„Néha épp a reménytelenség óráiban, a teljes sötétségben jön el hozzánk az Isten, hogy megmentsen minket... Legyen bátorságunk megtenni azt, amiről tudjuk, hogy helyes!”
Nehru indiai miniszterelnök szavai a Gandhi c. filmből – 1982
Az azeri affér rámutat egy sokkal szélesebb körű problémára: arra, hogy egy-egy kultúrkör egymástól eltérően gondolkodik, érez bizonyos, a társadalmak életét és egymás mellett élését meghatározó dolgokat illetően. Míg Európában manapság elképzelhetetlen, hogy egy baltás gyilkost a társadalom zöme hősnek tartson (vagy: az államhatalom kommunikációját elfogadva úgy tegyen, mintha annak tartaná), addig egy egészen más hagyományrendszerű és egészen más társadalomfejlődésen átment, egészen más szellemi konstrukciókban hívő közösségben ez törvényszerű. Gondoljunk csak az iszlám országok öngyilkos merénylőire, akiket mi terroristáknak nevezünk és az egyik legnagyobb veszélyforrást látjuk bennük, a saját népük többsége viszont hitéért és népéért a legtöbbet is feláldozó példaképekként tekint rájuk, akik áldozatukkal segítenek elhozni a nép majdani szabadságát és boldogságát és a hit igazságát.
A középkorban mi, európaiak is hősöknek tartottuk a Szentföldön és Bizáncban is példátlan kegyetlenségeket elkövető kereszteseket, áldozatos szent küzdelemnek ítélve meg mindazt, amit ott tettek, „hogy az Ő sírja dicsőségben ragyogjon”, ahogy annak idején II. Orbán pápa a clermont-i zsinaton mondta, anno 1095-ben. Még a XVI-XVII. században is európaiak millióinak volt kedvelt időtöltése a vallásháborúzás (ahol az ellenhitűek válogatott módszerekkel történő irtásával lehetett hősi babérokra szert tenni, természetesen a saját közegükben). A XVIII. század végén pedig beköszöntött a nacionalizmusok szépséges korszaka, lecserélvén a vallási köntösbe burkolózó szadistákat a nemzetükért gyilkolókkal... Ez el is tartott úgy a II. világháború végéig. Onnantól kezdődött az a folyamat, amelynek eredményeként mi, európaiak az etnikai ellenségeskedéseket elkezdtük gusztustalannak érezni és arra az álláspontra helyezkedtünk (legalábbis hivatalosan), hogy a népek vitáit tárgyalásokkal és történelmi munkákkal kell és lehet tisztázni.
Ráadásul az Európán belüli kép sem ilyen szép. Bő másfél évtizede, hogy Magyarország szomszédságában évekig tartó brutális etnikai konfliktus dúlt: a balkáni háború. És bizony: az európai társadalmakban is jelen vannak az eltérő kultúrákból, az eltérő szocializációs pályákból és eltérő szokásokból fakadó konfliktusok – hiszen például a „magyar – cigány ellentét” is valójában épp ilyen! Csak itt az elkövetés eszköze lőfegyver, illetve karó volt, nem pedig balta... Ám ugyanúgy jelen van - nem is kis létszámmal - az a közösség, amely a másikhoz tartozók likvidálását pozitívumként tartja számon, és ha tehetné, ezt a véleményét a „hős elkövető” nyíltszíni ünneplésével is kifejezésre juttatná.
A vallási és etnikai konfliktusok sajátossága, hogy sosem arról szólnak, amiről látszólag: mindig az eltérő szocializációk és az ebből következően eltérő értékrendek csapnak össze. Egészen más alapú és más jellegű társadalmi konfliktusok helyett vívnak-vívatnak meg etnikai harcokat, e mélyen lapuló, ki talán sosem mondott és valódi nevükön sosem nevezett konfliktusok helyett szokatják meg az érintett népcsoportokkal az etnikai, vagy vallási „választ”. Azerbajdzsánban nem azt mondják a szülők a gyerekeknek (és a politikusok a szülőknek), hogy „Azért vagyunk-voltunk szegények, mert azok mellett a társadalmi stratégiák, amik minket jellemeznek és a történelmi hatások mellett, amelyek a mi népünket érték, ez nem is lehet másképpen.”, hanem azt, hogy „Mert az örmények...!” Igen: a „Mert az xy-ok...!” sokkal egyszerűbb, az ösztöneinkkel sokkal könnyebben elfogadtatható válasz, mint egy bonyolult összefüggések ismeretét feltételező hosszas okfejtés. Van a „mi és az ellenség” ősi, előemberi ösztöne és az abból következő szintén előemberi cselekvéssorozat... És nálunk, Magyarországon sem szokásos otthon, a „cigánykonfliktusok” által érintet családokban okokat, történelmet, satöbbit elemezni, mint ahogy a mélyszegénységben-bűnözésközeliségben élő romaközösségekben sem jellemző az önelemző attitűd... Itt jobbára csak érzések, indulatok, tömör sablonválaszok vannak.
Van egy további kérdés is: meddig kell „tolerálni a másságot” és miféle eszközök állnak rendelkezésre a másság feloldására – mert az elég egyértelmű, hogy az erős konfrontációkat csak a szokások és életstratégiák terén meglévő erős eltérések mérséklésével lehet kiküszöbölni.
Magától egy „kulturális másság” csak igen lassan, sok generáció alatt oldódhat fel – ráadásul egy konfrontatív helyzetben, amikor az adott kisebbség (vagy épp a többség, amelynek az érintett kisebbséget integrálnia kellene) támadva érzi magát, akkor bekapcsolnak az „összezáró ösztönök”: megerősödik a csoporttudat – és ezzel az „ellenségtudat” is, ez pedig leállítja, sőt, visszafordítja az integrációt. Az etnikai ellentétről fentebb már leírtam, hogy „az valójában az eltérő kultúrákból, az eltérő szocializációs pályákból és eltérő szokásokból fakadó konfliktus”. Aki az etnikai ellentéteket akarja csökkenteni, annak az élethelyzetekben és életstratégiákban fennálló eltéréseket kell mindenek előtt mérsékelnie. Ehhez pedig egyfelől erőforrások kellenek, másfelől pedig akarat mindkét fél részéről.
Ott, ahol két „világfelfogás” ütközik össze (mint az azeri-örmény konfliktusban is), ám a két közösség között nincs igazán egyértelmű társadalmi hatékonyságbeli és anyagi eredményességbeli különbség, talán még nehezebb a „kiegyezés”, mint nálunk, ahol a „magyar” és a „roma” társadalmi stratégiák erős eredménybeli különbséget mutatnak. Ott sokkal nehezebb annak feldolgozása, hogy „a másiknak is lehet igaza”, mint nálunk, ahol azért számos egyértelmű mutató szerint a „magyarok stratégiája” jobban működik, ezért célszerű a roma közösségnek efelé közelednie.
Amit e „tanulási folyamat” során el kell sajátítani, az mindenek előtt azon módszerek összessége, amelyekkel élethelyzeteteket kezelünk, oldunk meg – és amelyekkel stratégiákat állítunk fel arra, hogy sikeresek legyünk. Magyarország egy, a modern technológia által meghatározott „közeg”, így ennek megfelelő stratégiákra van szüksége mindenkinek, aki itt boldogulni szeretne. Egy modern társadalomban a boldogulást, a stabil, magas életszínvonalat a társadalmi munkamegosztásban való részvételt lehetővé tévő tudás, munkakultúra és együttélési-együttműködési szabályok ismerete és elfogadása jelenti. És minél inkább birtokolja mindezeket valaki, annál inkább lesz sikeres, annál inkább érheti el az adott társadalomban „normának” számító javakat – és annál valószínűbb, hogy szükségleteit is e javak előállításában való közreműködéssel elégíti ki. A „deviáns” cigányok zöme nyilvánvalóan nem azért „deviánskodik”, mert ez „a vérében van”, vagy, mert ez neki „örömet okoz”, hanem egyszerűen csak azért, mert az életfenntartásához (és: a tömegkultúra által hozzá eljuttatott fogyasztásminták kielégítéséhez) szükséges anyagi javakat „rendes munkával” nem szerezheti meg. Ehhez sem otthonról hozott mintái nincsenek, sem a tudása nem adott: egyszerűen nincs mit kivinnie a munkaerő-piacra – ráadásul e piacról, annak szabályairól se igen tud.
Sokan hozzák fel a romaintegráció kapcsán azt, hogy „...vajon miért nem sikerült nekik az elmúlt 600 évben sehova sem integrálódni? Miért volt az, hogy "vándorcigányként", tücsökként jártak-keltek? A rendszerességen alapuló munkával sose akartak foglalkozni, a szociális ellátórendszerek megjelenése előtt csak lopásból, tolvajlásból (meg a dögkútból) tartották fenn magukat.” (Egy néhány nappal korábbi posztunkra - http://progressziv.blog.hu/2012/08/28/_cigany-e_orban - érkezett kommentből idéztem.) Vagyis: a romák e feltételezések szerint valamiképpen „determinálva vannak” a beilleszkedés-képtelenségre. És hát ugyan miképpen másként lehetnének determinálva, mint „genetikailag”: ezen elképzelés szerint a cigányság a génállományában hordozná a rendetlenségre való hajlamot, azt, hogy képtelen a „polgári” életminták szerint élni...
Nos, természetesen itt nem genetikai, hanem szocializációs determináltságról van szó. Egyfelől vannak a minden egyes kultúrára jellemző saját életstratégiák, amelyek az adott közösségben generációról generációra továbbadódnak. Ez adja meg a későbbi viselkedés „alapszoftverét”, mondhatni, ez az „operációs rendszer”. Ehhez társulnak az „aktuális programok” – ezek viszont korról korra mások és mások. Hogy maradjunk a cigányság és a „beilleszkedés-képtelenség” példájánál: régen lovat loptak, ma autót – de nem változott az alap: lopásból tartják fenn magunkat és mivel a közösségükön belül ez A NORMA, ezért ez az életstílus nem okoz az így élőknek belső, lelkiismereti feszültséget, vagy önértékelési zavarokat. De itt figyelmeztetném a cigányokat e miatt az életfelfogás miatt mélyen lenéző magyarokat, hogy jó ezer évvel ezelőtt Árpád dicső népének sem okozott lelkiismereti válságot az, hogy végigrabolták a nyugati, ill. bizánci szomszédságot – hiszen nomád népként ez volt A NORMA nekik is. És bizony: kemény és a magyar nép szokásaitól merőben idegen hatások kellettek ahhoz, hogy – úgy, ahogy – a magyarság átvegye a nyugat felfogását és szokásait. (...Akik pedig honfitársaink közül kun ősökkel büszkélkednek, azok felmenői még további 300 évvel később szoktak csak le – már bocsánat - a lopásról!)
Visszatérve az idézett kommentben szereplő kitételhez, hogy „a rendszerességen alapuló munkával sose akartak foglalkozni”, nos, amit nem is ismerünk, amivel életünk korai szakaszától kezdve nem ismerkedhettünk meg a szűkebb környezetünkben és az nem vált „alapszoftverünkké”, azzal ugyan hogyan is foglalkozhatnánk, hogyan „akarhatnánk” foglalkozni? Amerika felfedezés előtt Európában senki sem akart krumplit enni – mert nem ismerte senki. A hagyományos roma közösségekben felnövőknek az európai értékrend „még a felfedezetlen Amerikában” volt-van – ezért nem vették át annak szokásait, munkakultúráját.
Minden emberi közösségre jellemző, hogy a benne felnövekvők-benne élők számára maguktól értetődők a közösség jellegzetességei: szokások, mentalitás, azok a módszerek, amelyekkel fenntartják magukat a közösség tagjai. És jellemző az is minden közösségre, hogy minden más szokásrendszert furcsáll: nem érti, hogy mások miért élnek másként, mint az ő és közössége normái? Nekünk abszurd, hogy a kannibálok embert esznek – nekik pedig abszurd, hogy mi ezt nem tesszük. Az euro-atlanti kultúrkörben kedvelik a sonkát – az azeri mohamedánok viszont elborzadnak tőle, akárcsak mi az ő „baltás hősükkel” kapcsolatos attitűdjüktől. Tulajdonképpen azért nehéz együttélniük a különféle kultúráknak, mert mindenki azt várja el a többiektől, hogy ők idomuljanak. És vannak is helyzetek, amikor joggal várható el egy kisebbségtől az, hogy hagyjon fel a jól működő társadalmat zavaró szokásaival.
Ma a világ (ha akarjuk, ha nem) az egységesülő technológia világa felé tart. Ez azt vonja maga után, hogy szükségszerű lesz átvenni az e technológia használatához és „bővített újratermeléséhez” szükséges kultúrát is mindazoknak, akik részei akarnak lenni e technológiai alapú világ előnyeinek (amelyek, bizony, messze meghaladják annak – többnyire jól kezelhető – hátrányait). Ha igaz a mondás, hogy „Nyomató lónak nem lehet bekötni a száját.”, akkor ez azzal jár, hogy a technológiai világ által „megérintett” emberek, kultúrák, népek előbb-utóbb kikövetelik azt, hogy vezetőik, „uraik” annak hasznaiból őket ne csupán „szelektíve” részeltessék. Ez a folyamat nem lesz sem rövid, sem problémamentes, de ez a jövő. Ebből pedig az következik, hogy csökkenni fog a baltás gyilkost éltetők tábora és növekedik azoké, akik integrálódni akarnak az ezt elutasítók világába. És: bár ma ennek éppen nem sok jelét tapasztalhatjuk, az is törvényszerű, hogy csökkenjen a „vadcigányok” száma...
...De mitől? Mit kell ezért tenni – és kiknek?
Mit: mindenek előtt tudni kell mindazt az integrációról és a szocializációról, amit itt röviden összefoglaltunk – és ebből kiindulva kell programokat kidolgozni. Láttuk, hogy a hagyományos integrációs módszerek nem működtek. Nem is működhettek, mivel azokból éppen a leglényegesebb, a mentalitást és viselkedést legalapvetőbben alakító dolgokat hagyták ki.
...És kiknek: kezdeni a politikai döntéshozóknak kell egy egészen új integrációs folyamat kidolgozását. Világosan el kell magyarázni mind az integrálandóknak, mind azoknak, akik közé integrálni szeretnénk, hogy minden más út és megoldás súlyos, esetleg katasztrofális helyzethez vezet. Egyértelművé kell tenni, hogy az integrációra fordított erőforrások valójában befektetések, amelyek megtérülnek és kamatoznak. Hazai példánknál és problémánknál, a „zűrös, beilleszkedés-képtelen” cigányság integrációjánál maradva: ha egy hosszú folyamat végén lesz többszázezer legalább önellátásra képes állampolgárunk, azzal a költségvetés, a társadalom és a gazdaság iszonyatos tehertől szabadul meg.
Azonban ahhoz, hogy komolyan belekezdhessünk egy efféle integrációs folyamatba, az kell, hogy a magyar társadalom rendelkezzen az ehhez szükséges erőforrásokkal – merthogy ma éppenséggel a „többségi társadalom” sem tartható fenn önerejéből. Vicces, de ahogy a „magyarok” szerint „a cigányok segélyből élnek”, úgy Magyarország is rövid idő alatt bedőlne, ha nem kapna külső forrásokból „segídet”. Mi, magyarok sem tudjuk eltartani magunkat – ezért bizony nekünk is változtatnunk kell egynémely szokásunkon.
...Mindenek előtt azon, ahogy a politikai hatalmat odaadjuk valakinek. Mert ha ezt rosszul csináljuk – és az elmúlt bő két évtizedünk így igazolta – akkor nem születnek jó döntések a társadalmat és gazdaságot irányító szabályok szintjén, ez pedig mindent „hazavág”.
Sokáig – bő másfél évtizedig – működött az a hallgatólagos stratégia romaügyben, hogy eltartjuk őket egy minimális szinten, cserébe viszont lényegében nem foglalkozunk a létezésükkel. El voltunk foglalva a magunk új társadalmának a felépítésével. Ezt a stratégiát az döntötte be véglegesen, hogy nem sikerült a magunk társadalmát sem igaznál jól felépíteni és működtetni: erőforrás-szegénység alakult ki. Így nincs miből tovább finanszírozni „a cigányság semmittevését” – ráadásul a „többségi társadalom” is elszegényedett, a „dolgos emberek” is sokkal nehezebb körülmények között találták magukat, mint a „kellemes” években a 2000-es évtized első felében. Így megnövekedett az intolerancia: minek költ az állam annyit azokra, akik nem dolgoznak? És a „nem dolgozók” táborának két, igazán szem előtt lévő nagy csoportja van: a nyuggerek és a cigányok. A nyuggerekkel, persze, sokkal toleránsabb a jónép, hiszen mindenki érintet, nagyszülei-szülei révén. Nem így a romákkal: mivel gyakorlatilag nincs kapcsolat (pontosabban: együttműködés, éspedig a mindennapi munka szintjén) e csoporttal, így gond nélkül alakulhat ki a „Semmi közünk hozzájuk!” érzése. Ráadásul ugye a cigányság – elesettsége és a polgári eszközökben, szokásokban és tudásban való járatlansága miatt – életszükségleteit a „magyarokét” jóval meghaladó mértékben elégíti ki a többségi társadalom által normaszegésként nyilvántartott eszközökkel, magyarul: bűnözéssel. Ennek spektruma pedig a kerti zöldségtolvajlástól a szervezett „roma bűnbandákig”, kegyetlen rablásokig, gyilkosságokig terjed. Sokáig ez a tény tabu volt: a „baloldali-liberális hivatalosság” kussolt erről – ahelyett, hogy az okait tárta volna fel és tárta volna a nyilvánosság elé. Letagadta inkább: mivel nem értette, nem akarta érteni (elsősorban elvi-filozófiai okokból!) és emiatt kezelni sem tudta azt... Mivel a ballib gondolatkörben az etnikai csoportok közötti negatív előjelű különbségtétel gyakorlatilag a nácizmussal egyenlő, ezért vagy egyszerűen nem létezőnek vették a jelenséget, vagy pedig (főként a ballib humánértelmiségi „holdudvar”) csak a „szegény, sorsüldözött, a többség által kitaszított és hátrányban tartott romákat” akarta látni és láttatni. Nos, mint minden hamisság, ez is kutya keményen megbosszulta magát!
Mára oda jutottunk, hogy a többségi - „magyar” – társadalom gyakorlatilag elutasít minden olyan okfejtést, amely nem a „rohadt cigókat” teszi kizárólagosan felelőssé azért, ahogyan a cigányok jelentős csoportjai élnek. A kérdés tematizálása átkerül a szélsőjobb kezébe – azokról meg jól tudjuk, hogy éppen a racionális és objektív problémafeltárás és az adekvát, rendszerben és összefüggésekben gondolkodó megoldások nem jellemzik őket. A magyar társadalom igen jelentős hányada (többsége!) gyakorlatilag a magáévá tette a szélsőjobboldal cigányellenes nézeteit és a cigányprobléma magyarázatát is abban véli megtalálni, amit a szélsőjobb erről állít. Az is ráerősített erre, hogy a válság – no meg az elrontott magyar demokratizmus és polgárosodás – miatt a lecsúszáshoz közel kerülő emberek le akarták vezetni valakin a feszültségeiket, ki akarták valakiken élni a frusztrációjukat, továbbá az is, hogy „magyarázatot” kerestek a növekvő problémákra. Kéznél volt a cigányság, amely nem vesz részt a társadalom értékteremtő munkájában és amelyre ez az amúgy is egyre szegényebb társadalom „annyi pénzt pocsékol el”. Kéznél voltak a cigányok, akik „a mi pénzünkön szaporodnak”...
Ha valami csoda folytán megúsztuk volna a válságot és szerencsésebb kezekkel választottunk volna magunknak politikai vezetőket, emiatt pedig jobban, nyugodtabban élhetnénk, akkor valószínűleg nem lenne ekkora a cigányellenesség – de valószínűleg ugyanekkora probléma és feladat lenne a cigányság leszakadt, magába zárt csoportjainak eljuttatása a XXI. század világába.
...Most a helyzet a következő: ha nem akarunk határainkon belül etnikai villongásokat (éspedig nem akarunk!), akkor épp azt a néhány százezer embert kell elindítanunk (nem kis áldozatokkal) az européer világ és a modern munkakultúra felé, akiket a legjobban utálunk. Ha nem tesszük ezt, akkor lesz nekünk is néhány éven belül egy szép kis „Hegyi Karabahunk”, talán valahol Borsodban... Mégis: mi mást tehetnénk, mint hogy összeszorított szájjal és összehúzott seggel elkezdjük a cigányság fentebb már leírt újfajta eszközökkel és új szemléletmóddal való felzárkóztatását. Legyünk már realisták: ki nem irthatjuk őket, el nem űzhetjük őket – akármit is beszéljünk 3 sör után a krimókban. Utálni fogjuk (legalábbis az elején) az egészet. Tovább élnek bennünk az előítéletek... Aztán, remélhetőleg nem túl sokára, egyszer csak jönnek majd az eredmények is...
Németországban a törökök döntő többsége integrálódott – pedig még az istenük is más, a mi cigányaink pedig, ugye, nem is iszlámhívők, hanem a Csatkai, vagy a Máriapócsi Szűzmáriát csókolgatják a búcsúban... Nem fog eltűnni a sajátos cigánytársadalom összes, a miénktől eltérő jellegzetessége – de talán eltűnik annak a rettenetes szegénységnek a legnagyobb része, amely „nettó bűnözővé” tesz oly sok romát. Talán el fog tűnni az a hihetetlen képzettségbeli kontraszt, amely miatt sem munkát nem talál itt százezernyi munkaképes ember, sem pedig saját vállalkozást nem képes üzemeltetni.
Ne a cigányokat szeressük – szeressük magunkat: jól, célszerűen, ésszerű polgárok módjára. Indulatai a baltásnak is vannak, vakon hinni Orbánban is lehet – de valódi megoldásokat csak a józan eszünkkel találhatunk.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek