„Nagyon szépen kérlek, ne neheztelj reám, ne fordítsd el orcád,
hiszen a mélységből kiáltok fel Hozzád.”
Szent István király imája
„A miniszterelnök Londonban arról beszélt, hogy Magyarország technológiai és mezőgazdasági termékekkel nagyobb növekedést produkál majd, javítja az adófizetési morált, és arra kérte a nagy befektetési bankokat, hogy ne fordítsanak hátat az országnak.”
Orbán Viktor a Londoni Közgazdasági Egyetemen - http://inforadio.hu/hir/tudositoink/hir-466362
Az elmúlt napokban az Európai Unió valódi hatalmasságai két, kritikus állapotba jut(tat)ott ország éléről is eltüntették a kormányt, a miniszterelnökkel együtt. Papandreu szinte csak órákig játszhatta a hőscincért: „Megnépszavaztatom…!”
Görögországra, ott, a déli alvégen, még rá lehet mondani, hogy könnyen elbántak vele: nem képez komoly súlyt és már jó ideje nem számolnak vele és vezetőivel mint komolyan vehető „tényezőkkel”… De Berlusconi, „Il Cavaliere”, a „Lovag” sem tarthatta magát néhány napnál tovább, amikor kiderült, milyen helyzetbe hozta Olaszországot. Pedig ő nem csupán egy európai nagyközép hatalom első embere volt, de Olaszország leggazdagabb embere is! És mégis elment! Nem tarthatta magát tovább, mert kiderült, hogy veszélyes kókler, akiben nem lehet megbízni és ez halálos veszély válság idején.
…Mi várhat ezek után Orbán Viktorra? Aki – és akinek az országa – szintén nem képvisel komoly súlyt és akivel már szintén már jó ideje nem számolnak vele és vezetőivel mint komolyan vehető „tényezőkkel”… Vajon ő mikor kapja meg a selyemzsinórt Brüsszelből?
Látszik, hogy kapálózik, hogy küzd a fennmaradásáért. Ennek során Orbán Viktor néhány hét alatt eljutott az agresszív kismalactól az alázatosan rimánkodó szerzetesig. Londonban a minap már szó szerint könyörgött a pénzügyi világnak, hogy az „ne fordítsa el arcát” tőle. Meg is értem őt: akiben nincs elég tehetség, annak csak a könyörgés marad… Régen istenhez, manapság a Mammon hatalmasaihoz. De Isten is csak az erőseket segíti – a politikában pedig a felkészületlenség a legnagyobb gyengeség, különösen világválság idején! Az erős nem azonos az erőszakossal – valójában az szokott erőszakos lenni, aki érzi a maga gyengeségét. Ezek az alakok pedig sosem kedvesek az Úr és a nemzetközi közösség szemében.
Ennek sajnálatos bizonyítéka a tegnap a Wall Street Journalban megjelent jóslat, miszerint Magyarország lehet a következő csődország. Szar ügy – hiszen itt nem valami távoli, „dologtalan” görögök fognak szívni, hanem édes mindannyiunk!
Apropó „dologtalanok”: nem véletlen az, hogy épp a görögök és a magyarok jutottak el idáig. Ha most „nemzeti radikális” lennék, akik tudvalévőleg mindig csak másokat hibáztatnak a saját sorsunkért, akkor azt írhatnám, hogy mindkettőnk mostani szívásáért a törökök a felelősek. Hiszen mindkét nép évszázadokig olyan helyzetben volt a Török Birodalomban, hogy örülhetett, ha túlél és dehogyis tervezhetett előre, mint pl. ugyanabban a korban egy hanza kereskedőváros lakója… Itt se-ott se veszik a legtöbben komolyan a jövőt: az vagy lesz vagy nem lesz. A görögök sem terveznek előre és mi magyarok sem.
Nincs itt valami ellentmondás – legalábbis a görögök esteében? Hiszen ők „a legősibb demokrácia”, „a demokrácia szülőföldje”, stb.… Arról pedig már épp eleget írtunk itt, a Blogon, hogy a demokrácia alapja az előre tervezés, a kooperáció és a munkakultúra. Hogy-hogy épp a legősibb demokraták nem ilyenek?
A kérdés megér egy kis kitérőt – mielőtt tovább latolgatjuk Orbán sorsát!
Görögországot most az északnyugat-európai demokráciák mentik meg (ha hagyja magát). Miben különbözik a „megmentő országok” demokráciája a görögtől? Hiszen a munkakultúrájuk, a mentalitásuk látványosan különbözik.
Közhely, hogy a demokrácia görög, azon belül is athéni találmány: minden általánosba járó gyerek megtanulja ezt ötödikben… Arról viszont nem esik szó a suliban, hogy a több mint 2500 évvel ezelőtt és csupán néhány évtizedig (i.e. 508-tól i.e. 420-ig, de a maga teljességében csupán i.e. 444-429 között, Periklész alatt) fennállt athéni demokrácia (amelynek vége totális vereség lett…) Ugyan miképpen tudott „ideállá” válni jóformán az egész világon a demokrácia és hogyan lehet az, hogy a világ legjobban menő országai, amelyek több ezer km-re vannak Athéntól és amelyeknek népei a görög kultúrával történelmük során sosem érintkeztek, mind-mind demokráciák (, vagy „alkotmányos monarchiák”, ami semmi másban nem tér el a demokrácia alapmodelljétől, mint hogy a címzetes államfőt nem választják…)
A „görög válság” alapja az a mentalitásbeli eltérés, amely időtlen idők óta létezik „észak” és „dél” között – és az eltérés okai rendkívül mélyen gyökereznek: időben, történelemben, társadalomfejlődésben. Nagyon-nagyon leegyszerűsítve: amíg a „dél” erősen hierarchikus volt, addig az „észak” inkább az „egyenlő szabadok közösségeként” volt meghatározható. És itt a demokrácia igazi eredete, nem pedig Athénban: az egyenlő szabadok közösségeiben. Ennek talaján fejlődött a közösségi teljesítmények és a munka megbecsülése – és ettől „megy most jobban” nekik, mint görög uniós társaiknak…
Közhely, hogy a görög gazdaság termelékenysége jóval alacsonyabb az EU-s átlagnál, különösen pedig az észak-európai államokénál. Egy adott gazdaság termelékenység és az adott társadalom mentalitása között pedig szoros összefüggés van. Van egy vicc, amely elég jól adja vissza az északi és a déli mentalitás különbséget:
Ül egy német nyugdíjas a görög tengerparton és látja, hogy egy halász éppen kiköt. A „zsákmány” összesen két hal: az egyiket megsüti-megeszi, a másikat odaadja a parton álló kávézó tulajának és cserébe egész nap ott ücsörög, kávézgat, beszélget nála… Nap, mint nap így megy ez, a végén a német megelégeli és megszólítja a halászt:
- Mondja uram, miért él így? Összesen két halat fog, aztán egész nap itt ücsörög.
- Miért, hogyan kellene élnem – kérdi a halász?
- Hát én a maga helyében egész nap dolgoznék, hogy minél több halat fogjak… Aztán a haszonból vennék egy nagyobb hajót, hogy még többet foghassak és még többet keressek… Aztán még több hajót vennék, felvennék halászokat, akik még több hasznot hajtanának. És ha hosszú évekig csinálná ezt, a végén már nem is kellene dolgoznia: ülhetne egész nap a kávézóban!
- Hm… De hát most is itt ülhetek egész nap! Akkor meg minek dolgozzam végig az életemet?
…De miért baj az, ha a görögök „keveset dolgoznak”? – tehetnénk fel a kérdést. A viccből kiindulva, ugyanoda jut kevés munkával is, mint sok év sok munkájával: ücsöröghet és semmittehet. Csakhogy: amikor beteg lesz, szüksége van orvosra, kórházra, gyógyszerre. Amikor a gyereke iskolába megy, kell, hogy legyen suli, taneszköz és tanerő. Ha pedig megöregszik és már a napi két halas („öngondoskodó”) teljesítményre se lesz képes, kell a nyugellátás… És ez mind-mind olyasmi, amire nem telik a napi két halból…
Ma nálunk is itt van az, hogy szembe kell néznünk a „kéthalas finanszírozás” lehetetlenségével – és itt térünk vissza Orbán és kormánya sorsához. Ha az EU sem Görögország, sem pedig Itália alkalmatlan és megbízhatatlan vezetőit nem tolerálták, akkor vajon Magyarország ehhez kísértetiesen hasonló politikai teljesítményt felmutató vezetői meddig kaphatnak „kegyelmet”? És viszont: vajon miben reménykedhet Orbán, hogy „Európa ellenében is” fenntarthatja hatalmát, ha erre a hozzá viszonyítva mérhetetlenül erősebb és szilárdabb háttérrel rendelkező Silvio Berlusconi sem volt erre képes? A híres „több mint kétharmadában” – ó, hát a „Lovagot” is otthagyták parlamenti „mamelukjai”! A politikus addig tart ki, amíg az adott helyen reméli a legtöbb személyes hasznot (és ebben is eltér az államférfitól).
Nem az a kérdés, hogy Orbánhoz halálig hűek lennének-e párttársai, hanem az, hogy a jelenlegi kormány után vajon miféle kormányt lehetne találni ebben az országban? Görögországban volt, Olaszországban is lesz – de itt? Kérjük fel ismét Bajnait? O. K. – de ki kérje fel? Kitől-mitől lehetne most legitim a hatalma?
Ma az országban nincs legitimálható politikai erő – sem olyan, akivel a Fidesz „nagykoalícióba” mehetne, sem pedig olyan, amelynek vezető gárdája különb kormányzati és társadalmi teljesítményt nyújtana. Egyszerűen nincs készen erre egyetlen ellenzéki erő(cske) sem, amely a magyar társadalom teljességét értő módon lenne képes politizálni és programot adni az országnak. …Rosszabb helyzetben vagyunk, mint a görögök: Orbánnak mennie kell – de nincs, aki leválthatná!
…Mi lesz így velünk?
Ide jutottunk – mert elfelejtettünk egymással együttműködni. Itt tartunk – mert eszünkbe sem jut közös célokat megfogalmazni. Csak várjuk, hogy valaki (Orbán? Bajnai? Gyurcsány? a Jóisten?) majd helyettünk elvégzi a munkát – és mi addig is szépen, a szokott módon foglalkozhatunk kis, privát hasznot hajtó dolgainkkal. Még mindig ebben bízunk, még mindig ez dolgozik bennünk: hogy a saját dolgainkkal kell törődnünk, mert az biztosítja nekünk a boldogulást.
Rossz hírem van: most a legelemibb saját, személyes érdekünk lenne az együttműködés, a közös, ésszerű cselekvés – mert különben a (jórészt magunk is okozta) válság elviszi a kis, összegyűjtött-bebiztosított magánegzisztenciáinkat! Egyszerűbben: ha nem lesz egy kitűnő kormányunk, akkor nem lesz fizu a közalkalmazottaknak, akkor nem lesz működő egészségügy és nem lesz fűtés a sulikban. Ezt jelenti az összeomlás. És ezt a kitűnő kormányt csak akkor lehet létrehozni, ha lesznek elegen mögötte, ún. „tömegbázisként”, ahonnan ez a kormány politikai legitimitást és tartós támogatást kaphat.
Nem mondhatjuk azt tovább, hogy „Nem az én dolgom!” Most időt és energiát kell sokunknak, nagyon sokunknak szánni erre, ha „belegebedünk is” – mert különben tényleg belegebedünk! Ki kell kényszerítenünk a még mindig a szokásos kis, önző, személyes(kedő) játszmáikba bonyolódott politikai erőknél és vezetőiknél vagy azt, hogy működjenek együtt egy teljesítményelvű politikai erőben, vagy pedig azt, hogy tűnjenek el a fenébe! Mi közünk nekünk ahhoz, hogy mi lesz az MSZP-vel és pártelitjével, hogy bejut-e a következő parlamentbe is az LMP, vagy, hogy tovább sütögetheti-e saját pecsenyéjét a Jobbik? Számunkra mindezek értéktelen, tehát érdektelen és káros dolgok! És igazán már az se számít, hogy ki mit tett – vagy nem tett – az „elmúltnyócévben”. Csak az számít, hogy képes-e tanulni a helyzetünkből és új, ahogy írtam, teljesítményelvű politizálásba kezdeni? Ha igen, ha képes személyes szimpátiáktól és „múltbeli érdemektől” függetlenül maga köré gyűjteni a legjobbakat, akkor felőlünk hívhatják az illetőt Orbánnak, Gyurcsánynak, Bajnainak, X Y-nak… Nem a személy, hanem a feladat elvégzése a fontos!
…Aki pedig államférfiként akar bekerülni a magyar történelemkönyvekbe az most ne Hoffmann Rózsánál lobbizzon, hanem „cselekedje meg amit megkövetel a haza”!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek