„…Nem sereg, nem hadakozáshoz való készület s becsület volt ez, nem szegény hazánkhoz s jó lélekből származott igyekezet, hanem farsangolás, bordély és ha még mi rosszabb nevet is tudnánk találni ennyi megfeslett erkölcsnek.”
Zrínyi Miklós: Az török áfium ellen való orvosság - 1663
A fenti Zrínyi-idézet meglehetősen jól írja le azt, ami ma az „ellenzéki egység” körül az érintett politikai erőknél folyik. Sem koncepció, sem stratégia, se jó kérdések, se jó válaszok. Csak magamutogatás, szereplési vágy és pozícióharcok – és húzódozás az igazi feladatokra való felkészülés, az igazi munka elvégzése elől, talán azért, mert sejtik, hogy ők, a pályán lévők, erre kevésnek bizonyulnának, képességek és elszántság terén.. Közben pedig folyik a vad önáltatás, hogy mindez elég lesz.
Nem lesz elég!
Mondhatni: immár „közveszélyes munkakerülés” folyik ellenzéki köreinkben…
Másodszor születik poszt itt, a Progresszív Blogon a csütörtökön megjelent, Átbillenteni, visszaszerezni, meghódítani című, Szigetvári Viktor és Vető Balázs által jegyzett tanulmány kapcsán. (Első posztunk itt olvasható: http://progressziv.blog.hu/2012/08/16/vagyni_vagy_gyozni - jelen írásunk ezzel együtt adhat teljes képet a szükséges ellenzékről.) Ezúttal tágabb összefüggésben vizsgáljuk meg, mi is a baj a sokat emlegetett „ellenzéki összefogással” és hogy miféle „módszertani problémák” vannak ekörül.
A szerzőpáros fontos munkát végzett el azzal, hogy világossá tette immár matematikailag is az „egyetlen ellenzék” szükségességét. Ám azzal, hogy részletesen, körzetekre lebontva mutatta ezt ki, a valódi győzelemhez szükséges munka javarészét nem hogy nem végezte el, de teljességgel említetlenül hagyta. Ez pedig nem más, mint hogy a stratégia mellé kell egy sereg is, amely a stratégiát a gyakorlatban is megvalósítja. Kell továbbá egy program is, amelyért a sereg harcolhat és amelynek jegyében/érdekében győz. Ezek nélkül nincs „orbánváltás”.
Az ellenzéki egység ma úgy néz ki, hogy az pártok, mozgalmak és személyek alkuja lesz (ha lesz) – és ez hiba. Ez arra enged következtetni, hogy mindez „presztízskérdés” és presztízsharc az ellenzéki szereplők számára: ki kit győz le és meg, ki kit olvaszt be a saját vezetésével elképzelt „olajfába”, ki lesz e fa törzse és kik lesznek legfeljebb levelek rajta? Szó sem esik azokról az objektív szükségszerűségekről, amelyek miatt és amelyek mentén Magyarországnak új kormányra van szüksége – mert ne essünk tévedésbe: a primer ok erre nem Orbán, hanem az ország hosszú évek óta tartó képtelensége arra, hogy magát a szükséges erőforrásokkal ellássa. Az, hogy ma Orbán kormányozhat, csupán következménye annak, hogy Magyarország mit állam, mint társadalom és mint gazdasági egység, gyengén teljesít. Az erőforrás-szegénység és az erőforrások előállításához szükséges általános tudás hiányának következménye a társadalom egy jó részének frusztrált és csodaváró állapota – és ez szavazta be Orbánt a hatalomba. Ha nem tud a következő kormányzat érdemben változtatni ezen a szegénységen, akkor tulajdonképpen legfeljebb kozmetikai jellegű lesz a változás: egy arcátlan és önző kormányt egy kevésbé arrogáns és kevésbé szemtelen fog követni – de marad a stagnáló, tehát frusztráló Magyarország… Az igazi változáshoz jóval több kell, mint stílusváltás és a papíron létező demokrácia restaurálása.
Ehhez programok kellenek, hogy az ellenzéki diskurzus középpontjában álljanak – ám ilyenek igazából nincsenek, ezekről senki sem beszél, amikor az egység útját latolgatja. Mert az nem program, ha valaki a kívánságait, esetleg a szándékait írja össze. A program: jól megválasztott és objektív érvrendszerrel alátámasztott célok, módszerek és részletek koherens, kidolgozott, működőképes összessége. Egy ilyen értelemben vett programnak még az alapkérdéseiig sem jutottak el az ellenzéki paletta szereplői – holott az egész programkidolgozásra, aztán annak az egymás közötti vitájára, köztudatba vitelére alig egy év maradt. Ugyanis, ha ez az egész nem lesz meg úgy jövő év közepére, akkor már nemigen lehet arra idő, hogy felsorakoztassák majd mellé az „átbillentéshez, visszaszerzéshez és meghódításhoz” szükséges szavazókat. Borzasztóan kevés idő – ráadásul úgy, hogy még csak nem is sejlik fel a győzelmet kivívni képes, egységes vezényleti elvekkel élő sereg.
De miért lehet ez így? Miért nem azzal kezdi egyik erő sem a maga pozícionálását, hogy felrajzol egy jövőképet és megjelöl egy odavezető, pontosan, részletesen kitűzött utat?
Erre nem elégséges az a válasz, hogy taktikáznak, mert nem akarják, hogy mások ellopják a programjukat. Erre csak két válasz adható: vagy azért nincs program sehol, mert nem képesek azt megcsinálni – vagy mert azt hiszik, hogy annak híján is majdcsak valahogy összejön az „átbillentés” és a többség. Azért nincs program sehol, mert a létező ellenzék politikusai nem képesek megoldással szolgálni a posztban már említett erőforrás-hiányra. Ennek híján pedig minden más valóban csak óhaj és légvár lehet.
Még azok is, akik érzékelik ezt, csupán gazdasági kérdésként közelítenek hozzá. Azon polemizálnak, hogy ennyi vagy annyi százalékos és ilyen vagy olyan összetételű adórendszer lesz-e az igazán ösztönző. Arról beszélnek, hogy gyorsítani kell a gazdaságfejlesztésre szánt támogatások odaítélését, folyósítást. Ám egy szó sem hangzik el arról, hogy meg kell tanítani a kapitalizmusra a magyart, mert nem ért ahhoz. Nem ért hozzá, sem vállalkozói, sem pedig munkavállalói oldalról. A legtöbben úgy vannak ezzel, hogy a kapitalizmus alapvető jellemzőit és elvárásait valami majdcsak elmúló „válságjelenségnek” tartják. Azt gondolják és azt akarják hinni, hogy csak egy ideig kell kibekkelni – és utána megint lesz piaca a nem versenyképes terméknek, megint lesz „állami támogatás”, megint lesz munka akkor is, ha a tudásunk nem piacképes…
Nos, nem lesz – de a „létező ellenzék” ezt nem akarja, nem meri a maga brutalitásában elmondani a jónépnek, mert arra gondol, hogy akkor a kutya se szavazna rájuk. Ehelyett beszélnek olyasminket, hogy „meg kell találni a módját…”, meg hogy „állami segítséggel…”.
Az ellenzéki összefogás legnagyobb akadálya a tanácstalanság és az abból fakadó önbizalom-hiány. Ha lennének az ellenzék soraiban olyanok, akik a maga teljességében látnák át a problémát és nem csupán egy-egy részletét ragadnák meg, arra építve az egész politikájukat, akkor már régen nem lenne kérdés, hogy ki vezesse az ellenzéket és ki köré szerveződjön az: az vezesse, aki tudja, hogy merre, hová kell menni és aki tudja a helyes választ.
Orbánnak és a Fidesznek (no meg a szélsőjobbnak) nem kell válaszokkal, működőképes megoldásokkal szolgálnia. Nekik elég az, hogy van az országban két-két és félmillió szavazó, akik azt akarják csak hallani, hogy ők kivételesek és kivételezést érdemelnek, mert magyarok. Nekik elég az, ha a saját politikusaik megígérik nekik: rajtuk kívül mindenki mást „féken tartanak”, a véleményével együtt. Nekik csak az kell, hogy ne szembesítsék őket sem a teljesítményképtelenségükkel, sem pedig azzal, hogy ez ellen elsősorban nekik kellene tenniük. Nekik elég az, ha megígérik nekik a vezetőik azt, hogy nem engednek olyanokat a hatalomba, akik számunkra valamiért nem szimpatikusak – vagy azért, mert „komcsik-libsik”, vagy azért, mert „ők nem is magyarok!”.
Az ellenzéket vezeti akaró politikai erőnek nem lesz ennyi elég. Ahhoz, hogy maguk mellé állítsanak két-két és félmillió szavazót, az nem lesz az elegendő, hogy „Leváltjuk a Zorbánt!” – mert őket a ma egyetlen pártot sem támogató, ám politikai téren mégis aktív polgáraink csak akkor fogják támogatni, ha kellő felkészültséget éreznek az ajánlkozók részéről az Orbán leváltása utáni munka elvégzéséhez is. Ezek a legtudatosabb választók – és nélkülük nincs, nem lehet ellenzéki többség. Ahhoz ui. nem elegendőek az öreg szocinyuggerek, a szuperzöldek, a „szerzett jogok védelmezői”. Illúzió abban bízni, hogy a legtudatosabb választók majdcsak odaállnak egy „összetákolt olajfát” támogatni – mert mivel ők a legtudatosabbak, jól tudják, hogy egy tákolt olajfa semmire sem lenne jó. Akkor inkább otthon fognak maradni és nem mennek el „feliratkozni” sem.
Program kell, programmal (pontosabban: a kidolgozott és jól kommunikált program meglétével) lehet aktivizálni a szavazókat. Aztán meg kell szervezni a sereget, amely elvégzi majd a „terepen” az aprómunkát. Ezzel párhuzamosan lehet anyagi támogatást kapni a szimpatizánsoktól is – de ők is csak egységes és részletes programra és le nem járatódott, egységes, céltudatos szerveződésre fognak áldozni.
Meg kell köszönnünk Szigetvári és Vető uraknak a valóban alapos és részletes elméleti munkát. Amit ők összeraktak, az a csatatér térképe – ez fontos, de győzni a valódi terepen kell majd és valódi „katonákkal”.
…Már ha akarunk!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Az utolsó 100 komment: