünk!

 

 

 

 

1 Itt ezt a részletet természetesen az eredeti – hamis állításokkal teli – kontextusából kiragadva használom fel, kérem, mindenki csak a szöveg szó szerinti értelmében olvassa azt – azaz: ha nincs külső, elháríthatatlan szerencsétlenség rajtunk, akkor a saját helyzetünk csak akkor romolhat, ha mi adjuk fel a pozícióinkat!

2 Idézet a Kossuth által Deák Ferenchez a kiegyezés tárgyában írott ún. „Cassandra-leveléből” – 1867. május 22.

3 Erről az abszurd, teljesen tébolyult estről van szó: http://index.hu/belfold/2015/03/30/ovodasok_szavaltak_a_morahalmi_kormanyablak_atadasan/

bombazok.jpg

’‘Verdammte Zivilisten‘’, sagt der Oberst und meint damit die Pressedame.”

(„’’Átkozott civilek’’, mondja az ezredes és ezzel az újságírónőre gondol.”)

Carsten Stormer: Das Leben ist ein wildes Tier (Az élet egy vadállat) - 2011

 

 

Mióta 2010 vége felé elkezdtek megjelenni a magyar közéletben a rendszer- és hatalomkritikus civilmozgalmak, azóta folyamatos kérdés, hogy e civilmozgalmak miképpen viszonyuljanak a pártokhoz? Elfogadják-e azok alkalmankénti, egyes akciókhoz kötődő, vagy akár stratégiai közeledését? Nem hiteltelenítik-e el magukat a civilmozgalmak és a bennük szereplők azzal, ha „közösködnek” a pártokkal?

Ezt a kérdést sokan, sokszor és sokféleképpen feltették már az elmúlt években – de érdemes a kérdést fordítva is feltennünk: megéri-e egy politikai erőnek a közösködés ezekkel a civilmozgalmakkal és e mozgalmak „arcaival”?

Nyilvánvaló, hogy a pártok azért törekszenek a civilmozgalmakkal való együttműködése, együttes fellépésre, mert ettől a saját maguk megerősödését, népszerűbbé és támogatottabbá válását remélik. És persze ne legyünk rosszindulatúak: az is megeshet, hogy egyes pártok egyes civilmozgalmakat és-akciókat azért szeretnének támogatni, mert egyszerűen egyetértenek azok céljával.

A civilmozgalmak pedig a szerint viszonyulnak a pártokhoz és a pártok felől érkező közeledési kísérletekhez és együttműködési javaslatokhoz, hogy aktuálisan épp a saját „civilszüzességüket” féltik-e inkább egy, a pártokkal való közösködésük miatti „bemocskolódástól”, vagy éppen (például a 2014-es választások közeledtével) ez a félelmük felülíródik a „mégis együttműködéstől” remélt politikai siker miatt.

Az elmúlt évekből vannak példák a teljes elzárkózástól a teljes egyesülésig. Általában az elzárkózás a jellemzőbb, de azét van komoly ellenpélda is: amikor még 2012 őszén a Milla beállt a Bajnai-féle Együttbe1. Azonban sem az elzárkózás, sem az együttműködés nem hozott döntő áttörést és tömeges támogatottságot egyetlen civilmozgalomnak sem, és persze egyetlen pártnak sem.

Fontos kérdés, hogy vajon miért nem? Azért fontos erre a kérdésre válaszolnunk, mert így kaphatunk a címben feltett kérésre is választ: egyáltalán van-e értelme – azaz: politikai haszna – a civilmozgalmakkal való együttműködésnek? Ezt a kérdést meg lehet úgy is fogalmazni, hogy számíthat-e valós tömegbázis-növekedésre egy (nyilván demokratikus) párt attól, ha együttműködik akár valamely jelenleg is létező, akár egy, a jövőben létrejövő és az eddigiekhez (pl. a Millához, vagy a most éledező DEMOSZ-hoz2) hasonló civilmozgalommal?

Az eléggé nyilvánvaló, hogy a jelenleg létező, úgynevezett „ellenzéki-demokrata” pártoknak ez már nagyjából mindegy: hiszen e pártok belső okok kövezetében képtelenek általában véve bármiféle komoly támogatottság-növelésre. Az az MSZP, amely öt éve képtelen a Fidesz horrorkormányzásából bármit is profitálni, attól sem lesz támogathatóbb, ha támogat bármiféle civilkezdeményezést, hiszen ma az elvileg ugyan választani akaró, ám pártpreferenciával mégsem rendelkező „aktív bizonytalan” politikai hontalanok táborában az MSZP szimbolizálja az abszolút lejáratódottságot. A DK pedig valójában nem is párt, hanem egy Gyurcsány Ferenc nosztalgia-fanclub. Együttékről pedig tudjuk, hogy ők harmadik éve magukba olvasztották ugyan az akkori két legnagyobb civilmozgalmat (a Millát és a Szolidaritást) és mégsem tudnak elmozdulni a 2-3%-os támogatottsági értékről.

Így az maradt releváns kérdésként meg, hogy egy újonnan szerveződő demokrata pártnak érdemes lehet-e megkísérelnie a civilekkel való politikai természetű kooperációt – már feltéve, hogy erre az egyes civilmozgalmak egyáltalán nyitottak lennének?

A kérdés más megfogalmazásban úgy hangzik, hogy jelenthetnek-e valós politikai erőforrást e civilmozgalmak egy új politikai erő számára?

Ehhez két dolgot kell megvizsgálni:

  1. Pontosabban miféle politikai erőről lehet szó és e politikai erő miféle elsődleges tömegbázisra támaszkodhatna és miféle politikai paradigmát képviselhetne?
  2. Miféle elképzelések mentén léteznek3 a létező és alakuló civilmozgalmak – és jellemzően milyen közegekből jönnek e mozgalmak szervezői és tagsága?

Nézzük az első kérdést, a párt lehetséges milyenségét!

Ezzel korábbi írásainkban már foglalkoztunk és tisztáztuk, hogy új pártot csak akkor van értelme szervezni és csak akkor számíthat számottevő és gyorsan növekvő támogatottságra, ha:

  • valamely, eddig le nem fedett jelentős létszámú társadalmi érdek- és értékcsoport képviseletében lép fel,
  • a magyar politikai életből és a magyar társadalomból-gazdaságból hiányzó, de a sikeres Magyarországhoz nélkülözhetetlen politikai paradigmát testesít meg.

Ezekből kiindulva arra juthatunk, hogy egy européer-euroatlanti orientációjú, meritokrata és a liberális demokrácia modelljét követő pártnak lehet esélye, amely párt a korábbiakban általunk már (persze leegyszerűsítve) „GDP-termelőknek” elnevezett érdek- és értékcsoportot képviseli és rájuk számít elsődleges szavazóbázisaként.4 Ebből következően ez a képzeletbeli párt nyilván nagyonis komplex rendszerekben gondolkodó, szakmailag-pénzügyileg megalapozott, piacgazdaság-orientált („kapitalistabarát”) politikai programot hirdetne meg, mentesen mindenféle underground szellemi divatoktól – egyfajta „holisztikus-dinamikus Bajnai-hard” stílusban.

Most pedig nézzük a második kérdést, azaz a civilek „milyenségét” – különös tekintettel arra, hogy e mozgalmak eszmeisége, gyakorlata, valamint a bennük mozgalmárkodók elképzelései és személyisége mennyire kompatibilisek az előbb leírt párt jellemzőivel?

Amit a 2010 vége óta konzisztensen megtapasztalt civilmozgalmi jellemzőkről tudunk, azt kell mondanunk, hogy ez a kompatibilitás igen kicsi.

  • E mozgalmak mindenek előtt nélkülözik az eredményes tevékenységhez szükséges strukturáltságot, ami leginkább a kidolgozott és a mérhető, eredményekben megmutatkozó valós teljesítményekre alapozó belső káderpolitikai és hierarchia szinte teljes hiányát jelenti. Kis ügyeket és kis létszámú közösségeket persze lehetséges így működtetni, ám általánosabb társadalmi-politikai célokra törekvő és nagy létszámú mozgalmakban ez a strukturálatlanság már-már a működésképtelenség és eredménytelenség „szinonimája”.
  • A magyarországi civilmozgalmakra jellemző az akár a legapróbb, lényegtelen dolgokban is a terjengős és mederben nem tartott vita. Ezt ők „demokrata erénynek” fogják fel, ám valójában csak következménye (és megjelenési formája is egyben) az említett szervezeti strukturálatlanságnak - és persze a mozgalomban résztvevők saját szellemi „parttalanságának” is.
  • Mind a célod definiálásában, mind az ezekhez szükséges eszközök feltérképezésében és hozzárendelésében vagy teljességgel módszertelenek (azaz: nem tervezik el előzetesen azt a stratégiai döntési struktúrát-módszertant, amelyben a célok és eszközök megválogatása történni fog), vagy pedig olyan döntési módszereket alkalmaznak, amelyek inadekvátak (pl. a „bázisdemokráciát”, vagy az „ötletelést”, esetleg nyílt, virtuális javaslat-felvetési, vita- és döntéshozatali fórumokat) és ezért szükségképpen vezetnek eredménytelenséghez.5
  • Akciókban gondolkodnak, nem pedig folyamtokban.
  • Jellemzően nem számolnak az általuk kitűzött célok – vagy a képviselt elképzeléseik – társadalmi, gazdasági, politikai, alkotmányozási-törvényhozási, hatalmi és intézményi struktúrákbeli összefüggéseivel, következményeivel, illetve azzal sem, hogy e célok és ideák vajon megvalósulhatnak-e anélkül, hogy a jelenlegi hatalmi struktúrát („NER”) és politikai-társadalmi paradigmát egy másikkal váltanánk fel.
  • E mozgalmak és mozgalmárok jelentős többsége „irtózik” a „direkt politizálástól” – noha egyértelmű, hogy a jelen politikai rendszerben még a legszűkebben vett civilmozgalmi aktivitás lehetőségei is egyre inkább megszűnnek.
  • A mozgalmárok döntő többsége az „alternatív”-humánértelmiségi szubkultúrákból jön – jellemzően e szubkultúrák világképe és értékorientációja (szó szerint és átvitt értelemben is „radikálisan”) eltérő attól, mint a fentebb leírt képzeletbeli párté lenne.

Ezeknek a civilmozgalmakra és –mozgalmárokra jellemző sajátosságoknak az a következménye, hogy e mozgalmak sikertelenek, hamar kifulladnak és érdektelenné válnak. És ha a fentebb leírt képzeletbeli „Magyar Meritokrata Párt” elsődleges bázisába tartozók alkalmanként ki is mennek egy-egy, a civilmozgalmak által szervezett akcióra, tüntetésre6, mondhatni „megvan a véleményük” e mozgalmakról, azok céltalanságáról, szervezetlenségéről és a mozgalmárok személyéről, gondolkodásmódjáról is!7 Ebből az következik, hogy e civilmozgalmak létszámbeli támogatottsága csekély: valójában nem is igen terjed túl azokon a szubkultúrákon, ahonnan a mozgalmárok kikerülnek.

Mindezekből következően megállapíthatjuk, hogy e civilmozgalmak nem jelenthetnek valóságos erőforrást egy, a fentebb jellemzetthez hasonló és a magyar politikai palettán egyedül sikerképesnek (és egyúttal hasznosnak, kívánatosnak) számító leendő politikai erő, párt számára.

  • Szellemi erőforrásokra e párt ezekből a civilközegekből már csak azért sem számíthatna, mert e civilkörök szellemi irányultsága, horizontja, paradigmái és elképzelései merőben ellentétesek és ráadásul korlátosak is: a doktrinertől a divatosakon át a habókosig terjednek.
  • A valóságos társadalmi támogatottságuk igen csekély – hogy ez mennyire így van, bizonyítják az e mozgalmak által a saját témáik mentén (hajléktalanok támogatása, jogvédelem, stb.) megrendezett tüntetések, amelyeken legfeljebb néhány százan-ezren jelentek meg. A mozgalmaktól valóságosan kapható támogatói bázis méretét jól példázta a Haza és Haladás/Együtt és Bajnai esete is: nyilván azért kötöttel szövetséget a „hatalmas támogatottságú” Millával, hogy ezzel ráépülhessenek annak tömegbázisára és a maguk hasznára fordíthassák a népszerűségét. Ám kiderült, hogy nagyon más dolog egyfelől az évente egy-kétszer a tüntetésre kimenő néhány tízezer ember és másfelől a valódi tömegtámogatottság. Azt viszont „elérte” Bajnai a Milla- (és Szolidaritás)-paktummal, hogy hiteltelenné tette magát a számára is potenciálisan az elsődleges szavazóbázist jelentő „GDP-termelők” szemében - valójában az ő kiábrándulásuk és elpártolásuk okozta az Együtt gyors és brutális kedveltség-zuhanását: mert nem képviselheti valaki egyszerre a meritokrata értékrendet és a (GDP-termelőék szemével nézve) „felelőtlen alternatív linkséget”!

Megállapíthatjuk, hogy a civilmozgalmak „inkább jelentenének terhet, mintsem szárnyat”: arra semmiképp sem alkalmasak, hogy erőforrások és hasznos, fegyelmezett, ütőképes szövetségesek („segédcsapatok”) legyenek a várható politikai küzdelmekben.

Azokról a politikusok, akik pártjuk erősödését részben a civilekkel való kooperálástól remélik, két dolgot állapíthatunk meg, amely két dolog akár külön-külön, akár együttesen ott lehet a motivációikban:

  1. Egy valójában nem is létező, nem valóságos erőforrásra akarják alapozni a pártjuk tömegbázis-növelési stratégiáját.
  2. Saját szervezet- és tömegbázis-építési munkát és invenciót akarnak megspórolni azzal, hogy egy (feltételezett) „kész szervezetet-tömegbázist” integrálnak.

…Magyarán: ostobák és/vagy lusták!

Egy (ma még persze csak képzeletbeli) meritokrata párt szervezői viszont sem ostobák, sem lusták nem lehetnek: ezt nem fogadná el tőlük az az elsődleges tömegbázis, amely valóban rendelkezésre áll és megszólításra vár: a GDP-termelőink! Mindebből következően nem kellenek a civilek!

 

 

 

 

1 Ez egészen pontosan úgy történt 2012. október 26-án, hogy a Milla, a Haza és Haladás és a Szolidaritás együttesen alapították meg az Együtt 2014-t, amelyhez később csatlakozott az LMP-szakadárokból megalakult PM is (amely azóta ki is lépett). A Milla aztán 2014. március 30-án bejelengette, hogy önálló szerveződésként megszűnik.

2 A DEMOSZ nevű civilszervezet-fórumtól itt található információ: www.demosz.org

3 Itt a „léteznek” szó helyett először a „szerveződnek” szó szerepelt volna, azonban e mozgalmak egyikére sem jellemző a szervezeti-stratégia értelemben vett hatékony szervezettség.

4 Egy ilyen „mintájú” pártról írtunk pl. az alábbi posztjainkban: Az egyenlet még nincs megoldva!, Síneket vagy szárnyakat!, Bekeríteni, legyőzni - és utána kormányozni!, Kapitalista kiáltvány

5 Abszurd példája volt ennek a 2011-es, a felsőoktatás átalakítása ellen szervezett HaHa-tüntetés, amelyen szó szerint azt sem voltak képesek eldönteni, hogy merrefelé vonuljon a menet.

6 Erre a legjellemzőbb példa a netadó elleni tüntetés.

7 A „GDP-termelőknek” a civilmozgalmakról alkotott véleményéről írtunk a Mi legitimálja a legitimálókat? c. posztban. Itt szó volt már arról is, hogy „Bajnaiék… a Millától reméltek társadalmi hitelességet és persze szavazóbázist is.”

fidelitas_1.jpg

- Vigyázz! Géza őrzi a törvényt.

- Persze hogy őrzi. Ha nem őrzi, nem tudja sem a terveinek megfelelően felhasználni, se kijátszani.

Bönge, a gyászmagyar és Gyula párbeszéde Szabó Magda Az a szép, fényes nap c. drámájából - 1976

 

 

1. „Ocsmányság, amit kérsz, vagy csak törvénytelen?”1

Mi a teendő abban az esetben, ha a majdnem kétharmados kormánypárt ifjúsági szervezetének vezetői nyilvánosan jelentik be, hogy törvénysértő adatbázis létrehozását határozták el, továbbá felszólítanak mindenkit arra, hogy szállítson adatokat e törvényérő adatbázishoz?

…Merthogy ezt tette ma a Fidelitas két vezetője, Böröcz László elnök és Koncz Zsófia országos alelnök: sajtótájékoztatón jelentették be, hogy (idézem) „a Fidesz ifjúsági szervezete ’’provokátorfigyelő’’ csapatot alakít”, és ezért arra kérnek mindenkit, hogy aki „provokátorokat” ismer fel, küldje el nevüket, képüket, ők pedig közzéteszik „tudásbővítő, ismeretterjesztő szolgáltatásként”.2

Az egy dolog, hogy 2002-től kezdődően éppen Fidesz-szimpatizánsok rendszerszerűen üzemeltetett módszere volt az, hogy a baloldali és a liberális (de sosem a szélsőjobboldali!) pártok, szervezetek tömegrendezvényein egységes módszertan alapján működő és nagy létszámú zavarókommandókként jelentek meg – így joggal nevezhető ocsmányságnak a két szép Fidesz-gyerek bejelentése: olyasvalamiért fenyegetni másokat, amit az ő bandájuk évtizedes távlatokban csinált. Ám nem „csak” ocsmányság, hanem bőven törvénytelen is: egyszerre ütközik az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló törvénnyel (2011. évi CXII. törvény) és a Polgári Törvénykönnyel. Ráadásul mindkét törvény a Fidesz saját jogalkotása: az első 2011-es, a második 2013-as keltezésű.

Miként is viszonyul a Fidelitas terve e két törvényhez?

Az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló törvény kimondja, hogy az olyan személyes adatokat, mint a név, az arckép, vagy az egyes állampolgár politikai meggyőződése, különös védelem illeti meg. Az ilyen és ezzel kapcsolatos adatok megszerzése, gyűjtése, tárolása és feldolgozása vagy egyértelműen tilos, vagy kizárólag előzetes és önkéntes, írásbeli beleegyezés megléte esetén lehetséges. Ám semmiképpen sem szabad ilyen adatokat gyűjteni, tárolni, kezelni, illetve ilyen adatok gyűjtésére (azaz: törvénysértésre) másokat felbujtani arra való hivatkozással, hogy egy párt érdekeit „közérdeknek” nevezi két, e pártból élő hülyegyerek a kamerák előtt. Ettől még egyáltalán nem lesz „joga mindenkinek tudni” az érintett személyek nevét, avagy éppen egy, a pártszervezet által üzemeltetett és nyilvánosan hozzáférhető adatbázisba az arcképeiket feltölteni.

Ez nem „tudásbővítő, ismeretterjesztő szolgáltatás”, hanem sima törvénysértés!

..Mert mit is ír erről a másik említett törvény, azaz a Polgári, annak is a személyiségi jogokkal foglalkozó harmadik része? E részben a 2:44 § ugyan úgy szól, hogy „a közügyek szabad vitatását biztosító alapjogok gyakorlása a közéleti szereplő személyiségi jogainak védelmét szükséges és arányos mértékben, az emberi méltóság sérelme nélkül korlátozhatja”, ám az teljesen egyértelmű, hogy egy tüntetésen jelenlévő és ott véleményét nyilvánító állampolgár nem közszereplő. Ekként pedig nem jelenti a különleges [személyes] adatok védelmére vonatkozó, a már említett 2011. évi CXII. törvényben szereplő kötelezettségek alóli felmentésként a Ptk. 2:48 §-ának azon kitétel sem, hogy „Nincs szükség az érintett hozzájárulására a felvétel elkészítéséhez és az elkészített felvétel felhasználásához tömegfelvétel és nyilvános közéleti szereplésről készült felvétel esetén.” Ugyanis ez a kitétel két dologra vonatkozik:

  • az adott rendezvényről szóló sajtótudósítások képi és videoanyagaira, amelyek a rendezvényről általában adnak tájékoztatást – de azt nem teszik lehetővé, hogy az így készült felvételekből az egyes állampolgárokra lebontott adatbázist lehessen érinteni,
  • az adott rendezvényen megjelenő-fellépő közszereplő ténykedéséről, véleményéről szóló tudósításokra (azt pedig már megállapítottuk, hogy a rendezvényen megjelenő egyszerű állampolgár nem közszereplő).

Ezek szerint nincs törvényes mód és alap arra, hogy a Fidelitas-vezetők terveiben szereplő adatokat be lehessen szerezni és azokról akár belső használatú, akár nyilvános adatbázist lehessen készíteni.

 

2. „Mit érdemel az a bűnös…?”

Fentebb azt írtam, hogy ez „sima törvénysértés” lenne – ám a felsorolt kettőn kívül van még egy, szintén a Fidesz-kormány alatt, 2012-ben elfogadott törvény, amely vonatkozik az esetre: ez pedig a Büntető Törvénykönyv. Ennek XXI. fejezete foglalkozik az emberi méltóság és egyes alapvető jogok elleni bűncselekményekkel, azon belül is a személyes adattal való visszaéléssel. A törvény így fogalmaz:

"219. § (1) Aki a személyes adatok védelméről vagy kezeléséről szóló törvényi rendelkezések megszegésével haszonszerzési célból vagy jelentős érdeksérelmet okozva

a.       jogosulatlanul vagy a céltól eltérően személyes adatot kezel, vagy

b.      az adatok biztonságát szolgáló intézkedést elmulasztja,

vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) Az (1) bekezdés szerint büntetendő az is, aki a személyes adatok védelméről vagy kezeléséről szóló törvényi rendelkezések megszegésével az érintett tájékoztatására vonatkozó kötelezettségének nem tesz eleget, és ezzel más vagy mások érdekeit jelentősen sérti.

(3) A büntetés két évig terjedő szabadságvesztés, ha a személyes adattal visszaélést különleges adatra követik el."

A Fidelitas tervezetében minden egyes itt leírt szó megvalósul!

…Egy, a Fidelitashoz a megszólalásig hasonlatos szellemiségű és célú ifjúsági szervezet, a KISZ jelmondata szólt úgy egykor, hogy „Hűség a néphez, hűség a párthoz!”. Mint tudjuk, a valóságban a KISZ akkor is csak az utóbbihoz volt hű. Most a Fidelitas szlogenje ez lehetne: „Hűség a párthoz - a népet és a törvényt meg leszarjuk!”

 

„A képet leakasztják, a modellt pedig fel.”3

A Fidelitas – és rajta keresztül a magbiztosságában megroggyant és baromira hatalomféltő Fidesz-vezérkar – szándéka egyértelmű: megfélemlítés. Ezt pedig ritka ocsmány dolog „tudásbővítésként” vagy „ismeretterjesztésként” feltüntetni próbálni – hacsak nem úgy érti a két kedves fiatal, hogy „Tudjátok meg: azt csinálunk veletek, amit csak akarunk, akár a törvények megszegésével is – és mindezt büntetlenül tehetjük!

…Itt az ideje válaszolni is a poszt elején feltett a kérdésre: hogy mi a teendő egy ilyen esetben? Jogállamban az lenne a sztereotip válasz, hogy „jelentsük fel őket!” – igaz, jogállamban talán erre nem is lenne szükség, hiszen a hatóságok maguk járnának el az efféle ügyekben. Ezt azonban a mai magyar viszonyok között aligha remélhetjük, mint ahogy abban sem bízhatunk, hogy a bűnüldöző szervek teszik a dolgukat.

A megoldás: jogállamot kell csinálni – valahogy úgy, ahogy azt korábban itt a Bekeríteni, legyőzni - és utána kormányozni! című posztban leírtuk!

A jogállamban aztán majd a maguk helyére kerülnek a Fidelitas-elnökhöz és alelnöklányhoz hasonló figurák: ki a közéletből és be a börtönbe!

 

 

 

 

1 Muligan tüzérparancsnok szavai a Kelly hősei c. filmből – 1970

2 Hírforrás: http://fidelitas.hu/cikk/provokatorfigyelo_csapatot_alakit_a_fidelitas

3 A Valkűr c. filmben mondja ezt Stauffenberg ezredes a segédtisztjének, egy Hitler-kép apropóján: „Tudja, hogy fog véget érni ez a háború? Úgy, hogy a képet leakasztják, a modellt pedig fel.”

2015.03.06. 02:11 Szerző: ROZ

Kapitalista kiáltvány

alapzsozso.jpg

„... and Socialist governments traditionally do make a financial mess. They [socialists] always run out of other people's money. It's quite a characteristic of them.”

(„... és a szocialista kormányok hagyományosan pénzügyi káoszt csinálnak. Ők [a szocialisták] mindig kifogynak a mások pénzéből. Ez elég jellemző rájuk.”)

Idézet Margaret Thatchernek a Thames TV This Week c. műsorában adott interjújából – 1976. február 5.

 

1. Jólét a mások pénzéből

Sírnak a civilmozgalmárok, hogy hiába várjátok, csak nem alakul ki az autonóm magyar állampolgár, meg hogy nem jött létre a spontán közösségalkotás képessége, amely alulról alakítaná a társadalmat. Hát, elmondjuk nektek, hogy mindezek a polgári gondolkodásmód elemei, amely gondolkodásmód egyenes következménye a kapitalizmus, nem pedig a kommunizmus, vagy annak valamiféle számotokra szimpatikus, újracsomagolt, divatos formája!

…Értjük mi, persze, hogy ezek a fiúk-lányok sok divatosat összeolvastak, meg jártak-járnak olyan vitaestekre, ahol csupa olyan ember „cserél eszmét”, akik soha egyetlen percet sem töltöttek el a versenyszférában, továbbá, akiknek az ember egyéni és társas/társadalmi viselkedésével foglalkozó tudományokról halvány fingjuk sincs, ezért aztán képesek hinni és propagálni olyasmiket, amelyekről e tudományok megállapították, hogy ellentétesek a legalapvetőbb, minket irányító természettudományos szabályokkal.

…Meg azt is értjük, hogy vannak (a mozgalomban is, a megnyilatkozásaik által egyértelműen igazoltan) olyanok, akik:

  • utálnak rendszerezetten, szervezetten, átgondoltan és fegyelmezetten dolgozni,
  • ennek ellenére szeretnének (jól) megélni,
  • hogy a maguk faszságaival foglalkozhassanak.

Ezek az emberek azért kritizálják a piacgazdaságot, mert ott teljesítményverseny van – ami nem mellesleg a demokrácia leglényegi eleme is (de erről majd később…) - és e teljesítményverseny frusztrálja őket, mivel annyira azért ismeri magukat, hogy tudják: lusták és rendszertelenek, ezért aztán teljesítményképtelenek. Ezért fogják magukat és nekiállnak a piacgazdaságon kívüli paradigmákat gyártani (pl. „a Nyugat/a kapitalizmus haldoklik!”) – vészkijáratot keresni az őket (a saját alkalmatlanságuk miatti teljesítményképtelenségük miatt frusztráló) valóságból.

Most szólok: nincs ilyen vészkijárat!

És most szólok, hogy nem fogjuk hagyni azt sem, hogy ezek a senkiháziak élősködjenek a mi munkánkon: „harmadik generációs emberi jogokat” követelve, amik nagyjából azt jelentenék, hogy a dologkerülőknek is „alapvető emberi joguk”, hogy jóltartsa valaki őket. (Az elképzeléseik szerint ez a valaki az állam lenne, amely erővel vonná el az ehhez szükséges pénz a pénz megtermelőitől – az az állam, amelyet egyébként mint jó anarchisták, le akarnak rombolni!)

Ha ezek az alakok jók lennének matekból, akkor maguk is egykönnyen végigszámolhatnák, hogy a kiadási oldalon jelentkező tételeknek kell legyen fedezetük a termelési oldalon. Ha nincs (ha többet osztunk, mint amennyit termeltünk) akkor jön az adósságválság (Görögország, Spanyolország 2011 után), vagy az infláció, vagy a nyomor – rendszerint e három együtt! …És akkor nemhogy a „harmadik generációs emberi jogoknak”, de még az első generációsoknak is lőttek, éspedig szó szerint: fegyverekkel! Mert: „Ha az arany elveszette az értékét, akkor nincs fedezet. Akkor vérnek kell folyni, hogy legyen valahogy. Vérrel fogunk fizetni, hogy legyen valahogy - és muszáj az én véremmel kifizetni ennek az egész hazugságnak az árát?1

…Éppen ezért itt nem lesz se syrizázás, se podemosozás, de még dinamózgatás2 se: hogy ne a mi vérünkkel-pénzünkkel-munkánkkal kelljen kifizetni majd az újkommunista hazugság, ingyenélés és trógerség árát!

„Feltétel nélküli alapjövedelem”, meg „harmadik generációs emberi jogok” helyett meló lesz és tanulás – vagy lehet menni görögnek-spanyolnak! De aki német, vagy svéd életszínvonalat („jól-létet” – egy újabb alternatívoskodó faszsággal élve) akar, az tanuljon meg németként-svédként gondolkodni, viselkedni és dolgozni! És ha azt látjuk – amit egyébként már sejtünk – hogy ez a balfasz magyar nép képtelen erre átállni, akkor bizony mi lelépünk: elmegyünk azokba az országokba, ahol úgy gondolkodnak, ahogy mi is! A folyamat már javában tart – és ugyan ki lesz, aki majd eltartja a sok ingyenélés-vágyót, kitől lehet akkor azt a bizonyos feltétel nélküli alapjövedelemre valót lehúzni?

…Lázár János rosszul, rossz pontjukon támadja a „civileket”: nem az velük a baj, hogy (ha egyáltalán igaz…) „lopják a norvégpénzt”. A baj az velük, hogy a mi pénzünket akarják ellopni!3

A mi pénzünket, GDP-termelőkét.

 

2. Mi is az a demokrácia?

De nem csak el akarják lopni, hanem olyan társadalmi és gazdasági „rendszert” is ránk akarnak erőltetni, amelyben aztán meg sem tudjuk termelni ezt a pénzt, mert ez az általuk propagált rendszer „csak” az ember legalapvetőbb tulajdonságaival nem egyezne! …Ti még a Fidesznél is rosszabbak vagytok-lennétek, ha egyszer hatalomra kerülnétek: hiszen a Fidesz „csak” a megkeresett pénzünk egy részére ácsingózik – ti, újkomcsi gyerekek viszont azt is meg akarjátok akadályozni, hogy pénzt keressünk, éspedig az egyetlen tartósan lehetséges módon, azaz kapitalista vállalkozásokkal-vállalkozásokban.

…De mit is mondanak még ezen kívül pedig ezek a drága fiúk és lányok?

  • „Igazságosnak” kiáltanak ki egy olyan rendszert, amelyben kiugró tehetséggel és munkával sem lehet kiugró jövedelemre szert tenni.
  • „Igazságosnak” hirdetnek egy olyan rendszert, amelyben aki (saját döntése alapján) nem dolgozik, az éppúgy megél, mint aki kiválóan teljesít.
  • „Igazságosnak” állítanak be egy olyan rendszert, amelyben a hozzájuk hasonló teljesítménytelen alakok vezette állam szabná meg, hogy legfeljebb mennyit kereshetünk, akkor is, ha egészen rendkívüli tudás, innovativitás és kreativitás párosul valakiben kivételes szorgalommal, szervezőkészséggel és tetterővel.
  • „Igazságosnak” reklámoznak az együgyű (ún. „etatista”) nép körében (amely hozzájuk hasonlóan szeretne hassüttetés+zabálás kombóval, gondolkodás, kockázat- és felelősségvállalás nélkül élni, mint Marci Hevesen) egy olyan rendszert, amelyben – idézem - „senki nem érzi különbnek magát a másiknál csak azért, mert ezt vagy azt jobban tud”. Hát könyörgünk: ugyan mi más lehetne jogos alapja annak, hogy többre tartsuk magunkat, ha nem a tudásunk és a teljesítményünk? Ezt még az „őskommunisták” is elismerték, amikor sztahanovista mozgalmat hirdettek!

…És ezzel ott is vagyunk a lényegnél – t. i. a demokrácia lényegénél. A demokrácia abban különbözik az autokráciától, hogy a pozíciót és a javakat teljesítményalapon lehet megszerezni, nem pedig valamely kontraszelektív elv-gyakorlat szerint. A demokrácia nem azt jelenti, hogy „mind egyenlők vagyunk!” - a demokrácia azt jelenti, hogy közöttünk (pozícóbeli, sikerességbeli, anyagi és elismertségbeli) különbséget éppen a tudásunk és a teljesítményünk tesz és tehet, és nem másvalami, vagy másvalaki. A demokrácia, a demokrataság nem pusztán az, hogy „mindenkit meghallgatunk”. A demokrácia, a demokrataság az, hogy mielőtt megszólalok, alaposan felkészülök: a demokrácia a kompetens polgárok uralma. A demokrácia, a demokrataság az, hogy az okosakat, felkészülteket és szisztematikusokat hallgatjuk meg és rájuk is hallgatunk - mert ezáltal működik a tudás- és teljesítményalapú pozícionálódás: hogy a vezetőink a legfelkészültebb és legkompetensebb emberek.

A demokrácia az igazságos, mert kompetencia- és teljesítményalapú egyenlőtlenségek világa. Ha demokratáknak valljuk magunkat, akkor az a feladatunk – és azzal óvjuk a demokráciát -, hogy ügyeljünk rá: valóban csak a kompetenciák és a teljesítmények alapján létezhessenek egyenlőtlenségek a társadalmunkban!

Mindebből következően, egy demokrata és egy demokratikus közösség egy társadalmi és politikai program elkészítése során éppenséggel nem ad teret „bárkinek és bárminek”, hanem szelektál, éspedig a rendszerszerű felkészültség és konstruktivitás kritériumrendszere alapján.

 

3. Ideológia helyett technológia!

Figyelmeztetünk mindenkit: a XIX. és XX. századi nagy „ideológia megújulás” – a kommunizmus – egy végső soron vesztes és az emberi életet mind egyéni, mint közösségi szinten megnyomorító „eredményt” szült. Ezek alapján vajon miért reményeknek egyesek abban, hogy a XXI. század „kommunizmusai” ettől eltérő eredményt produkálhatnak majd? Honnan veszik a bátorságot egyesek ahhoz, hogy egy újabb nyomorkörbe akarják belecsalogatni a szegény, dezorientált, frusztrálódott tömegeket?

A kommunizmussal is az volt a baj, hogy az ideológia felől akarta megváltoztatni, élhetőbbé tenni a társadalmat – pedig erre csak a technológia lehet képes. A nagy pozitív társadalmi átalakulások – és ezáltal az egyre növekvő emberi szabadság is – mindig, kivétel nélkül a technológiai fejlődés felől köszöntött be.

A technológiai fejlődést pedig a tudásbirtokosok biztosítják, nem az ingyenélők és habókosok. Ezért jogos az, hogy a tudásbirtokosoktól ne vonhassanak el még többet akármire is hivatkozva ez utóbbiak. Higgyétek el: mi, tudásbirtokosok, pontosan tudjuk, hogy abból, ami a mi munkánk eredménye, mennyi jár nektek – és annyit is kaptok belőle. Ha kevésnek érzitek, gyertek át a mi oldalunkra!

Ezzel kapcsolatban még valami fontos: ne keverjétek össze (szándékosan) a semmittevők általatok követelt eltartási kötelezettségét a társadalmi szolidaritással, mert ez utóbbi azt jelenti, hogy az önhibájukon és/vagy objektív okokból elesetteken kell segítenünk – és azt meg is tesszük, hiszen mi a felzárkóztató szolidaritásban hiszünk, mivel ezzel lehet elérni a demokrácia azon fontos funkcióját, hogy lehetőleg mindenki maximálisan bontakoztathassa ki a képességeit. Ám akik úgy döntenek – mint ti is -, hogy azt sem bontakoztatjátok ki magatokban, amire pedig a GDP-növekmény érdekében képesek lennétek, azok vajon milyen alapon várnak el másoktól szolidaritást? Ti vajon szolidárisak vagytok a többiekkel? Egy fenét: hiszen nem adtok, hanem elvesztek.

 

4. Norvégia vagy Venezuela?

…A szociális demagógok éppen olyanok, mint az áltudományok propagátorai: a laikusok szemében szakmainak tűnő érveléssel, diagramokkal, táblázatokkal, prezentációkkal, „nemzetközi szakértők” és „neves intézetek” tanulmányaival operálnak. És abban is az áltudományos sarlatánokra hasonlítanak, hogy amíg ők egészen jól megélnek a tudatlan tömeg szédítéséből, addig a tömeg akár bele is dögölhet, ha hitelt ad a szavaiknak-tanaiknak-módszereiknek. Egyesek közülük akár még képviselők, sőt, miniszterelnökök is lesznek – igen komoly jövedelmekhez jutva ezáltal -, míg a csodát, a „könnyű megoldásokat” váró híveik még nagyobb nyomorba jutnak általuk.

Jól gondolja meg az egyszerű nép, hogy hisz-e azoknak, akik azt mondják, hogy elég csak „másképp szervezni” a jövedelmek elosztását és abból „általános jólét” lesz. Kérdezzék meg ezeket a szélhámosokat, hogy ugyan, miféle rendszerek működnek azokban az országokban, ahol igazi jólét van? Talán csak nem kapitalizmus, magántulajdonú versenyszféra és kompetenciaalapú demokrácia?

De bizony!

Például a civilek által imádott Norvégia lényegében csak egy igazán lényeges dologban különbözik igazán a szintén olaj-nagyhatalom Venezuelától: abban, ahogy vezetik. Ennek az egyetlen különbségnek az alapja pedig az a gondolkodásmód, ahogyan az egyik, illetve a másik nép dönteni szokott. Az egyik az eszére és a tényekre hallgat, a másik a demagógiára és a hazug álmokra. Az egyiket ennek következtében polgári demokrata kapitalisták vezetik, a másikat pedig svindler zsarnokok.

Szóval, kedves civilek, aki hazug álmokat hirdet és követ, az svindler zsarnokoknak ágyaz meg – az ilyet pedig úgy hívják, „hazaáruló”. Ti, akik magatokat a nép boldogítóinak, felszabadítóinak képzelitek, akik feltétel nélküli alapjövedelmet ígérgettek neki (mint írtam, a mi pénzükből), valójában csak hitvány hazaárulók vagytok – hogy hülyeségből, vagy gazemberségből, azt ki-ki döntse el maga!

A jelen és a közeljövő igazi kérdése az, hogy megérti-e és elfogadja-e mindenki azt, hogy nem keresgélünk más – „alternatív” – utakat a polgári-liberális demokrácia + piacgazdaság kombón kívül? És: mi legyen azokkal a futóbolondokkal, akik mégis másfelé bóklásznának? A hazának most választania kell a valóban működő megoldások és a további veszélyes álmok között – és választania kell a valóban működő megoldásokat akarók és a hazug álomkufárok között. Olyan választás ez, mint annak idején a „nyugatos” I. István és Koppány közti választás: úgy látszik, ez a választás akkor még nem volt végleges…

Most viszont immár nem halogatható!

…És hogy miért nem halogatható? Nos, írtunk erről - azaz az előttünk álló választás tétjéről - jóval korábban már itt, Politizálnunk nem akármi okért kell! címmel – most azzal zárjuk ezt a posztot, hogy azt ajánljuk elolvasásra: hogy értsétek, mire megy ki a játék!

 

 

 

 

1 „Sanyi bácsi” szavai Bereményi Géza Eldorádó c. filmjéből – 1989

2 Utalás a Dinamó Műhely nevű közösségre/blogra, amely az újkomcsi fiatalok gyülekezőhelye és pl. az efféle cikkek jellemzik: Merkelizmusnak mennie kell! – no meg effélék: Athenæ sunt delendæ

3 Lázár és a Fidesz nyilvánvalóan azért nem ezzel támad a civilekre, mert éppen ők is a mi pénzünket lopják – íme, így érnek össze egymással az „unortodoxok” és az „alternatívok”…

2015.02.18. 16:14 Szerző: Bársony és Selyem

A muszkavezető

koszoru_koszoru.jpg

„Az erőszak bűvöletében

mint bánja sor törvényhozó,

hogy mint pusztul el szép fajunk!”

(József Attila: Hazám – 1937 május)

 

A muszkavezető kifejezés még 1849-ből ered, amikor az orosz cár seregei verték le osztrák kérésre a magyar szabadságharcot. Akkor nevezték muszkavezetőknek azokat a magyarokat, akik szolgálataikat ajánlották fel a betörő oroszoknak, a magyar honvédség ellenében. Ezt követően hosszú évtizedekig nem létezett ennél dehonesztálóbb jelző a magyar nyelvben. Akire ezt mondták, arról tudni lehetett, hogy hazája érdekeinek leghitványabb elárulója az illető…

Tegnap óta Orbán Viktor és a Fidesz minden tagja muszkavezető lett – ráadásul nem „csupán” magyar, hanem európai uniós tekintetben is. Képesek voltak fogadni azt a Putyint, aki:

  • azután, hogy a saját országát oligarcha maffiózók kezére juttatta,
  • eközben magának kiszakítva a világ egyik legnagyobb magánvagyonát1,
  • nem csak hogy letaszította a hazáját a demokratizálódás útjáról
  • és elzárta népét a szabadságtól,
  • fogta magát és Hitler óta először követett el Európában szuverén ország ellen területszerző agressziót,
  • elpusztítva ezzel eddig ötvenezer2 ember.

De ez még semmi: Orbánnak tegnap egyetlen ellenkező szava sem volt Putyinhoz, amikor az egy mozdulattal kirúgta Orbán alól politikai létének alapját, megkoszorúzván az 1956-ot „ellenforradalomnak” hirdető szovjet emlékművet.

Jól értsük meg: annak az Orbán Viktornak nem volt ez ellen szava sem, akit az egész világ úgy és akkor ismert meg, amikor 1989-ben ennek az „ellenforradalomnak” a hőseit magasztalta!

…Vajon miért nem volt egyetlen szava sem?

Nem tudom, mit szólt volna Orbán, ha Putyin előtt egy héttel Merkel a budakeszi német temetőben állíttat fel és koszorúz meg a magyarországi harcokban elesett német katonákat dicsőítő emlékoszlopot, a következő felirattal:

„A Német Birodalom

és a nyilasuralom ellen

támadó bolsevizmussal vívott

1944-45-ös harcokban

hősi halált halt

német harcosok dicső

emlékének megőrzésére

emeltük örök hálánk jeléül.

Az Audi Hungaria Motor Kft.

és

a Mercedes-Benz Manufacturing Hungary Kft.

dolgozói”3

Képtelenség? Hát persze, hiszen sem az Audi, sem a Mercedes vezetőinek-dolgozóinak fejében nem fordulna meg egy ilyen agyrém és Merkelnek sem lenne esze ágában sem agresszorok emlékművét koszorúzgatni. Azért viszont már nem tenném tűzbe a kezem, hogy ha egy ilyen emlékműtől-koszorúzástól Orbán és köre egy zsíros német beruházást és az abból nekik jutó busás hasznot remélne, mint az orosztoktól-Pakstól, akkor nem találnának-e ki valami „Habony-formulát” a dolog kimagyarázására.

…De mi is a valódi következménye – és: veszélye! – annak, ha a magyar hivatalosság hallgat ennek az ügyben?

Az 1989-es fordulattal létrejött magyar politikai berendezkedés legitimitását kezdettől arra alapozta, hogy 1956-ban forradalom és szabadságharc volt, nem pedig egy legitim rendszer ellenei retrográd és népellenes ellenforradalom. Ha most ezt egy nagyhatalom vezetője által egy szó nélkül hagyjuk felülírni, az azt jelenti, hogy annak a rendszernek a történelmi alapját kérdőjelezzük meg, amelyben élünk, amelynek Orbán miniszterelnök az egyik emblematikus figurája és jelenlegi megválasztott vezetője. Orbán azzal, hogy nem tiltakozott az 1956-ot leellenforradalmazó emlékmű megkoszorúzása ellen, valójában a saját hatalma és rendszere legitimitását4 kérdőjelezte meg!

Itt most ne menjünk bele abba, hogy valójában „mi is volt 1956?”. Ne menjünk bele abba se, hogy az 1989-es rendszerváltás miféle bel- és külföldi előzményekkel-okokkal bírt – és hogy ezeknek volt-e bármiféle tényleges ok-okozati közük az 1956-ban történtekhez. Ne firtassuk azt se, hogy ebben a rendszerváltozásban miféle szerepe volt Orbánnak, illetve az azóta eltelt negyedszázadban milyen politikai pályát írt le. Itt most csupán a mai politikai rendszer alapjának hirdetett eseményről érvényes társadalmi-politikai konszenzus érvényességét megkérdőjelező magyar hivatalos hallgatásról van szó, továbbá arról, hogy ennek a hallgatásnak mi a szükségszerű és logikus hatása e rendszer legitimitásbeli megalapozottságára.

Ha szó nélkül hagyja a magyar hivatalosság azt, hogy az Oroszországot, az orosz hivatalosságot és hatalmat megtestesítő Putyin megkérdőjelezze 1956 forradalom és szabadságharc mivoltán és ehelyett azt ellenforradalommá minősítse át, akkor ezzel a magyar hivatalosság megengedi és elképzelhetőnek fogadja el azt, hogy ’56 valóban nem az volt, aminek 25 éve a magyar politikai konszenzus alapjaként tartjuk. Ha lehet, hogy ’56 szovjetek általi leverése mégsem volt illegitim agresszió, akkor ezek alapján lehetséges, hogy legitimnek ismeri el a magyar hivatalosság azt, ha egy a saját népe előtt a legitimitását elveszített, antidemokratikus rezsim egy antidemokratikus nagyhatalomhoz fordul a saját uralma megvédéséért, elárulva ezzel a saját népének érdekeit, jogát a szabadsághoz és elárulva a demokráciát is. Ha mindez lehet igaz - azáltal, hogy Orbánék nem tiltakoztak a tegnapi koszorúzás ellen -, akkor immár nem feltétlenül igaz az, hogy ez egy szabad ország, ahol a történelmi események pozitív vagy negatív minősítésének alapja a népérdek és a szabadság- és demokráciaelvűség. Ha viszont mindez nem feltétlenül igaz, akkor többé már semmi sem igaz:

  • nem igaz az, hogy ez egy, a népfelségen alapuló demokrácia,
  • nem igaz, hogy a legitim kormányzás alapja a népszuverenitás,
  • nem igaz az sem, hogy a hatalom nem terelheti az országot a nép érdekeivel ellentétes, antidemokratikus nagyhatalom érdekszférájába.

…Minek ágyaz meg mindez? Ezek szerint Orbánék fejében lehetséges forgatókönyvként szerepel az az eshetőség, hogy ha a hatalmukat veszélyben érzik, akkor (akár képletesen, hatalmi érdekszféra-átrendezésként, akár szó szerint) „behívják az oroszokat”?

Erre csak József Attilát tudom idézni, a posztomat felvezető verséből: „Fel kéne szabadulni már” – ki tudja, hányadszor?

 

 

 

1 Forrás: http://cnnpressroom.blogs.cnn.com/2015/02/15/putins-net-worth-is-200-billion-says-russias-once-largest-foreigner-investor/

2 Forrás: http://www.faz.net/aktuell/politik/ausland/ukraine-sicherheitskreise-bis-zu-50-000-tote-13416132.html

3 A Fiumei-úti temetőben álló, Putyin által megkoszorúzott szovjet emlékmű felirata: „A Magyar Népköztársaság és a néphatalom ellen támadó 1956 októberi ellenforradalom harcaiban hősi halált halt szovjet harcosok dicső emlékének megőrzésére emeltük örök hálánk jeléül. A Vörös Október Férfiruhagyár dolgozói”

4 Persze a 2010 után létrehozott Orbán-rendszer más, alkotmányos okokra való tekintettel is illegitim, ahogy arról már korábban is írtunk: „Forradalom”? – Nem: Puccs!, ill.: Elszámoltatás – 2014?

2015.02.09. 05:54 Szerző: Moin Moin

Háború!

clemenza.png

„You know, you gotta stop them at the beginning. Like they should have stopped Hitler at Munich.”

(„Tudod, az elején kell megállítani őket. Ahogy Hitlert is meg kellett volna állítani Münchenben.”)

Pete Clemenza szavai A keresztapa c. filmből – 1972

 

1. Háborús helyzetek: „’S isch de Kriag!”1

Miközben Magyarországon mindenki az Orbán és Simicska közötti, immár háromnegyed éve lappangó háborúság látványosan trágár fordulatával foglalkozik, aközben 600 km-re Budapesttől nyugatra, Münchenben éppen tanácskozás folyik2 egy Záhonytól 1500 km-re keletre folyó háborús konfliktusról.

Kísérteties ismétlődése a történelemnek, hogy minként 1938-ban, úgy most is éppen Münchenben igyekeznek paktumot kieszközölni az aktuális agresszorral. Azzal az agresszorral, amelynek, ha megvizsgáljuk, nincs is más stratégiai választása, lehetősége, mint a háború. Hiszen erre tette fel mindenét, erre alapozza immár hosszú évek óta a saját politikáját és azt is jól tudja, hogy ő a békét semmiképpen sem nyerheti meg abban az értelemben, hogy gazdasági erőforrásai nagyságában és technológiai potenciál terén belátható időn belül nem lehet egyenrangú versenytársa az ellenfeleinek.

Egy háború elindulása sokkal inkább függ az agresszor motivációitól és szándékaitól, mintsem a szembenálló felek valóságos erőviszonyaitól. Így volt ez a demilitarizált Rajna-vidék megszállásakor, így volt a II. világháború kezdetén és így van ma is, a kelet-ukrajnai harcok esetében. Ez utóbbiak lehetséges folytatása és igazi háborúvá eszkalálódása ugyanis nem attól függ, hogy katonai potenciál tekintetében Oroszország nagy valószínűséggel meg tudna-e nyerni egy háborút a NATO ellen – mert nyilvánvalóan nem tudna megnyerni. A folytatás attól függ, hogy mit tesznek és mit gondolnak a folytatásról és a lehetséges lépések hasznáról-káráról a szembenálló felek. Mert van egy határ, amelyen túl a „mindenáron való béke” és a feltétlen tartózkodás a katonai eszközöktől már sokkal többet árt, mint a fegyveres konfliktus elszánt felvállalása és magának a háborúnak az esélyét is növeli az, ha az agresszor az ellenfél elszántságának hiányát látja és azt tapasztalja, hogy az óvatoskodik.

 

2. „Lopnak!”

Egyszer, a XIX. század közepén megkérdeztek egy Párizsba látogató híres orosz történészt, hogy miképpen jellemezné egy szóban Oroszországot. Az illető rövid gondolkodás után így felelt:

- Lopnak!

Ez megy ott azóta is: előbb Krímet lopnak az oroszok, most kelet-Ukrajnát akarnak lopni – aztán pedig jöhetne az egykori szovjet befolyási zóna „visszalopása”, annak minél teljesebb restaurációja… Persze a történet annál sokkal komplexebb, hogy csak ezzel az egy szóval leírhatnánk azt, ami most orosz-ukrán és orosz-euroatlanti viszonylatban történik.

Ráadásul – mondhatjuk - Oroszország nem csak területeket lop, hanem a területszerzés módszereit is. A módszer: egy terület se szó se beszéd megszállásával lépéselőnybe kerülni – és ennek a módszernek a leírását már a XVIII. század közepéről jól ismerjük, íme:

„Egyszerű s ezért átütő logika: először szerezd meg az országot, és azután tárgyalj az átengedéséről. …Ha előnyben vagyunk, érvényesítsük-e azt a magunk számára, vagy ne? Én készen állok, csapataimmal és mindennel; ha nem használom ki a lehetőséget, úgy olyan kincset tartok a kezemben, melynek nem ismerem fel a rendeltetését; ha kihasználom, azt fogják mondani: megvan bennem az ügyesség, hogy éljek a szomszédaimmal szemben szerzett fölényemmel.

[II. (Nagy) Frigyes porosz király levele miniszteréhez, Heinrich von Podewilshez – 1740]

 

3. Antagonisztikus paradigmák

Európában az utolsó „komoly” háború a II. világháború volt, amely tulajdonképpen úgy ért véget, hogy benne volt egy újabb háború frontja: a front egyik oldalán az amerikai és európai demokráciák, a másikon pedig a bizantinus alapokon és társadalmi stratégiákon alapuló Szovjetunió vezette-alkotta „szocialista tábor”. Ez volt a hidegháború – amely nem volt más, mint egy patthelyzet, amelyben a nyugat technológiai és termelési kapacitásbeli, erőforrásokbeli előnye azért nem tudta legyőzni az e területeken sokkal kevésbé potens Szovjetuniót, mert a nyugat népe egyszerűen nem vállalta egy „mindent bele”-háború kockázatát. A II. világháború erkölcsi téren megteremtette a háború, mint politikai eszköz addig sosem látott diszkreditálódását. (Erről – és ennek következményeiről - alább még lesz szó.) Bár voltak lokális háborúk, azonban azt gondosan kerület a nyugat, hogy a saját lakosságának a saját területén kelljen ezzel a diszkreditálódott eszközzel találkoznia. Ment a tili-toli: kié legyen Korea, kié legyen Vietnam, kié legyen Afganisztán, netán Angola - ám egy-két kivételesen őrült pillanattól és politikustól eltekintve mindenki hagyni akarta úgy a viszonyokat, ahogy azok a II. világháború végével kialakultak (vagy – szovjet részről – kénytelen volt hagyni, éspedig a saját erőforrásbeli, technológiai és ipari hátránya következtében).

…És közben úgy élt és nőtt fel két euroatlanti generáció, hogy azt hitte, ő örökre ki fog maradni a háborúból. Valahogy az volt a ki nem mondott „közhangulat”, hogy az európai háborúk kora véget ért 1945-tel. (Erről is írok még alább, az Európai Unió vezető tagállamainak katonai-stratégiai felkészületlensége kapcsán…)

Én gyerekkoromtól nagyon abszurdnak éreztem ezt a hitet/reményt – hiszen itt volt és ma is itt van ez a II. világháború végével „befagyott”, még le nem játszott konfliktus: a nyugati és keleti paradigma közötti feloldhatatlan ellentmondás.

Lett volna egy kivételes történelmi pillanat (néhány év), amelyben az euroatlantiak úgy oldhatták volna fel ezt a negyvenéves patthelyzetet, hogy ne kelljen háborúzni: 1989-től, amikor a Szovjetunió erőforrásai kimerültek és összeroppant a szovjet rendszer. Akkor meg lehetett volna – és meg is kellett volna – tenni azt, hogy a nyugat gazdasági és kulturális „offenzívával” szállja meg a posztszovjet területet és ott (alkalmazkodva a helyi, felülről vezényeltségben gondolkodó közmentalitásnak) egyfajta „jozefinizmussal” új munkakultúrát és arra alapozva polgári jogállami viszonyokat teremt. Ez persze igen sokba került volna és évtizedeket vett volna igénybe, de tekintettel az akkori orosz állampolgári nyomorra és hatalmi erőtlenségre valószínűleg az orosz társadalom jó ajánlatnak tekintette volna ezt a nyugat részéről és a maga „muzsikos”, a dolgokat elfogadó módján nem is ellenkezett volna.

A nyugat ezt nem tette – az most már mindegy, hogy miért. (Naivitásból: hogy az oroszok is tudnak majd éppúgy demokrata és kapitalista polgárok lenni, mint a németek ’45 után? Önelégültségből: mert azt hitték, hogy a szovjet birodalom megszűntével „ad acta” tették a „keleti kérdést” is? Fantáziátlanságból: mert egyszerűen senkinek sem jutott eszébe ez a módszer? Zsugoriságból: mert pl. Németországnak épp elég volt a keleti tartományok felzárkóztatásába beleölt pénz? Kisszerűségből: mert úgy érzeték, hogy a Közép- és Kelet-Európával az ölükbe hullott „éhes” piacok éppen elegendőek lesznek?) Ez a lehetőség legkésőbb a 2000-es évek elején elúszott, mert Oroszországban megszerezte a hatalmat az az egyetlen politikai csoport, amely arra egyébként egyedül volt elég szervezett és céltudatos: a „leningrádi KGB-sek” csapata, Putyinnal az élén. Innentől mindenki, aki valóban értette az orosz hatalmi mentalitást, tudhatta (volna), hogy Oroszország ismét világhatalom akar majd lenni és erre csak a megfelelő alkalmat várja. Ez az alkalom jött el, amikor 2004-től hirtelen a többszörösére emelkedett az olaj- és gázár.

Ez már képes volt a putyini „ismét hatalmi” ambíciókat fedezni, azzal, hogy az orosz társadalom hirtelen sokkal több pénzt kapott a zsebébe és ezzel létrejöhetett az új orosz társadalmi konszenzus.

A nyugat még ekkor sem kapott észbe – pedig még most is megtehette volna, hogy visszafogja az olajárakat (erre bizony megvannak mindenkor az USA eszközei!) és ezzel rákényszeríthette volna Oroszországot az euroatlanti világgal való konstruktív együttműködésre. Azonban amikor ez történt, az USA-ban éppen egy olyan politikai hatalmi csoport volt pozícióban (a korlátolt szellemi képességekkel és idejétmúlt „világstratégiával” bíró neokon csapat), amely nem fogta fel, hogy az Európai Unió immár új helyzetet teremtett és nem lehet, nem is célszerű az európaiakat úgy „ledominálni”, mint az ’50-es évektől egészen addig. Az amerikai neokon vezetés attól tartott, hogy ha létrejönne az Európai Unió és Oroszország technológiai és természeti erőforrásbeli stratégiai szövetsége, akkor ezzel rövid időn belül az lehetne a világ vezető gazdasági, majd politikai és katonai hatalma. Ez persze „fantomfélelem” volt, hiszen az EU még igen messze volt – és ma is messze van – attól, hogy „amerikafüggetlen”, pláne amerikaellenes Oroszország-politikája lehessen.

 

4. „Inkább viselek háborút ötven-, mint hatvanévesen.”3

…De nézzük meg ugyanezt a történetet orosz nézőpontból is!

A Szovjetunió összeomlását az okozta, hogy nem voltak elégséges anyagi forrásai a saját fenntartására és társadalmi rendszere, politikája finanszírozására – no meg a hadseregének az amerikaival való versenyképes állapotban tartására sem. Mivel a ’80-as évek végén nem is látszott esély ennek a helyzetnek a megváltozására, Gorbacsov nem tehetett mást, mint amit tett: feladta az egész Szovjet Birodalom-projektet. Jelcin pedig, ha lehet, még rosszabb viszonyok között „kormányzott” és amikor Putyin 2000. május 7-én elnök lett, még mindig ez volt a helyzet…

Aztán 2004-ben meglódultak a világpiaci olajárak – és egyből lett forrás a „putyini sikerpolitikára”. Növelhették a belső fogyasztást, az életszínvonalat, anélkül, hogy ezt az orosz gazdaság hatékonyságnövekménye finanszírozta volna – ilyen ugyanis nem volt. 1991 és 2014 között az orosz gazdaság technológiai, innovációs és hatékonysági alapjai gyakorlatilag nem javultak semmit. Ami előrelépés a putyini korszakban történt, azt az olajár-többszöröződés finanszírozta – vagyis tulajdonképpen a nyugat: minden 2004 és 2014 első fele közötti és orosz kőolaj-importból származó tankolásunkkal Putyint erősítettük és öt erősítettük, ha a lakásainkat orosz importgázzal fűtöttük. Ő pedig, amikor erre reményt adott az olajár-növekmény, azonnal elkezdett a számára természetes, a gyakorlatilag egyetlen általa ismert „nagyszovjet szoftver” szerint működni: azonnal nekilátott a volt szovjet érdekszféra helyreállításához.

Ezt a nyugat észrevehette volna és rájöhetett volna, hogy ha a Szovjetuniót egyedül az anyagi szűkösség sorvasztotta el, akkor egy bőségesebb anyagi háttérrel rendelkező Oroszország szovjet szocializációjú és szovjet mentális iskolát járt elnöke egyszerűen nem is képes mást tenni és nem is tehet mást, mint megpróbálja Oroszországot ismét nagyhatalommá tenni. Hiszen az orosz nép „tömegnyomása” is errefelé terelné, még akkor is, ha ő esetleg mást akarna. Rendkívüli naivitás volt Putyintól – és az orosz elittől – demokrata, piacgazdasági és középhatalmi attitűdöt várni: a demokráciáról és a verseny- és teljesítményalapú gazdaságról az oroszok soha sem szereztek tapasztalatot, sem a demokratizmushoz, sem pedig a piacgazdasághoz nem passzolt a hagyományos és az orosz társadalmat az alapjaitól a csúcsáig átható familiáris rendszer és gondolkodásmód, ráadásul az egész orosz énképet Nagy Péter kora óta áthatja egy küldetéstudatos-nagyhatalmi ethosz. Mi mást termelhetne ez így, együtt ki, mint egy újabb „cári birodalom” újraépítésének szándékát, a maga területeivel, befolyásával és társadalmi-gazdasági viszonyaival?

Nyilvánvaló, hogy Putyin inkább visel háborút most, amikor még meglehetős bőséggel vannak orosz devizatartalékok, mint egy-két év múlva, amikorra ezek már jócskán meg fognak csappanni és az olajár, még ha visszaállna is az egy évvel ezelőtti szintre, akkor sem töltené fel az orosz kincstárat az ismét bőségessé váló olajbevétel. És persze, ki tudja, egyáltalán megemelkednek-e ismét az olajárak, hiszen jelenleg nincsenek olyan világpiaci tényezők, például jelentős konjunktúra, amelyek errefelé hatnának. Így Oroszország nem kap újabb forrásokat a hadereje fejlesztéséhez – és nem kap újabb forrásokat ahhoz sem, hogy a Putyin-rendszer ismét népjóléti intézkedésekkel szilárdíthassa meg a legitimitását. Marad erre a „kormányzati teljesítmény”, ami jelen esetben egyértelműen a korábbi „Nagy Oroszország” legalább részbeni restaurációját jelentheti.

Putyin levonta a következtetést a Szovjetunió bukásának okaiból és jól látja: ha valaha, akkor éppen most, ebben a pillanatban kell cselekednie.

 

5. Németek és oroszok

Az EU-ból egyedül Németország képviselt egy időben konzekvens oroszpárti vonalat: az 1998-tól 2005-ig tartó és egyre „halványodó” Schröder-érában. (Nem véletlen, hogy Schröder később a Gazprom főtanácsadója lett.) Ekkoriban a német politika helyesen ismerte fel azt a tényt, hogy – elvileg, hangsúlyozom: elvileg! – Európa és Oroszország egymás természetes szövetségesei lennének. Jól tudták a németek, hogy a XVIII. század közepétől (egészen pontosan: a hétéves háború végétől) Németország és Oroszország, amikor csak tehette, egymást támogató, ismerő és kiegészítő kultúrák voltak4. Azonban ez csupán elvi lehetőség, mivel az orosz (eredetében, szocializáltságában és iskolázottságában bolsevik) hatalmi elit szellemisége egészen más jellegű, mint amilyen egy konstruktív, polgári, win-win jellegű együttműködéshez kellene. Ugyanis a bolsevizmus és leginkább Sztálin szakított a két évszázados német-orosz partnerséggel: (ahogy azt Albert Speer írta5) „rátette a kezét Königsbergre – és ezzel elveszítette Németországot.” A II. világháború után szocializálódott orosz hatalmi elit már nem gondolkodott a korábbi német és európai kapcsolati rendszerben: ösztönösen úgy gondoltak és gondolnak a mai napig is Nyugat-Európára, mint ellenséges, az USA befolyása alatt álló területre. És persze a legtöbbjük nem is érti, mi is az a „nyugat”: mit jelent igazából a demokrácia és hogyan származik a demokratikus mentalitás mélyen meritokrata mivoltából az irigyelt szellemi, tudományos és gazdasági teljesítmény. Ők csak azt érzékelik, hogy a nyugatnak van valamije, amit ők nagyon irigyelnek és képtelenek reprodukálni. Ez az a lelki állapot, amely ha nem egy mélyen teljesítményelvű társadalomban alakul ki6, akkor elkerülhetetlenül agresszívvé teszi az önmagukat hátrányban értőket. Ez működteti a nyugatellenes iszlám terrorizmust és ez működik Putyin és sok társa-híve lelkében is.

Ugyanakkor létezik egy másik rétege is az orosz kultúrának. Ez a réteg az iskolázottak kultúrájában van jelen és egyfajta Európa-vágyat jelent. Otthonos a magaskultúrában – az oroszban és az európaiban egyaránt – és számosan közülük nyugatias közgazdasági és üzleti tudással is rendelkeznek. Ugyanakkor alaprutinjaikban az e kultúrát hordozók is „bizantinus alapokkal” rendelkeznek: mentalitásuk igazából körülbelül annyira tekinthető demokratának és polgárinak, mint a magyar rendszerváltó értelmiségé. Arról pedig megtudtuk, hogy valójában nem volt északnyugat-európai értelemben sem demokrata, sem polgári. Így e társadalmi csoportoktól sem lehet várni azt, hogy a maga teljességében értsék meg a nyugat társadalmi és politikai stratégiáit, és ezek alapján hatékony ellensúlyt képezhessenek a „mainstream” orosz politikával szemben. (De még ha meg is értenék, csekély létszámuk miatt akkor sem lehetnének egy konstruktív-polgári demokrata orosz politika keresztülvivői.)

 

6. „Héja-nász”

Ahogy abban a bizonyos 1938-as müncheni esetben a hitlerista németekkel szemben Churchill, most a putyinista oroszokkal szemben az amerikai republikánus „héja”, a háborús veterán McCain képviseli azt az álláspontot, hogy az „appeasement” (megbékítés, lecsendesítés) politikája semmiképpen sem vezethet eredményre egy olyan ellenséggel szemben, aki szó szerint „az egész létét” tette fel egy olyan célra – a hatalmas mérvű és szuverén országok-népek kárára történő területszerzésre – amelyet kizárólag háborúval lehet elérni.

…Akkor, a hitleri Németországgal kapcsolatban Churchillnek lett igaza – gyanítható, hogy most, a putyini Oroszországgal kapcsolatban McCainnek lesz. Egy reális Oroszország-politikának és egy eredményes és célszerű nyugati védelmi politikának egyértelműen egy Oroszország és a NATO közötti háborúra kell felkészülnie, mint legvalószínűbb eshetőségre. Ezen az sem változtat, hogy a „mindent bele!”-konfliktust nyilvánvalóan a NATO nyer majd meg – nem csekély áron! – mindenek előtt az USA hihetetlen katonai potenciáljára támaszkodva.

És itt szólnunk kell egy beállítódásról és ábrándról, amelyről már a 3. fejezetben is írtam, mint a katonai felkészületlenségünk mentális okáról - és amelynek nyilvánvalóak a mai, a nyugati hatalmak által képviselt állásponttal kapcsolatos negatív következményei: az európai emberek békét akarnak, és azt hiszik, hogy az ő generációjuk biztosan, „garantáltan” kimarad majd egy nagy háborúból. Az európaiak zöme azt képzeli, hogy „ilyesmi csak régen, vagy máshol, messze, másokkal” történt és történhet meg, de „velünk nem!”.

Mekkorát tévednek! Gyakorlatilag minden előfeltétele adott az új „Nagy Háborúnak”:

  • Van egy jelentős hatalom, amely háttérbe szorítottnak és lemaradásban lévőnek érzi magát más nagyhatalmakhoz képest és ezt azzal igyekszik kompenzálni, hogy „félelmetesnek, keménynek és mindenre elszántnak” mutatkozik. Nem azt teszi, hogy feltárja önmaga előtt a lemaradása valódi okait (ezek legfőképpen a saját társadalmára, népének zömére és elitjére jellemző mentalitásbeli, munkakultúra-beli és technológiai okok), hanem ehelyett a lélektanilag oly jól ismert és oly szánalmas tagadásba, túlkompenzálásba és illúziókba menekül, ennek eszközeként és egyben következményeként pedig egy olyan önkép-spirálba kerül, amelyben végzetesen felülértékelődnek önmaga előtt a lehetőségei, a képességei és megjelenik a „küldetéstudat” is. Mindenki, aki a valóság elemzése helyett ebbe az ördögi körbe menekül – mint manapság a magyarok is egyébként – csak vesztes lehet és csak „közveszélyes” lehet mind a maga népére, mind a világra nézvést.
  • Van egy vezető – Putyin – akinek fogalma sincs a saját országa gyengeségeinek valóságos okairól, és akiben nyilvánvalóan hatalmas önértékelési zavar is működik. Ezt a zavart – akárcsak az országa – túlkompenzálással, önmaga (és országa) mindenáron való „nagyhatalmi egyenjogúsításával” akarja leküzdeni. A nagyhatalmi státus legnyilvánvalóbb jele pedig ősidők óta nem más, mint a birodalom befolyási területének növelése. Ahogy Orbánnak mindent megér az, hogy ő legyen hatalmon, úgy Putyinnak is mindent megér az a remény, hogy ő lehet „az új Nagy Péter”: jellemző, hogy a frusztrált vezetők és a frusztrált népek sohasem képesek adekvát célokat és jó példaképeket választani!
  • Adott egy, a múltbeli szerepét és önképét tekintve „nagy nép” – az orosz -, amely ma, a 21. század mércéivel mérve egyáltalán nem nagy: nem képes meg sem közelíteni azt a technológiai színvonalat és kapacitást, amely a mai nagyhatalmiság igazi alapját képezi.
  • Adva vannak pacifista-idealista nagyhatalmi ellenfelek (EU, Németország), amelyek fel sem merik mérni azt, hogy mennyire hatalmasabbak az agresszornál: egyszerűen az elmúlt 70 évben nem képezte a politikai kultúrájuk és társadalmi önképük szerves elemét a nagyhatalmiság. Nem vonták a szükségszerű konzekvenciákat abból, hogy mekkora gazdasági potenciálra tettek szert és hogy ez a „hatalmassá válásuk” mások, a lesüllyedt hatalmak szemében mennyire frusztráló. Elmulasztották a védelmi struktúráik nagyhatalmivá fejlesztését – többek között azért is, mert a háború lehetőségében nem hívő nép előtt nehezen védhetőnek hitték a jelentős katonai kiadásokat: azt hitték, hogy okosabban teszik, ha belső békét vásárolnak (a források belső, jóléti felhasználása révén) a külső védelem elhanyagolása árán.

Erről az utóbbi jelenségről érdemes bővebben is írni. Jelenleg a világ legnagyobb GDP-termelő gazdasági egységének, az Európai Uniónak nincs saját védelmi doktrínája, nem beszélve arról, hogy saját hadserege sincs. Nincs arra történelmi példa, hogy a világ legerősebb gazdasági egységének ne lett volna semmiféle önvédelmi mechanizmusa – ha valamiben „új nóvum”7 az EU, akkor ebben tragikusan, naivul és felelőtlenül az!

A II. világháború rettenete után persze logikus volt az, hogy a „szabad(dá vált) világ” szellemi, érzelmi és politikai prioritása az antimilitarizmus lett – de mint annyi más esetben, itt is kiöntöttük a fürdővízzel a gyereket is. Megjegyzendő, hogy az USA nem követte el ezt a hibát – pedig nekik is lett volna okuk éppen miért pacifistává változni, akár a vietnami, akár az iraki, akár az afgán „háború” ostoba és hiábavaló áldozatai következtében. Mégsem alakult ki az amerikaiakban és az amerikai elitben sem a „katonailag erősnek lenni bűnös dolog!” paradigmája – ellentétben (érthető módon, persze) a németekkel. Aki az Adenauertől Merkelig terjedő időszakban Németországban8 csak kinyitotta a száját, hogy erősíteni kellene a német védelmi kapacitást, arra úgy tekintettek, mint maga Hitler marsírozott volna be a terembe - vagy legalábbis II. Vilmos, a „Kaiser”. Pedig éppenséggel felidézhették volna (ha már…) II. Frigyes porosz királyt is, aki éppen a katonai potenciál által alapozta meg a mai német nagyhatalmat, téve ezt úgy, hogy szívből utálta a háborút és önmagát egész életében és még végrendeletében is filozófusnak jellemezte9, noha (nyilván éppen a szellemi fölényéből következően) kora legeredményesebb hadvezére is volt… Annak idején, amikor a 2006-ban egy volt CDU-s védelmi miniszter felvetette, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaságnak atomhatalommá kell válnia10, azonnal futóbolondnak kiáltotta ki a sajtó és a közvélemény…

 

7. „Ki védi meg a hadsereget háború esetén?”11

Mi lett mára ennek a doktriner és paranoiás pacifizmusnak a következménye?

Nem más, mint az önvédelem-képtelenség. Eljutottunk oda, hogy mi, európaiak aligha lennénk képesek megvédelmezni a világunkat, az életformánkat és a személyes és közszabadságra alapozott társadalmunkat egy elszánt, egészen más társadalmi paradigmát képviselő agresszortól.

Ha fentebb arról írtam, hogy az EU-nak, mint világelső GDP-termelő államszövetségnek nincs sem védelmi doktrínája, sem katonai potenciálja, akkor azzal is érdemes foglalkoznunk, hogy a világ negyedik legnagyobb GDP-termelő államának – az eu-s gazdasági potenciál jelentős részét adó – Németországnak milyen állapotban van a hadserege. Ezt igen könnyen, egyetlen szóval elintézhetjük:

Siralmasban!

Nem megyek bele a részletekbe, csupán utalok arra, hogy a harcjárművek több mint fele nincs bevethető állapotban, avultság és/vagy alkatrészhiány miatt – és megemlítem azt is, hogy amikor a múlt év végén a szíriai ellenállóknak szavazott meg némi támogatást a parlament, kiderült, hogy a csomagba szánt eszközök egyszerűen nem léteznek a hadsereg készletállományában…

nevtelen.jpg

Ez egy több évtizedes folyamat eredménye: a hidegháború utáni korszakban „letudottnak” érezték a védelmi kérdéseket, különös tekintettel a stratégiai csapásmérő eszközökre. Elmondható, hogy a Bundeswehr jelenleg nincs abban az állapotban, hogy sikerrel védhetné meg az országot egy orosz támadással szemben, vagy hogy maradéktalanul teljesíthetné egy ilyen helyzetben a NATO-ban rá háruló védelmi kötelezettségeket. Most tervezik az átalakítást – immár többedik nekifutásra -, ebből jelenleg csupán a közismerten Merkel-Liebling korábbi családügyi, majd szociális és munkaügyi miniszterből mindenki meglepetésére a védelmi tárca élére kinevezett miniszter asszony által kiagyalt „családbarát hadsereg”-program12 keretében sebtében létrehozott „Bundeswehr-mintaovik” látszanak… Ám ezen átalakítás sem egy olyan doktrínára épül, amelyben a német hadseregnek – természetesen elsősorban az EU-tagállamokkal, másodsorban pedig az USA-val együtt – képesnek kell lennie egy komoly orosz offenzíva gyors és radikális feltartóztatására, sőt: egy ilyen támadás eleve reménytelen mivoltának az oroszok felé történő egyértelmű demonstrálására!

Mielőtt valaki elkezdené felemlegetni, hogy Oroszország „nagy ország” és atomhatalom, meg hogy kimeríthetetlen természeti kincsei vannak, közlöm, hogy a modern hadászati potenciált elsősorban a gazdasági-technológiai fejlettség és kapacitás adja. Így vizsgálva a dolgokat viszont a lakosságát tekintve feleakkora, területére nézvést pedig csupán ötvened akkora Németország GDP-je 1,8-szerese az oroszénak – ráadásul a német GDP-ben elhanyagolható a „nyers” természeti erőforrások aránya, ellentétben az orosz GDP tetemes hányadát kitevő energiahordozó- és nyersanyag-termeléssel. Ennek tükrében Németország „háborús potenciálja” többszöröse az oroszénak – legalábbis elméletben. És akkor még nem beszéltünk az össz-EU GDP-jéről… Ezt a potenciált a német védelmi doktrína meg sem kísérli kiaknázni – ami, tekintve az orosz nagyhatalmi célokat, több mint veszélyes mulasztás! Az az igazság, hogy német részről a politika még nem mérte fel, hogy mit is jelent – és mire kötelez – a világ negyedik legnagyobb GDP-termelőjének pozíciója. Ez a számvetés a világelső GDP-termelő EU részéről úgyszintén elmaradt.

De nincs sokkal jobb állapotban a francia, vagy a brit védelmi potenciál és doktrína sem.

Ezek után nem meglepő, ha Putyin úgy érzi, hogy szabad a terep. Mert hiába a nyugat nyomasztó gazdasági és technológiai fölénye és hiába az amerikai hadsereg hipermodern fegyverzete, ha az európai szövetségesek sem mentálisan, sem technikailag nincsenek felkészülve az agresszor feltartóztatására.

Mit tehetünk most, mit kell tennünk rövid- és hosszútávon?

E kérdést kettős szempontból kell megvizsgálnunk: mit tehetünk Oroszországgal és mit kell megtennünk a saját berkeinken belül?

Nézzük előbb az Oroszországgal kapcsolatos helyzetet!

 

8. „Igazában mindenki bűnös mindenben”13

Ebben a történetben - mint annyi más nagyhatalmi és nemzetiségi konfliktusban - nem az a helyzet, hogy az egyik félnek igaza van, a másiknak pedig nincs. A helyzet az, hogy mindenkinek van valami igazsága – de ennek az igazságnak az érvényesítésére igazságtalan módszereket használnak, holott ez elvileg nem lenne szükségszerű. Ám minden érintett (és: akarata-érdekei ellenére belerángatott) fél saját kultúrájában, hagyományrendszerében ott vannak azok az adott helyzetben nem adekvát cselekvésre sarkalló gondolkodási panelek, amelyek miatt azt teszik, amit látunk.

Egyfelől igaza van Oroszországnak (figyelem: nem Putyinnak!) abban, hogy a Krím és a mai ukrán állam egy része – körülbelül a 18. századtól kezdve tartó, többkomponensű folyamat következtében - orosz többségű és (ha lehet mondani) orosz szellemű. Az 1954-es hruscsovi döntés, amely az akkori Ukrán SZSZK-nak ajándékozta a Krímet (Ukrajna Lengyelországtól Oroszországhoz csatlakozásának 300-adik évfordulóján), az adott időben szinte semmiben sem jelentett változást, mint ahogy a kelet-ukrajnai iparosítással százezer számra odaköltöző orosz miatt sem sejtette senki, hogy évtizedekkel később ez etnikai konfliktus alapja és orosz beavatkozási ürügy lesz majd. Egészen a Szovjetunió felbomlásáig egyszerűen senki sem gondolkodott komolyan egy Ukrajna nevű szuverén államban – kivéve ukrán nacionalisták elenyésző csoportjait. Sem a térségben élő kozákság, sem a krími tatárok nem Oroszország, hanem legfeljebb a szovjethatalom ellen voltak… Emiatt sok oroszországi és krími orosz érzi úgy, hogy ami most folyik, az nem más, mint a „hruscsovi ajándék visszakövetelése”: sem a Krímnek, sem az ott élőknek (70-80%-ban oroszoknak) nem vált be igazán az Ukrajnához tartozás, a kapcsolatok ma is Oroszországhoz fűzik őket minden téren – Kijevből legfeljebb az adószedők érkeznek.

Ugyanakkor igaza van Ukrajnának, mint szuverén és az oroszok által is elismert államnak is: az mégsem megy, hogy a szomszéd – akármire is hivatkozva – csak úgy bemarsíroztat tízezer számra katonákat! (Na, jó: nem marsíroztak be – hiszen nem is kellett nekik, mivel ott voltak. Oroszország ugyanis ott állomásoztatott az 1994-es orosz-ukrán szerződésben foglaltak szerint 25.000 katonát.) „Az ajándék visszarablása” nem tekinthető legitim nemzetközi politikai eszköznek. Ráadásul a Krím Ukrajna egyik legfejlettebb régiója, az ukrán átlagnál jóval magasabb (az idegenforgalmon alapuló) életszínvonallal. Torzít a hasonlat, de képzeljük csak el, amint Németország annektálja Tirolt, vagy Olaszország a horvát/szlovén Isztriát…

Igazuk van az euroatlanti hatalmaknak is, amikor a mostani orosz lépésre és különösen annak módszerére úgy néznek, mintha valami bunkó trágyás gumicsizmában, félrészegen rontana be egy elegáns étterembe és ott elkezdene beleenni az asztalon a vendégek tányérjaiba – mindeközben pedig nagy hangon követelne helyet magának, mint „egyenrangú félnek”, a nevezett asztalnál. Ahogy társaságbeli emberek se nagyon tudnak mit kezdeni egy őket letámadó surmóval, mivel egyszerűen nem is fordult meg a fejükben az, hogy valaki így viselkedjen, úgy most a „művelt, demokratikus nyugat” sem volt felkészülve, sem pedig adekvát elhárító mechanizmusokkal ellátva arra az esetre, hogy valaki a 21. században adekvát nagyhatalmi módszernek tekinti a 18-19. századi hatalmi politika egyik eszközét, a se szó-se beszéd fegyveres annexiót.

Erre persze az oroszok – és az oroszokkal szimpatizálók – válasza az, hogy „a nyugat is követ el fegyveres beavatkozást, agressziót, például a Közel-Keleten, nem is beszélve Izraelről, amely e nyugat szövetségese és Lieblingje”. Ám ez az érvelés több szempontból is hamis/torzító.

  • A nyugati hatalmak és Izrael nem azzal a szándékkal folytat katonai műveleteket az említett közel-keleti térségben, hogy e területeket megszerezze magának. Még csak a sokat emlegetett olajlelőhelyek megszerzése sem célja e katonai akcióknak – hiszen az olajat meg is lehet vásárolni, sokkal egyszerűbben és összességében még egy relatíve magas, ám biztosan és kiszámíthatóan kalkulálható olajár is jobban megéri e nyugati hatalmaknak, min a háborús ráfordításokkal társuló hektikus olajbeszerzés.
  • De nem áll meg az orosz, illetve a nyugati hatalmak által folytatott akciók között az oroszok és barátaik által vont párhuzam azért sem, mert – ellentétben a Közel –Kelettel – Ukrajnában nem tombol szélsőséges diktatúra. Ukrán hadurak (akik nincsenek is!) nem hirdetnek „szent háborút” Oroszország ellen – ellentétben a közel-keleti, nagyon is létező hadurakkal, amelyek deklarált célja a nyugat bármi áron való elpusztítása. Oroszország tehát nem érezhette magát fenyegetve ebben az értelemben sem, így e nem létező fenyegetettség nem is lehet indok semmiféle katonai akcióra.
  • Izrael pedig – hosszú évek (a Rabin-doktrína) óta kész lenne a területet a békéért elv alapján békésen elrendezni az arabokkal fennálló konfliktusokat. Gázába és Ciszjordániába és Dél-Libanonba ezért nem az adott területeket elfoglaló szándékkal hatoltak be, hanem azért, mert e területekről az arab szélsőségesek folyamatosan indítottak akciókat Izrael ellen. Valójában éppen az a helyzet, hogy az Izrael-ellenes iszlám szervezetek (amelyek közül vannak országokat kormányzók is, pl. Irán esetében) abból élnek, hogy háborús pszichózist tartanak fenn, ezzel indokolva a saját lakosságuknak e szervezetek erőszakos hatalma alá vetettségét. Egy Hamasz, vagy egy ISIS természetesen képtelen lenne arra, hogy a saját befolyása alatt álló területeken fejlett, jól teljesítő gazdaságot működtessen, amely az ott élő – zömében iszlám hitű, azaz „saját” – lakosságnak magas és stabil életszínvonalat lenne képes biztosítani. Ehhez sem a tudásuk, sem a szocializációjuk, sem a képességeik nem elegendőek – így a lakosság rossz életkörülményeit azzal indokolják, hogy arról Izrael és/vagy a nyugat tehet. (Persze ennek mikéntjét, „technológiáját” sohasem fejtik ki, hiszen akkor az könnyen cáfolható lenne. Ehelyett érzelmi-indulati és persze vallási manipulációt vetnek be.)
  • Hamis az orosz érvelés azért is, mert a nyugati beavatkozások által érintett területeken olyan rezsimek gyakorolják a hatalmat, amelyek az alapvető emberi jogokra – gyakran az emberi életekre – sincsenek tekintettel, olykor pedig barbár tömegmészárlásokat követnek el. Itt nem érv e beavatkozások ellen az sem, hogy az érintett népek tudatában, mentalitásában eleve „ott sincs’ az a fajta, az emberi életet és szabadságot alapelvnek tekintő attitűd, amely a nyugati kultúra központi eleme – hiszen az emberek jogai és élete akkor is megvédelmezendő, ha esetleg az érintettek nem „perfekt liberális demokraták”.

Mindezek alapján „az ukrán kabátot” esetleg újra lehetne gombolni: lehetne legitimálni bizonyos, a népesség etnikai-identitásbeli kötődésére tekintettel lévő területi változásokat Oroszország és Ukrajna között, ám ezekkel együtt Oroszország fel egyértelművé kell tennünk, hogy „eddig és ne tovább!” Ehhez viszont komoly katonai elrettentő erő kell-kellene! Bizonyos értelemben ezért újra kell építenünk a hidegháborús arzenálunkat – persze a 21. századi haditechnikára alapozva.

…Ezzel elérkeztünk a saját portánkon végzendő teendőkhöz.

 

9. „Fest steht und treu die Wacht“14

Éppen a Szovjetunió II. világháborús tapasztalatiból tudhatjuk azt, hogy ha nincs még meg az elégséges technikai felkészültségünk, akkor az legalábbis részben pótolható a kellő elszántsággal és határozottsággal. Hosszabb, néhány éves távon nyilvánvalóan pótolnunk kel a hiányzó hadseregfejlesztést. Még hosszabb távon pedig meg kell teremteni az egységes európai uniós védelmi politikát és rendszert.

A háborúnál valóban nincs rosszabb – kivéve egy dolgot: ha engedünk egy olyan agresszornak, amely egy olyan rendszert képvisel, amely minden szempontból rosszabb annál, amilyenben élünk:

  • Rosszabb, mert sokkal kevésbé hagyja kibontakozni az egyéni és közösségi alkotóenergiákat – mivel az egyéni invenciót és kezdeményezést a saját hatalmára veszélyes dolognak tartja és így inkább választja a népe szegénységben tartását, mintsem hogy kockáztatná a saját privilégiumait.
  • Rosszabb, mert nem a teljesítményt határozza meg az előbbre jutás eszközének, hanem a hatalmat és a lojalitást.
  • Rosszabb, mert hatalommal és megfélemlítéssel, nem pedig érveléssel és együttműködéssel próbálja érvényesíteni az érdekeit.
  • Rosszabb, mert egy mind rövid, mind hosszú távon is sokkal kevésbé eredményes erőforrás-teremtési paradigmára épül.
  • Rosszabb, mert a „proaktív erőszakot” legitim eszközként használja.

Fontos itt megjegyezni, hogy nem „az oroszok”, az orosz nép, vagy Oroszország ellen lépünk fel, hanem csupán a Putyin által képviselt és a történelemben igazi sikert az orosz népnek sosem hozott „centralizált birodalmi paradigma” ellenében védjük meg magunkat. Amit teszünk/tennünk kell, az nem más, mint a saját, sokszorosan igazolt és az összes jelenleg létező társadalmi-gazdasági-politikai formáció közül a legélhetőbbnek bizonyult paradigmánk védelme. E paradigma pedig az előző, A liberalizmus, mint módszer című posztunkban leírt liberális együttélési módszer.

Éppen ezért kell egyértelműen megszabni azokat a kereteket és szabályokat, amelyeken belül az orosz politikával együtt lehet működni és amelyek átlépése után nincs mit tárgyalni. Ebben az esetben vállalnunk kel azt a gazdasági kárt is, amely pl. az orosz energiaimport időleges kieséséből eredhet – ugyanakkor ezzel párhuzamosan az orosz fél tudtára kell adnunk, hogy egy ilyen energiahordozó-csatában nekik sokkal több és sokkal hamarabb realizálódó veszteségük keletkezik: adott esetben akár az orosz államcsőd is bekövetkezhet. (Kína önmagában képtelen lenne pótolni az európai energiaexport kieséséből származó veszteséget, Oroszország finanszírozása pedig még a magas kínai devizatartalékok mellet is csak rövidtávon lehetséges – ugyanis Kínának nem érdeke a nyugat és Oroszország közül az utóbbit választani.)

Világossá kell tennünk mind az orosz politikai vezetés, mind pedig az orosz nép előtt, hogy a II., világháborúban az akkori technológiai alapokon elért világhatalmi státuszuknak a 21. századi technológia korában már nincsenek meg az alapjai: Oroszország tartósan képtelen túlterjeszkedni a saját anyagi-technológiai korlátain.

Nagyon fontos, hogy minden lehetséges módon meg kell törnünk az orosz állami média egyoldalúságát, hiszen az oroszok Putyin melletti kiállása (a történelmi hagyományokon túl) egyértelműen az egyoldalú és koncepciózus orosz belföldi tömegtájékoztatás következménye.

Nem jó és nem elégséges megoldás az sem, ha az ukrán hadsereget játjuk el fegyverzettel, hiszen képtelenség Ukrajnát úgy és olyan gyorsan felfegyverezni, hogy az tényleges visszatartó erőt jelentsen Oroszország számára. Ráadásul, ha bár a NATO-tól származó fegyverzettel is, de mégiscsak az ukránon állnának szemben a harctéren az oroszokkal: vagyis az oroszoknak nem kellene újabb, a harcokba akár fizikailag is bekapcsolódó hatalmakkal, vagy épp egy teljes katonai szövetségi rendszerrel számolnia. Ukrajna gyakorlatilag nem is létezik orosz szempontból, így Putyinra semmiféle visszatartó erőt nem gyakorol az, ha egy általa tulajdonképpen „belföldinek” tekintett és az ő nézőpontjából és érdekrendszeréből szemlélve „lázadó”, „illegitim” entitás ellen kell harcolnia.

Oroszország csak akkor áll le, ha azt látja, hogy a nyugat komolyan veszi Ukrajna szuverén állam mivoltát, és ha ez a szuverén állam – élve a nemzetközi jog által adott lehetőségével – formálisan is katonai segítséget kér és kap a nyugati államoktól. Hiszen minden szuverén ország fordulhat segítségért bármely más szuverén országhoz, ha agresszió éri. Ebben a konfliktusban pedig „vegytisztán” ez a helyzet: Oroszország megtámadott egy szuverén országot. Az, hogy Ukrajna háromszáz évig az Orosz Birodalom része volt, semmiképp sem jogalap arra, hogy se szó, se beszéd katonai erővel szerezzen meg tőle területeket és ennek során, mint azt felderítési adatok valószínűsítik, mintegy ötvenezer ember essen áldozatul. Avagy: képzeljük csak el, mit tenne a nyugat, ha Finnországot, a balti államokat, vagy épp Lengyelországot érné hasonló támadás?

Oroszország akkor áll le és akkor áll el az egykori szovjet érdekszféra visszaszerzésétől, ha komoly és feltétlen nyugati ellenállással találkozik, éspedig katonai ellenállással. Bár fentebb arról írtam, hogy az európai hatalmak hadseregeinek jelenlegi állapota sok kívánnivalót hagy maga után, azért ezek a hadseregek messze erősebbek és hatékonyabbak, mint az ukrán hadsereg. Így, ha – tegyük fel – egy nemzetek közötti segítségnyújtási akció keretében e hadseregek komoly erőkkel sorakoznának fel ukrán felségterületen (még ha az oroszok által „vitatott” területeken kívül is), akkor Putyin egyszerűen nem tehetne mást, mint hogy visszavonulót fúj. Hiába atomhatalom Oroszország, egyszerűen fel sem vetődhet még az orosz „héják” körein belül sem az, hogy akár csak taktikai atomfegyvereket is bevethessenek a politikai céljaik érdekében: aki atomfegyvert vet be elsőként, az a saját halálos ítéletét írja ezzel alá – ráadásul orosz hatalmi szemmel sem ér sokat egy ilyen birodalom-újraépítési akció. Ugyanis az orosz népben erősen élő „Védjük meg az orosz földet!”-érzésnek van egy igen markáns eleme: az, hogy „Nem mi lőttünk elsőként, mert mi egy békés nép vagyunk.” Hogy ez mennyire így működik az oroszokban, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az orosz politika és az állami propaganda minden módon tagadja még a saját lakossága előtt is, hogy orosz reguláris csapatok harcolnak Ukrajnában. Most akkor képzeljük el azt a helyzetet, amikor az orosz embereknek azzal kellene szembesülniük, hogy a hazájuk elsőként vetett be atomfegyvert, éspedig olyan országok területén, amelyek nem is rendelkeznek ilyen fegyverzettel. Ezzel gyakorlatilag egyből az egykori náci agresszorok helyében találnák magukat.

Putyin a hatalmát akarja bebiztosítani ezzel az akcióval, ebbe pedig nem fér az bele, ha belelépne az „atomagresszor” szerepébe. Bármit is tesz, azt csak hagyományos fegyverzet bevetésében gondolkodva teheti. Nem kell tehát félnünk Ukrajna katonai megsegítésétől. És ismétlem: ehhez a megsegítéshez nem kell „formális szövetség”: egy ilyen egyszeri katonai segítségnyújtás nem jelenti azt, hogy Ukrajnát bevettük a NATO-ba. Hiszen semleges államok szuverenitása is garantálható nemzetközi katonai eszközökkel.

Ha mindezt nem tesszük, akkor abból Putyin – egyébként helyesen - azt a következtetést fogja levonni, hogy a nyugat bizonytalan és gyáva, márpedig ő (akárcsak az összes maffiafőnök-diktátor) csak az erőt és a határozottságot respektálja. Ha nem respektál minket, akkor tovább és tovább fog követelőzni és terjeszkedni is – akárcsak Hitler. Épp ezért Putyint is meg kellett volna már Münchenben állítani, különben nagyon magas árat kell majd később fizetnünk a mai „appeasement”-ért, mint fizettek a nyugati demokráciák 1939 után is.

 

 

 

 

1 „Ez a háború!” (tiroli tájszólásban): Andreas Krimbacher szavai a Die Piefke Saga c. osztrák filmből – 1993

2 Munich Security Conference/Münchner Sicherheitskonferenz: http://www.securityconference.de/

3 Adolf Hitler szavai a II. világháború megindítása előtt – 1939

4 Ez a történt egészen bizarr elemeket is tartalmaz: Pl. amikor a hétéves háború végén az új orosz cár, III. Péter az addig Poroszországgal ellenséges Oroszországot „180°-kal megfordította”, megmentve ezzel a poroszokat a csaknem biztos vereségtől. Tette ezt csupáncsak azért, mert gyerekkorától csodálta II. Frigyes porosz királyt. De hasonlóan abszurd eset volt az is, amikor az I. világháború idején, 1917 elején a császári Német Birodalom a vele szemben tulajdonképpen „véletlenül” háborút viselő cári Oroszország helyébe segítette az új, bolsevik Oroszországot, azzal, hogy az addig állandó anyagi gondokkal küszködő és ezért hatékonyan lépni képtelen lenini bolsevikokat 24 millió márkával támogatta meg, így juttatva győzelemre őket. A legvadabb eset pedig az volt talán, amikor a nácik komoly katonai együttműködést folytattak 1933 és 1940 között az Szovjetunióval.)

5 Albert Speer: Spandaui börtönnapló – az 1954. március 27-i bejegyzésben

6 Pl. Japán esetében is komoly frusztrációkat okozott az, amikor a XIX. század második felében-végén a japán társadalom tömegesen találkozott a technológiai téren nálánál jóval fejlettebb nyugattal – ám ez ott, abban az öntökéletesítésre alapozó társadalomban inkább fejlődést inspirált. Az orosz társadalomban viszont nincs jelen az a perfekcionizmus, ami adott volt a japánban és emiatt nem adottak a nem agresszióval való reagálás belső társadalmi alapfeltételei sem.

7 Ezt a faramuci kifejezést Nyakó István MSZP-s politikustól vettem át, jelezve az ezzel leírt jelenség bornírtságát.

8 Itt természetesen a Németországi Szövetségi Köztársaságról van szó. Az NDK katonai politikáját egész fennállása során Moszkva diktálta. Érdekes módon éppen az NDK volt az, amely megtartott bizonyos formai elemeket a régi német-porosz katonai hagyományból, hogy ezzel is prezentálja a saját népe felé, hogy „hazafias”. Ilyen volt a II. világháború alatti német katonai egyenruhák szabásának szinte egy az egyben való átvétele, a rendfokozati jelzések szinte tökéletes hasonlósága, de pl. még a Nationale Volksarmee-ben (a Bundeswehrrel ellentétben) továbbélő hagyományos porosz díszlépés, a „Stechschritt”, vagy a bismarcki idők óta a német hadseregben alkalmazott „rövidszárú csizma” is. Ezzel szemben az NSZK hadserege, a Bundeswehr alapításától fogva kerülte ezeket a jellegzetességeket: ott a porosz katonahagyománnyal szemben az „egyenruhába öltözött polgár” volt a koncepció alapja és az egyenruhák szabása is sokkal „polgáribb” lett.

9Ich habe als Philosoph gelebt und will als solcher begraben werden, ohne Pomp, ohne Prunk und ohne die geringsten Zeremonien.” („Filozófusként éltem és úgy is akarok eltemetkezni, pompa nélkül, dísz nélkül, a legkisebb ceremónia nélkül.”) – idézet II. (Nagy) Frigyes porosz király végrendeletéből.

10 Forrás: http://www.tagesspiegel.de/politik/ex-minister-atomwaffen-fuer-deutschland/678760.html Rupert Scholz a terrorfenyegetettség ellenében érvelt a német atomfegyverkezés mellett. Megjegyzendő az illetőről az is, hogy 2011-ben alkotmányjogászként védelmébe vette az új magyar Alaptörvényt: http://www.welt.de/debatte/article106188266/Ungarns-neues-Grundgesetz-ist-besser-als-sein-Ruf.html - meglehetősen ellentmondásos, EU-szkeptikus, „vérkonzervatív” személlyel van dolgunk…

11 Jaromil Šorm hadnagy újságcikk-címe Szabó István Redl ezredes c. filmjéből - 1986

12 „Familienfreundliche Bundeswehr” – erről bővebben itt: http://www.faz.net/aktuell/politik/debuet-als-verteidigungsministerin-von-der-leyen-wirbt-fuer-familienfreundliche-bundeswehr-12754747.html és itt: http://www.zeit.de/politik/2014-01/von-der-leyen-will-bundeswehr-familienfreundlicher-machen

13Igazában mindenki bűnös mindenben, csak az emberek ezt nem tudják: pedig ha tudnák, a Föld nyomban paradicsommá változna.” Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Karamazov testvérek, Zoszima atya szavai – 1879-80

14„Szilárdan áll és hű az őrség”: idézet Max Schneckenburger Die Wacht am Rhein (Az őrség a Rajnánál) hazafias dalából - 1840

2015.01.28. 16:13 Szerző: Moin Moin

A liberalizmus, mint módszer

liberalis.jpg

„Die Kaiserin hat sich mit den Franzosen alliiert,/Und das römische Reich gegen mich revoltiert;/Die Russen sind gefallen in Preußen ein;/Auf, laßt uns zeigen, dass wir Preußen sein.”

(„A császárné szövetkezett a franciákkal,/És a római birodalom fellázadt ellenem;/Az oroszok betörtek Poroszországban;/Fel hát, mutassátok meg,hogy mi poroszok vagyunk!”)

Willibald Alexis1 Fridericus Rex-Lied (Frigyes király-dal)

 

Ez a poszt azért születik, hogy rendet tegyen azokban a fejekben, amelyek a párizsi merényletek kapcsán most úgy gondolják, hogy valaki „vagy liberális, vagy tradicionalista” – és hogy az előbbieknek szükségképpen kell „Charlie-knak” lenniük. Nem akartam eredetileg ezzel a „Charlie vagy nem Charlie?”-témával foglalkozni, ám megjelent a Mandineren egy ostoba írás (Farkasokról, bárányokról és az európai önfelszámolásról), amely miatt kénytelen vagyok néhány igazán alapvető dolgot tisztázni!

Mindenek előtt: én nem vagyok liberális (ún. „libsi”) a szó „ideológiai” értelemében. Mint ahogy nem vagyok „tradicionalista” sem. Ideológiamentes vagyok, ami annyit jelent, hogy az embert a maga természetes adottságaiban tekintem, akár egyénként, akár közösségeiben. Az a véleményem – és nem mellesleg: az emberiség tapasztalata – az ideológiákról, hogy azok a teljes emberi létezés és természet egy-egy aspektusát és megnyilvánulási formáját teszik „abszolútummá”, ezzel pedig eleve elszakadnak a „teljes embertől” és elkerülhetetlenül erőszakot is tesznek azon. Kijelentem: nincs humánus ideológia: még a „legemberibb” és legjobb szándékú is csupán egy-egy részigazság és egyetlen létezési forma „prioritását” hirdeti, ezzel alacsonyabbrendűnek és tökéletlennek deklarálva minden más ideológiát, azokkal együtt, akik azok szerint élnek.

…Amikor például nemrég Ferenc pápa Manilában arra kérte hallgatóit, hogy „legyenek "misszionáriusok" a földrészen, ahol a katolikusok aránya csupán 3,2 százalék”, akkor ezzel tulajdonképpen éppen úgy egy ideológiát – a kereszténység pápista válfaját – igyekszik kizárólagossá tenni az egész világon, mint azok az iszlám dzsihádisták, aki Szíriában keresztényeket öldösnek:csak az eszközök különböznek, de a cél, azaz a saját világlátás terjesztése, bizony, ugyanaz! Azt pedig megtanulhattuk már a történelemből, hogy egy eszme képviselői milyen könnyedén váltanak eszközt, ha akár egy véletlen (pl. egy személy porondra lépése az adott ideológia köntösében) úgy hozza… Látszólag persze sokkal veszélytelenebb Ferenc pápa módszere, mint az ISIS-é, ám ha a „hatás-ellenhatás” elvét alkalmazzuk a valódi veszélyesség vizsgálatára, akkor azt tapasztaljuk, hogy mindkét módszer komoly ellenérzéseket aktivál a „célszemélyekben” és célkultúrákban – és azok, ha a saját kultúrájuk „harciasabb”, könnyen visszalőhetnek, éspedig szó szerint. Mert ne feledjük: aki beleszocializálódott egy világképbe, egy felfogásba, egy viselkedésminta-rendszerbe, abban nagyon komoly stresszhatást válthat ki az, ha valaki egy tőle idegen kultúra nevében, tőle idegen célok érdekében át akarja benne rendezni a korai szocializáció során kialakult normarendszert. Minél inkább homogén kultúrközegben nőtt fel az illető, annál nagyobb a stresszhatás, hiszen annál nagyobb bizonytalanságot és dezorientációt okoz az, ha ki akarjuk venni az ismerős közegéből. Továbbá: ha az illető kénytelen azzal szembesülni, hogy az ő kultúrája nem képes produkálni azokat a dolgokat, amelyeket a másik kultúrkör igen, és amelyeket ő is birtokolni szeretne, akkor ez frusztrációt okoz: „az én kedves kultúrám képtelen valamire, amire egy másik igen!” Valami olyasmi ez, mintha a gyerek rájön, hogy az apja egy semmirekellő, jelentéktelen alak, ám nem szeretné, ha a haverok előtt ez kiderülne róla és ezért beindulnak a védő mechanizmusok…

A liberalizmus lényege, hogy senkinek sem „kell” liberális elveket vallania. A liberalizmus ennek alapján nem is „ideológia”, vagy „hit”, hanem csupán egy módszer. Így mindazok, akik a liberalizmust „ideológia mivoltában” kritizálják, fantommal hadakoznak. A liberalizmus annak módszere, hogy miképpen lehet egy olyan világban elkerülni a fizikai agressziót, amelyben a különféle ideológiák, hitek és szocializációs minták gyakorlatilag kikerülhetetlenül és minden pillanatban érintkeznek és igen gyakran együtt is kell működniük egymással. A liberalizmus tehát valójában egy módszer- és eszköztár. Lényeges eleme a sokoldalúság, az alaposság, az összefüggések helyes felismerése, a hamis, vagy látszólagos összefüggések elvetése, az embereknek, a dolgoknak és társadalmi jelenségeknek a maguk komplexitásában való vizsgálata.

Idemásolok egy idézetet egy, a XX. század elején megjelent kultúrtörténeti műből2, hogy számomra mit jelent a „liberális”, íme (a szöveg egy XVIII. századi uralkodóról szól – nyilván adaptálandóak a leírtak a XXI. századra):

„Nagy Frigyes igazi filozófusnak mutatkozott már pusztán toleranciája révén is. Ezen nem szabadgondolkodást értünk, és nem is szabadelvűséget. Lehet valaki szabad szellem, s szelleme eközben egyáltalán nem szabad, mert – mint ez a legtöbb szabadgondolkodó esteében történik – nincs benne helye a más öntetű világnézetek megértésének. Az effajta felvilágosítók éppúgy a saját, korlátolt és egyoldalú doktrínájuk foglyai, mint az általuk megvetett reakciósok. Ugyanez áll a közösségi liberalizmusra is, amely csak a szabadelvűekkel szabadelvű, minden más embert megátalkodott eretneknek és elvakult bolondnak tart, olyannak, akire ha akarja, ha nem rá kell kényszeríteni a jobbik világnézetet. Amiként Nagy Frigyes korában is ez volt a felvilágosodás tipikus módszere. A tizennyolcadik században a haladás effajta diktátorai ültek a trónokon, akik mindenütt abban látták hivatásukat, hogy a visszamaradt emberiséget kényszerítsék, úgymond, saját boldogulására. Nagy Pétert és XII. Károlyt, II. Katalint és II. Józsefet, Fleury bíborost és Robespierre-t s még sokan másokat ez a rögeszme vezérelt: elhatolt egészen Portugáliáig, ahol Pombal márki a felvilágosodás valóságos rémuralmát intézményesítette. Vagyis e hatalmasok nem voltak egyebek, mint kifordult reakciósok, akik újra megerősítik azt a lélektani tényt, miszerint a tolerancia teljesen idegen az emberség legnagyobb részétől. Nagy Frigyes azonban nem szabadgondolkodóként, hanem mint lángelme volt toleráns. A lángelme megtűr mindent, mert látensen magában hordja az ember valamennyi elgondolható példányát és a lélek valamennyi késztetését; alkalmazkodni tud mindehhez, mert van teremtő fantáziája. Nagy Frigyes a valódi türelmességet gyakorolta – ez egyszerűen annyi, hogy elismerünk minden idegen egyéniséget annak törvényeivel együtt. Ezért tűrte meg a reakciót is. Németország legfőbb protestáns hatalmának fejeként sokkal türelmesebb volt a jezsuitákkal szemben, mint a római császár3. Míg emez kolostorokat záratott be, Nagy Frigyes újra felépítette a leégett katolikus templomokat. [Ezek a hétéves háborúban pusztultak el.] Nem mintha hiányoztak volna belőle a személyes elfogultságok, sőt; mégis dacára e nagyon határozott, nagyon szubjektív, nagyon egyoldalú meggyőződéseknek – személyiségének éppen ezek adták meg oly tiszta vonalú és oly ragyogó arcélét – volt benne kellő megértés minden más szempont iránt, és engedte érvényesülni őket a gyakorlatban is. Nem kétséges, hogy „spiritualista” és „ideológus” volt, mert mindig absztrakt elvekből, közvetlen lelki alapélményekből indult ki. De ezt ellensúlyozta magasan fejlett szellemi rugalmassága, ama képessége, hogy mindenkor igazodjon – idomuljon azokhoz a „kísérleti feltételekhez”, melyeket a valóság kísérletei során rászabott. Rendkívül szívós és maradi volt elmélet dolgában, és éppily mozgékony és haladásra képes, amikor elméleteit az életre alkalmazta; s e kettős tulajdonság csakugyan alapfeltétele minden termékeny gondolkodásnak és cselekvésnek.”

Mindezt azzal egészíteném ki, hogy a tolerancia és az elfogadás nem jelent sem önfeladást, sem a saját világunk – és elképzeléseink – szubmisszív feladását. Nem jelenti azt sem, hogy minden további nélkül engedünk teret azoknak az elképzeléseknek és politikai mozgalmaknak, amelyek alapja az önzés, vagy a másoktól való szerzés vágya… A liberális módszerhez épp ezért hozzátartozik az önvédelem is: a liberális ember ebben az értelemben nem lehet „doktriner pacifista”. Éppen a liberális módszer további alkalmazhatósága érdekében fel kell lépnie azokkal a törekvésekkel – és törekvőkkel – szemben, akik a saját világképüket akarják abszolúttá tenni, e világkép bármely fogyatékossága, elfogult és parciális volta ellenére is. A liberalizmus, mint módszer nem követeli meg senkitől azt, hogy „Charlie legyen”: lehet akár „anticharlieista”, egészen addig, amíg hagy másokat charliezni. Az ugyanis nem megy egy globalizált világban, hogy ha sértve értem a magam világképét, akkor ezt úgy pórbálom megoldani, hogy kinyírom a sértegetőmet.

…És ha már itt tartunk: az, ha valaki bármely őt érő „akcióra” eltúlzott reakcióval válaszol, minden esetben felveti a válaszoló személyiségzavarát – hiszen az emberi fajban, intakt személyiség esetében igen erős gátlás alatt van az agresszív viselkedés és ez a gátlás vagy csak rendkívüli, az illető személyt nagyon komolyan veszélyeztető helyzetben szűnik meg (és csak addig, amíg a helyzet fennáll). Ezért, ha objektíven nézve nem áll fenn „életveszélyes” helyzet, akkor – ha valaki mégis agressziót alkalmaz – nagyon valószínű, hogy az illető személyiségproblémája4 áll ennek hátterében.

Ha „a liberalizmusról” van szó, akkor foglalkoznunk kell még valamivel: a gazdasági (neo-)liberalizmussal – azzal a makrogazdasági szemléletmóddal, melyet manapság annyi kritika ér, mind bal-, mind jobboldalról. E kritikák arra hivatkoznak, hogy – úgymond – a liberális-neoliberális módszerek általában nem működnek azon társadalmak és gazdaságok esteében, ahol ezeket „a dolgok rendbetételére” (pl. az államadósság ellen) vetik be. Hivatkozni szokás arra is, hogy „a (neo-)liberális” - azaz (többek között) az állami kontrollt elvető – politika juttatta a 2008-as válságba a világot. De vajon igazak ezek az állítások?

Az a helyzet, hogy ha valaki „a liberalizmus” káros/haszontalan voltáról ír általában (azaz: mindenféle-bármiféle gazdasági és társadalmi közegben), az bizony módszertani hibát vét: nem elég alapos, nem veszi tekintetbe az adott, konkrét társadalmak belső szokásrendszerét. És persze: módszertani hibát vétettek és vétenek azok a gazdasági szakértők is, akik szintén a konkrét társadalom specialitásaira való tekintet nélkül húzták-húzzák elő a neoliberális gazdaság-rendbetételi módszereket.

Ugyanis: a liberalizmus csak azokban a társadalmakban (és az azokban működő gazdaságokban) működik jól, amelyeket nagyfokú polgárosodás és polgári autonómia-alkalmasság jellemez. Ilyenek az északnyugat-európai és észak-amerikai társadalmak, illetve a világ „angolszász eredetű” országai: Ausztrália, Új-Zéland, valamint néhány, a saját – általában konfuciánus - hagyományait az európai-amerikai modernitással és a demokráciával sikeresen és célszerűen kombináló ázsiai társadalom5.

Ezért ahhoz, hogy a permanensen gazdasági problémákkal küzdő gazdaságok valóban „megmenthetők” legyenek, előbb az érintett társadalmakkal kell valamit kezdeni: a puszta gazdasági liberalizálás semmit sem fog érni mentalitás-formálás és az egész társadalom intézményrendszerét és kapcsolati struktúráit érintő reformok nélkül. A „csak a gazdaságra” koncentráló, ám az adott nép társadalmi stratégiáit tekintetbe nem vevő „vadneoliberális”programok ahhoz hasonlítanak, mint amikor valaki egy felhőkarcolót akar mocsárra építeni: ha nem szilárdítja meg előzetesen az altalajt, akkor kárba vész az acél és a beton… Ha nem kezdünk valamit az érintett társadalom tudati struktúráival és évszázadok alatt kialakult viselkedésmintáival, akkor oda jutunk, hogy a liberális programot felőrli az azzal ellentétes mentalitás – és aztán lehet mantrázni, hogy „A liberalizmus káros!” és hogy „Jöjjön az unortodoxia – vagy a Syriza!”

…És adott esetben még az sem elég a gazdasági liberalizmus jó működéséhez, ha egy társadalom polgárosult: mert éppen a liberalizmus „liberális mivolta”, megengedő és sok mindent az állampolgárok és üzletemberek ésszerű belátására bízó attitűdje miatt egy ideig vissza lehet élni ezzel a megengedő és nem mindent államhatalmilag kontrollal alatt tartani akaró attitűdjével. Ez történt az Egyesült Államokban is a 2000-es évek elején: ebből lett a világgazdasági válság. Ebből, azaz a liberális módszerrel és alapállással való „szisztematikus visszaélésből”: az amerikai neokon (tehát nem liberális!) gazdasági és politikai köröknek a liberális szabadságot kihasználó viselkedéséből. Visszaéltek azzal, hogy módjukban állt időlegesen kikapcsolni néhány visszacsatoló-visszaellenőrző mechanizmust és erre alapozva dezinformálni a társadalmat és a gazdasági szereplőket.

Mindennel vissza lehet élni, így a liberális módszerekkel is, a demokráciával is, a konyhakéssel is – ám ez nem ok arra, hogy ne alkalmazzuk ezeket, mivel (adekvát és felkészült használatuk esetén) ezen eszközök előnyei messze meghaladják a hátrányaikat. Nem lehet az véletlen, hogy a legélhetőbb társadalmak és a legstabilabban teljesítő gazdaságok liberális demokrata módszerekkel üzemelnek. Így nem a liberalizmus kidobása a helyes és követendő tett, hanem a módszertan elsajátít(tat)ása!

 

 

 

 

1 Willibald Alexis (eredeti nevén Georg Wilhelm Heinrich Häring) XIX. század eleji német liberális író, a német realista történelmi regény műfajának megalapítója.

2 Egon Friedell: Az újkori kultúra története. Az idézett részlet II. (Nagy) Frigyes porosz királyról – „unser König und Held” - szól.

3 Itt II. József császárra – a magyar történelem „kalapos királyára” - utal a szerző, aki német-római császár volt.

4 A személyiségzavar oka lehet örökletes agyszerkezeti-agyműködésbeni defektus, lehet rossz szocializáció, vagy akár trauma, illetve tartósan fennálló, erős stresszhelyzet. Terroristák esetében a vizsgálatok mindezen okokra mutattak példákat.

5 Kína nem tartozik ezek közé, mivel nem alkalmazza a demokratizmust. Japán viszont annak ellenére e csoport tagja, hogy saját hagyományaiban a (buddhista hatással átkerült) konfucianizmus mellet még hangsúlyosabb a shinto „perfekcionizmusa”, amely igen jól illik az északnyugati meritokrata gondolkodásmódhoz.

2015.01.26. 16:54 Szerző: Moin Moin

Válságok, vágyak, kiutak

regi_szoveg.jpg

„A pártja egy unalmas, amatőr szervezet, maga pedig egy féltékeny barom!”

Hitler – a Gonosz születése (Hitler - The Rise of Evil) - 2003

 

1. „Nem a mi hibánk!”

A Syriza nevű görög balpopulista párt választási győzelme jó alkalom arra, hogy elgondolkozzunk a göröghöz számos szempontból hasonlító és hasonló helyzetben lévő magyar társadalom és politika esélyeiről.

A görögök most ugyanazért választották az országuk vezetésére a Syrizát, mint 2010-ben a magyarok a Fideszt: mert megígérte nekik, hogy ki lehet surranni a valóságból anélkül, hogy a válsághoz vezető tulajdonságain változtatna a társadalom. A magyarok már tudják azóta, hogy nem lehet – ez a tapasztalat vár hamarosan a görögökre is. Közülük ma még sokan abban bíznak, hogy a válság megszülte a megváltót – mi, magyarok már tudjuk, hogy önmagában a válság csak önmagát szüli újra és újra…

Mindenképpen kell valamiféle „idegen attraktor”, amely képes kimozdítani a válságból a társadalmat. Hiszen ha nem jelenik meg egy, a társadalom viszonyait és működését – azaz tulajdonképpen elegendő számú ember közéleti viselkedésmódját – megváltoztató új elképzelés, akkor nincs semmi, ami a válságot előidéző társadalmi működést felülírhatná. A Fidesz éppen azért nem tehette sikeressé a magyar társadalmat, mert annak régi mentalitását testesíti meg: az önzést. A Syriza pedig azért nem lesz képes a választói hozzá fűzött reményeit beváltani, mert nem a görög társadalom és a görög emberek viselkedésében akart változást indukálni (amely aztán képessé tenné őket többlet-erőforrások előállítására), hanem csak az ország hitelezőiében.

Abból, hogy egy társadalom – csapdába kerülvén – „ki kell igya a bürökpoharat”, még nem születik meg automatikusan a pozitív és konstruktív politikai alternatíva. Valójában a helyzet éppen fordított – és ennek lélektani, viselkedéstani okai vannak: egy társadalom mindaddig csapdában vergődik (ha egyszer, bármiféle ok következtében, odajutott), amíg meg nem jelenik az onnan őt kivezetni képes alternatíva. A „nyomor” általában nem szokott racionális megoldásokat szülni – kivévén az egyébként is rációra hajlamos társadalmakat, de ezek önhibából csak súlyos történelmi frusztrációk hatására és csak rövid időre szoktak csapdába kerülni. (Ld. a németek 1933-1945 közötti periódusát, vagy az izlandiak 2000-es évekbeli mélyrepülését.) A nyomor – vagyis: a tartós, frusztrációkat okozó stresszhelyzet – éppen hogy a kognitív funkciók nagy lerontója. Ösztönösen és meggondolatlanul lehet ugyan lázadni a nyomor következtében – úgy, mint az 1956-ban történt – de előre és alaposan felépített stratégia szerinti társadalmi-közpolitikai fordulat, koncepció ettől (a nyomortól) nem várható. Úgy is megfogalmazhatnánk, hogy az éhes ember csak arra tud koncentrálni, hogy jóllakhasson – bármi áron, akár a jövőjét is kockáztatva.

Ráadásul az sem prognosztizálható teljes bizonyossággal, hogy Magyarországon egy, akárcsak a görög csődközeli helyzethez hasonló szituáció is kialakulna a következő években. Nem áll elő az a helyzet, amelyben komplett szektorok munkavállalói maradnának hónapokra fizetés nélkül: ilyen veszélynek nem teszi ki magát a Fidesz-rezsim (hiszen ez a végét jelentené), ezért ilyen (mint írtam, önmagában egy jobb társadalmi ajánlatot el nem hozó, meg nem szülő) esélyt nem kap az ellenzék. Sokkal inkább várható egy elhúzódó stagnálás, amely ugyan távolít az EU-s, vagy akár csak a környező országokra jellemző átlagtól, ám ez a távolodás, leszakadás egy lassú folyamat, amely nem érzékelhető napról napra – még évről évre sem. Így van-lesz idő „hozzászokni” (ismét) ahhoz, hogy „ez itt nem a Nyugat!”. Amihez pedig hosszászoktunk, az nem motivál cselekvésre.

A lecsúszás csak bénít, nem inspirál – legalábbis nem össztársadalmi méretekben. Marad a jól ismert magyar módszer: egyéni megoldások keresése, egyéni menekülőutaké, egyéni alkuké, marad az egymás ellen játszott játszmák világa, marad az, hogy a legtöbben abban hisznek, hogy a többiek kára, kijátszása, elárulása, semmibe nézése árán lehetséges boldogulniuk, a hatalommal nem konfrontálódva. A politikai alternatívaállítás ellen hat az is, hogy az egyéni játszmákra alapozott taktika ellehetetleníti a közös cselekvéshez kellő kölcsönös állampolgári bizalmat: a magyar emberek és a magyar vállalkozások mind-mind magukban állnak szemben az állammal-rendszerrel – erősödik ez a többszáz éves koherens történelmi tapasztalat. Még a köztestületek (szakszervezetek, szakmai érdekképviseletek, civil szerveződések) is az államhatalom közelségétől fogják remélni a kis, privát érdekeik legalább részbeni teljesülését – „természetesen” akár a saját tagságuk hatalom felé történő kiárusítása, érdekeik elárulása árán is! És: az ellenzéki pártok is rá fognak találni arra a „logikára”, hogy a kormánypárttól függ a létük és vezetőik egzisztenciája – és ez abban a pillanatban lehetetlenül majd el, ahogy elkezdenének valódi alternatívává válni akarni. Hát inkább nem akarnak majd…

A „latrinákból” nem fog előmászni „Ausztria győzelme”!1 A kibontakozást máshol és másképpen kell keresni!

 

2. Az idegen attraktor

Fentebb írtam, hogy „egy társadalom mindaddig csapdában vergődik (ha egyszer, bármiféle ok következtében, odajutott), amíg meg nem jelenik az onnan őt kivezetni képes alternatíva”. Ebből pedig, mint egyedüli megoldás, az alternatívaállítás szükségessége következik: egy olyan alternatíváé, amely képes lelket önteni az ellélektelenedett-ellélektelenített emberek tömegeibe. Lelket önteni pedig mindenek előtt nem a mondanivaló maga szokott, hanem a mondanivaló és a beszélő személye együttesen. A létező ellenzéknek és benne a baloldalnak nem a múltja a baja, hanem az, hogy nincs olyan erejű személyiség ott, akinek felléptével immár nem a múlt lenne az érdekes, hanem az a jövő, amelyet ő kínál. (A Gyurcsány-féle tranziens jelenség épp ezt a funkciót töltötte be 2005-2006 között.) „Okos testületektől” éppúgy nem várható szellemi megújulás, mint „jószándékú civil közösségektől”: a lélek, mint írtam, másként működik.

Az ellenzéki alternatíva kérdése egy kiemelkedő vezető kérdése. Amíg az ellenzékiek – régiek, baloldaliak és újak, jobbközepek – megmaradnak a mai szokásaiknál és a mai személyekben való gondolkodásnál, addig Orbánék nyugodtan alhatlak, Habonyárpi pedig akár téli álmot is vonulhatna – az alkotmányossággal és a demokrácia maradványaival egyetemben…

Hadd hozzak egy közismert tömegmotivációs példát, Jézus sztoriját arra, hogy mi a szellemi vezető jelentősége. A közismert történetben sem a tanítványok közösségéből jött a vadiúj, megváltó eszme és motiváció – és még csak nem is a minden tekintetben kiváló és nagyszerű szónok Keresztelő Szent Jánostól. Ő ugyanis tudta, hogy még ő sem elég a feladathoz: ahhoz jézusi kvalitások kellenek. János nagysága éppen abban állt, hogy felismerte: nem ő a megváltó, nem ő a vezető, nem ő az, aki igazán képes mozgósítani az új hit mellett. És a tanítványok közösségének nagyszerűségét is éppen az adta, hogy felismerték: követniük kell Jézus tanításait, nem pedig konkurálni vele. A korai keresztények közössége meritokrata és kooperatív közösség volt – ezért vált győztessé! Ellentétben az ellenzékkel, amely nem meritokrata: az egyes régi és új szervezetek vezetői „önmagukban gondolkodnak”, nem pedig objektív alkalmasságban-kiválósságban – és nem is kooperatív: mert „féltékeny barmok” csordái csupán. Persze, ez érthető: aki nem a legjobb, az esetleg szoronghat attól, hogy egy jobb átveszi tőle a vezetést. De hát – ha emlékszünk az evangéliumra – a keresztények közösségét is tulajdonképpen Keresztelő Szent János kezdte megszervezni és mégsem félt azt a később csatlakozó Jézusnak átadni.

Itt tehát az a kérdés, hogy akár a régi, akár az új ellenzék vezetői mit akarnak: saját homokozót a saját, szubjektív elképzeléseik kiélésére – vagy győzni és egy, a Fidesz-rezsimétől radikálisan polgáribb világot elkezdeni felépíteni? Tetteik alapján azt állíthatjuk: az előbbit – még akkor is, ha közülük egyesek ezt nem is tudatosan csinálják. Mert annak is csak ez az eredménye, ha ugyan nem a személyes anyagi érdekek által mozgatván, hanem csupán a valóságos helyzet követelményeit fel nem ismervén játssza valaki a maga kis játékait… Éppen emiatt: a pozícióféltésük miatt nem válhatnak ezek az ellenzéki pártok és vezetők azokká az új attraktorokká, akikre szükségünk lenne – és emiatt van-lesz szükségünk arra, hogy létrehozzuk a magunk friss politikai alternatíváját!

Azonban még két dologgal kell foglalkoznunk az új politikai alternatíva kapcsán: a magyar társadalom politikai értékorientációival kapcsolatos feltételezésekkel, illetve azzal, hogy kell-e ennek az új politikának bármit is mondania az úgynevezett „magyar sorskérdésekről”?

 

3. Van-e igény a jobboldaliságra?

Az első kérdés – az értékorientáció - azért fontos, mert él egy elterjedt vélekedés arról, hogy „a magyarok jobbra tolódtak” és ebből következően sok politikai gondolkodó képzeli úgy, hogy az új politikai alternatíva csak „jobbközép” lehet. Azonban ez tévedés. Amit a magyar társadalom „értékorientációbeli jobbratolódásának” gondolnak, valójában csupán a társadalmi önzés növekedése, de semmiképp sem a klasszikus öngondoskodó-autonóm polgáriság felé való közeledés. Ami pedig különösen nem történt meg, az az önálló polgári léthez alapfeltételekként szükséges képességek, tudás, kompetenciák felfejlődése – márpedig ezek nélkül igazi, funkcionális jobboldali értékrend sem működhet az emberekben.

A 2002 és 2010 közötti baloldali érával kapcsolatos csalódottság valóban létrehozott egyfajta, csupán a pártpreferenciákban megnyilvánuló „virtuális jobbratolódást”: ennek lett a Fidesz nagy győzelme 2010-ben – ám ez, mint írtam, nem az értékrendben végbement változás volt, hanem csupán arról volt szó, hogy egy többszázezres, csalódott tömeg keresett új reményforrást. Ugyanez történt a közelmúltban is, amikor egykori Fidesz-szavazó tömegek váltak Jobbik-szimpatizánsokká: ez sem valódi radikalizálódás, hanem csupán új reménységkeresés – és mivel a baloldalon (ahonnan egyébként ennek a tömegnek a zöme eredetileg származott) egyszerűen nincs újabb reményadásra képes párt, emiatt kénytelenek „még inkább jobbra menni”… Ám ennél jobbra már nem leng ki az inga: akiknek „mindenáron kell a remény”, azok már nem lesznek szignifikánsan többen – legalább is nem azok közül, akik nem mérlegelik a pillanatnyi reményszükségletük hosszabb távú árát.

Nem fognak tömegek vándorolni balról jobbra, sem szélsőjobbra: akiknek erre késztetésük van, már jobb-szélsőjobbon vannak. Egyébként pedig: mint írtam fentebb, értékrendek terén nemhogy jobbra tolódott volna a társadalom – éppen ellenkezőleg: távolodott a szerző által remélt-várt polgári jobboldali értékrendtől és etatistábbá vált. Jobban utálja a kapitalizmust is, mint korábban és jobban hisz (ismét) a „társadalmi (aktuálisan nevezne: „nemzeti) tulajdonba vételben”, mint évekkel ezelőtt. A radikális jobboldal számottevő erősödéséhez pedig – mint fentebb már leírtam – nem lesz elég erős és elég gyors a tömeges elnyomorodás, pláne nem a politikailag aktív középrétegnél. …És persze: miért is ne lenne elképzelhető „egy jobbközép, polgári alternatíva”, de ennek léte nem a (valójában nem is kimondott és definiálatlan) „tömegigénytől” függ, hanem attól, hogy lesz-e politikusi erő, amely ezt képviselje? Mint írtam, nincs igazi, azaz közösségszerveződési szinten is működőképes jobboldaliság a magyar társadalomban, ezért aztán valóságos tömegigény sincs egy jobboldali-konzervatív pártra: nem jobboldaliság van, hanem csak önzés, amely az emberek hosszú ideje tartó magukra hagyatottságának, a perspektívátlanságnak és az oly sokszor elpazarolt közösségi erőforrásoknak az egyenes következménye. Ez az önzés nem jobboldali értékrendet termel, hanem további atomizálódást: csak tovább erodálja azt az amúgy is gyenge összetartozás-tudatot és közbizalmat, amely nélkül pedig nem létezhet és nem működhet a társadalom.

Mindebből pedig az következik, hogy ha működő és közbizalommal teli társadalmat szeretnénk, akkor az nem érhető el úgy, hogy egy feltételezett, ám nem létező értékrendre szervezünk pártot. Az új pártnak nem jobboldalinak kell lennie a sikerhez, hanem realistának, őszintének és bizalomalapúnak.

 

4. Van-e nekünk sorskérdésünk?

A jobbratolódás mellett a másik kérdés, ami előjön, ha egy új politikai szerveződésről esik szó, hogy az új szerveződés „milyen válaszokkal szolgálna a magyar sorskérdésekre”?

Mik is ezek a sorskérdések? Vannak ilyenjeink egyáltalán – vagy ez is csak egy lózung?

A helyzet az, hogy úgy nevezett „sorskérdések” tipikusan a sikertelen népeknél vetődhetnek csak fel közpolitikai témaként – amikor valami kibúvót keres az adott nép, vagy annak egy politikai közössége az önmagával és főképp az objektív valósággal és saját, hiányos teljesítőképességével való szembenézés helyett. Vagy: ha egy politikus, egy politikai erő, valódi (és nyilván tisztességtelen) szándékait leplezendő, port akar hinteni, el akar altatni. Éppen olyan ez, mint amikor valaki a politikáját az úgynevezett „népszellemiségre” alapozza: ez a politika a „Mi különlegesek vagyunk!” álságos, kontraszelektív és önfelmentő politikája. Ez a Fidesz politikája - ahogy Orbán Kötcsén fogalmazott:

„Ha föltesszük azt az egyszerűnek látszó kérdést, hogy egy közösség miért alakít kormányt, miért szervezi meg az életét állami formában, és miért vállalja mindazt, ami ezzel jár, akkor a kérdés egyszerűségéhez igazodó válaszokat kaphatunk. Azért alakítunk kormányt, mert így nagyobb jólétet és biztonságot lehet elérni, nagyobb mértékben lehet garantálni az egyéni, illetve a kollektív függetlenséget és szabadságot, és így tovább. Magyarország azonban történelménél, méreténél és erejénél fogva – s ez utóbbinál talán találóbb, esetleg pontosabb lehet a gyengeség kifejezés használata – speciális helyzetben van, amely nem teszi lehetővé, hogy beérjük ezekkel az egyszerű válaszokkal. Magyarországot, a magyar emberek közösségét kormányozni valami mást, ennél többet is jelent. S itt fontos megjegyezni, hogy amikor Magyarországról beszélek és a kormányzás lényegéhez közelítek, akkor én ezt kisbetűvel és két szóban írom: magyar ország. Nézetem szerint ugyanis a mindenkori ideális magyar kormányzatot annak a felismerésnek kell vezetnie, hogy a magyarok közössége, s egyáltalán a létezés magyar minősége többek között abból ered, hogy rendelkezünk egy saját, csak ránk jellemző látásmóddal, ahogyan leírjuk, megértjük, érzékeljük és kifejezzük a körülöttünk lévő világot. Természetesen a maguk mód­ján mások is leírják, értelmezik és kifejezik a világot, de mintha az valahogy mást jelentene. Ha úgy tetszik, az másfajta művekben ölt testet. De meggyőződésem, hogy így leírni, megérteni és kifejezni a világot rajtunk kívül más nem tudja. S ez a kulturális minőség az, amit egy kormányzatnak meg kell őriznie, illetve ezt a közösséget abban az állapotban kell megtartania, hogy a bennünket az összes többi nemzeti közösségtől megkülönböztető kulturális minőség fennmaradjon. Valójában tehát a kormányzás célja és feladata – nagybetűvel és egybeírva – Magyarország közjogi értelemben vett vezetése, tartalmilag pedig annak biztosítása, hogy a nagybetűs Magyarország kisbetűvel és két szóban írva: magyar ország maradjon.”

…Napról napra tapasztalhatja Magyarország, hogy miféle gyakorlati politika jön ki ebből!

Mi a svéd, a német, a svájci sorskérdés? Talán attól sikeresek ezek a népek, mert jól válaszoltak az ezermilliárd eurós sorskérdésre? Ismét csak Gyurcsánnyal élve: „Lószart, mama!”. Ha már „sors” és „kérdés”, akkor e két fogalom helyes összefüggése éppen az, hogy a jó sorsot a helyesen megfogalmazott és a gyakorlatban folyamatosan jól megválaszolt kérdések garantálhatják – de nem „egy nagy kérdést” kell feltenni-megválaszolni. „Mit kell idén tennem, hogy a jövő év is sikerévem lehessen?” – ez az igazi polgári (jobbközép) kérdés, nem pedig az, hogy „Mi a magyar és mi végre van a világon?”

Úgy is fogalmazhatnék, hogy a „sorskérdés” a már akkor is bukásra ítélt „nemesi nemzet” tipikusan tizenkilencedik századi vesszőparipája volt, afféle „hol kúrtuk el?”. A polgár ezzel szemben igenis „gazdaságban, jogban gondolkodik” – és ezeket mintegy összefoglaló egységben, azaz államban (vagy újabban: államszövetségben). Avagy: a sorson nem gondolkodni kell, a sorsot kovácsolni kell!

Ismét csak ott vagyunk, hogy a politikáról való filozofálás keveredett a valódi, gyakorlati politika helyére. Magyarország politikai életének nem az a baja, hogy a baloldal – vagy az ellenzék - nem mereng a nemzet sorsán, hogy nem törődik a nemzet szellemével, és hogy nem gondolkodik „etnikai közösségben”. A politikai élet baja az, hogy nincs politika. Mert sem a kormányzati megszállás és erőből lerablás nem az, de nem az a töprengés, a vívódás, a bizonytalankodás és a féltékeny tehetségtelenség sem.

Sokan hisznek a magyarok közül a „Nagy Megoldásban”, valami olyasfélében, hogy ha elég rafináltak, ha elég ügyesek vagyunk, akkor „egyszerre csak összejönnek a dolgok”. Ez megint csak nem polgári, mert a polgár a stratégiájában nem számol csodával. Ahogy azt Thomas „Ketchupos” Heinz is megmondta: „Valami szokásosat kell csinálni szokatlanul jól!” Nem az a sikerrecept, hogy valami fantasztikus nagy trükköt kell villantani, akár slamposan és következetlenül is. Ne foglalkozzunk akkor a „nemzetsorssal”, ha a napi aprómunkával, lépésről lépésre való előbbre jutás sem akar összejönni!

Például a baloldal baja sem az volt 2010 előtt, és ma sem az, hogy „nem képes válaszolni a nemzeti sorskérdésekre”, hanem az, hogy csak középszerű emberek vezetik, éspedig évtizedes távlatban2. A „magyar rosszsors” (a szegénység és erőforrás-hiányosság) oka pedig nem az, hogy „materialista módon csak gazdaságban gondolkodunk és elhanyagoljuk a nemzeti sorskérdéseinket”, hanem az, hogy nem értünk a gazdasághoz (tágabban értelmezve ezt: az erőforrásaink ésszerű felhasználásához, azok növelése érdekében) – sem. De ezen nem az önmagunk és a múltunk felett való gondolkodás segít, hanem a tanulás – és persze egy új politikai erő és vezető vonzó, személyes példája.

 

5. Kiút az etatizmusból

Van itt egy többségében, etatista és egalitárius, azaz valójában baloldalias vágyakkal élő nép – e vágyakat helyükre tenni és a realitások keretein belül beteljesíteni képes politikai erő nélkül. Ehhez képest vannak, akik narratívákat (pl.: autonóm polgár, demokrácia, jogállam, alkotmányosság, köztársaság, minimális állam, stb.) kínálnak egy ilyen népnek, nem gondolván azzal, hogy egy szűk, specifikus körön túl nemhogy nem érdekesek és nemhogy nem szimpatikusak ezek a narratívák, hanem egyszerűen érthetetlenek. És még csak nem is az a baj, hogy e gondolatok önmagukban véve hibásak lennének (mert nem azok!), hanem az, hogy rossz közegben akarják alkalmazni őket. Egy jó és sikeres politika és politikus sosem az ízléséből és a vágyaiból indul ki: egy jó politikus az őt körülvevő társadalmi közegből indítja az akcióját – és nem (mondjuk) az olvasmányaiból. Bár voltak és talán vannak is nagy politikusok, akik egyben nagy gondolkodók is, ám sikereiket sosem a nagy eszméknek köszönhették, hanem a gyakorlati érzéküknek: annak, hogy ezeket az eszméket „gyakorlati lelkesítőeszközként” tudták bevetni, jól tudván, hogy az embereket nem (önmagában) az eszme, hanem az életük érdekli.3

…Összefoglalva: Magyarországon jelenleg senki sem folytat adekvát, a viszonyokból kiinduló politikát. Magyarországon a politika vagy a politizálók hatalmi és egzisztenciális igényeiből indul ki, vagy valamiféle (szubjektív, import-)elvekből, amelyekhez a politizálók értelmi és ízlésbeli téren közel érzik magukat. És lehetséges, hogy egy-egy ilyen elv valahol-valamikor képes egy-egy jól működő társadalom alapelvéül szolgálni, ám a magyar viszonyok közepette mégsem működnek, nem lévén közük a valóságos magyar mentalitáshoz, szokásokhoz. Elveikhez csak diktátorok szokták „hozzáigazítani” a valóságot, nem pedig demokrata közösségek szervezői. A negyedszázaddal ezelőtti magyar „rendszerváltás” nagy tévedése és hibája éppen ez volt: „bevezettek” egy állam- és gazdasági struktúrát (a demokráciát és a kapitalizmust), tekintet nélkül arra, hogy értette-e azt a nép, és hogy azonosulhatott-e azzal. Bevezették – de el nem magyarázták és semmit sem szerveztek meg jó előre ahhoz, hogy a nép megszerethesse azt. … És akkor most jönnek „új fiúk”, elvileg új politikai koncepciókkal – ám e koncepciók valósághoz kapcsolódása semmivel sem jobb, mint a negyed századdal ezelőtti kísérletnél volt. És az újak ugyanúgy nem foglalkoznak az újdonság megérthetőségével – vagy annak hiányával – és megszerettetésével sem. Márpedig: aki a magyarokat felkészültnek tételezi fel a demokrácia és a piacgazdaság mindennapi gyakorlására, az semmire sem fogja vinni a politikában – Magyarországon ez csak távlatos cél lehet!

Ahhoz, hogy a magyarok jókora többsége megszeresse az önállóságot, az előre tervezést, a felelősségvállalást – no meg a kapitalizmust is -, előbb azokat kell megszeretnie, akik ezeket hirdetik nekik. Ahhoz pedig, hogy kialakulhasson a közbizalom – ami az együttműködés alapja -, az kell, hogy az újonnan előlépő politikusaspiránsok „szervezzék meg” a bizalmat önmaguk iránt.

 

 

 

1 „Ausztria győzelme latrinákból mászott elő… A háborús dicsőséghez vezető útnak ez volt a receptje: este hatkor a katonák krumplis gulyást kapnak, fél kilenckor a legénység kikakálja magát a latrinán, és kilenckor aludni tér. Ilyen hadsereg elől rémülten menekül az ellenség.” – idézet Jaroslav Hašek Švejk c. regényéből.

2 Gyurcsány Ferenc egyes tulajdonságaiban kilógott a középszerűek sorából, ám ő is messze állt a kívánatostól.

3 Az emberek materialisták – és az eszméket csak a saját boldogulásuk érdekében követik. Bizony, még az evilági jócselekedetnek is önző célja van, az is csak egy befektetés: a túlvilági boldogság érdekében. Avagy: az altruista tettek célja sem más, mint (a közösség sikerén át) saját sikeres túlélésünk – vagy ha az személy szerint nem lehetséges, akkor legalább a génjeinké.

süti beállítások módosítása