kennel.jpg

„A jogbitorló Istenre hivatkozik.”

(Földnélküli János angol király szavai Dürrenmatt János király c. művéből)

 

Hírek vannak arról az utóbbi időben, hogy a Jobbik összefog Simicskával. Maga Simicska Lajos nyilatkozta nemrég, hogy „ő csinált miniszterelnököt Orbánból és ő is fogja megbuktatni”. Célzott rá, hogy olyan, Orbánra és talán másokra is súlyosan terhelő aduk vannak a kezében, amelyekkel simán kiütheti őt… Sokan már-már kész tényként tekintenek emiatt Orbánék és a Fidesz bukására és egy 2018-as Jobbik-kormányra, az ismét első számú rendszer-oligarchává visszaerősödő Simicskával a háttérben.

…Ám mindez nem lehetséges – és valójában nem is ez Simicska (és Vona) igazi 2018-as célja!

A céljuk nem más, mint az a bizonyos „szelet a tortából” – lehetőleg minél nagyobb szelet.

A sokak által készpénznek vett és mind a Jobbik, mind Simicska által „deklarált” cél, azaz a Fidesz és Orbán megbuktatása, majd a hatalom átvétele, ugyanis nem lehetséges: kizárják ezt a magyar társadalom létező értékpreferenciái és az ezekből következő párttámogatottsági arányok.

Az talán lehetséges, hogy Simicska valóban birtokol olyan bizonyítékokat, amelyekbe Orbán akár bele is bukhat – ám ezzel két baj is van:

  • Az első, hogy a Fidesz szavazótábora, az Orbán-hívek tábora, annak kemény magja, kb. szűk kétmillió szavazó még mindig sokkal nagyobb, mint a Jobbikot támogatók potenciálisan lehetséges maximális száma. Ráadásul az Orbán-tábor tűzön-vízen át és szinte bármiféle, Orbánra és a Fideszre akár súlyosan terhelő és megcáfolhatatlan bizonyíték ellenére is kitart: mivel erre ezeknek a híveknek saját, szubjektív lelki igényük van. Ezt holmi tényekkel, terhelő bizonyítékokkal nemigen lehet felülírni, éspedig kőkemény pszichológiai okok következtében. Egy „normális” demokráciában, ahol a szavazótáborok zöme nem annyira frusztrált és maguk a választópolgárok nagyobbrészt legalább is mérlegelik az elébük tárt tényeket, bizonyára megbukna egy miniszterelnök és egy párt, ha a Simicska által belebegtetett súlyú bizonyítékokkal szembesülnek – ám a magyar demokrácia és a magyar „törzsszavazó” nem így működik.

  • A másik baj a Simicska és Vona által felvázolt elképzeléssel pedig az, hogy nem ugyanaz a dolog valakit megbuktatni, illetve a helyébe ülni a hatalomba. Attól, hogy (talán…) megbukik Orbán a terhelő bizonyítékokkal szembesülő magyar közvélemény nyomására (???), még egyáltalán nem biztos az, hogy ugyanez a közvélemény hanyatt-homlok rohanna az addig általa jogos és súlyos fenntartásokkal kezelt Jobbikra szavazni. Immár évek óta képtelen a Jobbik szavazóinak száma azt a bizonyos „üvegplafont” áttörni: elérni a legnagyobb támogatottságú párt státuszát. Márpedig enélkül nem juthat kormányra egy politikai erő a magyar választási szisztémában – pláne nem egy olyan populista és etnicista-etatista erő, amely éppen a saját, meglehetősen illuzórikus, szakszerűtlen, a globalizáció és a gazdasági törvényszerűségek világából „kilógó” programjával egyszerűen képtelen azok megszólítására, bevonzására, akik nélkül nem lehet legyőzni a másik nagy populista és etnicista-etatista pártot, a Fideszt. Ezek a bizonyos szavazók azok, akik képzettek, ismerik a világot és legalább is sejtik, hogy mi működik és mi nem a gazdaságban és a nemzetközi viszonylatokban. Ezek az emberek – úgy bő egymillió fő – tudják, hogy a Jobbik programja süket duma: azokat célozza meg, akik frusztrációkkal és szorongással vannak tele „a mai világtól” és aki „vészkijáratot” keresnek a valóságból. Ez tehát nem a tudatos választók programja - ők sohasem fognak (még a Fidesz elleni „bosszúból” sem!) a Jobbikra, vagy éppen a Vona-Simicska szövetségre szavazni!

…És ezt nyilván tudják a nevezett urak is: Vona és Simicska is.

Éppen ezért az a legvalószínűbb, hogy e „furcsa pár” igazi célja az, hogy a Fidesz – és ez a gyakorlatban természetesen Orbánt jelenti – kiegyezzen velük a hatalom és az ország anyagi erőforrásainak egymás közti felosztásáról! Persze, Simicska utálja Orbánt – de ez az utálat nem olyan erős, mint a hatalom- és pénzvágy. Az olyan személyiségű emberek, mint amilyen Simicska is, nemigen szoktak „puszta bosszúvágyból” politizálni: nekik ez túlságosan szimpla cél lenne.

Vona pedig a következő tíz jó évét akarja biztosítani… Belőle csak a véletlenek egyáltalán nem valószínű és ezért nem is várható összejátszása esetén válhatna miniszterelnök – ne feledjük: Boris „Brexit” Johnsonból sem miniszterelnök lett, hanem csak külügyminiszter! A dolgok – és a politikai logika – pedig ugyanúgy működnek mindkét, súlyos frusztrációkkal terhelt társadalomban: a britben és a magyarban is: a „hőbörgők” tömege felfordulást képes csinálni, de a hatalmat mégsem veheti át.

…És itt megemlítendő egy további igen fontos brit-magyar párhuzam: a „vegyük vissza az irányítást!” szlogenje és óhaja – éppen azon társadalmi csoportoknál, akik valójába soha a büdös életben nem irányítottak semmit, még a saját életüket sem, legkevésbé pedig a politikát. És ha néha mégis előfordult ilyen ritka és rövid ideig tartó helyzet, pl. forradalmakban, abból csak még nagyobb bajuk származott… Ezek azok a szavazók, akik a legkevésbé kompetensek – akár közpolitikai, akár gazdasági, akár általános és munkaismeretek terén -, emiatt pedig a leginkább szorongók is. Márpedig a demokrácia nem azt jelenti, és nem is akkor és attól működik jól, hogy „mindenki beleszól” a közügyekbe, akár a sok lúd disznót győz elve szerint, hanem attól, ha a kompetensek vezethetnek. A demokrácia igazi célja éppen ez: a kompetencia alapján történő pozícióba jutás és hatalomgyakorlás. Totális félreértése a demokráciának az, ha a felkészületlen, az összefüggésekkel és a döntések következményeivel még alapjaiban sem tisztában lévő, ám tévhitekkel, félreinformáltsággal és azokból származó szorongásokkal agyonterhelt tömegek „döntenek”, mondván, hogy „a nép szava isten szava!” …Így azoknak a Brexit kapcsán a liberálisokra kaján megjegyzéseket tévőknek sincs igazuk, akik szerint épp a liberális demokratáknak nem illik kritizálniuk „a nép döntését”, hiszen „ez a demokrácia!”. Nos, nem ez a demokrácia – hanem az, amit az előbb leírtam: a kompetencia uralma!

A liberális demokráciát annak idején azért hozták létre – komoly, sok évszázados, az északnyugat-európai népek körében lezajlott társadalmi-társadalomfejlődési folyamatok eredményére, mint előzményre alapozva azt -, hogy a közösség ügyeiben a döntéseket ne néhány arisztokrata hozza meg, hanem a hétköznapokat, a gazdaságot, a technológiákat, az előre tervezést és a következményekkel való kalkulálást „napi gyakorlat” szintjén űző, ezekben jártas polgárok. Ugyanis a leginkább valószínű az, hogy aki a saját életében és a munkájában is az alapos, átgondolt szervezés révén boldogul, az rendelkezik azokkal a kompetenciákkal és azzal a szemléletmóddal is, amely a felelős, átgondolt és sikeres kormányzáshoz szükséges – nem pedig néhány „utánunk az özönvíz!”, „majd fizetnek a parasztok!”-szintű főnemes.

…Ám amikor a választójog kiterjesztése révén azok is beleszólást kaptak a közügyekbe, akik valójában nem is szerezték-szerezhették meg előtte a közügyek mérlegeléséhez szükséges tudást és gondolkodásmódot, akkor el is vált egymástól a hatalom gyakorolhatósága és az ennek alapot adó kompetencia – immár nem az lehetett politikailag „sikeres”, aki birtokolta a jó kormányzáshoz kellő képességeket és tudást, hanem az, aki „szépen ígért” az inkompetens tömegeknek.

Ebből mindaddig nem származott komoly baj, amíg kitartott a konjunktúra, és amíg ennek következtében az volt a széles, inkompetens tömegek napi tapasztalata, hogy „a dolgok jó mederben folynak”. Amíg így volt, addig ők is hittek a liberális demokraták által irányított liberális demokrácia jóságában és hasznosságában – addig nem kezdtek el demagógokat támogatni. Ám amikor  - nem kis részben a technológiai fejlődés következtében – megingott az egzisztenciális biztonságuk, mert ők maguk immár vagy feleslegessé váltak munkaerőként, vagy a saját korlátaik miatt nem tudtak betagozódni a 21. századi tudásalapú társadalomba, akkor rögvest eljött a populisták ideje - azoké, akik „inkompetens veszteseknek” azt ígérték, hogy ha őket, a populistákat választják, akkor „eljön az aranykor”: ismét „jó életet élhetnek” anélkül, hogy ők maguk több kompetenciára tennének szert. E „jólét” megvalósulásának egyik sarkalatos, és a populista politikai erőknél egységesen hirdetett módja kelléke éppen a kompetenciákkal, modern tudással és összefüggés-ismerettel bíró, ennek alapján pedig felelősen dönteni képes liberális demokraták kiakolbólítása lenne – magyarán: attól és akkor lenne „jó”, ha az inkompetensek és a negyedtudású „unortodoxok” kormányoznának, a saját, buta fejük és belátóképtelenségük szerint! Mi sem igazolja e széles tömegek inkompetenciáját, mint az a tény, hogy ezt simán elhiszik! És jönnek a „vegyük vissza az irányítást!” jelszóval – mint írtam, éppen azok, akik éppen a saját inkompetenciáik következtében még a maguk életét sem tudják irányítani… És mivel inkompetensek, ezért hajlamosak hinni abban a marhaságban1, hogy a „nemzeti keretek” – ha „visszavesszük az irányítást Brüsszeltől” - majd megvédelmezik őket a bajoktól, azaz a teljesítményversenytől – és erre rájátszva veszélyesebbnél veszélyesebb demagógok képesek hatalmat szerezni e szavazói rétegekre támaszkodva…

…A Vona-Simicska szövetség sem a kompetensek hatalomra segítését célozza: ők is a „népi frusztrációkra” alapoznak, erre támaszkodva próbálnak részesedni a hatalomból és a közjavakból. Így a Brexit-sokk hatására a demagógiára még a korábbinál is nagyobb undorral reagáló kompetens választók ezt az „alternatívát” ugyanúgy nem fogják szavazataikkal támogatni, mint ahogy sem a Fidesz-féle, sem az MSZP-féle, sem a DK-féle demagógiát és inkompetenciát nem támogatták és nem támogatják. A Jobbi feletti üvegplafon érintetlen marad.

De ettől a Fidesz és Orbán esetleges megzsarolása által lehet 2018 után még Fidesz-Jobbik koalíció és talán Simicskából is lehet ismét „a legkedvesebb oligarcha”. Magyarországból viszont ez a „szövetség és alku-kombó” biztosan nem fog sikeres, az EU-ba integrálódni képes országot csinálni!

Nem ez a célja…

…Nekünk, kompetens magyar polgároknak pedig nem lehet az a célunk, hogy hagyjuk továbbra is azon a rossz kompromisszumok és a rövidtávú taktikák által kijelölt úton haladni az országot és a magunk életét, amelyen jelenleg és már jó ideje döcög! Mert lám – hogy ismét Britanniát hozzam fel rossz példaként -, ha minden szereplő csak a rövidtávú és önző kis érdekeit követi, rossz kompromisszumok mentén, akkor sorra következnek be olyan dolgok, amelyeket valójában senki sem akart: mert nem érdeke senkinek sem.

Legyen eszünk, erőnk, elszántságunk, kitartásunk és együttműködőkészségünk arra, hogy új, 21. századi útra kormányozzuk az országunkat! Ezt csak mi, kompetensek, egymással szövetkezve és erre időt, energiát, pénzt áldozva tehetjük meg. Különben Huxit lesz, még akkor is, ha ezt valójában még Orbánék és Vonáék sem akarják: mert csak ez, a Huxit következhet az eddig követett rövidtávú taktikázások és rossz kompromisszumok útjából!

…Akkor pedig Magyarországot nem holmi üvegplafonocska, hanem a saját, egyre növekvő tömegű inkompetenciánkból felemelkedni hagyott vasfüggöny fogja Európától és a sikertől elválasztani…

 

 

 

 

1 Hogy ez a gondolat miért marhaság, azt megírtuk már itt több mint négy éve Az EU, mint technológiai szükségszerűség c. posztunkban – érdemes ott elolvasni!

 

2016.03.24. 23:18 Szerző: Moin Moin

Terrorterelés

bastya.jpg

„Dezső jó ösztönnel sejt valamit, páni félelemben röfögve hátrál a falhoz; a gátőr a kedvező pillanatot lesi, mikor feldöntheti vagy elgáncsolhatja. Persze nem tudni, ki fél jobban: Pelikán, vagy a kandisznó. ”

Bacsó Péter: a Tanú – 1970

 

1. „Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szivemben a halál”1

A fiúk szeretnek katonásdit játszani… És a fiúk félnek, hogy elveszítik a helyzet feltett a kontrollt. Ahogy haladnak előre az általuk még valamikor 2006 és 2009 között elhatározott úton („Elhatároztam magamba, hogy gazember leszek” – mondja III. Richárd), ahogy ez az előrehaladás egyre nagyobb és nagyobb konfliktusokat és elégedetlenségeket szül - és ahogy öregszenek -, úgy nő bennük ez a félelem.

Mit is kell tudnunk a félelemről? Mindenek előtt azt, hogy hajlamosít az agresszióra. (A sarokba szorult patkány esete megvan mindenkinek?) Különösen azokat, akik egyébként is hajlamosak rá: az erő és az erőszak „kultuszában”, nem pedig a konfliktusokat érvelő-tényszerű párbeszédben tisztázó családi mintákkal felnőtt „vidéki erőslegények”, akiket, mióta az eszüket tudják, frusztrált az a „nagyvárosi-kozmopolita világ”, ahová elkényszerültek, ha ki akartak kupálódni, de amelyet lelkük mélyén mindenkor odaadtak volna egy focimeccs utáni pálinkázásért…

Ezek a frusztrált erőslegények ma a mi teljhatalmú politikai vezetőink: a „politikai kopaszok”!

Ma még – mert örök hatalom nem létezik, örök teljhatalom pedig a 21. századi, tudás- és magastechnológia-alapú világban lehetetlen… És ezt érzik, sejtik ők is! Innen a para…

 

2. A szemműtét és a bunkó(k) esete

…Mindezeket a január 12-én a köztérbe bedobott és most, a brüsszeli esetre való nagyon átlátszó hivatkozással ismét elővett, az úgynevezett „Alaptörvény”-t az úgynevezett „terrorveszély-helyzet”-tel kiegészítő immár 6. módosítás kapcsán tartom fontosnak leírni – és fontosnak tartom leírni azt is, hogy miért nem lehet ezen tervezett módosítás igazi (szakmai megalapozottságú) oka egy igazi terrorveszélyre faló adekvát reagálás szándéka. Mert ha bebizonyítjuk, hogy a tervezet oka ez nem lehet, akkor mi, akiké az ország valójában, joggal és minden eszközzel követelhetjük a valódi ok felfedését. …És ha a hatalom nem ad elfogadható magyarázatot – mint ahogy a nyakamat teszem rá, hogy nem fog! – onnantól mi magunk vagyunk feljogosítva arra, hogy megleljük a magunk tények által megalapozott, ésszerű és egyedül lehetséges magyarázatát.

Az pedig nem lehet más, mint a fentebb leírt paranoiás hatalomféltés, párosulva és egymást kölcsönösen inspirálva az erőszakos „megoldásokhoz” való (szocializációs alapú) vonzalmukkal.

Ha pedig ez így van – és így van! – akkor innentől a hatalom érdeke elválik az országétól.

…De menjünk csak végig a módosítás-tervezetben felsorolt, állítólagosan a „jelentős terrorfenyegetettség vagy terrortámadás” esetén alkalmazni szándékolt eszközökön, hogy lássuk, azok mennyire nem alkalmasak egy ilyen valódi terrorhelyzet kezelésére, vagy megelőzésére!

Mindenek előtt: mi jellemző a terrorra, miféle stratégiát, taktikát és eszközöket alkalmaznak a terroristák – egyáltalán: mi is az a „terror” védelemszakmai szempontból?

Ami a legfontosabb: a terrorakció mindig „pontszerű”. Ez azt jelenti, hogy nagyon kicsi az a műveleti terület, amelyen a terrorista a maga akcióját lefolytatja. Mivel ez a terület (főként az ország területéhez képest) apró, ezért semmi sem indokolja védelemszakmai szempontból azt, hogy erre a lokális, „pontszerű” akcióra általános, az ország területére, vagy annak jelentős részére kiterjedő, a lakosság egészét, vagy jelentős csoportjait normális életvitelében akár hosszabb távon is jelentősen érintő-korlátozó intézkedésekkel reagáljunk.

Mindenek előtt: védelemszakmai szempontból (az alkalmazni célszerű megelőző és védelmi módszerek tekintetében) lényeges a különbség abban, hogy megelőzni szeretnénk egy terrorakciót, vagy a már megtörtént, vagy folyamatban lévő akciót akarjuk-e felszámolni, annak esetleges ártó hatásaival egyetemben. Egy azonban közös mindkét esetben: éppen a terroristák bevett módszeri miatt nem hozhat komoly eredményt az, ha éppen a békés polgári életet korlátozzuk, vagy vetjük „totális ellenőrzés”, vagy aktivitás-akadályozás alá. A profi terrorista ugyanis eleve számol mind az információáramlás ellenőrzésével, mid pedig a „záródó kapukkal” – és akár még fel is használhatja ezeket a saját akciójában, annak pusztító és pánikkeltő hatását fokozandó. Az információs szabadság és az információmozgások államhatalmi akadályozásával ugyanis (szakmai szempontból) az a helyzet, hogy ezeknek annyira nincs értelmük-hasznuk, hogy nemhogy nem segítik a terrorellenes tevékenységet, de kifejezette akadályozhatják is azt: hiszen a web2-es média korában sokszor a média vagy épp a szemtanú állampolgárok sokkal tájékozottabbak, az információik közvetlenebbek és frissebbek, mint a valamiféle „bunkerben”, vezetési ponton elsáncolt és csak a saját hivatalos forrásaiból a saját csatornáin át hírekhez jutó hatalom. Ez az „elrendeljük a hírzárlatot-cenzúrát, kötelezzük a sajtót a közleményeink megjelentetésre!”-szerű elképzelés ma totálisan túlhaladott, 20-század közepi gondolat. Ráadásul, ha az emberek között blokkolódnak a kommunikációs csatornák, akkor ez már önmagában pánikot és károkat okoz.

Gyakorlati példával: ugyan, miféle védelemszakmai előnye lehetne annak, ha nem működhetne az Index amiatt, mert Röszkénél „rohamoznak a migránsok”? „Előnyt” egy ilyen intézkedés csak annak a hatalomnak jelenthet, amely éppenséggel dezinformálni szeretne, kiszolgálva azzal a saját hatalmi igényeit – mint ahogy ez történt is a hatalom által kézivezérelt közmédiában: ez annak a hatalomnak előnyös, amelyik nem kiiktatni akarja a terrorveszélyt, hanem felhasználni azt a saját céljaira!

Ugyan, mi haszna lenne a terroristák elleni küzdelemben annak, ha korlátoznánk az állampolgáraink szabad utazását, akár az országon belül, akár külföldre? Amint már írtam, a terrorista előre számol az államhatalom által felállított (utazási, pénzmozgási) akadályokkal: eddig az efféle, a polgári éltet drasztikusan korlátozó intézkedések nem akadályoztak meg profi terroristákat abban, hogy akcióikat végrehajtsák.

 

„A nemzetközi helyzet egyre fokozódik!”2?

Van még egy lehetőség, amelyet mindenképpen figyelembe kell vennünk a „terrortörvényről” kialakítandó szakmai véleményformálás során: ez az az eset, ha a terroristák valamiféle tömegpusztító fegyvert vetnének be. Ekkor ugyanis elvileg fennállhat az a helyzet, hogy a terrorakció hatása az ország jelenős területeire és a lakosság egy nagyobb csoportjára van közvetlen vagy közvetett hatással, rövidebb, de akár hosszabb távon.

Egy ilyen helyzetben valóban indokolt lehet az ország rendelkezésre álló erőforrásainak (készletek, anyagok, energiahordozók, egészségügyi felszerelés, a katasztrófahelyzet elhárításához felhasználható technikai eszközállomány, stb.) mobilizálására – azonban még egy ilyen támadás és vészhelyzet sem teszi indokolttá az információszabadság (sajtó, kommunikáció) korlátozását vagy felfüggesztését azokon a módokon, ahogy azt a törvénytervezet lehetővé tenné. Éppen ellenkezőleg: a szabad kommunikáció sokat segíthet a mentésben és a helyzet lehetőségek szerinti mielőbbi normalizálásában, az emberek tájékoztatásában, a hírek, történések gyors megismerésében, stb.

A tömegpusztító eszköz igénybevétele azonban nem tekinthető reális veszélynek, éspedig az alábbiak miatt:

  1. A tömegpusztító eszközök előállítása olyan technológiai apparátust igényel, amely rendkívül költséges, nehezen beszerezhető és a kellő szakmai tudás nélkül nem működtethető, azaz még ha a technológia rendelkezésre is állna, a fegyver akkor sem lenne elkészíthető. Ez vonatkozik mindenek előtt a nukleáris fegyverekre (még az ún. „piszkos bombára is”, mivel annak alapanyag-igényét is csak komoly anyagi erőforrások birtokában lehet – ha egyáltalán- beszerezni). De vonatkozik a biológiai fegyverekre is. Ráadásul mindkét esetben olyan biztonsági technológiákra, rendszerekre is szükség van, amelyek az előállítókat és a célba juttatókat védik – legalább addig, amíg a merényletet kivitelezik. E technológiák drágák – a millió-tízmillió dolláros kategóriában mozognak – és nem is férnek el egy bárhová vihető bőröndben.

Ezek magának a fegyver előállításának nehézségei – amikből az következik, hogy a felhasználó terroristák nem képesek ezeket a fegyvereket saját maguk előállítani.

  1. Maradna az a lehetőség, hogy egy, a terroristákat támogató/felhasználó ország bocsát a terroristák rendelkezésére ilyen eszközt. Azonban az így – legalább a szükséges technológia birtokában lévő - szóba jöhető országok köre is rendkívül szűk: Oroszország, Kína, Pakisztán – és talán-talán Irán, vagy még „talánabbul” Észak-Korea. (Az alábbiban csak nagyon vázlatosan, a részletes kifejtést és a mélységi indoklást nélkülözve sorolom fel ezen országokról, hogy miért nem valószínűsíthető részükről az, hogy tömegpusztító fegyverekhez juttatnának terroristákat.)
  • Oroszországot azonnal kivehetjük közülük: nem éri meg neki kockáztatni, hiszen a fegyver „szülőhelye” nukleáris fegyver esetében a felhasznált hasadóanyagból, biológiai fegyver esetében pedig a felhasznált baktérium- vagy vírustörzs örökítőanyagából (DNS-éből, ill. vírus esetében annak RNS-éből) kikövetkeztethető – és ha Oroszország tenne ilyet, akkor a legkevesebb, amivel azonnal számolnia kellene, a gazdasági kapcsolatok azonnali és teljes megszakítása, amit az orosz államháztartás csak kevéssel „élhetne túl”. (Az egyéb szankciókról most nem is teszek említést…)
  • Kína, hasonló okokból, szintén kiesik – ráadásul (alapvetően gazdasági kapcsolatai miatt) nem is érdeke sem az USA, sem az EU ellen ilyen támadást intéztetni.
  • Pakisztán lénygében szintén a nyugattal való gazdasági kapcsolatokból él, ráadásul a hatalmi elit elemi érdeke az, hogy tőlük ne induljon ki ilyen akció és ne jusson ki az országból terroristák kezére tömegpusztító akcióra alkalmas anyag és technikai eszköz. Továbbá: éppen a Pakisztán által birtokolt atomtechnológia miatt is, az USA nagyon ügyel arra, hogy az ország vezetése (és ezek az eszközök) ne kerülhessen iszlamista szélsőségesek kezére.
  • Irán atomtechnológiai berendezéseit a közelmúltban megkötött egyezmény alapján nagyon komolyan ellenőrzik – ráadásul azok igen messze állnak attól, hogy atomfegyvert legyenek képesek előállítani. (Továbbá Irán jelenlegi anyagi teherbíró képessége sem lenne elegendő egy ilyen technológiai fejlesztés finanszírozására – nem is téve említést a technológiai import gyakorlati lehetetlenségéről. Itt jó tudni azt is, hogy még az oroszok sem mertek belevágni egy „iráni atomprogram-kalandba”, az ahhoz szükséges technológiai transzferbe – éppen a fentebb Oroszországnál már leírt okokból.)A vezetésnek – gazdasági és társadalmi okokból: hogy az ország évtizedek óta tartó lejtmenetét megfékezzék és ezzel elejét vegyék a rendszerellenes mozgalmak jelentős felerősödésének – semmiképp sem érdeke az, hogy a kapcsolatai éppen csak elkezdődött normalizálását egy ilyen akcióban való érintettségével tönkretegye. (Még ha egyébként a vezetés és a társadalom egy része több-kevésbé „el is menne a Nyugat temetésére”…)
  • Észak-Korea pedig – számos technikai, logisztikai, stb. okból – még valószínűtlenebb technológiai-ellátó.
  1. Ha még hatalmas nehézségek, a támogató ország által vállalt óriási kockázatok és anyagi erőforrások révén a terroristák hozzá is jutnának valamiféle tömegpusztító – vagy akár csak nagyobb területre kiterjedő hatású – fegyverhez, akkor is ott a kérdés, hogy miért éppen a nemzetközi téren jelentéktelen, az iszlamisták szempontjából „érdektelen” Magyarországon pazarolnák ezt el? Egyszerűen nem létezik olyan érv, amely emellett szólna.

A fettiek alapján gyakorlatilag elvethető egy olyan terrortámadás esélye, amely az ország és a magyar lakosság jelentősebb hányadát elérhetné. Ez pedig azt jelenti, hogy minden olyan, a törvénytervezetben szereplő intézkedési lehetőség, amely az ország területének nagy részét vagy egészét és/vagy a lakosság zömét vagy teljességét érintené, védelemszakmai alapon egyszerűen indokolatlan és védhetetlen!

A terrorista alapvető célja az, hogy az általa megtámadott közösség, társadalom, intézmény, stb. működésében minél nagyobb zavart, kárt okozzon. Nos, végigolvasva a magyar kormány által „bemondásra” bevezethető intézkedéseket, azok többsége akkora kárral járna a magyar társadalom, vagy annak jelentős csoportjai számára, amekkora kárra a terrorizmus történetében még nem akadt példa.

 

3. Rettegők reménye

A terrortörvény a fentiek alapján pontosan arra szolgál Orbánnak és körének, amire az utcára-reptérre kivezényelt géppisztolyosok a lakosságnak: a hamis biztonság pillanatnyi illúzióját nyújtja.

Mert ha az a terrortörvény célja (a benne foglalt intézkedések és eszközök jellegéből egyértelműen és minden mást kizáróan), hogy egy belső, a lakosság jelentős részére kiterjedő rezsimellenes szervezkedést, vagy felkelést segítsen megelőzni és kezelni, akkor bizony nagyon rossz hírem van Orbánéknak: mert e „törvényes/alkotmányos” felhatalmazások birtokában egy valódi rezsimellenes mozgalom esetében csak olyan durva és erőszakos, az alapvető szabadságjogokat korlátozó-kiitató módon léphetnek fel – egy rövid ideig – hatékonyan, amely számukra egyenesen vezet a hágai Nemzetközi Törvényszékre, a Milošević-, Radovan Karadžić- és Ratko Mladić-félé mellé… Persze, lehet, hogy az első fejezetben leírt módon a racionális értékelést és a belátóképességet korlátozó sarokba szorított patkány-effektus miatt Orbán és társai egy adott helyzetben majd nem gondolnak erre és valóban „lövetnek, mint Révai” (’56-ban) – és ezzel el is követik azt a bizonyos terror- tömegvérengzést, amelytől most állítólag épp e törvénnyel akarnak „megvédeni” minden magyar állampolgárt.

…Ha nem lenne tragikus, akkor ez nagyon ironikus lenne!

(És ahogy azt már a fiúktól megszoktuk: a terrortörvény is valójában egy „duplafenekű” ötlet. Nem csak az a szándékolt valódi funkciója, hogy további, az állampolgárok és belső, rezsimellenes mozgalmak korlátozására alkalmas (pontosabban: a kigondolói által talán alkalmasnak remélt, őket megnyugtató) eszközt teremtsen: az is a célja, hogy ismét elterelje a közfigyelmet a Fidesz-rezsim és vezetői botrányos state capture-ügyeiről.

Csak szólunk: nem sikerül!)

Most lényegében az a kérdés, hogy képes-e kitermelni magából a magyar társadalom azt a békés, de magabiztos politikai erőt, amely az eseményeknek más, fizikai áldozatoktól mentes utat jelölhet ki? Vagy: a magyar nép kénytelen lesz végigmenni a „voie la fait3”-en, az erőszak útján, amelyet a katonásdit lelki kényszereikből következően játszani szerető-akaró fiúk építgetnek neki. Mert e fiúk vége csak egy lehet: a bukás.

 

Jegyzetek

1 József Attila- Levegőt - 1935. november 21.

2 Bacsó Péter: A Tanú; Virág elvtárs mondása - 1970

3 Voie de fait („a tett útja”, „támadás”): a százéves háború egy szakaszában az egyébként megosztott és emiatt is gyenge francia kormányzat és hadvezetés által elgondolt, (egyébként stratégiai, anyagi és eszközoldalról teljesen előkészítetlen,) az angolok elleni nyílt katonai támadásra alapozó doktrína.

 

 

 

Függelékposzt – avagy: a tervezett „terrortörvény” célszerűségi és védelemszakmai szempontú elemzése és cáfolata

Az alábbiakban teljes (hozzáférhető) terjedelmében közöljük a honvédelemről és a Magyar Honvédségről, valamint a különleges jogrendben bevezethető intézkedésekről szóló 2011. évi CXIII. törvény (a továbbiakban: Hvt.) terrorveszély-helyzetben bevezethető rendkívüli intézkedésekkel való kibővítésének pontjait – és az egyes pontokhoz fűzött szakmai kommentárunkat.

A kormány az Alaptörvény 51/A. cikk (2) bekezdésének alkalmazása körében elrendelheti:

  1. más államokkal egyeztetett és összehangolt információk, hivatalos állásfoglalások kötelező kiadását a közszolgálati műsorszórók részére, - Erre a jelenlegi jogszabályi kertek is módot adnak. Továbbá: a hírszolgáltatók (akár közszolgálatiak, akár kereskedelmiek) a hírek továbbításából élnek, felesleges „kötelezni” őket egy mindenképpen „abszolút headline-híranyag” továbbítására. Ez nem indokolja az alaptörvény-módosítást és a külön törvénykezést!
  2. az ország védelme szempontjából fontos termékek, energiahordozók, fogyasztási cikkek készletezését, forgalmuk szabályozását, illetve korlátozását, - Ez teljességgel értelmetlen, hiszen a terrorizmus történetében nem fordult még elő olyan esemény, amely szükségessé és indokolttá tette volna az efféle háborús jellegű készletezést. Itt is azzal álunk szemben, hogy a terrorakciók igen kis hatósugarúak, azaz az általuk okozott károk semmiképp sem vesznek igénybe az egész nemzetgazdaság teljes erőforrás-készletével összemérhető mennyiségű anyagot, eszközt, energiahordozót, stb.
  3. a közigazgatás, a védelmi igazgatás, a Honvédség, a rendvédelmi szervek működése szempontjából fontos beosztások, munkakörök – egyszerűsített eljárásban történő – feltöltését, túlmunka, túlszolgálat végzését, - Ezzel az a baj, hogy „egyszerűsített feltöltéssel” csak inkompetens személyekkel lehet gyarapítani a létszámot, ami szó szerint életveszélyes a terrorelhárításban!
  4. a közigazgatás, azon belül az államigazgatás egyes ágazati irányítási, vezetési rendszerének egyszerűsítését, a közigazgatási szervek munkarendjének, a hatósági eljárás – az ügyintézési határidők, hatáskör, illetékesség megváltoztatását, szakhatóságok közreműködési – szabályainak módosítását, - Egyszerűen indokolatlan egy, a fentiek alapján csak nagyon szűk kört érinteni képes esetleges terrortámadás miatt, vagy azt kiküszöbölendő, ill. annak utóhatásait csökkentendő az államigazgatást kizökkenteni a normális működési rendjéből. Éppen ellenkezőleg: a polgárok normális életét, biztonságát sokkal jobba szolgálják a normálisan működő, megbízható és kiszámítható közszolgáltatások – hiszen ezek zavarai, vagy átszervezése adott esetben a lakossági pánikot is növelheti, valamint az adminisztrációban dolgozókat számukra szokatlan munkarendbe kényszeríti, ami önmagában is rontja a működés hatékonyságát.
  5. a frekvenciagazdálkodás és a műsorszórás terén korlátozó rendszabályok bevezetését, speciális üzemmódok előkészítését, - Ennek is csak akkor van – a rezsim szempontjából – haszna, ha nem a terroristák kommunikációját akarja gátolni, hanem a rezsim ellen fellépni akaró állampolgárokét. (Mint arról volt szó, a terrorista amúgy sem épít akciója során a polgári műsorszórásra.) A hozzáférhetetlenné tett, vagy működésében korlátozott tömegkommunikáció pedig önmagában pánikkeltő, és fejetlenség forrása lehet.
  6. a magyar légtérben és a repülőtereken a légiforgalom szükséges mértékű korlátozását, - Erre ma is megvan a lehetőség szükség – és vészhelyzetekben, emiatt nem indokolt alkotmányt és törvényt módosítani!
  7. az ország védelmét, a közszolgáltatások biztosítását szolgáló kritikus infrastruktúra védelmére a Honvédség, a rendvédelmi szervek erői és eszközei kirendelését, - Erre is van ma is lehetőség, tehát ez sem lehet indoka az alkotmány- és törvénymódosításnak!
  8. az ország biztonságát veszélyeztető államok, természetes személyek, jogi személyek, jogi személyiség nélküli szervezetek érdekeltségeinek zárolását, tulajdonjoguk korlátozását, - Ez a lehetőség is adott: tehát ez sem indok!
  9. speciális tartalékok képzését, az importból történő beszerzések felgyorsítását, exportkorlátozást, kereskedelmi kvóták bevezetését, a közbeszerzési eljárás felfüggesztését, - Mivel az elképzelhető terrorakció csupán lokális hatású és szűk kört érint (erről ld. fentebb), így semmiképp sem lehet szükség arra, hogy ilyen általános jellegű eszközök bevetésére kapjon a kormány felhatalmazást a „terrorra” hivatkozással, „bemondásra”. Ha a kormány mégis élne ezekkel az eszközökkel, annak oka semmi más nem lehet, mint a saját gazdasági érdekkörének előnyöket szerezni e rendkívüliségek által.
  10. speciális terrorelhárító intézkedések bevezetését, - Ez szintén lehetséges a mai alkotmányos és törvényes keretek között is, így ez sem indokolja a kormány által keresztülvinni szándékolt változtatásokat!
  11. az államhatár forgalma ellenőrzésének nemzetközi előírásoktól és egyezményektől eltérő szigorítását, - Ez már csupán azért is képtelenség, mert a nemzetközi előírások és egyezmények a jogi hierarchiában felette állnak a nemzeti törvénykezésnek, így nem lehetséges azokat „átírni” vagy korlátozni egy nemzeti keretek közötti alkotmány- és törvénymódosítással. Ráadásul az államhatár forgalmának a schengeni övezethez tartozó eu-s tagállamok esetében komoly, az uniós jogban szereplő időbeni és módszerbeli korlátai is élnek – ezeket sem lehet „nemzeti keretek közt” tetszés szerint felülírni.
  12. az állampolgárokat is érintő riasztási fokozatok alkalmazását, - Erre van ma is mód – persze csak indokolt esetben.
  13. a közintézményekbe és a közforgalmú helyekre különleges beléptető eljárások és technikai ellenőrzések alkalmazását, - Ez is működik, minek ezért alkotmányt módosítani?
  14. a közigazgatás, a Honvédség, a rendvédelmi szervek és a védelemben közreműködő szervek telephelyeire, épületeibe, létesítményeibe a személyek vagy a gépjárművek beléptetési szabályainak szigorítását, feltételhez kötését vagy megtiltását, a megközelítési útvonalaik kiürítését, a közforgalmuk korlátozását vagy elterelését, - Ez már megint egy, a régi jogszabályi felhatalmazásokkal is „lefedett” terület!
  15. a fenti objektumokban, illetve megközelítési útvonalukon közlekedők ruházata, gépjárművei átkutatását, ismeretlen eredetű, őrizetlenül hagyott dolgok felkutatását, megsemmisítését, - Dettó!
  16. a Honvédség tényleges katonai és a rendvédelmi szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyára vonatkozó szabályok rendeletben – a békeidőszakban irányadó szabályoktól eltérően – történő megállapíthatását, - Ez is!
  17. az internet-, levél-, csomag- és postaforgalom fokozott ellenőrzését, - Erről annyit, hogy a terroristák legalább 2013 óta radikálisan megváltoztatták a kommunikációs módszereiket, szokásaikat és eszközeiket, tekintettel azokra a terrorfelderítéssel és –elhárítással kapcsolatos információkra, amelyeket az idióta, feltűnési viszketegségben szenvedő mocskos áruló és nem véletlenül Moszkvában bujkáló Edward Snowden révén ismerhettek meg. Így az itt felsorolt eszközök ellenőrzése révén kb. a nagy büdös semmit tudhatják immár meg aligha remélhetnek adekvát információt a készülő akciókról a terrorelhárítók. (…Egyébként egy ilyen általános és átfogó ellenőrzésnek sem a személyi, sem a technikai háttere nem adott ma Magyarországon és egykettőre ez fel sem fejleszthető: egy-egy információ-feldolgozó szakértő kiképzése évekig tart. Ami meg a technikát illeti, a Jóisten óvjon attól, hogy nagy igyekezetükben orosz IT-felderítő technikát szerezzen be és telepítsen az Orbán-rezsim és hogy ezt „illessze össze” a nyugati hálózatokhoz is kapcsolódó magyar felderítő rendszerrel, mert ennél könnyebben az orosz titkosszolgálat nem találhatna behatolási pontokat, hátsó kapukat a nyugati szolgálatokhoz!)
  18. az ország meghatározott területén való tartózkodás korlátozását, illetve engedélyhez kötését, - Ez, tekintettel az elvileg elképzelhető jellegű terrorakciók már említett pontszerűségére, tökéletesen indokolatlan – és mint ilyen, szakmaiatlan és hatástalan eszköz lenne! (A lakosság és a gazdaság normális rendjének megzavarására és pánikkeltésre viszont nyilván kiválóan megfelel és alkalmas…) A terrorakció megelőzéséhez, felderítéséhez és az esetleg bekövetkezett terrorakciónak, valamint utóhatásainak kezeléshez szükséges (jellemzően rövid idejű és csekély területet érintő) területzárásokra és –kiürítésekre a mai jogszabályi keretek is tökéletesen megfelelők.
  19. az érintett település és pontos időtartam meghatározásával kijárási tilalmat, - Aha, ez biztosan nagyon megnyugtatólag hat Orbánra: hogy ha „minden kötél szakad”, akkor kiált egyet, hogy „Terrorveszééély!” – és ezzel hetekre akadályozhatja a normális polgári közösségek működését… Komolyra fordítva a szót: ahogy a 18. pontnál leírtam: „A terrorakció megelőzéséhez, felderítéséhez és az esetleg bekövetkezett terrorakciónak, valamint utóhatásainak kezeléshez szükséges (jellemzően rövid idejű és csekély területet érintő) területzárásokra és –kiürítésekre a mai jogszabályi eretek is tökéletesen megfelelők.” Pont, ennyi!
  20. közterületen tartandó rendezvény, nyilvános gyűlés tilalmát, - „Lehullt az álarc!” – szóval erre kell nektek ez a nyomorult kis törvényke, fiúk! …Ami meg a védelemszakmai részét illeti: a mai jogszabályok is lehetővé teszik azt, hogy rendezvényeket ne tartsanak meg, ha azok esetleg terrorista akciók célpontjai lehetnek. (Pl. – hogy Orbán számára is megérthető, ismert és belátható esetet említsek: maradt már el meccs Magyarországon azért, mert Kubatov kopaszai a csapatokat kísérő fociultrák úgy viselkedtek, mint a szilveszterező migránsterroristák Kölnben…)
  21. a rádió, televízió és egyéb tömegkommunikációs intézmény helyiségeinek, stúdióinak, műsorszóró adóinak, berendezéseinek és létesítményeinek igénybevételét, használatra való átengedését vagy ezek használatának mellőzését, - Mint írtam már, a megszokott hír- és információközlési eszközök „elnémítása” kifejezetten pánikkeltő hatású, így egy külső támadó entitás (mint amilyen a terrorista is) akciója esetén kifejezetten kontraproduktív – ellentétben egy, a rezsim fellépő belső polgári mozgalommal, amelynek akadályozására, a vele kapcsolatos hírek blokkolására és eltorzítására kiválóan alkalmas ez az eszköz és felhatalmazás! (…Ami meg az adott, valós terroresemény kapcsán a lakossággal a hatóságok részéről közölni szükséges információkat illeti, ehhez nem kell „átvenni az adót”: elég infót küldeni a szerkesztőnek. Sem Párizsban, sem Brüsszelben nem szállta meg a helyi TEK a műsorszolgáltatókat úgy, mint Andy Vajna csürhéje emberei a TV2-t, és mégis mindeni, az egész világ tökéletesen tájékoztatva volt!)
  22. a postai, az elektronikus hírközlési szolgáltatások szüneteltetését, korlátozását és ellenőrzését, továbbá a távközlési és informatikai hálózatok és berendezések igénybevételét, az elektronikus hírközlő berendezés használatra való átengedését, illetve használatának mellőzését, - Ld. az előző, 21. ponthoz írottakat!
  23. a közúti, vasúti, vízi és légi járművek forgalmának a nap meghatározott időszakára, meghatározott területre (útvonalra) korlátozását, illetve az ország egész területén vagy meghatározott részén ideiglenesen megtiltását, - Egy pontszerű terrorakció (amiről már többször szó volt – él arról is, hogy miért lehetséges csak pontszerű és nem „tömegpusztító” akció) nem teszi indokolttá az ország egész területére kiterjedő közlekedési tilalmat. Igaz ugyan, hogy Magyarországot megcsonkították Trianonban – de azért annyira mégsem, hogy városállam-méretűre zsugorodott volna…
  24. a vasúti, közúti, vízi, légi szállítások biztosítása érdekében a javítókapacitások, valamint az állomások, kikötők, repülőterek, raktárak igénybevételét vagy használatának korlátozását, a közlekedési eszköz birtokosát terhelően közlekedési szolgáltatás teljesítését, - Ezt, indokolt estekben, a mai törvények is lehetővé teszik; még a SUV-jainkat is összeírja épp a Honvédség. Akkor meg minek ez a külön törvényi pont?
  25. a külföldiek beutazásának korlátozását vagy tilalmát, - „A külföldiek” beutazásának tilalma komoly korlátokba ütközik az ország (még egyelőre meglévő?) eu-s és schengeni-övezetbeli tagsága miatt. Így itt is érvényesek azok a nemzetközi és uniós joghierarchiabeli kitételek, amelyekről fentebb, a 11. pontnál már írtam.
  26. a külföldi személyekkel és szervezetekkel vagy intézményekkel való érintkezés és kapcsolattartás korlátozását, vagy tilalmát, - „A külföldiekkel” – személyekkel és szervezetekkel – való érintkezés tilalma alkotmányos és uniós alapjogokat is sért. Ami pedig a terrorizmus szempontjából releváns „személyeket, szervezeteket és intézményeket” (terroristák, terrorszervezetek, ISIS, Oroszország, stb.) illeti: az ezekkel való kapcsolattartás ma is bűncselekmény – így nem indokolt és nem védhető ez a pont sem!
  27. az ország területén élő nem magyar állampolgárok jelentkezési kötelezettségét és a tartózkodásukra vonatkozó korlátozásokat, - EUUU, Schengeeen!!! (Ld. még a 11. pont alatt írottakat!)
  28. hogy az ország meghatározott területére utazni, azon átutazni vagy onnan kiutazni csak engedéllyel szabad, - Mondjuk, a pontszerű terrorakció által érintett ferihegyi gyorsforgalmi úton? Vagy: a miskolci Hermann Ottó gimiből a budapesti Kossuth-térre? (Elnézést, de ez ár tényleg vicc és – tekintettel az elvileg elképzelhető terrorakció-típusok immár unalomig sulykolt pontszerűségére – védelemszakmai szempontból haszontalan és indokolatlan...)
  29. hogy az ország meghatározott területét a lakosságnak a szükséges időtartamra el kell hagynia, egyben kijelölhető a kitelepített lakosság új tartózkodási helye, - Ó, istenkém: csak az alcsúti „magyar Wolfschanzét” ne kelljen az Orbán-famíliának elhagynia és a felcsúti Pancho-aréna melletti nyomorúságos kis parasztvityillóba költöznie! (Egyébként – megint csak az elvileg lehetséges terrorakció pontszerű jellegére való tekintettel - ez is védelemszakmai ostobaság…)
  30. az államháztartásra vonatkozó szabályoktól eltérő rendelkezések alkalmazását, a költségvetési fejezetek között előirányzat-átcsoportosítások végrehajtását, egyes kiadási előirányzatok teljesítésének felfüggesztését felfüggeszthető, a központi költségvetésről szóló törvényben nem szereplő kiadások teljesítését, rendkívüli fizetési kötelezettség előírását, új bírságnem megállapítását, valamint a fizetési kötelezettségek és a bírságok mértékének módosítását, valamint a mentességek, kedvezményezek körének megszüntetését.” – De hát épp most született meg egy másik törvény, amely a központi költségvetésnek a kormány általi tetszőleges (és persze kontroll nélküli!) változtathatóságról intézkedik! Akkor ez (is) egy felesleges(sé vált) pont!

 

 

 

tele.jpg

- Hányan vannak bent?

- Ne-ne-nem tudom.

- Számoljuk meg!

(Luc Besson: Az ötödik elem - Korben Dallas szavai)

 

Most, hogy tegnap Orbán belengette a maga - egyébként kétszeresen is alaptörvénybe ütköző - népszavazás-kezdeményezését a migránsok „kötelező befogadásáról”, nem árt reálisan utánaszámolnunk, hogy vajon valójában mennyi migráns érkezhet meg az Európai Unió területére? A miniszterelnök „38,5 millió” potenciális menekültről beszélt a V4-ek február 15-i, prágai kormányfői tanácskozásán, Schiffer András pedig még rajta is bőven túltett, amikor február 22-i interjújában azt nyilatkozta, hogy „480 millió ember indulhat meg az egész bolygón, főleg Európa felé a következő években”.

…Mi van? Itt mindenkinek elgurult a gyógyszere?

Itt az ideje egy megalapozott számításnak – az alábbiakban ennek módszertanáról, a migráció anyagi-technikai szükségleti oldaláról és az így kapott eredményről lesz szó: hogy tisztán lássunk!

 

1. Módszertan

Amikor „a migrációról” van szó - arról, hogy „hányan jöhetnek?” -, akkor a legtöbbször elkezdik összeszámolgatni a lehetséges (háborús, vagy természeti hatások által sújtott) kibocsátó országok össznépességéből kiindulva ezt az elméleti kibocsátási volument. Függetlenül attól, hogy a „számlálók” egy tekintélyes része eleve nem a valós számokra kíváncsi, hanem egyértelműen politikai önérdekeitől – vagy: kényszerképzeteitől, szorongásaitól – vezéreltetve önigazolásra, valamint ön- és közriogatásra akarja a kapott számot felhasználni, ez a módszer egyébként is csupán nagyon bizonytalan eredményt adhat. Hiszen számos olyan tényező akad az érintett országokba, társadalmakban, amelyek közeljövőbeli, számos véletlen tényező alakulásától is függő hatásáról biztos információval nem rendelkezhetünk. Nincs az a stratégiai-játékelméleti modellezés, amely erre képes lenne. Így a számítás ezen útja, amely olyasmikből indulva keresi az „igazságot”, hogy hányan laktak a harcok előtt pl. Szíriában, vagy bármely más országban, abból eddig hányan és hová meneküllek el, vagy az aktuális és várható harcok mekkora és hol lakó tömegeket mozdíthatnak meg, stb., egyáltalán nem is alkalmasak a potenciálisan Európát valóban elérni képes migránsok számának megbecslésére.

Azonban van egy módszer, amely megadhatja ezt az értéket – és amellyel a számítás eredménye nem függ attól, hogy mekkora sikerrel, szerencsével, vagy épp objektivitással és tiszta szándékkal becsüljük meg a fent említett bizonytalan faktorokat. Ez a módszer a lehetséges maximális transzportkapacitás és transzport-finanszírozhatóság módszere: amikor is azt számítjuk ki, hogy egy-egy adott ország, népcsoport jelenlegi tartózkodási helyétől Európáig (az Európai Unió belépőpontjaiig) mekkora szállítókapacitás áll időben rendelkezésre – olyan szállítókapacitás, amelynek folyamatos fenntartása és működtetése ugyanakkor finanszírozható is az adott közösségnek ezen utazásra fordítható anyagi erőforrásaiból.

 

2. Ki fizeti a számlát?

De itt tennünk kell rögtön egy fontos megjegyzést! Számos helyen hallható-olvasható az a feltételezés, hogy a migránsokat és a migrációt „valakik a háttérből finanszírozzák”. Itt vannak nyilvánvalóan képtelen állítások is, amelye cáfolatába most, komolyságunkat megőrzendő, nem is megyünk bele – mint pl. hogy az USA vagy Izrael érdeke lenne az egész -, és vannak látszólag „racionális” feltételezések is, mint az, hogy akár az ISIS, akár Oroszország állhat mögötte finanszírozóként. Nézzük e ét utóbbi feltételezést – és pedig két aspektusból is!

Valóban fennáll-e az érdek?

Valóban létezik-e a megfelelő finanszírozási lehetőség, akár az anyagi erőforrások terén, akár ezen erőforrásoknak a migránsok kezeihez való eljuttatás tekintetében? (Semmiféle olyan adat, bizonyíték nem létezik, amely alátámaszthatná azt, hogy az EU felé megindult migránsok jellemzően és általában ne a saját erőforrásaikat felhasználva finanszírozták volna az utat. Vagy a lakóhelyükről kimentett, magukkal vitt pénzből, vagy pedig az első menekült-befogadó államban – Törökországban, Libanonban, Jordániában, stb. – végzett munkájukból megtakarított pénzből utaznak. Sehol sem volt tapasztalható, érzékelhető és okkal feltételezhető az, hogy „idegen ágensek” osztogattak volna útiköltségre valót közöttük…)

Oroszországnak elvileg talán még a mostani, meggyengült anyagi erőforrásai is fedezetet nyújthatnának arra, hogy fizesse egy milliós embertömeg utazását – ez fejenként nagyjából ezereurós tétel lenne „diszkontáron” – ám ezzel ott tartanánk, hogy milliárd eurós készpénz-mozgás jelenne meg eközben, amit egyszerűen képtelenség lenne „láthatatlanul” és nagy biztonsággal kivitelezni! Ha Oroszország érdekelt is abban, hogy az EU-t megzavaró konfliktusforrásként működjön a migráció, akkor is ezt sokkal inkább úgy intézi, hogy a szíriai beavatkozásával mozdít meg bizonyos lakosságtömeget – ám ez a tömeg valójában csupán néhány tízezres, semmiképp sem hoz döntő mennyiségi változást.

Maradna az ISIS-től és az ISIS-t a háttérből finanszírozó fundamentalista arab köröktől érkező migrációfinanszírozás lehetősége. Ez azonban azért sem lehetséges, mert maga az ISIS ehhez nem rendelkezik (és soha nem is rendelkezett) kellő anyagi fedezettel. A legjobb formájában is nagyjából százmillió dolláros anyagi bázissal bírt a szervezet, amelyet az utóbbi idők nyugati csapásai jelentősen apasztottak is – olyannyira, hogy a szervezetnek már a harcosainak járó zsold fizetése is gondokat okoz. Az arab háttértámogatóktól érkező összegek is legfeljebb az évi millió dolláros szinten állnak: ennél jelentősen többet nem is lehetne a rendelkezésre álló forrásaiból és az adott pénzügyi transzfer-lehetőségeikkel juttatni.

Mindebből pedig az következik, hogy ha a migráns utazni akar, akkor arra saját magának kell birtokolnia vagy megkeresnie a szükséges összeget.

 

3. Az alacsony GDP és a minimális szükségletek mint a migránsszám korlátai

Nem érkezhet „sokmillió” migráns a kibocsátó országokból Európába, mivel e kibocsátó társadalmakban a több ezer kilométeres út megtételéhez szükséges anyagi erőforrások, valamint a szállító- és ellátókapacitás nem áll ehhez rendelkezésre ahhoz elégséges mennyiségben, hogy „mindenkit”, aki el akar onnan távozni és Európába jönni, valóban el is lehessen juttatni oda. A kibocsátó országok által előállítható erőforrásoknak a migráció finanszírozására fordítható hányada egyszerűen nem elég arra, hogy „teljes népek” utazása abból finanszírozható lenne. Ne feledjük: az adott országok nem éppen magas egy főre jutó GDP-jének csupán töredéke fordítható/fordítódhat erre – hogy más ne említsek, a GDP tekintélyes hányada kerül egyszerűen elháborúzásra, vagy a harcok által megy veszendőbe.

Amikor itt a nem elégséges szállítókapacitásról és a nem elégséges finanszírozó kapacitásról beszélünk a Közel-Keletről, mindenek előtt pedig Szíriából az Európai Unió felé irányuló és valóban a menekültügyi konvenció hatálya alá tartozó okból menekültek esetében (nem keverve őket és nem véve egybe az egyéb, alapvetően gazdasági okoktól motivált migránsokkal), akkor tekintetbe és számításba kell vennünk még egy olyan tényezőt is, amely tovább szűkíti a valósan kalkulálható létszámot. Ez pedig nem más, mint az egyes migránscsoportok – nevezzük így – „utazási infrastruktúra- és komfortigénye”: az a tényező, hogy az egyes, egymástól eltérő kultúrákból érező csoportok mit tartanak „még elfogadható”, minimálisan szükséges eszköztárnak az utazásuk során.

Ha így vizsgálódunk, azt tapasztaljuk, hogy a szíriaiak, korábbi, megszokott létfeltételeik következtében, sokkal több eszközt igényelnek az utazáshoz, mint például a fekete-afrikai, vagy az indiai szubkontinens északi pereméről nekiinduló migránsok. Ez pedig azt is jelenti, hogy fajlagosan drágábban utaznak – így ez is csökkenti a potenciálisan az Európai Unióba valóban eljutni képes migránstömeg létszámát.

Amikor fentebb arról írtunk, hogy különbséget teszünk vizsgálatunk tárgya szempontjából a valódi, azaz háborús konfliktus elől menekülő, illetve gazdasági inspirációjú migráció között, akkor ezzel természetesen nem azt akartuk sugallni, hogy ez utóbbit, az ebből adódó migránsszámot nem kell belekalkulálnunk az EU határait elérni képes migráns-összlétszámba, mint ahogy arra sem gondolunk, hogy ők ne jelenthetnének problémákat. Azonban:

1. A gazdasági migránsok jelentős része annyira rossz eredeti, otthoni anyagi környezetből indul el, ami már önmagában csökkentőleg hat erre a migránscsoport-összlétszámra: hiszen képtelen egy hosszú utat finanszírozni. (A korábbi balkáni gazdasági migránshullám egyszeri és azóta lecsengett eset volt, így a közeljövő migrációs nyomás-számításai során ennek már alig van jelentősége.)

2. A gazdasági migránsok visszafordítása sokkal kevesebb társadalmi nehézséggel jár az EU-n és annak tagállamain belül, mit a közvéleményt és a politikát sokkal inkább megosztó valódi háborús menekültek kezelése, akik sokkal nagyobb eséllyel, létszámmal és sokkal hosszabb ideig élnek majd várhatóan közöttünk, mint gazdasági migránstársaik.

Itt tennünk kell egy megjegyzést. Sokan beszélnek arról és félnek attól, hogy a migrációnak „végtelen embertartalékai” vannak Ázsiában és Afrikában, mivel az ottani az embereket migrációra késztető természeti és társadalmi tényezők (háborúk, sanyarú gazdasági viszonyok, politikai, társadalmi és vallási ellentétek, valamint az éghajlat-változás) valószínűleg hosszú távon is fenn fognak állni. Emiatt emlegetnek „modern kori népvándorlást” is. (Erről alább még lesz szó: hogy ti. ez nem népvándorlás!) Azonban nem szabad arról elfeledkezni, miközben a migránsok várható tömegét számolgatjuk, hogy a kivándorlásra késztető társadalmi és/vagy természeti okok, valamint az ebből fakadó migrációs szándék önmagában még nem elégséges: az utazásnak vannak technikai-logisztikai és anyagi előfeltételei is. „Egy szál ruhában” nem lehet „ezerkilométereket” megtenni!

Minden pénzbe kerül és minden utazáshoz kell szállító- és ellátókapacitás, még akkor is, ha csupán a legelemibb, primitív feltételeket kell biztosítani. Ha ezeket is figyelembe vesszük, akkor kiderül, hogy ezek a tényezők a kibocsátó országokban, valamint az EU-n kívüli tranzitterületeken egyszerűen nem állnak rendelkezésre ahhoz elégséges mennyiségben, hogy „mindenkit”, aki el akar onnan távozni és Európába jönni, valóban el is lehessen juttatni.

Tehát: itt is érvényesül a jó stratégiai tervezés alapétele: nem a szándékokból kell kiindulni, hanem a lehetőségekből!

Mert: hiába „akarna” egy sokmillió emberből álló, igen heterogén motivációkkal rendelkező „elméleti tömeg” (akár) Nyugat-Európába vándorolni, ha erre a motivációi ugyan meglennének, ám a valós anyagi bázisuk ennek finanszírozásához nem lehet elégséges. Több millió ember egyszerűen nem tud igen rövid idő (néhány év) alatt több ezer kilométeres távolságokat megtenni úgy, hogy ennek erőforrásait sem az indulásakor nem birtokolja (mivel a kibocsátó közegben nem állnak rendelkezésre ekkora volumenben), sem pedig útközben nem juthat hozzájuk rendszerszerűen (mivel az út során bejárandó területek anyagi ellátóképessége ehhez túl csekély). Így nemhogy az akarat, de még a motiváció – vagy: a kényszerítő körülmények – sem elegendőek ahhoz, hogy a háborús konfliktusokkal sújtott, vagy épp az éghajlatváltozás által erősen érintett területekről „mindenki” átvándorolhasson Európába: mert ehhez végre is kell hajtani az utazást, az ehhez elengedhetetlen fizikai eszközök (szállító és ellátó infrastruktúra, anyagi erőforrások) nélkül pedig ez nem lehetséges nagy tömegeknek.

Még ha el is fogadnánk helytállóknak, kiindulási adataiban és módszertanában megalapozottaknak, valamint objektíveknek azon kalkulációkat, amelyek „harmincmilliós”, az Európai Uniót körülvevő migránskibocsátó potenciálról szólnak (mint ahogy ezek nem is megalapozott és nem is megfelelő módszertannal előállított számok!), akkor is azt kell mondanunk, hogy e „motivált tömegnek” valójában csupán töredéke – mintegy 5-6 millió fő – az, amely a követező néhány évben legalább elvi lehetőségként megjelenhetne az EU határain.

 

4. A migráció nem népvándorlás!

Sokan emlegetnek – a migránsszám-maximumhoz hasonlóan szintén akár tájékozatlanságból, akár szorongásaik által késztetve, de nem ritkán politikai-hatalmi hátsó szándékoktól motiváltan is – „népvándorlást” a mai migráció kapcsán. Itt ezért ki kell jelentenünk, hogy a mai migráció nem népvándorlás.

Népvándorlásnak azt nevezzük, ha egy népcsoport „intézményesen” keres magának új életteret, amelyet a saját (szervezett) haderejével hódít el másoktól. Erről most szó sincs – és szándék sincs erre, azaz nem létezik olyan népcsoport, amely a saját jövőjét, létét és fennmaradását úgy képzeli el és tervezte meg, hogy (akár erővel, a hadseregével is) egy másik földrajzi egységet akar magának megszerezni, kiszorítva, vagy elnyomva onnan a most ott élőket.1

Az igazi népvándorlásnak valóban van kultúra-átrajzoló és az adott (meghódított) területen élő nép identitását, társadalmi stratégiáit átalakító következménye – azonban az emberiség történelme azt bizonyítja, hogy a jelenlegihez hasonló beszivárgás (migráció) – legyen az akár tömeges is – nem okozza a befogadó ország, kultúra átalakulását, sőt: maga a migránstömeg olvad bele a befogadó közegbe.2 (Hacsak e közeg nem kifejezetten elutasító vele szemben.) Ha a befogadó ország, kultúra életerős és stabil, akkor éppen ez az életerő és stabilitás teszi a migráns számára vonzóvá és motiválttá a hasonulást. Persze maradnak „ortodox szigetek”, ám ezek valóságos társadalmi hatása (és veszélyessége) semmivel sem nagyobb, mint bármely már „ultrakonzervatív” kisebbségé. Ugyanis ezen ortodox/ultrakonzervatív közösségek társadalmi vonzóereje rendkívül csekély, semmiképpen sem tömeges: akik belépnek új tagokként az efféle közösségekbe, azok jellegzetesen azok az „identitáskeresők”, akik valamely személyes sikertelenségüket akarják ezzel kompenzálni. Hogy ez mennyire nem tömeges, mi sem mutatja jobban annál, hogy a szélsőséges, ortodox-ultrakonzervatív iszlám az Európai Unió tagállamaiban honos sokmilliós iszlám vallású lakosság soraiból csupán ezres nagyságrendben volt képes aktivitásra is kész szimpatizánsokat (ISIS-katonákat, vagy terrorakciókban résztvevőket) verbuválni: jellemzően tipikus „vesztes típusokat”, esetleg szociopatákat.3 Ez a típus jelen van minden társadalomban. [Magyarországon ők adják a radikális szélsőjobb „milicistáit”, „ultráit” (Magyar Gárda, Betyársereg, 2006 őszének randalírozói - vagy épp a minapi „NVI-kopaszok”)] – és ahogyan ők, úgy az európai iszlám szélsőségesek sem lesznek-lehetnek képesek a teljes társadalom átformálására.

 

5. Az egzisztenciális bizonytalanságra építő politikai önzés: szándékos figyelemelterelés

Ebből az következik, hogy alaptalan és hiteltelen az az állítás is, hogy a migráció az európai civilizáció alapjait teheti tönkre és hogy magát az európai civilizációt képes lenne a migrációsorán Európába jutó tömeg átformálni. Nem gondolhatjuk komolyan azt, hogy a potenciálisan Európába kerülő 5-6 millió migráns/menekült „nagy galibát”, alapvető változást tudna hozni (még ha akarna is) egy 500 milliós EU-ban: ahogy egy fecske nem csinál nyarat, úgy, mondhatni, egy százalék sem csinál dzsihádot - vagy iszlám államot Európából.

Sokan itt arra is hivatkoznak, hogy az Európai Unió lakosságának egy/néhány százalékát kitevő migránsnépesség is robbanásszerű saját populációnövekedést fog produkálni – és ezáltal néhány évtizeden belül egyfajta „relatív többségbe” kerülnek majd. Ám akik ezt hangoztatják, aligha tudnak róla (vagy: ha tudják, akkor szándékosan elhallgatják), hogy az utóbbi egy-másfél-két évtizedben éppen a potenciális migránskibocsátó harmadik világbeli országokban történt egy – hogy úgy fogalmazzak – „népesedési paradigmaváltás”: a korábbi „sokgyerekes, otthonülő anyás” családmodell zömében átalakult. Immár az a trend és az egyre terjedő szokás e társadalmakban is (különösen az Európáig eljutni tudó migránsokat kibocsátó középosztályban), hogy az átlagos családonkénti gyerekszám erősen közelít a kettőhöz4!

Ebből pedig az következik, hogy semmi sem támasztja alá az Európát majd „túlszülő” migránsok feltételezését

Nevetséges azt állítani, vagy attól retteg(tet)ni hogy az ország lakosságának egy százaléka képes „tönkretenni minket”, az egzisztenciánkat, a munkaerő-piacunkat és a kultúránkat: erre csak akkor képes egy maroknyi kisebbség, ha  ők vannak hatalmon [mint pl. a Fidesz]. Egy ország polgárai közül tömegesen csak akkor hiszik el ezt - hogy félteniük kell az egzisztenciájukat holmi szerencsétlen háborús menekültektől -, ha az a bizonyos egzisztencia már amúgy is instabil, éspedig részben magának a társadalom e részének a kompetenciahiánya, részben a kormány alkalmatlansága, tudatos önzése, a társadalomhoz-gazdasághoz való hozzá nem értése és nemtörődömsége okán.

[Lám, Németország polgárainak többsége egyáltalán nem érzi úgy, hogy ki kellene zárnia a menekülteket: a felmérés szerint 70%-uk úgy gondolja, hogy az ország ereje elég ahhoz, hogy gondoskodjon a migránsokról.5 (Méghozzá a magyarénál összehasonlíthatatlanul magasabb minőségben). Na, igen, a német gazdaság rendben van, ott az átlagpolgárnak nem kell rettegnie a jövőtől – és emiatt nem is hiszterizálódik. Mi sem jellemzőbb, mint hogy Németországban is a lecsúszott társadalmi csoportokban van fogadókészsége az idegenellenességnek, csak a sokszor éppen a saját kompetenciahiányuk következtében egzisztenciális és pozícióhátrányban lévők akarnak a saját problémáikért, hibáikért „másokat”, a „migráns-bűnbakot” felelőssé tenni, ezzel mentve fel önmagukat a felelősségviselés lelki terhe alól – akárcsak a hitleri időkben.

Ha adekvát módon akarjuk kezelni a migránskérdés „apropóján” a magyar társadalomban megfogalmazódó kérdéseket, akkor annak a különbségnek az okaiból kell kiindulnunk, amik miatt másképpen reagált a német társadalom többsége erre, mint ahogyan a magyar közvélemény egy hangos kisebbsége. Ez az ok pedig, mint említettem, az egzisztenciális stabilitásbeli különbségre vezethető vissza – mely különbség oka az eltérő gazdasági viszonyokban van. Azt pedig, hogy egy gazdaságban milyen viszonyok uralkodnak, végső soron annak a társadalomnak a társadalmi stratégiái határozzák meg, amelybe az adott gazdaság működik6.]

Nem célszerű elterelni engedni a figyelmünket az ország igazi, alapvető problémáiról és társadalmunk valóságos feladatairól azáltal, hogy ebben saját politikai szempontjaik alapján érdekelt erők (akár belföldről, akár külföldről) egy, az euroatlanti civilizáció sorsa szempontjából végül is marginális és tranziens valós fenyegetettséget jelentő jelenséget, a migrációt akarják a közgondolkodás központjában tartani.

 

 

 

 

 

1 Amikor az ISIS – propagandacélzattal – arról beszél, hogy Európa egyes területeit „meg akarja hódítani az iszlám számára”, azért ezt komoly ember és komoly stratéga nem veszi készpénznek: kb. annyi ennek a valóságalapja (és annyira bírja ezt erőforrásokkal a militáns iszlám), mint amikor Észak-Korea az Egyesült Államok „legyőzéséről” beszél.

2 Jó példa erre a jászok és kunok Magyarországra települése, akiknek kultúrájuk jelentősen, alapelemiben tért el a korabeli magyar kultúrától.

3 Ráadásul ezen identitáskeresők egy része is azonnal hátat fordít a fundamentalista iszlámnak, amikor szembesül annak valóságával – amint ez a 2015 nyár végi németországi történet is már-már abszurd módon szemlélteti: http://www.dw.com/de/is-r%C3%BCckkehrer-lieber-designer-klamotten-als-aladin-hosen/a-18627889 (A történet antihőse csatakozott az ISIS-hez, majd amikor látta, hogy ott elvárás lenne vele szemben, hogy az otthon, Németországban megszokott dizájnercuccok helyett „Aladin-nadrágot” kell hordania és ráadásul még az iszlám az autóhitelt is tiltja, emiatt pedig emberünk nem tudna Audit venni, az első adandó alkalommal dezertált, elhagyva a „szent zászlót”…)

4 Erről itt hallható-látható egy igen szemléletes, laikusok által is jól érthető előadás: https://www.youtube.com/watch?v=FACK2knC08E, a téma nemzetközileg elismert kutatójától, Hans Roslingtól.

5 Itt a vizsgálat kifejezetten arra kérdezett rá, hogy Németország gazdasági ereje elégséges-e ekkora befogadott migránstömeg ellátására: az erre adott pozitív válaszok aránya volt 70% körüli. A Merkel nevével fémjelzett „Wilkommenskultur”-on alapuló „betelepítési politika” támogatottsága természetesen ennél kisebb, mintegy 40-50%-os – de még így is ez a legnagyobb egységes véleménycsoport a német társadalmon belül ez ügyben.

6 Értékrendek és az alkalmazott társadalmi stratégiák terén a magyar társadalomban legalább négy, egymástól elkülönülő és komoly társadalmi-gazdasági-politikai következményekkel bíró értékpreferencia-csoport létezik, ráadásul már „évszázados távlatokban”. Ez a négy csoport az alábbi:

1. Meritokrata

------------------------------ Értékrend- és érdekhatár

2. Elitista

3. Etatista

4. Deprivált

Az említett, e négyet két csoportra osztó határ az 1. és a 2. között húzódik: amíg az 1. csoport tagjai értékrend és érdekek tekintetében egyaránt a liberális demokrata és piacgazdasági, valamint teljesítményalapú társadalmi paradigmához vonzódnak, addig a másik három csoportba tartozók (mindegyik a maga módján) egy kontraszelektív, a pozíciókat és az erőforrásokat nem (feltétlenül) a személyes teljesítmény szerint, hanem valamilyen más gyakorlat alapján juttató paradigma képviselői. (Annak ellenére is kontraszelektivitás-pártiak, hogy a 3. és 4. csoportba tartozók többségének a valódi, hosszabb távú érdekei egyértelműen az erőforrásokat bővebben megtermelni képes teljesítményalapú paradigmához fűznék őket – hiszen csak egy teljesítményalapú társadalomban és gazdaságban nyílhat valóságos esélyük a felemelkedésre…)

Anélkül, hogy belemennék a négy csoport részletes ismertetésébe, alaptételként kijelenthető, hogy a „meritokraták” csoportja gyakorlatilag megegyezik a szó igaz értelmében vett demokratákéval: hiszen ugyebár a demokrácia az a társadalmi formáció, amelyben (ellentétben az autokráciákkal) nem kontraszelektív elvek és gyakorlat szerint, hanem teljesítményalapokon preferálunk és emelünk pozíciókba embereket.

 

kozhatalom.jpg

„Óriási trükk volt, Tata!”

Gyula szavai Szabó Magda Az a szép fényes nap c. drámájából

 

Ha csupán stratégiai szakmai nézőpontból tekintem a tegnap „kopasz-gate”-t, elvonatkoztatva miden politikai aspektusától, akkor csak gratulálni tudok a Fidesznél annak, aki ezt az akciót kitervelte! Briliáns taktikai ötlet volt, ahogy felvonultatták a kopaszokat, mintha csak és csupán az lenne a feladatuk, hogy feltartóztassák az MSZP-s embert. Így mindeni erre készült és csak erre az eshetőségre koncentrált: figyelték az öregasszonyt, hogy majd mikor ugrik blokkolni és figyelték a kopaszok-Nyakó „frontvonalat”, hogy neki mikor fogják majd útját állni. Aztán, amikor eljött a blokkolás pillanata, kiderült, hogy öreganyó és a kopasz-falanx csupán elterelő hadműveletek voltak: mert hirtelen ott termett a blokkolónál a Segítő – és valójában ő volt az esemény kulcsszereplője. Ő blokkolt, miközben rá senki sem figyelt, mindenki az öregasszony startját és Nyakó feltartóztatását várván!

Mondom: klasszikus csatavezetési tanmese, a refüzált, a szemek elől elrejtett és a döntő csapás bevitelére szánt hadtestről, az ellenség vakká tételéről! Gaugaméla, Leuthen, vagy Austerlitz1 méltó párja…

…Ám félő, hogy az MSZP-t nem is kellett valójában kicselezni: mert úgy viselkedtek és viselkednek immár hat éve konzekvensen, hogy egyszerűen nem lehet nekik elhinni azt, hogy valóban ártani akarnának a Fidesznek. Esetükben, ugye, az lett volna a minimum, hogy a Nemzeti Választási Irodába érkező Nyakó István egyenesen odamegy a blokkolóhoz – és ott marad, úgy őrizve azt, mint Leonidász a thermopülai szorost: hogy onnan a „tízezer halhatatlan kopasz”2 csak valóban fizikai erővel tudja elmozdítani, ami ugyebár nyilván túllépte a megbízatásukat… Hogy ezt nem tette, nem magyarázható mással, mint hogy legalább is nem vette halálosan komolyan a dolgot, azaz azt, hogy elsőnek ő adja be a kezdeményezést. Miért? Azért, mert ez az MSZP egyszerűen nem hisz abban, hogy valaha is győzhet a Fidesz ellen. Nem hisz ebben: mert ismeri önmagát és a benne lévők képességeit, jellemét és érdekeit – ezek alapján pedig jobbnak játja a maga egzisztenciáját „Őfelsége legitimáló ellenzékének” szerepében bebiztosítani, mintsem, hogy „Fidesz-Őfelsége” haragját vonja magára holmi valódi, kőkemény ellenzékiséggel.

De mindegy is, hogy az MSZP valóban partnere-e a Fidesznek ebben (és az egész) játékban, vagy tényleg csak ennyire pancser, mert az eredmény azonos: nincs ütőképes-győzelemképes ellenzék! Azért nincs, mert nincs működőképes stratégia a Fidesz legyőzésére: arra, hogy vajon miképpen lehet-kell felsorakoztatni kellően nagy támogatói tömeget egy új perspektíva3 mellé.

Ó, persze: látszólag van, nem is egy! Csakhogy egyik sem tér el abban a Fidesz-világtól, hogy helyette egy garanciákkal körülbástyázott teljesítményalapú paradigmát kiválna fel. Hitek és ígéretek vannak: Szavazz rám, én vagyok az igazi européer – vagy épp nemzeti! Ha én vezetlek, tuti a siker! …Ezoterikus kisegyházak működnek, nem pedig garanciával és szavatossággal működő, szerződéses jogviszonyban gondolkodó társadalmi szolgáltatók.

…Pedig az a választói bázis, amelynek a megmozdításával választást lehet nyerni Magyarországon, éppen ez utóbbit várja!

Tudom, persze, tudom: a magyarok többsége még ma se ezt várja a politikától: ők arra várnak, hogy majd, valamikor, egyszer csak vére leszáll a szájukba a nagy, tejjel-mézzel-pénzzel teli államcsecs és szophatnak-lophatnak majd belőle kedvükre. …És azt is tudom, hogy sokan, akik pedig szeretnének minőségi módon politizálni, azt képzelik, hogy ez az etatista tömeg megakadályoz bármiféle prudens, meritokrata politikai erőt a hatalomra kerülésben: mert a vele szemben álló, magukat általa létükben fenyegetettnek érző bal- és jobboldali populisták majd jól fellázítják-felbiztatják ellene ezt az elvakítható szavazói tömeget… Ez azonban egy önfelmentő tévedés, ami csak arra jó, hogy ne is tegyünk semmit, „hiszen úgysem lehet!”.

Baromság! Hiszen ez az etatista tömeg nem annak fog hinni, aki a leggátlástalanabbul szédíti, hanem annak, akit a legmagabiztosabbnak érez! Hiszen 2014-ben, a kampányban a Fidesz és Orbán nem is ígért nekik semmit, ami valóban és kézzelfoghatóan stabilabbá tenné a helyzetét az ebbe a populációba tartozóknak. Orbánt ismerték, kicsit féltek is tőle, ismerték a világát is… Nem lázadtak tehát ellene – mivel nem volt kiért lázadni! Bizonytalan és önzésre nevelt kisemberekből csak akkor lesz proteszthad, ha megérzik az új erő perspektivikusságát: hogy „ezek bármit elérhetnek!”

…De hogy ők, a kisember-tömeg ezt érezhessék, kell előbb egy „kis testvér csapat”-ra – ahogy egy újabb nagy hadvezér, V. Henrik angol király mondta leghíresebb csatája4 előtt -, akik összeállítják és felkínálják azt a „politikai startupot”, amelyről fentebb már írtam: a garanciával és szavatossággal működő, szerződéses jogviszonyban gondolkodó társadalmi szolgáltatót, amely így maga köré lesz képes gyűjteni első körben azokat, akik tudással, munkával és szervezőkészséggel eltartják az országot – azokat, akik a legtöbbet nyerhetnek egy valóban polgári kormányzással és akik a legtöbbet (a saját nyugatos jövőjüket5) veszíthetik, ha mégsem valósul meg hamarosan egy ilyen kormányzás.

Persze, egy efféle startup-csapat létrejöttéhez közös hitre, egymás iráni feltétlen bizalomra, egymás és a közös cél mellett való hosszú távú, fegyelmezett kitartásra van szükség – csupa olyasmire, ami ritkaság magyar közegben! Tulajdonképpen ez a Fidesz sikerének titka is: ez a magyar közegben pártalan együtt-tartás. …Aki ezzel szemben úgy akar győzni, hogy valami kósza individualisták bandájával fut neki, az tényleg jobban teszi, ha még ma agyonvereti magát egy kopasszal!

 

 

 

 

 

1 Gaugaméla, Leuthen, Austerlitz: Nagy Sándor, Nagy Frigyes, ill. Napóleon egy-egy híres csatája, amelyekben a hadvezérek az ellenség megtévesztésével érték el azt, hogy az a nekik kedvező módon cselekedjen, így vitték be neki a döntő csapást.

2 Tízezer halhatatlan: a perzsa királyi sereg elitgárdája

3 Azért nem „új alternatívát” írtam, mert a Fidesz világa egyszerűen nem tekinthető élhetőnek-fenntarthatónak, amivel akár el is lehet lenni – az alternatíva pedig azt jelenti, hogy „ezt is választhatom meg azt is választhatom, tulajdonképpen ízlés dolga és csak apróságokban van eltérés a két lehetőség között”. Itt azonban a Fidesz kínálta/erőltette „lehetőség” valójában elfogadhatatlan!

4 Az 1415. október 25-i azincourt-i csata

5 Vagy: választani kényszerülnek a nyugatos jövő és a hazájukban maradás között – mert egy Fidesz-jellegű kormányzással e kettő nem lehet egyszerre.

 

2015.12.31. 15:30 Szerző: Moin Moin

Az első számú közellenség

tilalom.jpg 

(Az alábbiakban egy hosszabb, az Európai Unió alapproblémáit és az európaiságunkat fenyegető legnagyobb veszélyt elemző hosszabb tanulmány egyik fejezete olvasható, amely Magyarországgal foglalkozik...)

 

Mióta elkezdődött a migránshisztéria, azóta a teljes magyar ellenzék megdöbbentő (?) tematizálásképtelenségről tett tanúbizonyságot – ez pedig egyet jelent azzal, hogy bizonyította: nem lenne alkalmas az ország vezetésére! A teljes magyar ellenzék simán belement egy olyan politizálásba, amelynek végső soron nem sok köze van azokhoz a dolgokhoz, amelyek az ország igazi, megoldandó problémái. A magyar politikusok csak politikusok: mert a politikust az államférfitól az különbözteti meg, hogy az utóbbi nem hagyja magát tranziens jelenségek által leterelni a stratégiai célokhoz vezető útról.

Mi veszélyezteti leginkább és alapjaiban Európát, az Európai uniót és általánosságban az euroatlanti kultúrát?

A migránsok?

Ha most valakinek feltesszük ezt a kérdést a bevándorlóellenes kampánytól hangos Magyarországon, akkor nagy rá az esély, hogy az Ázsiából és Afrikából Európába özönlő migránsokat fogják talán a legtöbben említeni – íme, így tesz vakká a populista propaganda.

Ha megnézzük a migránsokkal kapcsolatban a számokat, akkor a helyzet úgy áll, hogy ötszázmillió „ős-európai” lakos áll szemben a potenciálisan is legfeljebb néhány milliónyi „friss migránssal” – hiszen a kibocsátó=elüldöző államokból ennyien érkezhetnek. Ez a nagyjából a teljes európai lakosság mindössze egy százalékát kitevő csoport jelentene „végveszélyt” az európaiságra?

Aligha!

A bevándorlók ekképpen, már csupán csak az össz-európai lakosság számához képest elenyésző számarányukra való tekintettel sem alakíthatják-alakíthatnák át az európai társadalmakat, azok mentalitását és az európai alkotmányos berendezkedést. Hiszen még a legelrugaszkodottabb, a bevándorlók népszaporulati rátájára vonatkozó becslések szerint is évszázadokig eltarthatna, mire „túlszülik” az ős-európaiakat és így alkotmányozó-tematizáló többségbe kerülhetnének. Egy fegyveres lázadást, azaz egy „Európai Iszlám Államot” pedig az európai biztonsági szervek még csírájában elfojtanának, így egy erőszakos kisebbség sem lehetne képes átalakítani az európaiság intézményes és mentalitásbeli fundamentumait.

Ami viszont lehetséges forgatókönyv az európai fundamentumok (azaz a liberális demokrácia, az alkotmányos jogállamiság és a piacgazdaság) átalakítására, az nem más, mint az országonkénti, belső, „ős-európaiakból” álló politikai erők általi erodálás: vagyis az, ami a magyar „illiberális hatalomban” is testet ölt.

Ez az a folyamat, amelynek során az egyes, a mainstream nyugatisággal történeti és/vagy egyéni okokból hadilábon álló periféria-társadalmakban olyan populista-autoriter kormányokat szavaz a nép hatalomba, amelyek aztán leterelik az országot az euroatlantiság útjáról és a keleti autoriter államok-társadalmak familiáris viszonyai szerint rendezik be/át/vissza ezeket a társadalmakat. A jelenség és a hatás szempontjából mindegy, hogy ezek az új hatalmak éppen szélsőbalosok, avagy (szélső-)jobboldali-tekintélyelvűek-e: mivel ezek egyként szemben állnak az euroatlanti eredményeket megalapozó és folyamatosa újratermelő társadalmi stratégiával.

Feltehető a kérdés: miért járhatatlan az illiberális út?

A keleti „illiberális államok” vékonyka elitje legfeljebb bevásárlóturista lehet nyugaton: mivel a nyugati javakra ugyan nagyonis vágynak, ám az azok előállításához szükséges „társadalmi tudással” nem rendelkeznek. Hiszen ne feledjük: egy iPhone, vagy egy Audi előállításához nem csupán technológiai tudás szükséges, hanem az a mentalitás is, amely ezek kigondolásához, majd pedig szervezett, teljes termékpályákban való megtervezéséhez-legyártásához elengedetlenül szükséges! Viszont ez a mentalitás nem korlátozódik csupán a javak előállítására, hanem magától értetődően terjed ki a termelést körülvevő társadalom – és abban a magán- és közélet - dolgaira is.

Ebből pedig követezik az, hogy miért célszerű megmaradnunk az euroatlanti úton?

Nem csak holmi elvi és megszokásbeli okaink vannak az európaiságunkat jelentő társadalmi (valamint gazdasági és hatalmi-politikai) rendszerünk megvédelmezésére, hanem nagyon hétköznapi, gyakorlati okunk is van erre. Ez nem más, mint hogy ezen kívül nem létezik még egy társadalmi rendszer, amely a benne élők többségének hosszabb távon is képes jólétet és biztonságot garantálni.

Hiába beszélnek, ígérnek bármit az euroatlanti (tulajdonképpen és eredetében északnyugat-európai) társadalmi, gazdasági és politikai struktúra kritikusak, akár balról, akár (szélső-)jobbról: e kritikusok és „alternatíva-hirdetők” egyike sem volt képes sohasem egy valóban jobban működő modellt megvalósítani. Hasonlattal élve: hiába hirdeti meg valaki, hogy lehetséges kiváló minőségű, korszerű, tartós és üzemanyag-takarékos autót gyártani gondos, előre kalkuláló tervezés, megfelelő anyagi alapok, magas szintű munkakultúra, hatékony szervezés és munkafolyamatok, valamint komoly és folyamatos minőségfejlesztés- és ellenőrzés nélkül is, mert az eredmény legfeljebb egy Trabant lehet… Hiába mondja azt valaki – akár Orbán, akár a Syriza, akár a Podemos -, hogy lehetséges a gazdasági siker és a társadalmi jólét valódi versenyalapú gazdaság és polgáriság nélkül, az „eredmény” csak egy vékony „udvari oligarcha”-elitből és a társadalom harmadát kitevő szegényekből álló Magyarország-, vagy egy, a stagnálás hosszú és sötét alagútjába épp most behúzó Görögország-szerű képződmény lehet.

A következő időszak magyar közéletében a politikai osztóvonal egyik oldalán azok fognak állni, akik tudják, hogy a mi legnagyobb problémánk az orbáni rendszer és gondolkodásmód, a másikon pedig azok, akik (nyilván valami szubjektív ok, szükséget következtében) hagyják magukat úgy tematizálni, ahogy épp Orbánék akarják – jelen esetben épp a migránshisztivel. De hogy mennyire nem képes ez a migránstéma-erőltetés megmozdítani a magyar társadalom egészséges többségét, azt jól mutatja, hogy bár már hónapok óta keményen nyomja ezt a kormány, a Fidesz támogatottsága mégsem nőtt meg.

Éppen ezért jó apropó ez a „Mi a mi legnagyobb bajunk?”-kérdés arra, hogy egy új, markáns politikai paradigma köztérbe való belépőjéül szolgáljon és ezzel áttematizáljuk a magyar politikát!

2015.12.30. 22:33 Szerző: Moin Moin

…De a víz elvonul!

meggorbedt_gerinc.jpg

„Valószerűtlen púpot a háton
Valószerűvé tenni kell.
Méghozzá úgy, hogy világnak hátát
Hajlítni kell egy púpig el.

És ha egy gigászi gerinc is hajlik,
Richard-nak púpja nagy mintát követ.
Meggörbedt időben meggörbedt férfi
Legelső divatfi még lehet.

Viszkető háttal bámuljuk őt,
Idők hajlását felismerők,
Mert Richard király a nagy vég előtt
Négy felvonásra divatba jött.”

Cseh Tamás: Dal a ravaszdi Shakespeare Williamról - 1981

 

„A kivárás jobb katona, mint az elsietés.”1

Hosszú hónapok óta, több mint fél éve nem jelent meg új írás a Progresszív Blogon – ez azonban nem jelenti azt, hogy felhagytunk volna azzal a több mint fél évtizede felvállalt küldetéssel, amely annak idején létrehozta e blogot. …És nem jelenti azt sem, hogy időközben ne tettük volna a dolgunkat, ne állítottunk volna össze, készítettünk volna elő további közélet anyagokat…

…Azonban jött egy szökőár – amely nem csupán a kis magyar társadalmi állóvizet kavarta fel, hanem az európait is: a migránsok.

Kialakult egy olyan közhangulat, amely (mind Magyarországon, mind Európában) elkezdett valami egészen másról szólni, mint ami igazán fontos lett volna: mintha ez a „migráció-miazma” még az egyébként ép elmékre is rátelepedett volna és felgerjesztett volna bennük önmagukat is meglepő szorongásokat… Szorongó emberrel nem lehet észérvek mentén beszélgetni: ki kell várni, amíg enyhül valamelyest a szorongása – pontosabban: amíg elkezdi megsejteni, hogy az alapvető szorongását nem is az okozza, amire rávetíti azt.

Mára talán megint elég sok magyar kezdi megsejteni, hogy számára nem is a migráció jeleni a legnagyobb, az igazi veszélyt, hanem az, ha tovább halad az ország az „orbáni úton”:

  • Nem a migránsok okozzák a magyar gazdaság – és benne a versenyszféra magyar tulajdonú részének – permanens termelékenységi és versenyképességi problémáit. Nem a migránsok miatt harmadannyira hatékony egy magyar „átlagcég”, mint az eu-s átlag.
  • Nem a migránsok miatt rohadt le és vált gyakorlatilag mára működésképtelenné az egészségügy.
  • Nem a migránsok az okai annak, hogy évről évre gyengül a magyar oktatás színvonala.
  • Nem a migránsok miatt szegény immár annyira az ország negyede, hogy a kormány inkább jobbnak látta a Statisztikai Hivatallal megszüntettetni a létminimum-számítást.
  • Az a bizonyos kétszázezer (a kormánytagok szerint nem is létező) gyerek sem a migránsok miatt éhezik hétvégéről hétvégére.
  • Sehol az országban – de Európában sem – látni milliárdokat lopó migránsokat… Viszont Magyarországon egyre-másra keletkezek a semmiből tekintélyes kormányközeli magánvagyonok.
  • Nem migránsok kormányozzák a közpénzeket százmilliárd számra felettébb szokatlan dolgokra költő Magyar Nemzeti Bankot sem.
  • Nem a migránsok tartják évek óta távol az országtól a komoly működőtőke-befektetéseket.

…És még lehetne folytatni, hosszasan.

Nyilvánvaló, hogy Magyarországot nem a migránsok kormányozzák, de még csak nem is Brüsszel, vagy Soros György: Magyarországot Orbán Viktor kormányozza, a Fidesz élén… ha valamit változatni akarnak a magyarok a helyzetükön, akkor ezen kell változtatniuk!

…De még mielőtt a tulajdonképpen mondandóba belekezdek, jelzem, hogy szerepelni fognak a szövegben visszautalások: a blogon korábban megjelent írásokra, amelyekben részletesebben is írtunk már az e posztban említendő egyes jelenségekről… Épp ezért úgy érdemes olvasni ezt az írást, hogy ezek a hivatkozások se maradjanak ki!

 

„Egy darab test, egy darab gerinc, esik az egyik autónkra.”2

Hogyan lesz vége a Fidesz-korszaknak?

Mi-ki robbantja ki őket majd a hatalomból? – efféle kérdések forognak ma sokak, tömegek fejében Magyarországon. Lehet-e 2016 a vég kezdete Orbánnak?

Nos, ha magára Orbánra hallgatnánk, akkor éppenséggel nem: hiszen nemrég, a Fidesz-kongresszuson mondott beszédében megjósolta, hogy „a következő harminc évben is itt leszünk” - mármint, ő és társai, akiket/amit közönségesen csak „Fidesz”-nek neveznek.

A mi Richard királyunk épp a harmadik felvonása közepén jár – és nemrég bejelentkezett a negyedikre is. …De én most nem a mi Richardunkról akarok írni – ezt megtették már sokan a Fidesz-kongresszus óta, ki jól, ki rosszul, ki-ki a maga tudása, tehetsége, érdekei és indulatai szerint. Amiről írni fogok, az nem más, mint hogy mi az, ami még (akár) harminc év múlva is ott lesz Magyarországon, a közéletben és közgondolkodásban – és ami (újra és újra) lehetővé teszi a Fidesz-szerű karriereket. És arról is írok majd, hogy mi nincs meg (még?), ami elvehetné a hatalmat Orbánéktól.

 

A hit ajándéka

Mindezek előtt nézzük, miért éppen a Fideszé lett az a politikai többség, amely a szemünk előtt épülő-erősödő „örök hatalmat” biztosíthatja neki? Hiszen a rendszerválás idején nem utalt arra semmi sem, hogy épp ez az akkor „néhányszázalékos” párocska tesz szert ekkora és vele szemben ennyire „elnéző”, mellette minden „gazembersége”ellenére is szilárdan kitartó tömegbázisra.

A rendszerváltáskor a politikai hatalmat egy klasszikus magyar nemzeti konzervatív, mérsékelten etnicista párt, az MDF szerezte meg – azonban ez a párt politikai amatőrökből állt, a párt élén a „magánlopástól” irtózó miniszterelnökkel, a párt gazdasági ereje és holdudvara pedig össze sem volt mérhető az éppen a hatalomból leköszönt, politikai hatalmát gazdasági erőforrásokba konvertált MSZ(M)P-vel. Ráadásul ez utóbbi tele volt „profikkal”.

Ugyanakkor a Kádár-korszaknak volt egy, az MSZP-ben igen erősen továbbélő mentális hagyománya: a néptömegek, a szavazóbázis felé nem szabad önzőnek látszani, sem pedig fennhéjázónak. A Kádár-kisember (akiből az MSZP törzsszavazói lettek) a Kádár-szerű „kisember-politikusokat” kedvelte. Továbbá: ez egy egalitáriánus tömeg volt - így ez a saját szavazóbázis mindig érzékeny volt arra, ha a saját politikusaitól tapasztalt önzést, korrupciót, lopást: már a spontán privatizációt is rossz szemmel nézte. Ha a mából nézünk vissza az 1994 és 1998 közötti időkre, akkor a „politikusbűnözés” sokkal kisebb volumenben, sokkal szervezetlenebbül folyt szinte megmaradt a szokásos magyar ügyeskedés szintjén. Olajszőkítés, állami, vagy régi pártingatlanok megszerezgetése jelentették a csúcsokat – de az fel sem merülhetett volna, hogy a szavazóbázis tulajdonképpen egyetértsen azzal, ha a pártja-politikusai a hatalmukkal visszaélve oligarchákká teszik magukat és közvetlen szövetségeseiket. Lényegében az volt e szavazóbázis elvárása a hatalommal és a saját pártjával szemben, hogy „az egész nép” érdekében politizáljon.

A baloldalnak így és ezért nem állt rendelkezésére az az eszköz – egyfajta, a társadalommal kapcsolatos gondolkodásmód -, amely biztosította a jobboldal politikai-hatalmi sikerét. A jobboldalnak ugyanis „hatalmi hagyománya” volt az, hogy megengedhetőnek, sőt, magától értetődőnek tartotta-tarthatta azt, hogy semmiféle közösséget, szolidaritást ne vállaljon a más társadalmi csoportokhoz tartozókkal és hogy ne érezze szükségét a feléjük mutatott politikai felelősségnek. Ez a jobboldali uralmi elit-hagyomány ötvöződött a Fideszben az annak vezetőit jellemző gátlástalan hatalomvággyal.

A jobboldali szavazó nem várt-vár el „általános társadalmi szolidaritást”, mint ahogy nem is csupán azért támogatta-támogatja a saját pártját, hogy az a hatalom birtokában „készpénzzel fizesse ki a támogatását”: amíg a baloldali szavazó nem tolerálja ha a saját pártja vezetői „urizálnak” és elvárja az „egyenlőséget”, addig a („klasszikus”, a magyar etnicista-kontraszelektáló hagyomány szerinti) jobboldali szavazó azt várja el, hogy „ő uralkodjon”. Az ő ország- és világképe domináljon, az ő szellemi és kulturális horizontja legyen a mérce az országban. Persze, az „ingyenpénzt” (értsd: a hatalomtól kontraszelektív módon juttatott javakat, stallumokat) is szereti – ám egészen jól és sokáig elvan úgy is, ha csak „szimbolikusan” az övé az ország.

A baloldalnak ahhoz, hogy egyben tarthassa a szavazóbázisát, mindenkor komoly jóléti intézkedésére volt szüksége. Valahányszor ez megroppant, a baloldali szavazóbázis egy jelentős része el is bizonytalanodott és elpártolt – mint azt láthattuk akár a Bokros-csomag, akár a 2006 őszétől induló megszorítások következményeként.

Ezzel szemben a jobboldal saját szavazóbázisa, mondhatni, nem csupán „materiális” jellegű igényeket támasztott a saját politikai vezetőivel-erejével szemben. A jobboldal törzsszavazói „fent akartak lenni”, azt vártáj és várják el ma is a Fidesztől, hogy tartsa távol a hatalomtól a „másokat” – kommunistákat, szocialistákat, liberálisokat (ami náluk kvázi egyenlő a „zsidókkal”), - és őket a „jó, igazi, keresztény és jobb társaságbeli (értsd: „nem proli”) embereket” tegyék meg és tartsák a társadalom vezető erejének, és persze (hogy úgy mondjam) „a társadalom céljának” is: ez azt jelenti, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül csoportosíttatják át magukhoz a társadalom megtermelt erőforrásait. Ez az a (kontraszelektív) jobboldali hagyomány, amelyről fentebb mint szolidaritás- és felelősségmentes attitűdről írtam…

Ez a Fidesz-siker igazi alapja: annak oka, hogy ma Magyarországnak egy (szlogenjeiben) jobboldali kormánya van, annak ellenére, hogy a rendszerváltáskor a baloldal sokkal-sokkal erősebb gazdasági és szervezeti pozíciókból startolt, nem más az oka, mint ez a „gátlástalanabb” politikai közösségi hagyomány!

Ez hozta és hozza manapság is létre a közjavakat a legkisebb gátlást nélkülöző módon és rendszerszerűen nagy, és az államhatalommal szimbiózisban élő magántőkékké alakító rezsimet, ami a Fidesz-világot jellemi és ami e világ alapvető célja is egyben. A baloldaliak és liberálisok sokkal gátlásosabban loptak – ráadásul a saját szavazóbázisaik is sokkal kevésbé fogadták el ezt és sokkal kevésbé tekintették „a dominancia eszközének”, mint jobboldali versenytársaik. Titokban kellett csinálniuk, ami viszont ellehetetlenítette a rendszerszerűséget és az igazán nagy volument, ráadásul nem is volt ehhez meg az a fajta abszolút hatalmuk, mint 2010 óta a Fidesznek: amelynek birtokában a jogszabályi környezetet, az ellenőrző és az igazságszolgáltatási rendszereket is a maguk számára biztonságosakká alakíthatták volna át.

 

„Mi lesz itt? - Mi leszünk itt!”3

Ami 2010 óta folyik, azt nevezhetjük az eredeti tőkefelhalmozás második felvonásának: a rendszerváltás első két évtizedében így-úgy megszerzett és gyarapított „Fidesz-tőke” nagyságrendekkel nagyobbá hizlalása az abszolút hatalom birtokában, állami és eu-s források magánvagyonná alakításával.

Ezzel a fajta eredeti tőkefelhalmozással, amely napjainkban folyik, az a probléma, hogy az így újonnan és mesterségesen létrehozott nagytőkés elitnek hiányoznak azok a mentalitásbeli-gondolkodásmódbeli alapjai4, amelyekre - ha később rárétegeződne a szaktudás - valódi versenyképesség születhetne. Ez az új gazdasági elit szocializációját és társadalmi stratégiáit tekintve (azaz: céljait és az azok eléréséhez használatos eszközeit, módszereit illetően) gyökeresen különbözik nyugati potenciális versenytársaitól – épp ezért nem találni egyetlen „startupot” sem ebben a brancsban. Márpedig sem a szocializáció, sem a stratégiák nem változnak meg csupán attól, hogy valakinek az államhatalom segítségével „lesz sok pénze”: ugyanaz él tovább a fejében, mint korábban és ugyanazokat a módszereket használja majd céljait elérendő, mint korábban – csak legfeljebb messze nagyobb anyagi erők birtokában.

A hatékonyság és a versenyképesség – vagy akár a startup - a fejekben kezdődik és nem a tőkével: Magyarországon pedig a jelenlegi uralmi elit éppen fordítva ügyködik: tőkésít – és ettől várja aztán a gazdaság megerősödését. (A jobbik esetben – mert lehet, hogy csupán meg akar gazdagodni és ezzel párhuzamosan csupán minden, a megbuktatásához esetlegesen felhasználható erőforrást a maga kezében akar tudni, és eközben magasról tesz arra, hogy ebből az egészből lesz-e, lehet-e valaha is megalapozott gazdasági növekedés és versenyképesség…)

Mindez pedig azt jelenti, hogy hiába juttat az állam milliárdos tőkéket közeli kezekbe és hiába járatja exkluzív nyugati iskolákba a gyerekeit – a későbbi tőkeműködtetőket -, mert a jelenlegi újtulajdonosi réteg mentalitása egyszerűen alapjaiban ellentétes a verseny- és teljesítményalapúsággal (valójában kőkemény etatista-kontraszelektív), és ezt a mentalitást és ösztönös viszonyulásmodellt örökítik tovább gyermekeik felé is. A hatékony vállalatvezetés és -szervezés ugyanis nem csupán szaktudás kérése: alapvetően mentalitásé. Annak pedig semmi jele sem mutatkozik, hogy ez az újtőkés réteg – és majdani utódaik – elkezdtek volna innovációban és meritokráciában gondolkodni. (Ezt már korábban is előre jeleztük, a 2011 októberi Fidesz-hard után Fidesz-light? című írásunkban.)

…És ezzel el is érkeztünk ahhoz, ami valóban „itt lehet még harminc év múlva is”: ez a mentalitás, amely versenyképtelenségre ítéli a magyar gazdaságot. A versenyképtelenség e versenykerülő mentalitás szükségszerű következménye, amely egyaránt van jelen tömegesen az uralmi és gazdasági elitben, valamint az egyszerű nép közében is. (Erről is írtunk már másfél éve a Versenyképesség és gondolkodásmód című posztunkban.)

Ez az irtózatos rettegés a „bizonytalan kimenetelű versengéstől” tartja ott a magyar társadalmat a Fidesz bűvkörében és ez adja azt a politikai támogatottságbeli relatív többségét is, amely újra és újra győzelmet és uralmi pozíciót biztosít neki. Abba csak viszonylag kevesen gondolnak bele, hogy a versengés nyertese – a tapasztalatok szerint – jellemzően az egész társadalom: hiszen bővül erőforrásokban. Kevesen gondolnak ebbe bele – és ők is csupán magányosan, magukat közösséggé nem szervezve. A(z ismételt) veszteségtől való félelmek olyan régóta és olyan mélyen itatták már át a magyar közgondolkodást és énképet, hogy ez (kevés kivétellel) végtelenül kockázatkerülővé és passzívvá tette a magyarok zömét. Ez tulajdonképpen egy természetes lélektani-tömeglélektani reakció – de ettől még halálosan önveszélyes! Ez a szorongásos pesszimizmus bénítja meg a közéletet és a gazdaságot – ha létezik reális „nemzethalál-veszély”, akkor ez az!

 

„Olyan katona egy sincs, aki ezer életveszélyt túlélne.”5

A kérdés „csak” az, hogy ki lehet-e ebből az ördögi körből szabadulni – hogy ki lehet-e szabadítani „a magyarokat” ebből az önmagát újratermelő csapdahelyzetből?

Egyénileg, persze, ki lehet – és folyik is ez tömegesen: aki tud, megy nyugatra: dolgozni-élni. Ez a folyamat azonban csak tovább ront a „benti” helyzeten. (Avagy inkább javít, lerövidítvén a romboló illúziókba kapaszkodó szakaszt, ahogy azt majdnem három évvel ezelőtt megírtam már Az ország elhagyása hazafias kötelesség! címmel itt.) Az elvándorlás miatt pedig egyre nő azok aránya, akiknek nem marad más, csak a szorongás és a passzivitás; és egyre csökken azok száma, akikből – legalább elméletileg – össze lehetne szedni egy Fidesz-váltó erőt. Mannheimból vagy Birminghamből pedig nemigen fognak mostanság „távpártoskodni” Magyarországon.

A helyzet az, hogy felülről, azaz a politikai és gazdasági elit soraiból aligha várható, hogy megszülessen „A Váltópárt”. A jelenlegi „mainstream” ellenzéki elitből a tehetség hiányzik ehhez, a kormánypárton belülről induló „palotaforradalom” pedig azért nem valószínű, mert ott ehhez túlságosan erősek  kölcsönös függések. Ráadásul egy komoly fordulathoz hiányozna a „palotaforradalmárok” személyes hitelessége is, amelyre támaszkodva jelentős választói tömegek támogatását kaphatná meg a fordulat végrehajtásához és saját korábbi „keményvonalas” társaik hatalomból való kiiktatásához.

Az előzőekben leírt kivándorlás egyre csak csökkenti annak a lehetőségét is, hogy a magyar középosztályból jöhessen létre ez a politikai mozgalom: egyre kevesebb és kevesebb, gondolkodásmódjában a Fidesz-paradigmával ellentétes, tehetséges ember magyar országon belül ehhez. Továbbá: a középosztály jelenleg nyilvánvalóan nem az önmaga megszervezésében látja a személyes kiutat a Fidesz-rezsim által létrehozott kutyaszorítóból, hanem vagy a kivándorlásban – ha teheti -, vagy a lapulásban.

A leszakadó, vagy már régóta deprivált társadalmi rétegek pedig számos, itt most ki nem fejtendő ok miatt képtelenek szervezett, adekvát és konstruktív társadalmi és gazdasági programmal bíró politikai erőként fellépni. (A középosztály és a leszakadók politikai passzivitásának okairól részletesebben olvashatni A középosztály hallgatása című, immár majdnem hároméves posztunkban.) Ekként a társadalmon belülről, a közép- és alsó rétegek felől sem jöhet megoldás…

Marad a külső hatás:

  • vagy egy „idegen hatalom” léphet(ne) közbe – ám ennek sem esélye nincs, sem pedig nem tenne jót a külső erők által már sokszor megtépázott magyar önbizalomnak,
  • vagy pedig efféle külső hatásként jöhet az összeomlás: amikor alapvető nagyrendszerek válnak gyakorlatilag működésképtelenekké, vagy a mindennapokat érintően súlyosan alulteljesítőkké. Ettől – részben az elvándorlás, részben a közösség erőforrásait magáévá tévő uralmi elit, részben pedig a magyar versenyszféra alulteljesítése következtében – nincs is messze az ország!

Ha az összeomlás előtti pillanatban és az összeomlás során létezni fog egy újratematizálni képes politikai erő, akkor van esély arra, hogy a társadalom kellően nagy hányada magáénak kezdi vallani e csoport értékrendjét és elfogadja/követi annak útmutatásait. Ehhez karizma és egyszerű üzenetek kellenek.

Ha ez a kettő együtt megvan, akkor bízhatunk abban, hogy a követező („ezredik”) veszély a Fidesz-rendszert úgy teszi sírba, hogy lesz utána konstruktív folytatás.

 

Kispártok mocsara

Ki lehet e kettős kritériumrendszernek alapján a Fidesz-váltó?

Az MSZP-re nem vesztegetnék szót… Akinek van szeme a látásra, tudja, mik az életesélyei ennek a pártnak. De nem jobbak a politikai hatalom megszerzése szempontjából a DK (értsd: Gyurcsány) esélyei sem. Hiteltelenség, tehetséghiányos „tisztikar”, vészesen öreg szavazóbázis: ebből bizony nem lehet siker!

Ami az egyszerű üzeneteket illeti, a Jobbiknak ezek megvannak. A politikai vezetői karizma (még?) hiányzik. Persze, az semmiképp sem lenne a valódi társadalmi-gazdasági előrelépés szempontjából kívánatos és hasznos, ha akár a Jobbik, akár valamely (esetleg szélsőbalos) demagóg, populista erő venné át az ország feletti vezetést – hiszen az ilyen erőkből épp az a mentalitás hiányzik, amely a valódi verseny- és teljesítőképesség alapja. Ezek a fajta erők mindig kontraszelektálnak és mindig etatisták. Mindennek ellenére egy káoszszerű helyzetben van némi esélyük hatalomra kerülni – mint Görögországban, vagy épp Portugáliában történt a közelmúltban radikális baloldali, Lengyelországban pedig egy szélsőjobboldali párt. A következmények borítékolhatók… (Venezuelában pedig épp most bukott meg a „Nagy Balos Kísérlet”, 16 év után, óriási pusztítást hagyva maga után.)

Létezik két-három magyarországi kispárt, amelyek legalább programjukban verseny- és teljesítményalapúság-pártiak – azonban ezek a magyar társadalom felfogó- és befogadóképességéhez mérten rettentően inadekvát módon adják elő a mondanivalójukat. Sokkal inkább „lelki igény(esség)ből” politizálnak, mintsem realizmusból. Így szó sem lehet egyszerű üzenetekről - ráadásul esetükben sem adott a politikai karizma. Ez pedig objektív – és ráadásul kettős – akadálya a naggyá növekedésüknek.

 

„Aki megmenti a nemzetét, nem törvényszegő!”6

A Fidesz nyilvánvalóan sokkal kevésbé lesz „engedékeny” a hatalomból való kivonulás terén, mint volt a rendszerváltáskori szocialista establishment: ezt már csupán azért sem várhatjuk el tőlük, mert sokkal nagyobbak, kézzelfoghatóbbak és nyilvánvalóbbak a személyes bűneik – értve pedig itt bűn alatt nem csupán politikai, hanem konkrét köztörvényes bűnöket is. Ráadásul, az addigra minden bizonnyal velük szemben „bosszúszomjas” jelentős állampolgári többség sem tolerálna valamiféle, az új hatalom részéről a Fidesz-vezérkarnak „en bloc” adandó „menlevelet”7.

Ezért annak, aki vállalni fogja a leváltó ellenzék vezetését-szervezését, akár komoly személyes kockázattal is szembe kell majd néznie: minél rosszabb lesz az általános társadalmi helyzet és minél nagyobb személyes egzisztenciális és büntetőjogi kockázattal néz szembe a Fidesz-vezetés, annál inkább akarják majd ők „bármi áron” elkerülni a bulást, amíg csak lehet. Nem lennék majd meglepve, ha a magyar politikatörténet legsötétebb rövid szakaszaki közér kerülne a Fidesz-rezsim bukása: az elmúlt évszázadból talán csak a Szálasi-rezsim bukása lesz hozzá fogható, ha nagyon rosszul sikerülnek a dolgok és ha a Fidesz-vezetés „mentális állapota” addigra (az állandó fenyegetettség következtében) annyira leromlana…

…A fentiekből az következik, hogy az új ellenzéki erő szervezője és vezetője leginkább egy olyan személy lehet, aki egzisztenciálisan nem kötődik Magyarországhoz – adott esetben nem is él ott -, és aki kiváló eu-s kapcsolatokkal rendelkezik, vagy legalább is ki tud alakulni körülötte efféle kapcsolatrendszer.

  • Olyan emberre lesz szükség, aki képes felmutatni az új szervezet és a régiek közötti alapvető különbséget - amely persze a politikai végeredményben is szükségképpen fog megmutatkozni: hogy amíg a létező pártok és vezetőik a továbbélésük módját, vagy éppen a saját identitásukat keresik, addig az új jövőképet ajánl.
  • Olyan vezető kell, aki olyannyira független a Fidesz által megestesített (és kiaknázott) magyar mentalitástól, és olyannyira elérhetetlen a Fidesz-rezsim hatóságai számára, hogy egyáltalán nem is kell arra tekintettel lennie, hogy jelenleg Magyarországot egy Orbán nevű alak vezette maffia épp ledominálva tartja.
  • Olyan ember kell, aki világosan látja, miért nem volt képes eddig a magyar társadalom élni a rendszerváltás adta sansszal - és aki látja és képes láttatni azt is, hogy miképpen lehet ezen – ennek az okain – változtatni.
  • Olyan valaki kell, aki képes kidolgozni és garanciaként a nép felé felkínálni azokat az alkotmányos és intézményes automatizmusokat, amelyek akkor is megvédik a demokrata államberendezkedést és a versenyalapú gazdaságot (egyszóval: a meritokráciát), ha épp a „népszellem” erre még nem alkalmas, az e téren való tapasztalatlansága követeztében – és aki ezekkel az alkotmányos és intézményes automatizmusokkal önmaga elé is áthághatatlan akadályt állít, ha netán öncélú politikára támadna kedve!8

A Magyarország lakóinak nagy többségét jellemző gondolkodásmód annak az oka, hogy „vezér” nélkül „győztes sereg” sem képzelhető el: az atomizált és az összefogás, valamint a közös érdekek definiálásának adekvát módszereit nem, igen ismerő magyar gondolkodásmód. Az a bizonyos sajátos magyar észjárás és politikai-társadalmi „látásmód”9, amelyet olyannyira meg kell változtatnunk ahhoz, hogy a ma zajló technológiai forradalom nyertesei közé kerüljön a magyarság is – mert ha ez nem sikerül, akkor valóban „a következő harminc évben is itt lesz” valami Fidesz-szerű hatalom és Orbán-szerű politikus!

…A tét tehát nagy – ahogy azt majdnem két és fél éve leírtam már Politizálnunk nem akármi okért kell! címmel…

 

 

 

 

1  Shakespeare V. Henrik – a francia hírnök, Montjoi szavai.

2Un bout de corps, un morceau de colonne vertébrale, tombe sur une de nos voitures.” („Egy darab test, egy darab gerinc, esik az egyik autónkra.”) - Jean-Michel Fauvergue, a RAID (a francia biztonsági erők) igazgatójának szavai, amikor a párizsi terrortámadás elkövetőinek egyike a rendőrségi rajtaütés során felrobbantotta magát.

3 A fejezetcím első, kérdő mondata az SZDSZ, a második, kijelentő mondata pedig a Fidesz 1994-es választási szlogenje volt.

4 Béndek Péter ezt valószínűleg kb. úgy fogalmazná meg, hogy „hiányzik az erkölcse”.

5 Erich Maria Remarque: nyugaton a helyzet változatlan – a főhős, Paul Baumer szavai

6 Idézet Napóleonnak I. Sándor cárhoz a Száznapos Uralom alatt írott leveléből: „Én a koronát nem bitoroltam: én rátaláltam, lent a sárban. És akkor én, én felemeltem, a kardommal! És a népem, a népem helyzete a fejemre. Aki megmenti a nemzetét, nem törvényszegő!

7 Legfeljebb arról lehet majd szó, hogy egyes „bűnbánó”, azaz a Fidesz-rezsim lebontásában tevőlegesen és/vagy információ-átadással résztvevő korifeusok legyen lehetőségük afféle „vádalkura”…

8 Erről szól a 2012 őszén született A Köztársaság diktátora című poszt.

9 „…rendelkezünk egy saját, csak ránk jellemző látásmóddal, ahogyan leírjuk, megértjük, érzékeljük és kifejezzük a körülöttünk lévő világot” - Idézet Orbán Viktor 2009. szeptember 5-i, a kötcsei Polgári Pikniken elmondott beszédéből.

 

2015.06.11. 21:03 Szerző: Moin Moin

Miért van még Orbán hatalmon?

legbensobb_felelem.jpg

„Amint látják, igyekszem indiai módon élni. Persze ez ostobaság, hiszen a mi országunkban a britek határozzák meg, hogy éljen egy indiai.”

Gandhi szavai Richard Attenborough Gandhi című filmjéből - 1982

 

Ti igyekeztek európai uniós középosztálybeliként élni. Persze ez ostobaság: hiszen Magyarországon Orbán határozza meg, hogy hogyan éljen-élhet egy középosztálybeli. Egy nyugati középosztálybeli számára elképzelhetetlen korlátozások vesznek körbe: maffiakormány által működtetett törvényhozás, pitiáner ellenzéki akciócskákat üldöző rendőrség, hatalmi akarattal lesivárosított, gleichschaltolt közoktatás, a polgárok adójából kitömött, hazug, kizárólag kormányzati propagandát nyomó „közmédia”… Még azt is Orbán és stábja szabja meg, hogy mi ellen tiltakozz: a netadóra mondj nemet, vagy a bevándorlók ellen uszító plakátokra…

Régi trükkjük a puha diktatúráknak, hogy azt hazudják: van mód bennük boldogulásra, az előbbre jutásra, ha az ember szorgalmas és csak a munkájára koncentrál. Persze ez a „boldogulás és előbbre jutás” nem a teljesítmények szabad, hanem a helyezkedés és idomulás kötöttpályás versenyében folyik. Ekként pedig ez a fajta társadalmi működés valójában erőforrások meg nem születéséhez vezet, ami viszont a társadalom szintjén kevesebb GDP-t, az egyén zsebében pedig kevesebb pénzt jelent.

És persze van egy másik, szintén mindegyikükre jellemző hazugságuk is a puha diktatúráknak: az, hogy rajtam, a hatalmon kívül és velem szemben állva úgysem juthatsz-juthattok semmire, mert kirúglak, ellehetetlenítelek, rád küldöm az adóhatóságot, a gyerekedet nem veszem fel suliba, mert te eleve kicsi és persze bármikor pótolható1 is vagy - én meg, a hatalom, mindenre képes vagyok.

A szüleid és nagyszüleid körében felcseperedve került beléd a hajlam arra, hogy elhidd a puha diktatúra két hazugságát: az egész neveltetésed és az összes minta, amit életedben láttál, csak arra tesz téged alkalmassá, hogy úgy érezd, nincs is más választásod, mint belemenni e két hazugság által „felkínált”, egész életedre kiható és egész sorsodat elbaszó „perspektívába”. Nem tanultál, nem láttál sohasem működni magad körül olyan mintákat és életstratégiákat, amelyek a társaiddal közösen, egymásban megbízva mutattak-adtak volna módszert arra, hogy a hosszú távú érdeked és a perspektíva nem a napról napra való önkizsákmányoló kollaborálás, élethosszig, hanem a társaiddal a közös érdekek alapján való együttes érdekérvényesítés.

…Már ez a kettős hazugság működtette-tartotta meg a hatalomban a Kádár-rendszert is: nézd csak meg a nagyszüleid és a szüleid életét! Güriztek a panellakásért-kockaházért, a Trabiért-Ladáért, a hobbitelekért, esetleg a háromévenkénti világútlevél és valutakeret „kiérdemléséért” – és mire vitték valójában? Meg akarod ismételni az életüket, te hülye?!

Egy utat ismersz, ha már nyilvánvaló számodra, hogy a diktatúrád hazudik neked: a kivándorlás. Most lehet: az EU-ban van az ország, mert egyelőre ez kifizetődik Orbánénak. Nem érted van az ország az EU-ban, hanem értük – te itt csak ügyeskedő, a rést kihasználó potyautas lehetsz, aki lelép. Ám ez a lehetőség, a kivándorlás korántsem reális lehetőség mindeninek, még a középosztályból sem! Nem minden középosztálybeli rendelkezik piacképes tudással. Nem minden középosztálybelinek van nyelvtudása – vagy (akár éppen az önkizsákmányoló napi munka miatt) lehetősége/maradék energiája arra, hogy ezt megszerezze. Minden reális számítás szerint még körülbelül két-háromszázezer középosztálybelinek van valamekkora esélye a külföldi munkavállalásra – a többiek a magyar puha diktatúrában fognak megrohadni! Persze, hitegetheted magad azzal, hogy te benne vagy, benne leszel ebben a két-háromszázezerben – de mi lesz, ha mégsem? Akkor élethosszig marad a sehová sem vezető önkizsákmányolás és a lapítás – és országos szinten a leszakadás a vágyott nyugattól: élhetőségben, jövedelemben, egészségügyi szolgáltatásokban, mindenben!

Ezt akarod? Mert ha akarod, ha nem, ez vár rád, ha nem lépsz túl a puha diktatúra kettős hazugságán!

…Amíg az elvileg a rendszer ellen fellépők napi 10-14 órát dolgoznak abban a hitben, hogy ez az érdekük, mert elhiszik a puha diktatúra kollaborálásra és idomulásra késztető fenti két hazugságát, addig objektív okok miatt nem jöhet létre a rendszert leváltani képes, hatékony ellenzék. Amíg az van, hogy amikor neked éppen lenne egy órád arra, hogy ellenzéket építs, de azok, akik elvileg éppen ezt akarják veled együtt, éppen mással vannak elfoglalva, addig a maradnak hatalmon a 7/24-ben egyetlen foglalatosságot űzők: azok, akinek a munkájuk a saját hatalmuk. Amíg te nem érsz rá éppen, mert éppen sürgős munkád van, vagy ha te véletlenül éppen ráérsz, akkor a társaid éppen gyerekzsúron vannak az oviban, vagy éppen akkor van nekik sürgős munkájuk, addig, bizony, maradnak Orbánék és marad a téged a nyugati kollégáidtól reménytelenül leszakadva tartó puha diktatúra. Senki sem képzelheti komolyan azt, hogy ezekből az örökké összeegyeztethetetlen időpontokban felbukkanó magányos szabad órácskákból épül majd fel a rendszerbuktató politikai szervezet!

A nagyapáddal elhitette Horthy, hogy egyedül van és ne ugráljon, csak húzza az igát és tartsa a pofáját. Részletek erről Illyés Gyulánál és József Attilánál… Apáddal elhitette/elfogadtatta Kádár is ugyanezt. Most épp veled akarja ezt a hagyományt továbbfolytattatni Orbán – és már javában nevelik erre a hoffmannizált suliban a fiadat is! Még egyszer leírom ide neked: ugyanabból a viselkedés- és gondolkodásmódból csak ugyanaz az élet következhet! Ha mást, élhetőt, nyugatiast, perspektivikust akarsz, akkor most lépj ki a mókuskerekedből – mert abban csak megdöglesz, miközben újra és újratermeled az orbáni, majd ki tudja, kiről elnevezendő puha diktatúrát!

…Mert Orbán és társai csak miattad-miattatok vannak-lehetnek még hatalmon: mert nap mint nap élitek a puha diktatúrák kettős hazugságát és képtelenek vagytok elhinni azt, hogy nem ez a ti érdeketek, bármit is súgjanak nektek a szülőktől-nagyszülőktől kapott minták. Amíg ezt az egyszerű és nyilvánvaló igazságot nem látjátok be és nem érzitek át, addig nincs kijárat az aktuális egyéni és össztársadalmi szarból!

 

 

 

 

 

 

1 Hogy ez a pótolhatóság mekkora hazugság, ahhoz elég belegondolni a magyar egészségügy helyzetébe, ahol nem pótolhatók a nyugatra távozott orvosok, ápolók. De egy felpörgő gazdaság esetén azonnal kibukna a nyugaton immár százezres tömegben dolgozó jó szakmunkások, mérnökök pótolhatatlansága is.

alapfizu.jpg

„A félművelt teológus: színtiszta eretnek.”

Szalkay Balázs ferences szerzetes - 1438

 

 

1. Miről szól a vita?

A napokban három írás is megjelent a feltétel nélküli alapjövedelem témájában a Dinamó Műhely blogján. Elsőként Braun Róberttől A Párbeszéd Magyarországért alapjövedelem javaslatáról című, (http://dinamo.blog.hu/2015/04/01/a_parbeszed_magyarorszagert_alapjovedelem_javaslatarol), ezt követően és erre reagálva másodikként Szigetvári Viktortól a Nincsenek csodafegyverek című (http://dinamo.blog.hu/2015/04/07/nincsenek_csodafegyverek), majd erre reagálva harmadikként Braun Róbert Viszontválasz alapjövedelem ügyben (http://dinamo.blog.hu/2015/04/09/viszonvalasz_alapjovedelem_ugyben) című posztja. Mivel a magunk részéről a feltétel nélküli alapjövedelem ötletét az évtizedek óta legveszélyesebb baloldali-populista javaslatnak tartjuk, ezért kötelességünknek érezzük leírni, miben téved, miben vezet félre Braun Róbert, amikor Szigetvári Viktornak válaszol.

Braun azzal indít, hogy szerinte ez a vita „a progresszió jövőjéről” szól. Valójában ennél sokkal többről: nem csupán a progresszió, hanem az egész euroatlanti civilizáció jövőjét meghatározó paradigmáról, vagy annak (az alapjövedelem-pártiak részéről történő, kifejezetten önző okokra alapozó és demagóg módon – vagy épp kellő tudás és átgondoltság híján – való) esetleges feladásáról.

Az euroatlanti paradigma alapja a kompetencia és a pozíciók összekapcsolása, mind a társadalomban-politikában, mind a gazdaságban: ez maga a demokrácia és ez maga a piacgazdaság.

 

2. A jövedelemhiány a kompetenciahiány következménye

A periféria-országokban a leszakadásnak – helyesebben: stagnálásnak, amely eltávolít mind a centrumtól, mind a közép- és felső osztályoktól – nem oka, hanem csupán következménye a szegénység. A valódi ok a kompetenciahiány, amely viszont azon a(z öröklött és generációról generációra továbbadott) mentalitáson, társadalmi stratégián alapszik, amely jellemző a stagnáló társadalmi csoportokra. Ennek következtében nem tesznek szert sem társadalmi-állampolgári kompetenciákra, sem pedig adekvát 21. századi tudásra. Így sem vállalkozni, sem innoválni nem képesek, sem pedig a(z egyébként kevés) színvonalas munkahelyen dolgozni.

Annak oka pedig, hogy a társadalom egészének magas életnívójához szükségeshez képest nagyon kevés a színvonalas munkahely, szintén ez a mentalitásbeli és társadalmi stratégiabeli „lemaradottság” az oka: hiszen e társadalmi rétegek nem polgárosultak, bennük a hosszú távú előre tervezés és a szervezés igénye és „tudománya” (eszközkészlet) nem fejlődött ki.

Márpedig, ha ez így van, akkor hiába kapnának „több pénzt” – ráadásul úgy, hogy ehhez semmiféle elvárás nem társul -, önmagában a több pénz még nem ösztönöz arra, hogy változtassanak a mentalitásukon és új társadalmi stratégiákat sajátítsanak el és kezdjenek el alkalmazni az életükben. Valójában az „ingyenpénz” inkább rögzíti a régi mentalitásbeli és társadalmi stratégiabeli struktúrákat – ez közismert lélektani tény.

Ezért van az, hogy (miként Szigetvári helyesen megállapította) a helyzetükön való változtatásnak a kompetenciafejlesztésre és a társadalmi stratégiák megváltoztatására kell alapulnia: oktatásra és a felzárkóztatási támogatás komoly és rendszerszerűen számon is kért feltételeire.

Ostoba az az elképzelés – amely pedig oly gyakori az „alapjövedelem-pártiak” körében -, hogy „a szegények mindent tudnának, ha lenne elég pénzük”: ez csupán a klasszikus 18. századi „nemes vadember” téves toposzának mai megjelenési formája. Hogy ez a gondolkodásmód önmagában mekkora károkat okoz, elég arra gondolnunk, hogy mire vezetett a nyugat „feltétel nélküli” demokráciaexportja az iszlám világban, vagy épp Fekete-Afrikában… De akár az alternatív baloldal köreiben oly népszerű Latin-Amerikát is említhetnénk.

Valójában a világban tapasztalható vagyonkoncentrációnak (valójában: tőkekoncentráció) is az az alapja, hogy a 21. századi, erősen fejlett technológia-alapú munkamegosztásban az említett mentalitásbeli okok következtében lemaradó, e munkakultúrából „kieső” társadalmi csoportok – és: akár egész társadalmak – egyre kevésbé képesek részt venni a magas hozzáadott értékű tevékenységekben, ezért azok hasznából is egyre kevésbé tudnak részesülni. Így jön létre a növekvő jövedelemkülönbség és a növekvő tőkekoncentráció. Ám van itt még egy jelenség, amelyet nem szokás figyelembe venni: a nyugati társadalmakban is meglévő növekvő jövedelem- és vagyoni különbségek oka nem elsősorban e nyugati társadalmak belső viszonyaiban keresendő, hanem abban, hogy a nyugati társadalmakból kikerülő tőketulajdonosok a fentebb említett „fejletlenebb” országokba exportálják a tőkéjüket, ahol többletjövedelemre tesznek szert. E jövedelemforrásból kimaradnak a nyugati társadalmak tőkével nem rendelkező tagjai – ők viszont a fejletlenebb országokban előállított javak elsődleges fogyasztói, így a saját (egyébként növekvő) jövedelmükből a korábbiakhoz képest további összegek kerülnek át e transzferen keresztül a „saját” tőkéseikhez: ez a „belföldi” jövedelem- és vagyonkülönbség-növekedés valódi oka. Nem arról van szó tehát, hogy a saját „nemzeti „gazdaságukban” kapnak kisebb hányadot a(z általuk) megtermelt haszonból, hanem csupán arról, hogy ők nem részesülnek a harmadik világban megtermelt haszonból. Ezért nem ad valós képet az, ha csak „önmagukban”, azaz a multinacionális gazdaságtól függetlenítve vizsgáljuk „a nyugati országokban” az utóbbi időszakban megjelenő „szétnyíló jövedelem- és vagyoni ollót”.

Jól mutatja azt, hogy itt valójában mentalitásbeli problémákkal állunk szemben, hogy a munkaerőpiacra „frissen érkező” fiatalok tömeges munkanélkülisége sem „általában a nyugati társadalmakra” jellemző, hanem csupán az északnyugat-európai mentalitástól igencsak eltérő, valójában „familiáris” és nem meritokrata alapokra építkező Dél-Európai társadalmakra. Ez a társadalmi és mentalitásbeli „alapszerkezet” okozza azt a gazdasági-vállalati hatékonytanságot, amelynek követeztében e déli országok gazdaságai állandó problémákkal küszködnek.

 

3. A kockázatok, a népszaporulat, a technológiák és a startvonalhoz való eljutás

Említi a szerző a manapság divatos gondolatmenetet is a „rossz kockázatokról”: ez nagyjából azt akarja jelenteni, hogy immár nem ad „biztonságot” a tudás és a kompetenciák és hogy „a veszély immár nem számítható ki és nem kontrollálható”. Itt azt említi a szerző, hogy „akik pénztőkével rendelkeznek, biztonságban vannak, azok, akik csak humán tőkével, a munkaerejükkel (tudásukkal, munkaképességükkel, egészségükkel) rendelkeznek, nincsenek biztonságban. Ez a középosztályi álom összeomlása.

Ezzel az állítással több baj is van. Először: a kockázatok ma is kiszámíthatók és persze kontrollálhatók is, ha a valódi, a régiektől különböző kockázatokra figyelünk, keresünk adekvát megoldásokat. „Kockázatként” a társadalomtudományban általában valamely új ideológiát, közösségi viselkedésmódot szokás érteni, amelyek „felborítják a régi rendet” és így a régi eszközökkel és a régi közmegállapodások mentén immár kezelhetetlenné teszi a helyzetet. Csakhogy valójában ezek z ideológiák és viselkedésmódok csupán felszíni jelenségek: következményei a technológiai változásoknak. Mint ahogy a manapság felpörgő informatikai forradalom is kifejezetten technológiai változás – és ez generálja azt a munkastruktúrabeli változást, hogy a közeli jövőben sok „manuális” emberi munka válik majd feleslegessé, tömeges munkanélküliséget okozva.

A tömegbázisa erős amortizációjával szembesülő baloldal a feltétel nélküli alapjövedelem „kísértő”, populista, demagóg ötletével akar ismét jelentős támogatottságra szert tenni – nyilván az „underclass” körében. Azonban ez egy végtelenül felelőtlen politikai szédelgés: igazából nem különbözik a szélsőjobboldal szokásától, amely valós problémákra akar téves és veszélyes válaszokat adni. Az újbaloldaliság ugyanis semmi mást nem tesz, mint kipécéz magának egy „ellenséget” – a tőketulajdonosokat – és rájuk (a vagyonukra) uszítja azokat, akiből tömegbázist remél verbuválni magának. Miben is különbözik ez attól, mint amikor valaki (a szélsőjobb) zsidókra, cigányokra, liberálisokra, iszlám-hívőkre mutogat?

Ha igazak azok a feltételezések, amelyekből az újbaloldal a feltétel nélküli alapjövedelem ötletével kiindul, hogy t. i. a társadalomban jelentős tömegek vannak – és még inkább lesznek a közeljövőben -, akik már képtelenek bármiféle értékteremtő munkában-folyamatban való részvételre és emiatt kell átcsoportosítani a pénzt a tőketulajdonosok és a felsőbb jövedelmi decilisekbe tartozók felől „lefelé”, akkor ezzel a „megoldással” két baj is van:

  1. Nem kezeli a valóságos problémát, azaz azt, hogy a modern technológia immár sokkal kevésbé igényel alulképzett, kompetenciahiányos és polgárosulatlan munkástömegeket, akik viszont „vannak és bővítetten újratermelődnek”, ezzel egyre nagyobb ellátás nehézségeket okozva – hiszen már ma is egyre kevésbé képesek önmaguk létfenntartására éppen a létszámuk, a kompetenciahiányuk és a mentalitásuk következtében.
  2. E növekvő tömeg ellátására egyre nagyobb és nagyobb összegeket kellene elvonnunk a tőketulajdonosoktól – viszont a modern technológiákra az jellemző, hogy igazán hatékonyan éppen nagy tőkebefektetéssel és nagy volumenben képesek csak jól teljesíteni. Így, ha csökkentjük a befektethető tőke nagyságát, akkor a saját technológiai civilizációnk sírját ássuk meg – és akkor aztán végleg nem lesz semmink, amivel a leszakadó embertömegeket akár csak minimális szinten is elláthatnánk. Szó szerint még elviekben sem tudnánk akkor őket elegendő élelemmel és vízzel ellátni, nemhogy a felzárkóztatásukhoz szükséges „extra anyagiakkal”. Éppen azoknak az erőforrásoknak a megtermelhetőségi esélyeit csökkentenénk, amelyekből – többen között – a feltétel nélküli alapjövedelmet is ki akarják fizettetni!

Az egyre növekvő és a technológia következtében a munkaerő-piacról kiszoruló tömegek által generált problémahalmazt csak akkor tudjuk kezelni, ha csökken e tömeg létszáma – ez pedig felveti annak a kérdését, hogy vajon érvényesek-e még a fejlett társadalmakban favorizált népszaporodási programok?

E programok alapparadigmája az, hogy az újabb és újabb generációk nyugdíjas kori eltartásához szükség van-lesz az újabb és újabb, a megelőzőkkel legalább azonos létszámú fiatalabb generációkra, azok munkaerejére. Azonban ez a paradigma szemben áll a fenti, azaz a technológiai fejlődés következtében előálló egyre kevesebb és kevesebb élőmunka-igénnyel. A régi korokban, főképpen az ipari forradalom előtt egyértelműen azok a társadalma voltak erőforrás-előállítás szempontjából a legjobb helyzetben, amelyekben sok szorgos munkáskéz állt rendelkezésre. Ám mára kezd előállni az a technológia, amely immár egy másik paradigmát követel meg: kevés, de jólképzett ember munkájára van-lesz szükség – és ez a „munka” leginkább az innovációt, a modern technológiák fejlesztésben és kezelésében való jártasságot, valamint a magas szintű oktatást és szolgáltatásokat jelenti.

Ezzel szemben, ha vetünk egy pillantást az egyes „problémás” országok korfáira, akkor azt tapasztaljuk, hogy ott az underclass „bővített újratermelése” folyik. Trendjében éppen azok a társadalmak1 – és azokon belül épp azok a társadalmi rétegek – szaporodnak, amelyek mentalitásuk, társadalmi stratégiáik és kompetenciahiányuk révén a szükségesnél kevésbé képesek maguk köré fejlett gazdaságot és innovatív munkahelyeket teremteni.

Így tehát az esély „startvonalára” azért jutnak arányában el egyre kevesebben, mert olyan közegben, azaz olyan mentalitásban szocializálódnak, amelyben az elsajátított társadalmi stratégiák teszik őket alkalmatlanokká a startra. Ezen pedig egyszerű többletjövedelem-/alapjövedelem-juttatással nem lehet változtatni: a többletpénzt ugyanis a régi struktúráik által meghatározottan fogják elkölteni. Változtatásra csak a feltételrendszer megváltoztatásával lehet rábírni az embereket – ha csak simán azt tapasztalják, hogy az eddigi szokásaik mellett élhetnek immár jobban, akkor vajon mi is motiválná az emberek többségét a változtatásra? Marx is megmondat, hogy „a lét határozza meg a tudatot”.

 

4. „Új alku” – újkommunista erőszakkal?

De van a szerzőnek még egy egészen veszélyes, destruktív távlatokat megnyitó gondolata is, ez:

A nem pekárius eliteknek többet kell adniok a közösbe, mert a tőke teremtette értéktöbblet egésze nem jár nekik.” – így, mindenféle indoklás nélkül arra nézvést, hogy miért is nem jár a tőketulajdonosoknak ezen értéktöbblet egésze? Hiszen ha valaki a saját kreativitásával-kompetenciáival tett szert komoly tőkére, majd azt újra befektetve további tőkejövedelemre, akkor mi jogon vonnánk meg a jogát e jövedelmekre? Avagy: ha valaki örökölte a tőkét és azt kompetens módon, azaz szakszerűen, innovatívan és értékgyarapító módon hasznosítja, akkor neki ugyan miért ne lenne joga az értéktöbblet tetszése-belátása szerinti felhasználására? Feltételezem, hogy ha Braun Róbert lenne nagytőkés örökhagyó, vagy éppen örökös, akkor nem szeretné azt, ha egy „jakobinus állam” jönne és elkezdene turkálni a zsebében?

…És Braun csak ír tovább, ekként:

És ezért kell az államnak szabályozási eszközökkel kikényszerítenie a piac nem létező láthatatlan kezével szemben a megélhetést biztosító magasabb minimálbért, a megtakarítást is lehetővé tévő megélhetési bért és a profit egy részének munkavállalói újraelosztását, szakszervezetek hiányában ágazati béralkukkal kiárazni a kizsákmányoló és alacsony termelékenységű munkaformákat.

Itt azért lenne két megjegyzésem:

  1. A bér piaci szereplőkön kívüli beavatkozók általi megállapítása egyértelműen vezet a versenyképesség-romláshoz – ami viszont hosszabb távon éppen az államhatalmi beavatkozással megnövelt fizetéseket adó munkahelyek létét kockáztatja. Nincs olyan mód és példa, amely szerint a „csak úgy” megemelt fizetések ne vezetnének a versenyképesség romlásához – hiszen a tőketulajdonosok nem „felélik” a nekik járó anyagi javakat (mivel „a tőkés fogyasztása rugalmatlan” – ahogy Marx írja), hanem újra befektetik. természetesen a tőkések jövedelme és így a fogyasztása is nagyobb, mint a munkavállalóké, ám ez a „hatalmi szóval vegyük el a gazdagok pénzét!”-módszer ostobaság, hiszen ezzel nem csak a tőkésen ütünk, nagyon csekély egy főre jutó nyereség reményében, hanem kivéreztetjük magát a tőkét is, amely nélkül pedig nincs se innováció, se termelés…
  2. A béralku-pozíciót nem azzal kell és lehet a „nemtőkés” oldalon növelni, hogy erre államhatalmi eszközökkel rásegítünk – ez ugyanis semmit sem javít a „kedvezményezettek” önállóságán és önszervező kompetenciáin. Ehelyett inkább a mind általánosan vett (társadalmi, polgári-autonóm és állampolgári), mind pedig tudásbeli-technológiai kompetenciák fejlesztése a megoldás: az államnak efelé kell matatnia!

Ha „új alkut” akar kötni valaki a társadalom különböző érdek- és értékközösségeivel, akkor azzal az ajánlattal kell mind a tőketulajdonosok és magasabb jövedelműek, mind a nemtőkések és alacsony jövedelműek felé fordulnia, hogy ez utóbbiak tudásbeli, kompetenciabeli fejlesztése pozitívan hat vissza a tőketulajdonosok helyzetére is: hiszen magasabb szintre emeli az adott társadalom hozzáadott érték-termelő képességét. Így a tőketulajdonosok és magasabb jövedelműek immár nem „csak lenyúlásnak” érezhetik a dolgot, hanem befektetésnek, amely hosszabb távon nekik is többletet hoz. Minden értékközösséggel a maga gondolkodási struktúrái mentén lehet és érdemes kommunikálni- ezek szerint, ha a felsőbb osztályokkal akarunk új paradigma mentén új konszenzust, akkor ez az új paradigma nem lehet valamiféle újszocialista-újkommunista elképzelés! Ez ugyanis nem megállapodás-kísérlet és nem ajánlat lenne, hanem agresszió – az agresszió pedig ösztönszinten szül viszontagressziót.

A nyugati modell a közös érdekek mentén való együttműködésre épül – éppen ettől a legeredményesebb és a leghatékonyabb, hosszú távon is. Ennél jobb modellt, amely egyszerre biztosít hosszú távon is működőképessége és erőforrás-bőséget, nem talált ki még senki sem, pedig számosan kísérleteztek ezzel. Nem szabad és nem etikus ezt a modellt egy nyilvánvalóan több sebből vérző és összefüggéseiben végiggondolatlan, visszaellenőrizetlen modellel akarni felváltani, mint amilyen a feltétel nélküli alapjövedelem is!

 

5. A tőke alapja a tudás!

Braun abban is téved, hogy szerinte – ha ezt nem is mondja ki expressis verbis – a mai piacgazdaságra alapozó meritokrata társadalomban „a tőketulajdonosoknak” jut a legtöbb jövedelem, mind arányiban, mind abszolút értékben, így tehát „a tőke”, azaz annak birtoklása a jövedelemszerzés alapja. Ez azonban valójában a kapitalizmus történetében sosem volt így: a kapitalizmusban a tőke mindig következmény, éspedig a kreativitásé2. Mint ahogy a tőke „fialtatásához”, azaz hatékony újra-befektetéséhez is kreativitás kell.

Valójában a modern, tudásalapú piacgazdaságban a „magasabb jövedelem” és a tőketulajdonossá válás alapja éppen az a tudás, amelyről Braun – tévesen – ezt írja:

…azok, akik csak humán tőkével, a munkaerejükkel (tudásukkal, munkaképességükkel, egészségükkel) rendelkeznek, nincsenek biztonságban. Ez a középosztályi álom összeomlása.

Ehhez képest az utóbbi évtizedek kifejezetten azt igazolják, hogy mindazok az új világcégek, amelyek ezekben az évtizedekben megszülettek, éppen hogy tudásalapú „garázscégekként” kezdték. Közismert tény, hogy a ma a világot uraló nagy tőketulajdonos cégek 60%-a másfél-két évtizeddel ezelőtt még nem is létezett: ezek mind olyan vállalkozások, amelyek alapja a tudástőke volt és ma is ebből származik a dinamizmusuk – hatalmas tőkéjük csupán következménye, eredménye az invenciójuknak és a szervezőkészségüknek. Ezek a cégek nem úgy születtek meg, hogy valamiféle nagytőkés csoportok gründolták meg őket – ráadásul a „klasszikus nagytőke-tulajdonosok” is, mint pl. a járműipar, ma már meg sem lehetnének a start up-vállalkozások újabb és újabb innovatív technológiái nélkül: ma egy autó, vagy egy repülő meg sem mozdulhatna az utóbbi 2-3 évtizedben szó szerint a semmiből, csak tudásalapon létrejött technológia nélkül. De a nagytőke „legrettegettebb” vállalkozásai, a fegyvergyártók is éppen ezekre a technológiákra – és ezekre a start up-vállalatokra, az azokban megtestesülő, azok által birtokolt és tőkévé transzformált tudásra - alapozzák a legújabb fejlesztéseiket: ma már egy harckocsi-páncél sem csupán „nehézipari termék”, nem is említve az IT-hadviselés egészen új világát…

Mindez cáfolja a szerző azon állítását, hogy a középosztály – az álmaival együtt – „összeomlott” volna: éppenséggel úgy utak és esélyek nyíltak meg a (tudásalapú-tudásbirtokos) középosztály előtt!

Az persze más kérdés, hogy egy-egy társadalom hogyan tud részesülni ezekből az új esélyekből: hogy a technológiai forradalom nyertese lehet-e?3

 

6. Létezhet-e nem meritokrata alapú demokrácia?

…De Braun még mindig nem áll le, még további ostobaságokkal végiggondolatlanságokkal is traktálna minket, íme:

…miképpen a liberális gondolkodás elválasztotta egymástól a kulturális és a politikai nemzetet, úgy kell az új kockázat-társadalom progresszív gondolkodásának elválasztania a gazdasági nemzetet a politikai nemzettől. A meritokrata versenyelv a gazdaság világába tartozik, míg az alapjövedelem a politikai nemzet alapját jelentheti: lehetőséget ad a társadalom valamennyi tagjának a politikai részvételre és a politikai-gazdasági kiszolgáltatottság minimális enyhítésére. A politikai nemzet tagjától a közösség nem a gazdaság világába tartozó bérmunka alapú ellenszolgáltatást, hanem politikai részvételt vár el, ehhez pedig számára a közös tanulás és információhoz jutás egyenlő esélyét kínálja. Ez egyaránt jelenti a lehetőségekhez képest egyenlő oktatási, közszolgáltatási hozzáférés esélyét, és a minimális egzisztenciális kiszolgáltatottság csökkentésének lehetőségét.

Braun úrnak, mint képzett baloldalinak, tudnia kellene, hogy a politikailag erős nemzetek, illetve társadalmi csoportok erejüket mindenkor gazdasági erejükre alapozták. Emiatt aki el akarja választani a gazdasági nemzetet a politikai nemzettől, az „csak” az emberi társadalmak egyik legalapvetőbb törvényszerűségét akarja áthágni. Hiszen mit is jelentene valójában az, ha ezt az abszurd elválasztást megtennénk? Nem mást, mint hogy elvonnák a politikai döntési kompetenciákat azoktól, akik pedig erre a legfelkészültebbek – és „hatalmi szóval” átadnák azoknak, akik erre egyáltalán nincsenek felkészülve. Hiszen, mint fentebb már leírtam, éppen azért vannak jövedelemhiányos helyzetben, mert a szocializációjukkal magukba szívott mentalitás és társadalmi stratégia kompetenciahiányossá tette őket – a kompetenciahiányosok döntési pozícióba emelésétől pedig az Isten óvjon! Még egyszer leírom: az nem változtatna az underclass körében jellemző „politikai-gazdasági kiszolgáltatottságon” még „minimálisan” sem, ha „csak némi többletpénzt” adnánk nekik. Hogy ez mennyire igaz, azt bizonyítják azok a triviális példák, amikor underclass szocializáltságú, kompetenciahiányos emberek lottómilliomosok lettek és közülük bizony a zöm eltékozolta a nyert pénzt és visszasüllyedt az underclassba…

Persze, sokan e fenti bekezdésre azt mondhatják, hogy Braun nem beszélt a hatalom inkompetens kezekbe juttatásáról – pedig de bizony! Hiszen aki „politikáról” beszél, az részérdek-érdekérvényesítésről és az erőforrások feletti rendelkezésről beszél. Aki „politikai nemzetről beszél”, az ezzel nem másról beszél, mint a „politikai nemzetbe” soroltak politika-befolyásoló pozíciójáról – azaz: arról, hogy kié a hatalom. Ezért, ha elválasztanánk egymástól a társadalmat „finanszírozó” rendszert [gazdaság] a társadalmat irányítótól [politika], és ha a kettőt más-más paradigmák szerint akarnánk berendezni - azaz: végső soron kiiktatnánk a politikából-hatalommegszerzésből a meritokrata alapelveket - annak bárki által beláthatóan végzetes következményei lehetnének. Braun azt írja, hogy:

a meritokrata versenyelv a gazdaság világába tartozik, míg az alapjövedelem a politikai nemzet alapját jelentheti”.

Magyarán: Braun és társai lényegében szakítani akarnak a demokráciával! Hiszen ahogy már sokszor leírtuk itt a blogon: a demokrácia alapja éppen a meritokrácia. A demokrácia abban különbözik alapvetően az autokráciától, hogy a pozíciókat – amelyekkel az erőforrások feletti rendelkezés lehetősége és a társadalmat elrendező szabályok megalkotása és működtetése jár – nem valamely kontraszelektív elv és gyakorlat szerint, hanem éppenséggel az alkalmasság (azaz: a kompetenciák és a demokratikus intézmények által rendszeresen visszaellenőrzött teljesítmény) alapján, tehát meritokrata alapelvek szerint lehet megszerezni és birtokolni! Amikor Braun arról ír, hogy a politikai nemzet alapja nem a teljesítményelvűség, hanem bármi más (pl. az alapjövedelem), akkor ezzel elveti a demokráciát… És mindezt Braun írásában „a lényeg”-nek nevezi!

Teszi ezt pedig nyilvánvalón azért, mert nem érti, nem ismeri a demokrácia valóságos mibenlétést, és hogy mitől működik ez a társadalmi formáció és végig sem gondolja, hogy mi az igen szoros összefüggés a teljesítményelvűség és a demokrácia (no meg a tudásalapú piacgazdaság, mint az emberi történelem során létezett legélhetőbb viszonyokat teremteni képes gazdasági formáció) között.

Így, ennyire ismerethiányosan és ennyire végiggondolatlanul politizálni veszélyes!

 

7. Természetes egyenlőtlenségek

…És akkor még nem is írtam azokról az ismeretbeli hiányokról, amelyek a társadalomtudományok természettudományos (humánetológiai, evolúciógenetikai, stb.) alapjai terén mutatkoznak meg alapjövedelem-propagátori körökben. Ezeket - igazán csak érintve (hiszen írtunk már róluk Az újbalosok esete Newtonnal és az Eukleidész intése az újbalosokhoz című posztokban) – az alábbiak:

  • Az emberi közösségek hierarchikus csoportokat alkotnak, bennük mindenkor léteznek aktuális kompetenciákon alapuló, az erőforrásokhoz való hozzájutásban (is) megmutatkozó igazságos egyenlőtlenségek. Aki ezeket ki akarja küszöbölni, annak az ember genetikus örökségét, genomját kellene átírnia a sikerhez.
  • Az egyenlőtlenségek csak részben alapulnak/jönnek létre szociális helyzet-alapon: valójában az egyén genetikailag meghatározott képességei ezt alapvetően befolyásolják. Az egyén fejleszthetősége csak e korlátokon belül működik.
  • A versengés szerves részét képezi az ember genetikus örökségének – ez biztosítja ugyanis a közösségben való érvényesülést, amely érvényesülés (ami pl. az elképzeléseink megvalósításának lehetőségét is jelenti), valamint az erőforrásokhoz való hozzájutás és a felettük való (általános értelemben vett) rendelkezés alapja. Valójában már jóval az emberiség közvetlen ősei előtt is jelen volt az élőlényekben a számukra hasznosítható erőforrások minél nagyobb volumenben való megszerzésének késztetése. Ezt nem lehet neveléssel sem kiirtani, sem felülírni. …Hogy mennyire nem, azt az is bizonyítja, hogy amikor az alapjövedelem-propagátorok kézzel-lábban küzdenek az elképzeléseik megvalósításáért még a nyilvánvaló és érthetően, logikusan elébük tárt ellenérvek dacára is, éppen a bennük is működő „versengő-önérvényesítő gének” működésének következménye, amelyet nem iktatnak ki a racionális-kognitív érvek. Sőt: az ellenérvek és a saját „hitük” konfrontálódásával keletkező kognitív disszonancia csak további „ösztönös küzdelemre” – azaz: még kevésbé strukturált, még kevésbé tényszerű és összes következményeiben még inkább végiggondolatlan érvelésre, küzdelemre készteti őket!

 

8. Nem működhet, mert…

Összefoglalva, a feltétel nélküli alapjövedelem ötlete:

  1. Felcseréli a társadalmi hátrányok okait azok következményeivel – ebből következőleg pedig rossz receptet kínál e hátrányok felszámolására.
  2. A technológiai fejlődés következtében „feleslegessé váló” kompetenciahiányos munkaerő problémáját úgy kívánja orvosolni, hogy e kompetenciahiányos tömegek újratermelődését a produktívaktól átcsoportosított – és ezzel össztársadalmi nézőpontból eltékozolt – anyagi forrásokkal kívánja hosszabb távon is állandósítani, újratermelve ezzel a problémát.
  3. Az erőforrás-átcsoportosítással járó, a produktív társadalmi csoportoktól elvárt áldozatot nem a kompetenciahiányokat valóban csökkenteni képes módszerek működtetése érdekében kéri, így még hosszú távon sem teszi érdekeltté ebben az átcsoportosításban a produktívakat. Az általa elképzelt „új társadalmi alkut” így az egyik (adakozó) csoport érdekei ellenében, ráadásul bevallottan államhatalmi erőszakkal szeretné kialakítani. A történelem tanúsága szerint ezek a kikényszerített, féloldalas alkuk rosszabb viszonyok közé taszítják az egész társadalmat és hosszabb távon úgyis fenntarthatatlanok.
  4. Nem veszi figyelembe azt a sokszorosan igazolt tényt, hogy a tőke a kreativitásból keletkezik, így a gazdaság valódi mozgatóereje nem „önmagában” a tőke és a tőketulajdon. A tőke és a tőkekoncentráció szerepe a gazdaságban valójában nem más, mint hogy finanszírozza a fejlődés alapját adó kreativitást – viszont ezt a funkcióját a tőke a modern technológia korában csak akkor tudja ellátni, ha kellő nagyságban áll egy-egy gazdasági entitás rendelkezésére, ha azt nem aprózzák fel sem osztogatással, sem azzal, hogy inkompetens kistulajdonosokra bízzák „társadalmi tulajdonba adással”. Ez a rendszer a „létező szocializmus” és az „épülő kommunizmus” országaiban már egyszer megbukott: hét évtizednyi koherens tapasztalat bizonyította be, hogy a társadalom nem hatékony tulajdonos. Ráadásul – ahogy azt már itt az 1. pontban leírtam – a tőkejövedelmek „elosztogatása” nem a szegénység valódi okait (azaz a kompetenciahiányokat) kezeli: márpedig ha egy hibás motorba töltünk több üzemanyagot, attól az a hibás motor meg nem javul, viszont elpazaroltuk az üzemanyagot…
  5. Ha a „politikai nemzet” alapjává nem a demokrácia leglényegét jelentő meritokráciát tesszük, hanem valami mást, akkor ezzel magát a demokráciát szüntetjük meg.
  6. Az emberi társadalmakban az egyenlőtlenségeknek az emberiség evolúciójából következő genetikai, viselkedéstani, agyszerkezet-béli alapjai vannak – ezek „kiiktatása” nm lehetséges. Nem működnek azok a társadalmi, gazdasági és hatalmi konstrukciók, amelyek ezek ellenében szerveznék át az emberi közösségeket és azok működését.

Az emberiség „boldogításához”, de még egy-egy komolyabb probléma megoldásához sem elégséges, ha néhány divatos könyvet elolvasunk, és aztán elkezdünk visszaellenőrizetlenül és a teljes összefüggésrendszerrel nem számolva, azt nem is ismerve „csodafegyver-módszereket” bevezetni próbálni. Ebből jó még sosem származott – kérjük, most se kísérletezzenek ezzel! Még akkor se, ha ettől remélik a kiüresedő és népszerűtlenné váló baloldal feltámasztását: túl magas lenne az ára!

 

 

1 Vannak példák a népességszám-növekedést biztosító születésszámra is a fejlett országok körében, ám itt jellemzően éppen a közép- és felsőosztályban születik kettőnél több gyerek, mert egyszerűen megengedhetik ezt maguknak.

2 Kreativitás alatt itt nem csupán valaminek a „megalkotása” értendő, hanem akár régi, akár újonnan felismert tények új összefüggésekbe való rendezésének képessége is, amely által a felismerő új gazdasági struktúrákat képes teremteni, ennek birtokában pedig akár új politikai és hatalmi szerkezeteket létrehozni.

3 Az ezzel kapcsolatos társadalmi-politikai teendőinkről szól a Politizálnunk nem akármi okért kell! c. korábbi írásunk.

2015.04.05. 21:35 Szerző: Moin Moin

„Szakpolitikát, de azonnal!”?

szakpol.jpg

Könyörgöm, ne mondd, hogy ezer! - sírta összetett kézzel. - Ti mind bolondok vagytok, a Kapitánnyal együtt... Az a konzul ivott valamit előzőleg, és megcsúszott a nyelve... Ötvenezer dollár nem létezik, még negyvenezer sem...

Rejtő Jenő: A megkerült cirkáló

 

 

1. „Higgye el nekem, én egyetlen rezsimnek sem vagyok ellensége. Sőt én mindegyiknek kifejezetten híve vagyok.”1

Miért van az, hogy a magyar választók között számosan vannak, akik úgy képzelik el a „jó politikát”, hogy az tulajdonképpen nem egyéb, mint „adekvát szakpolitikák” összlete. Miért van az, hogy amikor valaki-bárki előáll akár régi, akár új politikai aktorként, akkor a magyar publikum azon nyomban az illető szakpolitikájáról kezd kérdezgetni: milyen személyi jövedelemadót tervez, mekkora lesz az ÁFA, mit kezd a kórházak adósságával és lesz-e egyéni számlás nyugdíjrendszer?

Azt viszont szinte soha és senki sem kérdezi meg tőle, hogy általában miféle elképzelésrendszer, miféle paradigma él az illetőben az országgal és a világgal kapcsolatban? Persze, azt mondják, hogy „legyen demokrácia!”, meg hogy „szüntesse meg a korrupciót!” és a politikusok lopkodásait. De arról Magyarországon vajmi kevés kérdés hangzik el, hogy általánosságban mitől élhető egy társadalom és hogy mit kell csinálni, változtatni, megtanulni és pótolni ehhez?

Ezt a kérdést egyszerűen nem is ismeri a magyarok zöme, meg sem fordul a fejében az, hogy ezt is meg lehetne kérdezni – sőt: hogy legelőször ezt kell megtudakolni!

Merthogy erre szolgál maga a politika: annak adekvát célja nem más, mint a jól élhető társadalomra vonatkozó paradigma gyakorlattá tétele.

Azért van ez így, azért nem vetődik fel sohasem ez a kérdés, mert megszokta a magyarság, még a legkülönb közgondolkodói is, hogy a társadalomnak alacsony a szabadságfoka és így nincs benne, nem került bele a magyar közgondolkodásba az, hogy egyáltalán léteznek ezek az alapkérdések.

Miért jó Svédországban és miért rossz Magyarországon? Mitől működik jól a német gazdaság és mitől döglött meg a görög? Miért adott óriási lendületet Norvégiának az olajvagyon és miért nem prosperál az olaj-nagyhatalom Oroszország? …Amíg ezekre a kérdésekre nem ismerjük a válaszokat, addig ugyan miféle szakpolitizálásra lehetnénk képesek?

Elmondható, hogy minél inkább „benne van” egy adott társadalom közgondolkodásában a dolgok alapjaira való rákérdezés lehetősége és szokása, annál inkább képes az a társadalom gazdaságban, tudományban, innovációban és kultúrában magasan teljesíteni. Ez a közgondolkodásmód persze spontán módon egy nagyon hosszú és véletlenekkel teli folyamat révén szokott kialakulni.

Azokban a társadalmakban, ahol mind a széles tömegek, mind pedig az elitek elfogadják azt a felállást, hogy a hatalom szab meg mindent, és hogy a hatalom megtehet szinte bármit, ott az szokott történni rendszerint, hogy az emberek nemigen törekednek arra, hogy a fennállónál jobb hatalmat létesítsenek közösen, a maguk erejére-eszére, szervezőkészségére támaszkodva – mivel ezt a saját pillanatnyi egzisztenciájukra nézvést kockázatos dolognak érzik. Ezek a társadalmak örökösen az aktuális hatalom adta keretekhez való szubmisszív alkalmazkodás állapotában vannak: sohasem kérdőjelezik meg azt a paradigmát, amely alapján minden egyes aktuális hatalom be szokott rendezkedni e társadalmakban. Mert ez a paradigma hatalomról hatalomra ugyanaz: aki fenn van, ahhoz idomulniuk kell a lentieknek.

…És itt van a szakpolitizálás iráni igény igazi forrása: ha „az egészet” nem szokás, nem lehet vizsgálni, megkérdőjelezni, ha ennek sem az igénye, sem a képessége nem fejlődött ki az adott népben, akkor csak addig terjed a szellemi és belátásbeli horizont, hogy az adott paradigmán belül hogyan fog berendezkedni a hatalom. Mennyit központosít és mennyi pénzt enged szabadon elkölteni? Mekkora tanszabadságot engedélyez a pedagógusoknak? Mennyire ad pénzt a nyugdíjasok, vagy épp a szakszervezetek követeléseinek? Ám azt senki sem fogja felvetni, hogy „mi ez a marhaság, hogy a hatalom enged bármit is nekünk? Miért nem mi mondjuk meg a hatalomnak, hogy mit tehet és mit nem?”

A magyarok szakpolitizálás-igénye egyszerre ered az általuk szinte egyedüliként ismert alattvalói attitűdjükből, valamint az ebből az önállótlan-kiszolgáltatott attitűdből következő, a közügyeket illető magabiztosság- és biztonságérzet-hiányból: azt nem tudják, hogy miképpen, milyen módszerekkel és milyen eszközökkel kellene-lehetne egy közérdekű, az állampolgárok által kontrollált hatalmat felépíteni és működtetni – jóformán fel sem fogják azt, hogy egyáltalán létezhet egy efféle opció is az állampolgárok és a kormányzás/kormányzat relációjában. Azt viszont felfogják, ha azt hallják, hogy XY politikus vagy párt két százalékkal csökkenti az ÁFA-t, vagy a rezsit. Mindeközben pedig – miközben örülnek a hatalomtól ígért ajándékpénzecskének – nem hisznek egy olyan kormányzat lehetőségében, amelyet ők kijátszhatatlanul ellenőriznek.

A magyar közvélemény nem hiszi el, hogy „maga a politika” is létezhet: hogy létezhetnek általános politikai paradigmák is, nem pedig csak az ugyanazon „patriarchális etatizmuson” belüli szakpolitikák, megvalósulási módok és mániák között lehet válogatni… Meg kell viszont jegyezni azt, hogy a szakpolitizálás elsősorban a magyar baloldali és liberális politikai közeg és szavazóbázis „fétise”.2

Annak közvetlen oka, hogy ez a szakpolitikai (azon belül is elsősorban makrogazdasági-gazdaságpolitikai és fiskális) fétisizmus kialakult ebben a közegben, a Kádár-korszakban keresendő.3 Mivel az a rendszer „nem engedhette meg” (sem magának, sem a társadalomnak), hogy az egész társadalmi paradigmát érintő alapvető kérdéseket tegyen fel és keressen ezekre valóságos válaszokat, ezért minden problémát – és azok megoldását is – „átnyomott” a gazdaság- és szakpolitika dimenziójába. Alapvetően erre vezethető vissza a magyar közgondolkodás gazdaságpolitikai-szakpolitikai orientációja. Mivel a hatalom így tematizált, ezért annak ellenzéke is automatikusan átvette ezt (hiszen ők is csak „történelmileg determinált magyarok” voltak, azaz az ő szocializációjuk is olyan automatizmusokat alakított ki bennük, amelyek elhárították az igazán eltérő hatalmi paradigmákban való gondolkodást). Ezért a „szakpolitika” lett a rendszerváltó ellenzék politikai nyelve is – annak ellenére (és az állal sokáig elfedve), hogy ők, ugye, ellentétben a „komcsikkal”, természetesen „demokráciában gondolkodtak”. Ám valójában és politikai cselekvési mindennapjaikban nagyjából-egészéből ők is úgy bántak a hatalommal, mint egy hatalmi szorongásokkal terhelt autokrata. Ebben nőttek fel, ezt ismerték, ez működött bennük… Az általános társadalmi kérdések („nemzeti sorskérdések” formájában) pedig megmaradtak akár a „klasszikus” („nemzeti-keresztény”), akár a szélsőjobboldali politikai vágyak és illúziók által belakott terepnek…

A baloldali és liberális szakértők pedig lényegében az egész rendszerváltást úgy fogták fel, mint egy kétoldalú formális modellváltást: egypártrendszerből pluralista jogállammá, illetve tervgazdaságból szabadpiaccá. Ha végigelemezzük a rendszerváltás során alkotmányozási, jogalkotási és intézményalakítási, privatizációs, bankrendszer- és gazdasági szabályozás-átalakításai téren lezajlott folyamtatait, akkor egy erősen elméleties jellegű jelenséghalmazt találunk, amely során gyakorlatilag nem gondolták újra a társadalom mélyszerkezeteit és alapstruktúráit meghatározó-működtető paradigmákat, hanem ezekkel nem foglalkozva egyszerűen új játékszabályokat hirdettek ki.

 

2. „Mi pedig éltünk tovább… úgy, ahogy az ősök éltek a határtalan és otthontalan pusztákon.”4

De hogy e mélystruktúrák valójában mennyire változatlanul maradtak és működtek tovább, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a mainstream politikától egészen a kisemberek hétköznapjaiig ugyanazok a rövidtávú érdekalkukra alapozott taktikai játszmák folytak továbbra is, amelyeket akár a ’70-es évekből is nagyon jól ismertünk.

A magyar társadalom, azon belül pedig a magyar politika és a gazdaság szereplői nem tanultak meg hosszú távú stratégiákat alkotni, ezekben gondolkodni – és egyáltalán: nem fogták fel ezek alapvető fontosságát egy - elvileg - a demokrata-piacgazdasági paradigmára épülő világban.

Sem a reformellenzék, sem azóta egyetlen kormányerő sem gondolkodott el azokon az élhetőségi és sikerességi alaptételeken, amelyekre fentebb már utaltam. A legkülönb politikai aktoraink is úgy tették a dolgukat, mintha az alkotmányban és a demokratikus intézményrendszerben 1990-ben létrehozott formális rendszer (amely oly távol állt a magyar társadalomban általános értékorientációtól és társadalmi stratégiától) magának a közgondolkodásnak az átalakulása nélkül, csupán bizonyos ad hoc szakpolitikák által is képes lehetne „perfekt, szilárd demokráciát” és sikeres piacgazdaságot teremteni és fenntartani… Aztán 2006-tól kezdődően, de különösen 2010 után egyértelművé vált, hogy ez nincs így. Ennek ellenére még ma is a legtöbben, akik szemben állnak a magyar jobb- és szélsőjobboldal által kínált társadalmi paradigmával, kényszeresen, jobb ötletük nem lévén csak az általánosságok szintjén megragadó demokratikus tirádákkal körbekanyarított szakpolitizáláshoz nyúlnak vissza. Jellemző, hogy még a mainstream baloldallal – és az egész kapitalizmussal – szembenálló újbalos csoportok sem beszélnek általános társadalmi paradigmáikról (persze nincsen is ilyen nekik…), hanem csak bizonyos kifejezetten „szakpolitikai jellegű” ötletekkel foglalkoznak, mint például a „feltétel nélküli alapjövedelem”, vagy éppen a „fenntarthatóság”.

…Pedig ez így nem fog menni! Egyszerűen lehetetlen „jó szakpolitikákat” kidolgozni anélkül, hogy az ezeknek koherens keretet adó paradigmát ne fogadtatnánk el a társadalom kellően nagy hányadával. Bárki beláthatja, hogy igen nehéz úgy érvelni például az oktatás teljes átszervezése és az erre fordítandó ezermilliárdok mellett, ha nem fogalmazzuk meg és tesszük elfogadottá a tudás- és teljesítményalapú társadalom paradigmáját. Ha ezt nem tesszük meg, akkor „szétszednek minket” a részérdekek: akkor nehéz lesz megindokolnunk azt, hogy miért nem épp az egészségügybe, az utak rendbetételébe, netán a vállalkozás-támogatásba, vagy az önkormányzatokba öljük ezt a hihetetlen összeget.

Nem helyes az a politikai felfogás, amely a jó kormányt szakpolitikus egyszerű „összegének” képzeli el - mint ahogy nem helyes a manapság is tomboló „küldetéstudatos maffiózók” által működtetett kormányzás sem. Nem helyes, ha úgy gondolkodunk, hogy „minden, ami nem konkrét számokba öntött szakpolitika, az feltétlenül csak üres filozofálgatás, vagy ostoba és veszélyes fantazmagória!” Még akkor sem helyes így engednünk a szakpolitika-fétisnek, ha azt tapasztaljuk, hogy sokan, akik potenciális ellenzéki szavazók, ezt várják el és így képzelik el azt a fajta „jó politizálást”, ami – elképzeléseik szerint – nekik tetszene. Fentebb leírtam már, miért gondolkodnak – maguktól, magukra hagyottan – ők is ekként: mert „a politika” náluk, az ő felfogásunkban sem az általános társadalmi paradigmánál kezdődik, hanem csupán az általuk is régről és egyedüliként személyesen is ismert „patriarchális-etatista” politikai modell egyik változatának választásánál.

Egy igazán felelős és széles látókörű, kormányzásra készülődő politikai erő természetesen nem maradhat meg ennél az elképzelésnél: mert éppen ez a politikáról alkotott elképzelés az egyik legfontosabb alapoka a „magyar sikertelenségnek”. Nekünk nem csupán egyszerűen „jobb szakpolitikai minőséget” kell szolgáltatnunk, mint Orbán, Matolcsy, Tóbiás, vagy Vona, hanem jobb általános politikai és társadalmi modellt is.

Szakpolitizálni ugyanis csak egy adott elképzelésrendszeren belül lehet koherens módon. Ezért a helyes politikacsinálási technológiai sorrend az alábbi:

  • Elsőként meg kell fogalmaznunk a társadalmi paradigmánkat.
  • Ezt követően lehet a már jól definiált és jól is kommunikált általános elképzelések megvalósításához szükséges konkrét politikai eszközöket és lépéseket megfogalmazni és propagálni.

Ez egy egészen más emberi és politikusi gondolkodásmód és egészen más munkamódszer, mint amilyen az elmúlt években-évtizedekben általánosan uralta a magyar közéletet: egy teljes, egymással összefüggő elemekből álló folyamat, nem pedig „ötletparádé” és persze „rohanás az események után”. Ha ezt nem így tesszük meg és nem visszük bele „alaptudásként” ezt a potenciális szavazóbázisukba, akkor sem azt nem tudjuk velük megérttetni, hogy mit miért csinálunk, sem azt, hogy milyen sorrendben és összerendezettségben, sem pedig azt, hogy miért nem csinálunk meg esetleg valamit, ami pedig” önmagában nézve” akár nagyon sürgős is lenne.

 

 

 

 

1 Bacsó Péter: A tanú - 1969

2 A jobboldal és a szélsőjobb egy egészen más fétist imád: a „nemzeti sorskérdéseket” – de ezek elemzése most nem feladatunk, mivel ezeknek vajmi kevés közük van bármiféle reális (azaz tényeken alapuló, végigszámolható) politikához. Helyettük ott csak sérelmek, vágyak, indulatok, túlkompenzált félelmek és kisebbrendűségi érzések, valamint csoportönzések vannak; és (jobb esetekben) még némi „antivilágbeli” ideologizálás: konzervativizmus és kereszténység…

3 A szocializmus évtizedeiben a saját identitását a rendszeren belüli belső emigrációban őrizgető „történelmi jobboldal” természetesen nem tette a magáévá ezt a csak a rendszeren belüli részletekre koncentráló attitűdöt, mivel neki megvolt a maga rendszerellenes paradigmája. Ez a paradigma viszont valójában legalább annyira megalapozatlan és inadekvát volt és maradt is, mint a szocialista rendszeré, csak épp más irányban. Ugyanakkor a ’70-es évektől kezdve a jobboldali körökben is kialakult egyfajta szakértői értelmiség, azonban ez ott sosem került a politikát és a politikai paradigmát meghatározó, hegemón pozícióba.

4 Hegedüs Géza: István - 1974

2015.03.31. 15:43 Szerző: Bársony és Selyem

Adjuk fel?

emlekirat.jpg

„Állásainkból ellenséges túlerő kivethetett még akkor is, ha a csapat kötelességét megtette. Ez nem szégyen. Ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lelkeveszett, fej nélküli, gyáva menekülés, mit látnom kellett…”

Részlet Jány Gusztáv vezérezredesnek, a 2. magyar hadsereg parancsnokának hírhedt 1943. január 24-i hadparancsából.1

 

 

Ha belenéz az ember manapság a magyar belpolitikai esélyeit latolgató írásokba, akkor nagyjából a „Fidesz vagy Jobbik?” kérdése körül forog a diskurzus – mintha nem lenne más esélye a magyarságnak azon kívül, hogy maffiózók, vagy kocanácik uralkodnak-e rajta? Mintha a magyar nép – vagy annak jobbik fele – feladta volna ezt az egész Magyarország nevű projektet, mintha valóban nem létezne még elviekben sem más lehetőség, mint elmenni lefelé és/vagy szélsőjobbra és ezzel kiesni az európai népek családjából.

Annak, hogy ez így látszik, hogy ezt sokan gondolják így, tulajdonképpen csak egyetlen oka van: a megszokás, hogy nem vagyunk, nem lehetünk önállóan gondolkodó és magát az ésszerűség mentén megszervezni képes nép. De ha megállunk egy pillanatra ezen az önfeladó-önfelmentő lejtőn, akkor máris rájövünk, hogy tényleg csak emiatt tartunk ott, ahol. Mert valójában senki és semmi sem gátol meg minket abban, hogy kitaláljunk, összeszervezzünk és megvalósítsunk egy egészen más forgatókönyvet önmaguknak.

A módszert persze nemigen ismeri a legtöbbünk – de a módszerek elsajátíthatók. Egyszerűek: csak végig kell gondolnunk szisztematikusan, hogy milyen életet, milyen Magyarországot szeretnénk – aztán pedig elemeznünk kell, hogy mi mindenre lesz szükségünk ennek az elképzelésnek a megvalósításához:

  • Hogyan kell az államot berendezni, hogy az valóban a polgárait szolgálja – és hogyan biztosítható ennek a berendezkedésnek a stabilitása?
  • Milyen objektív kritériumoknak megfelelve juthasson itt bárki is hatalomra – és: mi történjen, ha mégis másra akarja a hatalmát használni, mint amire kapta?
  • Miféle gazdasági rendszerben lehetünk képesek előállítani azokat az erőforrásokat, amelyek a célul kitűzött életminőséget hosszú távon is finanszírozhatóvá teszik?
  • Miben kell mindehhez a tudásunkat és a gondolkodásunkat fejleszteni – és mik ennek az adekvát módszerei?

Ha ezekkel megvagyunk – és nem a szenvedélyeink, az indulataink alapján adtunk mindezekre válaszokat -, akkor abban a pillanatban a kezünkben van a lehetőség arra, hogy úgy szabadulhassunk meg a Fidesztől, hogy ne legyünk kénytelenek jobb híján a helyére beengedni a Jobbikot!

Én nem hiszem, hogy olyan esztelen lenne „a magyar nép”, hogy ne élne egy ilyen nyilvánvaló lehetőséggel és egy ennyire egyszerű és kézenfekvő módszerrel. Egy nép, amely a Kárpát-medencében képes volt az elmúlt 1100 évet túlélni, sokkal többre kell, hogy képes legyen, mint amennyit ma látunk tőle produkálni. És abban is egészen biztos vagyok, hogy ott vannak közötte azok az emberek, akikből egykettőre sokkal jobb minőségű politikusaink lehetnek, mint az Orbánok, Vonák és a különféle baloldali „pendant”-jaik.

Ehhez a politikai programhoz csak hit kell: hinni abban, hogy tényleg semmi más nem akadályoz minket, mint a saját rossz megszokásaink.

Nem akarjuk elveszíteni a következő évtizedeinket is: most nincs semmiféle olyan nemzetközi kényszerhelyzet, amelyben csak rossz lépéseink lehetnének. Rossz lépésekre most csak rossz, mert vagy önző, vagy ostoba elitjeink akarnak minket késztetni, mondván, hogy „az a nemzeti érdek!” Ki a fene akarna orosz lenni, amikor lehet európai is? Ki a fene akar 400 eurós havi fizut, amikor – ha összeszedjük magukat – kereshet belátható időn belül 1500-at is? És ha már itt tartunk: ki mondja azt, hogy „ésszerű” az, ha a legkiképzettebb embereink arra kényszerülnek, hogy ha az ebben a mostani magyar rendszerben megkereshető 400 eurójuk helyett 1500-at akarnak, akkor el kell hagyniuk a saját hazájukat, odahagyva azt a kutyáknak: az Orbánoknak, Lázároknak, Rogánoknak és Vonáknak? Hát nem sokkal inkább azoké-e Magyarország, akik eltartják, mintsem azoké, akik ellopták maguknak?

  • Adjuk át nekik azt, ami minden jog alapján a miénk? - Erre már Kossuth megfelelt: „a jogot, melyet az erőszak elveszen, vissza lehet szerezni, s veszve csak az van, a miről a nemzet maga lemondott.2 Erről ennyit elég is mondanunk…
  • Adjuk át, csak mert szokatlan nekünk önmagunk ésszerű megszervezése? – Aki nem ad az ésszerűségre és a szervezésre, azt csak az ostobaság káosza várja…
  • Adjuk át, csak mert ebben a pillanatban kissé kényelmetlen közösen valami újba kezdenünk, szemben a régi rosszal? – Erre csak Orbán híres békaforralós hasonlatát tudom idézni: ha hagyjuk, hogy lassan, fokozatosan, ám konzekvensen melegítsék alattunk a vizet és ezért „nem ugrálunk”, akkor bizony megfőznek mindannyiunkat!
  • Adjuk fel gyávaságból-lustaságból? - Ha most - például – hagyjuk, hogy az óvodásainkkal versikékben dicsőíttessenek kormányintézményeket3, és nem mondunk az ilyen „kérésekre” határozottan és kollektíven nemet, akkor ne csodálkozzunk majd, ha egy „vidám barakkban” találjuk magunkat. Az előző generációkkal ez simán megtörtént – miért hisszük, hogy mi immunisak vagyunk erre, hogy a személyes ellenállásunk nélkül is megússzuk ezt? Orbán talán kegyesebb urunk, mint Kádár, vagy Horthy?
  • Adjuk fel, mert azzal áltatjuk magunkat, hogy ha „igazán nagy lesz a baj”, akkor legfeljebb lelépünk nyugatra? – Ugyan már, emberek: erre reális esélye még legfeljebb két-háromszázezer embernek van, a többiek, nyelvtudás és piacképes szakismeretek híján, maradni kényszerülnek és békák lesznek a lassan megint felforró magyar vízben.

Vagyunk jó páran az országban, akik a fenti kérdésekre a klasszikus „trianoni magyar” szlogennel felelünk magukban: „Nem, nem, soha!” Mármost, akkor van esélyünk arra, hogy az ország valóban sose legyen a kutyáké, ha nem csak magunkban, hanem politikai erővé szerveződve mondunk nemet a kutyáknak!

…Ezek után aligha van köztetek bárki is, aki „becstelenül, lelkeveszetten, fej nélküli és gyáván” akarna menekülni akár a Fidesz, akár a Jobbik elől.

Meneküljenek majd ők, előlünk!

 

 

 

 

1 Itt ezt a részletet természetesen az eredeti – hamis állításokkal teli – kontextusából kiragadva használom fel, kérem, mindenki csak a szöveg szó szerinti értelmében olvassa azt – azaz: ha nincs külső, elháríthatatlan szerencsétlenség rajtunk, akkor a saját helyzetünk csak akkor romolhat, ha mi adjuk fel a pozícióinkat!

2 Idézet a Kossuth által Deák Ferenchez a kiegyezés tárgyában írott ún. „Cassandra-leveléből” – 1867. május 22.

3 Erről az abszurd, teljesen tébolyult estről van szó: http://index.hu/belfold/2015/03/30/ovodasok_szavaltak_a_morahalmi_kormanyablak_atadasan/